Erdeifenyő
 |
||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Kifejlett erdeifenyő Skóciában (Mar Lodge, Deeside-i vadon) |
||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||
Nem fenyegetett       |
||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
|
||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||
| Pinus sylvestris L. |
||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||
 Elterjedése |
Az erdeifenyő (Pinus sylvestris) a Pinus (fenyő vagy hosszútűs fenyő) nemzetségbe tartozó faj, az egyik legellenállóbb és legigénytelenebb fenyő.
Tartalomjegyzék |
Származása, elterjedése[szerkesztés]
Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi (Holarktikus) flórabirodalomban honos. A fenyő nemzetség legelterjedtebb faja: Spanyolországtól Kelet-Szibériáig több mint egymillió km²-en nő. Az eurázsiai–boreális flóraterület három domináns fenyőjének egyike (a luc és a vörösfenyő mellett).
A feltehetően Kelet-Ázsiából származó faj már a földtörténeti harmadkorban meghódította Európát. Elterjedési területe a jégkorszakban a felmelegedések és lehűlések hatására többször is jelentősen eltolódott észak-déli irányban. Déli határvidéke mára erősen feldarabolódott.
Nem őshonos, ám értékes, védett fajokban gazdag erdeifenyvesek találhatóak a Délnyugat-Dunántúlon (Praeilliricum flóravidék) savanyú talajon.
Megjelenése[szerkesztés]
Kedvező körülmények között 20–35 m magasra növő, egyenes törzsű fa. Ágai örvökben nőnek, a fiatal példányok életkora ezért az örvek számából könnyen megállapítható. Kérge a talajhoz közel vastag, mélyen barázdált, színe szürkésbarna, a fa magasabb részein vékonyabb, vöröses, esetenként narancsos. Az idős példányok kérge nagy lapos táblákra repedezik.
A koronája ritka: fiatalon kúpos, később ellaposodik, ernyőszerűvé válik.
Rügyei tojásdadok, 6–12 mm hosszúak, a felületük nem gyantás. Tavasszal a vegetatív rügyek megnyúlnak, és az így kialakuló, zsenge szárcsúcsokat fiatal levelek borítják (Gyógynövények, 2011).
Tűlevelei kettesével nőnek a törpehajtásokon, ezért sorolják a „kéttűs fenyők” informális csoportjába. A két levél tövét közös hártya burkolja. Sűrű, kemény és merev, 5–7 centiméteres, a legtöbbször jól láthatóan csavarodott leveleinek keresztmetszete félhold alakú, kissé lapos. A sötét kékeszöld levelek csúcsa hegyes, a szélük fűrészes.
Virágzata toboz. A porzós sárga, a termős fiatalon zöld, majd ahogy a tobozpikkelyek elfásodnak, fokozatosan megbarnul. Alakja tojásdad, 2,5–7 cm hosszú, 3,5 cm széles, a fás pikkelyek csúcsa rombusz alakban megvastagodott. Magjai szárnyasak, sok sziklevéllel csíráznak.
Életmódja, élőhelye[szerkesztés]
Az eurázsiai–boreális flóraterületen klimaxfaj, attól délre alárendelt szerepet játszik. Vadon sovány, savanyú talajú, köves helyeken terem: sziklás hegyoldalakon, meredek folyópartokon, homokon, domb- és hegyvidéken, szélsőséges élőhelyeken. Tőzeglápokon helyettesítheti a lucfenyőt. Erdészeti ültetvényeit gyakran a feketefenyővel együtt (egymás mellett, ritkábban vegyesen) alakítják ki (Gyógynövények, 2011).
A direkt napfényt vagy a félárnyékot kedveli. Fagytűrő, a szárazságot és a magas talajvizet, a közepes levegő- és/vagy talajszennyezést egyaránt elviseli. Magról szaporítható. Lassan bomló, gyantás tűlevelei vastag avarrétegben gyűlnek össze alatta. A levelek (törpehajtások) néhány évig az ágakon maradnak:
- sík vidéken ez általában 3–6 esztendő,
- a magashegységekben akár 13 év is lehet,
- mostoha körülmények között (például Veszprém megyében) csak 2-3 év.[1]
Viszonylag gyorsan nő; a 100 éves egyedek törzse jó termőhelyen 30–35 méter, kivételes esetekben akár 48 méter magas is lehet, átmérője elérheti a 1,5 métert. Négyszáz–ötszáz éves koráig is elélhet.
Az utolsó eljegesedés idején hazánk nagy részét erdeifenyvesek borították, ám az azt követő felmelegedésben különböző lombos fajok (például bükk és tölgyek) lassan északra, illetve a magasabb hegyekre szorították őket. Ma őshonos erdeifenyveseket csak meszes talajon, a Zalai-dombság északi részén, a Kőszegi-hegységben Velem térségében, valamint Fenyőfő és Bakonyszentlászló között találhatunk (homoki erdeifenyves — Festuco vaginatae – Pinetum sylvestris). Kis kiterjedésük és rossz megújuló képességük miatt veszélyeztetett társulások.
Fentieknek megfelelően Magyarországon egyaránt megtalálhatók
- a mészkedvelő (Erico–Pinetea):
- Kőszegi-hegység: kelet-alpi erdeifenyves (Chamaebuxo–Pinetum erdőtársulás),
- zalai erdeifenyves (Lino flavae – Pinetum erdőtársulás) és
- a mészkerülő tű- és lomblevelű elegyes erdőkben (Pino–Quercetalia erdőtársulás).
