Besenyők

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A besenyők a 811. század között a mai Dél-Oroszország területén, majd a magyar honfoglalást követően a mai Ukrajna, Moldova és Kelet-Románia területén erős törzsszövetséget alkotó nép. Többségében köztörök nyelveket beszéltek, de a kangarok révén erős volt köztük a keletiráni elem is. A honfoglalás idején történt besenyő támadások valódisága vagy eredménye vitatott, ugyanis a korszakból származó temetkezések nem mutatták ki a nemek és életkorok aránytalan előfordulását, vagyis nem érték jelentősebb katonai veszteségek a honfoglaló magyarságot, a Kárpát-medencébe érkezés idejében, védekező harcokban. A 10. században egy részük Tonuzoba vezetésével Magyarországon telepedett le és beolvadt a magyarságba.

Besenyők által uralt terület kb. 1015-ben (sötétzölddel jelölve)],Az Al-Dunánál Olt környékétől, az Atil(Volga) környékéig.

Nyelvük és eredetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Feltehetőleg a besenyők által használt nyelvek is tükrözték a törzsszövetség sokszínűségét, ugyanúgy mint a honfoglaló magyarság esetében. A legelterjedtebb elmélet szerint nyelvük a kipcsák-török nyelvek közé tartozott. Bizonyítottan jelentős volt a kangarok révén a keletiráni szaka típusú nyelvi elem. Egy másik feltevés (Györffy György[1], valamint a román Constantin Cihodaru[2]) szerint a besenyő törzsszövetség egy része ugor nyelvet beszélhetett.

A „besenyő” népnév[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A besenyők saját elnevezése becsenek lehetett, ugyanis ez a név fordul elő a különböző változatokban a korabeli arab, perzsa, bizánci, orosz, magyar stb. forrásokban. A besenyő, besnyő alak magyar fejlemény, a legrégibb adat erre az 1086-ból való Beseneu. A magyarországi latin források mesterkélt, tudálékos vagy görögből fordított rontott formákat használnak, olyanokat mint Bisseni, Bessi, Pecinati, Pincennates. A Csíki székely krónikában a besenyők bessus, csangúr és csángó néven szerepelnek.

A név eredetére nézve jelenleg elfogadott elmélet szerint a becsenek népnév a török bajanaq, bajinaq („sógor”) rokonságnévből származik – ez esetben a szövetségbe tömörült törzsek „vérszerződését” jelentheti, azaz jelentése: „a vérszerződők”, „akik rokonságot fogadtak”.

Egyes nyelvészeti megállapítások szerint a "bes" és "senyő" tagokból a "senyő" vagy "sanjü" vezéri cím egyértelműen azonosítható, mely keleti (Kínával kapcsolatos) származásra vall.[forrás?]

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A besenyő törzsek közül először a kangarokról történik említés, és őket kell tekintenünk a törzsszövetség létrehozóinak is, lévén, hogy folyamatosan őket nevezik a besenyők legvitézebb törzsének (ennek a hipotézisnek azonban ellentmond az a tény, hogy a sztyeppei lovas nomád népeknél általában a meghódított népre száll át a hódító törzs vagy törzsszövetség neve – már ha feltételezzük, hogy a törzsszövetség létrejötte előtt is létezett egy besenyő nép, ennek viszont nincsenek meggyőző bizonyítékai). 692-es adat szerint a kangar törzsek kipcsák törzsekkel élnek együtt a Fekete Irtis és a Szür-Dárja között (azaz a mai Kazahsztán területén). Ez az az időszak, amikorra a besenyő törzsszövetség kialakulása datálható.

A besenyő törzsszövetség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általánosan elfogadott nézet szerint a besenyők első kétségbevonhatatlan említése egy 8. századi, tibeti nyelven fennmaradt jelentésben van. Innen tudjuk, hogy a kipcsákok, kimekek és úzok szomszédságában éltek a nyugat-szibériai füves sztyeppén, és a Volga alsó folyásánál a Kazár Birodalommal voltak határosak.

A 9. század első felében az Aral-tó vidéki oguzok (úzok) a karlukokkal és kimekekkel szövetkezve legyőzik a besenyőket. A besenyők nyugatra menekültek. Egy részük keleten marad az úzok uralma alatt. Ibn Fadlán 922-ben találkozik velük a volgai bolgárokhoz vezető útján.