Pionír fafaj, amely igen kedvezőtlen körülmények között is megélni, de más fás növények könnyen kiszorítják a jobb termőhelyekről, ezért erdőt csak a más fafajok számára már túlságosan kedvezőtlen területeken – jellemzően a tajgán – alkot. Mivel a száraz, sekély talajú területeken is megél, ezért az akác és a feketefenyő mellett nagy szerepe volt a 19-20. század fordulóján kezdett alföldi homokfásításban azokon a területeken, ahol az erdőirtások és a mocsarak lecsapolása miatt a talaj elvékonyodott vagy teljesen eltűnt.
A vizes termőhelyeken nem nő. Az erősen szennyezett levegőt rosszul tűri; az ipari körzetekben állományai pusztulnak. Ennek tünetei:
- koronaritkulás,
- tőhullás,
- nekrotikus foltok a tűleveleken.
A 19. század vége óta értékes bútorfája miatt is ültetik. Mára Magyarország legelterjedtebb fenyőfajává vált: 2006-ban 131 000 hektáron nőtt — az a fenyőerdők 60%-, összes erdőterületünk 7%-a.
Legidősebb magyarországi példányai a Fenyőfőnél található, 220 éves „iszonyatos fák”. Legmagasabb nyilvántartott hazai példánya a Somogy megyei Kaposgyarmaton álló, 33 m magas „Balla-fenyő”. A legnagyobb törzskörmérettel (345 cm) egy, az alcsútdobozi arborétumban álló példány büszkélkedhet.
Társulásai Majer szerint[szerkesztés]
A Majer-féle erdőtipológiai rendszer szerint társulásait az alábbi csoportokba oszthatjuk be: 1. acidofil erdőtársulások:
- mészkerülő erdeifenyves (Vaccino–Pinetum),
- fenyőelegyes tölgyes (Pino–Quercetum roboris)
2. bazofil erdőtársulások:
- homoki erdeifenyves (Festuco–Pinetum)
- sziklai erdeifenyves (Cytiso–Pinetum)
3. savanyú és meszes talajon is él:
- kultúr erdeifenyves (Pinetum sylvestris cultum)
Felhasználása[szerkesztés]
Az erdei fenyő kérgébe vájt hosszanti bemetszésekből kicsurog a fenyőbalzsam (terebinthina), aminek két része az illóolaj (15–30%) és a száraz maradékra (70–85%). Az illóolajat lúggal kezelik és újból lepárolják; ennek eredménye a aetheroleum terebinthinae rectificatum. A száraz maradék a fenyőgyanta (hegedűgyanta, colophonium). Az illóolaj (terpentinolaj) jellemző alkotói a különböző gyűrűs terpének, főleg az alfa-pinén (kb. 70%). Azt üvegszerű, áttetsző, törékeny, sárga vagy enyhén barnássárga darabokban kinyert fenyőgyanta főleg diterpéneket (pl. dextro- és levopimársavat), valamint lignánokat (pl. pinorezinolt) tartalmaz.
A leveleiből kivont illóolaj antiszeptikus; különösen jó hatással van a légutakra. Emésztőszervi panaszokra is adják.
Fáját borovi fenyő néven a bútoriparban és a papíriparban hasznosítják. Mivel fája nagyon gyantás, tehát nagyon tartós is, ami értékes fenyő faanyaggá teszi. Alakját átnedvesedve és kiszáradva is jól tartja. Karácsonyfaként Magyarországon nem igazán terjedt el; gyantája időnként csöpög.
Lecsapolt gyantáját többféle célra is hasznosítják (amint ez a répafenyő cikkben olvasható).
Alfajok, változatok[szerkesztés]
Mivel igen nagy területen fordul elő, és elterjedési területének déli határa nem összefüggő, számos kisebb-nagyobb mértékben különböző változatát írták le. Pravdin (1964) az alábbi „alfajokat” különbözteti meg:
- ssp. sylvestris L.: gyakorlatilag a teljes európai área területén, a 62° szélességtől délre,
- ssp. hamata Fomin: izolált előfordulások a Krím-félszigeten és a Kaukázusban,
- ssp. lapponica Fries.: az európai área 62° szélességtől északra fekvő részén,
- ssp. sibírica Ledeb.: Ázsiában az 52° szélességtől északra,
- ssp. kulundensis Sukachev: a belső-ázsiai sztyeppek szegélyein, az 52° szélességtől délre.
Kertészetileg fontosabb fajták a
- Watereri – alacsony növésű, tömött gömbkoronájú fa,
- Fastigiata – gyorsan növő, oszlopos változat,
- Aurea – koronája télen besárgul,
- és a Repens – kúszó.
Források[szerkesztés]
Külső hivatkozások[szerkesztés]
- Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998)
- Sulinet: Az ősfenyőktől a karácsonyfáig
- Nyugat-Magyarországi Egyetem botanikus kertjének bejegyzése
- Környezet- és Természetvédelmi Lexikon I. Második, átdolgozott, bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. p. 284. ISBN 963-05-7847-6
- Gyógynövények, 2011: Gyógynövények.com: Erdei fenyő (2011. VIII. 20-i állapot)