A 9. század végén a bokharai emír rablóhadjáratot indított az úzok ellen, ez utóbbiak az elszenvedett tetemes anyagi kárt a kazárokkal szövetkezve a besenyők kifosztásával siettek pótolni (894), a besenyők viszont a volgai bolgárokkal szövetkezve 895-ben a magyarok etelközi szálláshelyeit rohanták le, arra kényszerítve a magyarokat, hogy átkeljenek a Kárpátokon. A besenyők így egyre nyugatabbra kerültek, a Dontól egészen a Szeret folyóig és az Al-Dunáig elnyúló területre.

A 10. század folyamán a törzsszövetségi kötelékek fellazultak, a törzsek meglehetősen önállóak lettek, saját szakállukra folytattak portyázó hadjáratokat szomszédaik – Magyarország, a Bizánci Birodalom és a Kijevi Fejedelemség – ellen, akik megerősödése meggátolta egy sztyeppei besenyő birodalom kialakulását.

993-ban a kijevi fejedelmeknek sikerül szolgálatuk alá kényszeríteni a keleti besenyőket. 1036-ban a Kijev ellen küzdő besenyőket döntő vereség érte. 1055-ben pedig az úzok űzték el őket a Dnyeperen túli szállásterületeikről.

A besenyők harcai Magyarország és Bizánc ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bizánciak 1027-ben visszavertek egy jelentős besenyő támadást. Ekkor már 13 törzsről beszélnek a források és két törzsfő, Tirek és Kegen harcáért az egyeduralomért. Tirek ellen fellázadt két törzs, az ekkor először említett Belermanisz és a Pagumanisz, akik Kegen vezetésével 1048-ban átkeltek a Dunán és bizánci területre léptek. IX. Kónsztantinosz bizánci császár a fővárosba hívatta Kegent és patrikiosz címet adományozott neki. A besenyőket megkeresztelték és a Dunánál határőrökként telepítették le őket. Tirek 1048-1049 telén nagy sereggel tört be a birodalomba, de egy járvány miatt kénytelen volt letenni a fegyvert a császár előtt. Őt is megkeresztelték, és az ő besenyőit Szófia, Nis és Szkopje térségében telepítették le. Állítólag a bulgáriai sop népcsoportban élnek mai leszármazottaik.

1059-ben egy nagyobb besenyő csoport kelt át a befagyott Dunán, bizánci történetírók szerint „az egész besenyő nép”. A Bizánciak megosztották őket, egyesekkel megegyeztek, csak egy Szelte nevű vezér harcolt, akit legyőztek. I. Endre magyar király is benyomult bizánci területre a besenyőkkel szövetségben, amivel sikerült elhárítania a magyarországi besenyő honfoglalást, de hamar békét kötött és visszafordult. A besenyőket a bizánciak legyőzték és a dunai határtartományban telepítették le.

1068 körül a krónikák szerint a „kunok” betörtek Magyarországra. Egyes vélemények szerint ezek az úzok voltak, mások „Gyula kun vezér” nevéből a besenyő Jula törzsre gondoltak, de talán egy vegyes nomád csapatról van szó, miután az úzok is végzetes vereséget szenvedtek néhány évvel azelőtt Bizánctól. Géza és László herceg Kerlésnél szétverték a behatolókat.

1071-ben Nándorfehérvár felől – nyilván a bizánci határvédelemre beosztott – besenyők törtek be a Szerémségbe. Salamon magyar király és Géza herceg erre megostromolták Nándorfehérvárt, aminek védői, bolgárok és görögök a besenyőket hívták segítségül, akiket azonban a magyarok tőrbe csaltak és levágtak.

Ezután fokozódott keletről az úzok nyomása, 1071-ben a maradék besenyők elveszítették a mai romániai Moldvát. A besenyők egyre gyakrabban törnek be a Bizánci Birodalomba, és a határvédő besenyők is megbízhatatlanok. 1074-ben azért lázadtak fel, mert a bizánciak beszüntették számukra a zsold fizetését. A felkelés leverésére Nesztor bizánci kormányzót küldték, aki azonban megegyezett a besenyőkkel, a határőr parancsnokokkal és Drisztra (Szilisztra) polgáraival és a felkelés élére állt. Elindultak Bizánc felé, de viszály támadt közöttük és a besenyők pusztítva vonultak vissza Thrákián és Makedónián keresztül.

I. Alexiosz bizánci császár is hosszú háborút vívott a betörő besenyőkkel. 1087-ben maga is nehezen tudott elmenekülni, amikor a Drisztra mellett vívott csatában vereséget szenvedett. Ebben a csatában az ő oldalán is harcoltak nomád segédcsapatok, valószínűleg besenyők és kunok. A győztes besenyőknek is voltak kun szövetségesei, akik azonban elkéstek a csatából, s mikor megérkeztek, a hatalmas zsákmány miatt a besenyőkre támadtak és legyőzték őket. Egy ideig körülzárva fogva tartották őket, de végül élelmiszerhiány miatt eltávoztak. Ezután a besenyők átkeltek a Balkán-hegységen is fosztogattak, kisebb csatákat vívtak a bizánciakkal, váltakozó szerencsével, de a bizánciak nem tudták ekkor megtörni a besenyőket. 1091-ben a besenyők már Konstantinápoly falai alatt voltak, amit a tengerről a szmirnai emír is támadott. A bizánciak ekkor megnyerték szövetségesül a Balkánon portyázó kunokat, akikkel egyesülve Lebunionnál döntő győzelmet arattak a besenyők felett. A foglyokat lemészárolták, a túlélőket a Vardar folyó mentén telepítették le.

A már önállóságukat vesztett besenyők utoljára 1122-ben lázadtak fel, amikor II. János bizánci császár végleg leverte őket. Bizáncban ezt a győzelmet olyan jelentőségűnek tartották, hogy később is rendszeresen megünnepelték.

Letelepedésük Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anonymus hét „kun vezérének” besenyő elmélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

884-ben a magyarok Álmos vezetésével oroszországi hadjáratra indulnak, sértetlenül eljutnak Kijev közelébe. A kijevi vezér, aki korábban „adót fizetett” Attila, azaz Álmos nemzetségének, segítségül hívja a "kunokat", akik hét vezérük vezetésével az oroszok segítségére sietnek. Az oroszok és "kunok" elveszítik a csatát, beszorulnak Kijev várába. A sikeres oroszországi hadjárat után Álmos megostromolja Kijevet, az oroszok behódolnak. A harcban résztvevő „kunok” és családjaik, valamint oroszok is csatlakoznak Álmoshoz.
A többségi nézet szerint kabarok csatlakoztak Kijev alatt, viszont jó pár kutató szerint a kun név a besenyő törzsszövetséghez tartozó csoportokat, pontosabban kangarokat takar, pl.: "Kijev – a 10. század első felében még Sambatas – városához (...) a három kangar-besenyő törzs és a hozzájuk csatlakoztatott baskír (magyar) sereg érkezhetett hódító szándékkal, de Álmossal szemben alul maradtak, ezért a vezetése alá helyezték magukat, és fia, Árpád nagyfejedelem vezetése alatt egymással szövetséget kötve létrehozták az új Nyugati Türk Birodalmat".[3][3] Érveik:

  • a XI-XII. században elsősorban a besenyőket emlegetik kun néven, még a Cserhalmi csata esetében is. Ennek oka abban keresendő, hogy a besenyő törzsszövetségben kipcsák törökök, azaz kunok is voltak.
  • A hét kun vezér neve közül három, de inkább négy a besenyőkhöz köthető:
    • Alaptolma (Uluptulma) apja Ketel. A -tolma egyértelműen a tolmács, talmács törzsre utal, a Ketel és az Alap tipikus besenyő név[4][4] , a Fejér megyei Alap település pedig besenyő alapítású
    • Vajta: tipikus besenyő személynév, mind Györffy György [5], mind Pálóczi Horváth szerint. A felvidéki Valtasúr település /Súr község/ neve alapján arra következtethetünk, hogy a súr kangar törzshöz tartozott, habár Györffy szerint a „Súr helyneveink és személyneveink idevonása még nem egészen világos” (i.m. 440) , annak ellenére, hogy a Súr helynevek mind a Pozsony vidéki besenyő tömbben találhatóak.
    • Örsúr (a VIII. fejezetben Ursuur, a X. fejezetben Ursuuru) apja Ócsád. A -súr egyértelműen a súr kangar törzsre utal, az Örs-úrként való megfejtés azért elfogadhatatlan, mert az úr méltóságnév az összes vezérre illik, és érthetetlen lenne, ha csak Örsúrnál szerepelne.
    • Edömén (Edumen, a XVII. fejezetben Edumer). Kézai szerint a két testvér, Edu és Edumer közül csupán az egyik költözött be a Kárpát-medencébe. Veress Endre a moldvai Edumeresti falu nevében találja meg a nemzetség nyomait, és kunnak vagy besenyőnek, semmi esetre sem kabarnak minősíti azt.[6] [5]

A többi három „kun” vezér neve Anonymusnál:

    • Ed
    • Et
    • Böngér

A Gesta Hungarorum szerint 931-ben Zoltán (Zolta) vezér, Árpád unokája besenyőket telepít az Őrségbe, határőrzési célra: "kitűzte Magyarország határait: (…) a németek felé pedig egészen Göncöl hídjáig. Hogy a legutóbbi vidéken várat emeljenek, az oroszok feladatául szabta, akik a nagyapjával, Álmos vezérrel Pannóniába jöttek. Ugyanezen a határon, a Mosony nevű fertőn túl nem kevés besenyőt is letelepített országának védelmére."

Talmácsok betelepülése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az augsburgi csata utáni időszakban Taksony fejedelem uralkodása alatt jelentősebb besenyő népesség telepedett le Magyarországon. Anonymus szerint Taksony fejedelem „a kunok földjéről” hozott feleséget (azaz valójában besenyő földről, hiszen a kunok akkor még nem laktak Európában), ekkor jön be Tonuzoba vezetésével a Talmács törzshöz tartozó csoport. Tonuzoba Heves megye tiszántúli részén, a mai Abádszalók környékén kapott szállásbirtokot, központi szálláshelye Tomajmonostora környékén lehetett, itt volt ugyanis az Árpád-korban a tőle leszármazott Tomaj nemzetség családi központja. Toponímiai kutatások alapján feltételezik, hogy a Tonuzoba vezetésével bejött talmács törzset három felé osztották, feladatuk egy határvédő-gyűrű létrehozása volt. Feltehetően ennek a nyomát őrzi Dél-Stájerországban (a Mura-kanyarban) Tilmitsch, Dél-Morvaországban (a Morva-szorosban) Tlumacov, Dél-Erdélyben (a Vöröstoronyi-szorosnál) Nagytalmács (románul Tălmaciu, németül Talmesch).

Kisebb betelepülések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Géza fejedelem és I. István idején újabb kisebb besenyő csoportok érkeztek, akiket szétszórva, az ispáni várak környékén telepíthettek le. Ezekre utalnak az elszórt Besenyő, Besnyő, Beseny, illetve a besenyő törzsek nevét őrző helynevek: TulmacsTolmács, Külbej, Csur, ErdimÉrtem, Baj (egy részük). Később egy-egy falu kaphatott Besenyő nevű és származású birtokosáról is ilyen nevet.

1051-ben a besenyők a betörő III. Henrik német-római császár seregét Fejér megyében támadták. 1074-ben a nyugati határszélen lakó, Fertő- és Rába-vidéki besenyők vonultak Salamon király ellen, s I. Gézától ezért szabadságjogokat kértek.

1116-ban és 1146-ban a királyi sereg elővédje főként székelyekből és besenyőkből állt. A besenyők a források szerint II. István idején jelentős szerepet játszottak a királyi udvarban, ők adták a király kíséretét, és valószínűleg jelentős szerepet játszottak abban, hogy 1127-ben háború tört ki Magyarország és Bizánc között.

A besenyők a királyi birtokokon szétszórva, kollektív szabadságot élveztek – amivel adó- és vámkedvezmények jártak – saját ispánjuk, a besenyő ispán vezetése alatt. A nádor hívására kötelesek voltak hadba vonulni. Az ispán 1347-ben Besenyő Gergely volt. Nagy Lajos 1352-ben szüntette meg a besnyő ispánságot, ekkor a Fejér megyei nemes besenyőket felvette az országos nemesek közé, a többiek közrendűek lettek, akik közül már sokan korábban lesüllyedtek a szolgasorba.

Letelepedésük más államok területén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik törzsfőnök, Tirek vezetésével a besenyők egy része 1048-1049 telén betört a Bizánci Birodalomba, de egy járvány miatt kénytelen voltak letenni a fegyvert a császár előtt. Megkeresztelték és letelepítették őket Szófia, Nis és Szkopje térségében. Ugyanide kunok települtek le utóbb, akiknek nevét Kumanovo macedóniai város őrzi. Állítólag a bulgáriai sop népcsoportban élnek mai leszármazottaik. Az 1059-es besenyő támadás után a legyőzöttek a dunai határtartományban kaptak lakóhelyet. Az 1091-ben a Lebunionnál vívott csatában a bizánciak döntő győzelmet arattak a besenyők felett. A túlélőket a Vardar folyó mentén telepítették le.

Besenyő szigetek számos helyen maradtak fenn a kelet-európai térségben a kunok, vagy a szlávok között. Havasalföldön és a Prut mentén élő besenyők a 13. századtól a kunokkal és más néptöredékekkel együtt a románokba is beolvadtak.

A besenyő törzsek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című művében háromszor is megadja Besenyőország („Patzinakia”) felosztását és vezetőit is. A leírásból kiderül, hogy a tartományok igazából törzseknek felelnek meg, hisz ugyanazok a tartományok jelennek meg, két különböző földrajzi helyen. A törzsszövetség nyolc törzsből állt, ugyanannyi fejedelem vezetése alatt. A törzsek nevéről Németh Gyula állapította meg, hogy azok egy lószínnév és egy méltóságnév összekapcsolásából állnak. Györffy György állapította meg a törzsek szállásterületét a császár leírása alapján, amiből nyugatról nézve csak az első négy, Dnyeszteren inneni törzs helyét írja le pontosan a császár:

  1. Jazi-Kapan ('Barna Kapan'): az Al-Dunától északra
  2. Kabuksin-Jula ('Fahéjszínű Jula'): a Szeret és a Prut mentén – kangar törzs, a gyula méltóságnévvel szokták azonosítani
  3. Javdi-Erdim ('Fénylő Erdim'): a Dnyeszter és a Bug mentén – a rangban első(?) kangar törzs
  4. Kara-Baj ('Fekete Baj'): a Dnyeper partján – ld. bej/bég méltóságnév
  5. Küercsi-Csur ('Kékesszürke Csur'): az Azovi-tenger mellett (?) – a rangban második(?) kangar törzs
  6. Szuru-Külbej ('Szürke Külbej'): a Dnyeper balparti mellékfolyói mellett (?)
  7. Boro-Tulmacs ('Sötétszürke Tulmacs'): a Don és Volga között (?) – mai magyar alakja a Tolmács
  8. Bula-Csuban ('Tarka Csuban'): Donyec vidéke (?)

A Kapan volt a legnyugatibb törzs, tagjai gyakran betörtek Magyarországra. A császár szerint vezetőjük 894 körül „Giazi” volt.

A Jula törzs nevét a magyar gyula méltóságnévvel szokták azonosítani. Tagjai szintén gyakran betörtek Magyarországra. A császár szerint vezérük 894 körül „Kourkotai” volt.

Az Erdim törzs szállásterületén a Dnyeszter mentén hat elhagyott erődítmény is a besenyők birtokában volt, ezek viselték a kataj 'erődítmény' nevet (például Kraknakataj 'Őrző-vár', Szakakataj 'Cölöp-vár'), azaz valószínűleg az Erdim törzs volt a vezértörzs ebben az időben, a legjobban védett területen. A 9. század végén Bajcsa fejedelem volt a főnökük, aki a besenyőket a Volgától nyugatra vezette és ő irányította a magyarok elleni hadműveleteket. A 10. század közepén a császár szerint Jabdi volt a vezérük.

A Baj törzs neve a bej/bég méltóságnévvel azonosítható. A császár szerint vezérük 894 körül "Kaidoum" volt. Ez a törzs keserítette meg a Bizánccal a Dnyeperen kereskedő orosz-varég hajósok életét, akiknek a zuhatagoknál a hajókat a parton kellett vontatniuk.

A Csur törzs neve a türk csor méltóságnévvel azonosítható. A császár szerint vezérük 894 körül "Konel", 950 körül "Kouartzi" volt. Ők voltak legközelebb Bizánc krími területeihez és valószínűleg hasznot húztak a kereskedelmi utakból és kapcsolatokból.

A Külbej törzs nevében a türk kül és a bég méltóságnév azonosítható. A császár szerint vezérük 894 körül "Ipa", 950 körül "Syrou" volt.

A Tulmacs törzs nevének mai magyar alakja a Tolmács. A császár szerint vezérük 894 körül "Boro (Bula)" volt.

A Csuban törzs nevében a türk csopan méltóságnévvel azonosítható. A császár szerint vezérük 894 körül "Bata (Vata)" volt.

A méltóságnév az illető törzs vezetőjének címe volt – kivéve a vezető Erdim törzset –, a lószínnév viszont valószínűleg nem azt jelentette, hogy az egész törzs ilyen színű lovon ült, mert ennek súlyos tenyésztési akadálya lett volna. Talán a vezér és kíséretének lovai, vagy inkább csak a (lófarkas) zászló volt ilyen színű. A császár szerint a besenyők a 8 tartományt 40 kisebb részre osztották, ami azt jelentheti, hogy 40 nemzetségük volt, ami segíthet megbecsülni a magyar nemzetségek számát is. A 11. század közepére ez a törzsi rendszer átalakult, már 13 törzset említenek a források.

Anonymus Gesta Hungaroruma szerint 884-ben a magyarok Álmos vezetésével oroszországi hadjáratra indulnak, sértetlenül eljutnak Kijev közelébe. A kijevi vezér, aki korábban "adót fizetett" Attila, azaz Álmos nemzetségének, segítségül hívja a kunokat, azaz besenyőket, akik hét vezérük vezetésével az oroszok segítségére sietnek. A hét besenyő vezér: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel. Az egyik probléma a hetes szám, nyilván a hétmagyar ihlette. A másik, hogy csak egy törzsnév stimmel, a tolmács – Örsúr az Örs-úr, Anonymusnál Ursuuru, ami nem lehet Ur-suuru, csak Ursu-uru, aki kabar vezér volt. Itt a későbbi betelepedés megideologizálásáról, és bizonyos már magyarrá lett nemzetségek ősei számára gyártott dicső múltról lehet szó.

Besenyő települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gesta Hungarorum szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 900 körül: a Kijev alatt csatlakozott besenyők (cumanok) is kapnak szállásterületet, a következőképpen (a Gesta Hungarorum szerint):
    • Ed és Edömén vezérek nemzetségeinek egy része Zemplén megye alsó részén, a Takta vizénél és a Hegyalján telepednek le, „mely földeket maradékaik isten kegyelmének segélyével mind mostanig (11. század) birniok érdemlették”; e nemzetségek másik része Heves megye területén szállott meg (hol aztán a besenyő Pata – akitől Aba Sámuel király származott – egy várat épített)
    • Et és atyja, Ond tagja annak a követségnek, melyet Árpád Zalán fejedelemhez küldött, a hagyomány szerint 12 fehér ló, 12 teve, 12 kún gyermek, és a fejedelemnének 12 ruthen leány, 12 hölgymenyét, 12 nyusztbőr, és 12 aranyos köntösből álló ajándékkal. Zalán futása után
      • Ond megkapja a Tiszától a Bócsa mocsárig és a Körtvélytótól az Alpár homokjáig terjedő földet.
      • Ete megkapja a Szentes és Csongrád közötti területet, ahol az apja földjén megszállott (feltehetően kijevi) szlávokat szervezi meg. Baranya elfoglalása után, Árpád a terület vezérévé Etét nevezi ki, aki nemzetsége egy részével ott telepszik le.
        • Ete fia, Ödö a Duna mellett telepszik meg számtalan néppel, és székhelyül Székső (ma Szekcső) várát építi.
    • Böngér a Tapolca vizétől a Sajó vizéig terjedő területen települt le (Miskolc, Diósgyőr).
      • Böngér fia, Bors vezér, a lengyelek földje felé épít határvédő gátakat, egészen a Tátra hegyig, majd felépíti Borsod várát. Később Bors e területeket és apja területeit egy vármegyévé egyesítette.
    • Ócsád. A Nyárád vize mellett, a mai Kács falu vidékén nemzetségével nagy kiterjedésű földön letelepszik.
    • Vajta: a begei (ma Béga) részeken, a Temes vize felé megveri a helyi Glád uralkodót ("ki nagy számú kun, bolgár és oláh csapatokat vezérelt") ezért megkapja "Torhus" földjét (a mai Torontálban). Később Vajta, nemzetsége egy másik részével a Sárvíz mellékén (Fejér megye és Tolna megye) "nagy sokasággal" letelepszik (ma létezik Vajta falu Fejér megyében).
    • Ketel: nemzetsége egyik részével a Sátorhalomtól Tolcsva vizéig terjedő földön, másik részével a Duna mellett, hol abba a Vág vize szakad települ le. A Vág mellett fia, Alap-tolma felépíti Komárom várát, ahol később Ketel és fia „pogány módon eltemettetett.”

Nagyobb besenyő településcsoportok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A különböző időpontokban beköltözött és az ország különböző részein csoportosan vagy szétszórtan letelepített besenyők az Árpád-kor folyamán nem értek el egységes szervezetet. Korai csoportjaikat az államszervezés idején széttelepítették, mint a törzsi katonaságot vagy a többi csatlakozott népet. Többé-kevésbé egybefüggő, nagyobb besenyő településcsoportok a következő vízjárta, mocsaras vidékeken rajzolódnak ki:

(ez utóbbi bekezdés Pálóczi Horváth András: Asszimiláció és továbbélő hagyományok a középkori Magyarországon. A keleti népek példája című műve alapján készült [6])

Erdélyben a következő nagyobb besenyő csoportok léteztek:

Észrevehető, hogy a besenyők több esetben is erdős területeken települnek le, ahol makkoltató állattartással foglalkoztak:

  • A "blakok és bissenusok erdeje" (Silva Blacorum et Bissenorum) a mai romániai Szeben megyében
  • "Besenyő erdő" Zhabokrich (Zabokrics) közelében, a mai Ukrajna Vinica tartományában
  • "Besenyő" (Pecenižeć) erdő a Rosava folyó partján, a mai Lengyelország területén, ahol Bruno de Querfurt hittérítő szerint 1007-ben "sátorváros" áll
  • "Besenyők erdeje" (Silva Pieczyngarum), a mai Délkelet-Lengyelországban
  • Erdélyben a besenyő eredetű földrajzi nevek legnagyobb koncentrációja a Hargita megye és Kovászna megye határán fekvő Erdővidéken található: Barolt>Barót, Baj-Bars>Bibarcfalva, Uzonka (bérc), Uzon (bükke), Galat (vize), Estepe-Tepe, Tekse, Beserét, Bese árka, Besenyő-dombja, Besenyő-pataka.[7]
  • 1218-ban "erdei emberek"-nek nevezik a bakonyi besenyőket is, akik megtagadják a dézsmaleadási kötelezettséget, és maguk emelnek inkább kápolnákat és templomokat, főképpen Szent László tiszteletére.[8]

Besenyő személynevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Besenyő személynevek a 13-14. századi magyar oklevélanyagban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 13-14. századi oklevélanyagból megállapítható, hogy a besenyők még a középkor e kései századaiban is rendkívül gyakran viseltek nem keresztény neveket. Ebből megállapítható, hogy a többi Magyarországon élő nem magyar néphez képest feltűnően sokáig nem tértek át a keresztény hitre.

Az oklevélanyag a következő személyneveket említi: Aba, Bátor, Becsenek, Beke, Bicskele, Bodon, Csenkeü, Csobzó, Csutor, Gepse, Ilbeg, Inabur, Ipocs, Ite, Itemer, Jeke, Joka, Kajdán, Kocsobur, Koncs, Monka, Noter, Omp, Örkénd, Senk, Sul, Taba, Teber, Tege, Tekme, Tenk, Tiván, Tudbej.[9]

A besenyők vallása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kipcsák-török nyelvet beszélő besenyő törzsek esetében pogány[forrás?] vallásokkal számolhatunk, amit az is megerősít, hogy egyes erdélyi besenyő telepeket a betelepülő szászok több esetben is Heidendorfnak (Pogányfalu) hívnak.

A kangar-besenyő törzsek esetében nem kizárt, hogy a nesztoriánus kereszténység továbbélésével számolhatunk a 6. század után is, amikor Huszrau Anósírván perzsa király adott róluk tájékoztatást. A nesztorianizmus a Kazár Birodalomtól a mongol kánok udvaráig megtalálható volt. A kangarok kereszténysége a 9–12. században is valószínűsíthető, hisz nem tudunk példát arra, hogy egy keresztény hagyományokkal rendelkező nép visszatért volna a pogánysághoz. Mi több, egy 13. századi per jegyzőkönyvéből kiderül, hogy egy besenyő mágus "pogány keresztelést" végez, ami jelenlegi ismereteink szerint nesztoriánus szertartásra utalhat: "a tanú felsorolja a pogány keresztelést … keresztény ifjakat is megkeresztelt a régi szokások szerint ... a régiek szertartásait végzi"[10] Feltehetően a római katolikus vallás és a "nesztoriánus pogányság" jóideig együttesen van jelen a besenyőknél, amit az is mutat, hogy egy másik, 1218-as perben a bakonyi besenyők eléggé öntörvényű vallásgyakorlattal rendelkeznek: megtagadják a dézsmaleadási kötelezettséget, és maguk emelnek inkább kápolnákat és templomokat, főképpen Szent László tiszteletére.[11] Lehetséges, hogy a római katolikus vallás szervesen ráépült a tűzimádó (zoroasztriánus) elemeket hordozó nesztorianizmusra, talán ez lehet a magyarázata annak is, hogy egyes besenyő vidékeken, például azon besenyőknél, akik a székelyek előtt/ a székelyekkel egyidőben foglalták el Kézdiszék felső részét, az ún. „Szentföldet” (például Karatna, Volál, Peselnek, Kézdiszentlélek, Polyán/Kézdiszentkereszt, Szentjános, Esztelnek, Kézdiszárazpatak) a római katolikus egyházon kívül egyetlen más vallási irányzat sem tudott gyökeret ereszteni (és talán ez a magyarázata a moldvai magyarok /csángók/ mély katolicizmusának is).

"A Kárpát-medencében kimutatható nagy számú besenyő helynévhez és településhelyhez képest a pogány hitvilág és temetkezési szokások továbbélése csak viszonylag kevés helyen és rövid ideig adatolható. A régészeti adatok azt mutatják, hogy a steppei hagyományoknak ez a része csak két-három nemzedéken keresztül maradt fenn."[12]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyar néprajzi lexikon I. (A–E). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1977. 265. o. ISBN 963-05-1286-6  Online elérés
  2. Cihodaru, Constantin. Informatii despre pecenegi din opera lui Constantin Porphirogenetos, Analele Stiintifice ale Universitatii Al. I. Cuza din Iasi (ASUI), Ist. 20 (1974) 17-30 
  3. Puskás-Kolozsvári Frederic: Türkök a 10. századi Kárpát-medencében
  4. Pálóczi Horváth András: Asszimiláció és továbbélő hagyományok a középkori Magyarországon. A keleti népek példája
  5. Györffy György: Besenyők és magyarok. In: Kőrösi Csoma- Archivum, Leiden 1967, 491.old.
  6. Veress Endre: Moldvai csángók származása és neve. Erdélyi Múzeum - 1934. Új folyam 5. (39.) kötet 1-6. sz.
  7. [1], [2]
  8. Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció, Gede testvérek, 1999.
  9. Vö. Kristó Gyula:Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, 2003. 76-77.
  10. Jegyzőkönyv a bessenyő Mocha mágus ügyéről Szentgálott, Kassai kódex, in: Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció, reprint kiadás, Gede testvérek, 1999.
  11. i. m.
  12. Pálóczi Horváth András cikke

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pálóczi Horváth András: Besenyők, úzok, kunokMagyarrár lett keleti népek (Panoráma 1988) ISBN 963-243-353-X

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]