Őrség

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koordináták: é. sz. 46° 52′, k. h. 16° 22′

A pityerszeri skanzen egyik lakóépülete

Az Őrség zömében Nyugat-Magyarországon, kisebb részben a szlovéniai Muravidéken található történeti és néprajzi tájegység. Nevét onnan kapta, hogy a honfoglaló magyarok őrállókat telepítettek ide az ország nyugati kapujának védelmére (ŐNP, 2011). A vidéket gyakran összetévesztik a Vendvidékkel, az ottani szlovén településeket „őrségi szlovén falvakként” emlegetve, valójában azonban ezek mind néprajzilag, mind etnikailag nagyon különbözőek.

Földrajzi helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Látnivalókban, természeti kincsekben, a történelmi múltat idéző értékekben, kulturális és szakrális gazdag tájegysége hazánknak. Vas megye délnyugati szegletében találjuk meg e tájat, ahová a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek, akik a magaslatokról figyelni tudták a határvonalat, akik munkájuk fejében különböző kiváltságokat kaptak, közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak. Innen a táj neve: Őrség.

Az Őrség átnézeti rajza

Domborzata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A földrajzi, illetve növényföldrajzi Őrség határai nem azonosak a történelmi-néprajzi tájegység határával.

Erre a területre a hosszú, széles, lapos, alacsony, É–D-i tengelyű dombhátak jellemzőek, közöttük bővizű patakokkal, amelyek a tájegység északi részén a Rábába, déli részén a Zalába ömlenek. Az egyetlen viszonylag nagy, összefüggő kiemelt terület a Nádasd-Szőcei-fennsík. A terület dél és nyugat (az Alpok felé is emelkedik egy kissé; legalacsonyabb pontja Pankasz közelében, a Zala völgyében 194 m.

Földtan, talajtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dombok anyagát az Alpokban eredő, kisebb-nagyobb vízfolyások rakták le a földtörténet neogén időszakában. A dombhátakat az úgynevezett Rábán túli kavicstakaró védte meg a lepusztulástól, ám ahol az eróziónak sikerült a kavicsleplet átvágni, a völgyek mélyen bevágódtak az alatta rétegződő finomszemű ártéri üledékekbe.

A völgytalpakon holocén öntéstalajok alakultak ki; a dombokon a rosszul művelhető pszeudoglejes barna erdőtalaj az uralkodó.

Éghajlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csapadékos, viszonylag hűvös, dealpin jellegű. Az Alpokhoz közeledve nő a páratartalom és csökken a középhőmérséklet, válik egyenletesebbé a csapadék eloszlása, ritkulnak a késő tavaszi és kora őszi fagyos napok. Az évi középhőmérséklet 9–10°C; a hőingás kicsi, a napsütéses órák száma ugyancsak viszonylag kicsi. Az évi csapadékmennyiség 800–850 mm, és ennek nagyobbik része a vegetációs időszakban hullik le, gyakran heves zivatarokból. Emiatt a dombok lábánál a vízzáró agyagrétegek tetején sok forrás bukkan elő; a lapos völgytalpakon pedig gyakoriak a pangó vizek.

Növényzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Őrség és a Rába-völgye a nyugat-dunántúli flóravidék Castriferreicum flórajárásába tartozik. Nyugaton a kelet-alpi flóravidék stájer flórajárásával, keleten a Praenoricum flóravidék göcseji flórajárásával határos. A terület növényföldrajzi beosztása alapvetően Pócs Tamás munkásságának eredménye; a további kutatók közül kiemelendő Gáyer Gyula, Jávorka Sándor, Zsohár Gyula és Horvát Adolf Olivér.

A patakok mentén égerligetek, szórványosan égerlápok fordulnak elő, helyet adva a struccpáfránynak, a európai zergeboglárnak, különféle mohafajoknak, a kereklevelű harmatfűnek, a tőzegepernek, a vidrafűnek és még számos védett növénynek.

A láprétek növényei:

A 19/20. század fordulóján az Őrség uralkodó erdőtársulása a bükkös volt.

A lomberdők és fenyvesek, a kaszálók és a láprétek, a patakvölgyek és a vizes élőhelyek gazdag állatvilágnak adnak otthont.

Állatvilága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Őrség a közép-dunai faunakerület kisalföldi faunajárásához tartozik.

A Rábában, a Zalában és a mellékpatakokban mintegy 30 halfaj él. A sebes pisztráng, a sujtásos küsz (Alburnus bipunctatus), és egyedülálló ritkaságként a dunai ingola. Egyes patakok tiszta vizében elterjedt a folyami rák. A területen igen sok a kétéltű. Él itt:

Az ugyancsak védett hüllők közül megtalálható:

A rovarok közül a szitakötők nemzetközi védelem alatt állnak.

Az énekes madarak közül figyelmet érdemel a sárgafejű és a tüzesfejű királyka, a keresztcsőrű, a süvöltő, a csíz és az erdei szürkebegy. A ragadozó madarak közül a darázsölyv a legjelentősebb. A templomtornyokban fészkel a fokozottan védett gyöngybagoly. A kisemlősök közül gyakori a csalitjáró pocok és a pirókegér. Az alkonyi órákban találkozhatunk menyéttel, hermelinnel nyesttel, nyuszttal és keleti sünnel is.

A vidék egyetlen, fokozottan védett emlőse a vidra (Lutra lutra). Él itt néhány borz (Meles meles) is. A vaddisznó, az őz, a szarvas és a róka általánosan elterjedt.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kiégetetlen agyagok a fazekas kemencében

Története azzal kezdődik, hogy a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. Innen ered a táj neve: Őrség. Az Árpádok korában az ismétlődő német betörések miatt a nyugati határvidéken különösen fontos volt a határőrizet. A határvédelem részeként a lakott központi területet széles biztonsági zóna övezte, amit gyepű előtti térségnek neveztek. A legkülső gyepűvonal Muraszombat (ma: Szlovénia) és Regede (ma:Bad Radkersburg (Ausztria) között húzódott. Az őrzők feladata volt a határőrizet mellett a vasérclelőhelyek és a só őrzése, a ló- és marhakereskedelem biztosítása, és a határmenti eseményekről is értesíteniük kellett a királyt (Szinetár et al.).

A szelíden hullámzó dombvidéken jellegzetes településszerkezet alakult ki. A néhány házból álló dombtetői településrészek a „szerek” , amelyek laza együttese alkotta az egyes településeket. Az itt élő emberek évszázadok alatt alakították ki, a táj mozaikos képét, apró parcellás gazdálkodásukkal., a tájba simuló épületeikkel. Megőrizve a természetet és fenntartva annak változatosságát. Hagyományos építőanyaguk a fa. A boronaházas építésű házak a 19. században váltották fel az oszlopokon nyugvó, kiugró tornáccal ellátott úgynevezett kódisállásos házak. A legszebbek Szalafőn és Pankaszon láthatók.

1286-ban IV. László nemesi kiváltságokat adott az őröknek nemzetségi és adományozó levéllel. A 18 őrségi falu vezetője volt a közigazgatásért és igazságszolgáltatásért felelős őrnagy, aki ezeket a teendőit a 12 esküdt segítségével a határőrszervezet felbomlása után is ellátta.

Az Őrség stratégiai szerepe jelentősen csökkent az Árpád-kor végén, a határvárak kiépítésével. 1392-ben a király gyakorlatilag elvette határőrök különleges szabadságjogait, és 1393-ban az Őrséget királyi adományként, örök birtoklásra a Sárai családnak adta. 1461-ben az Újlaki, 1524-ben pedig a Batthyány család tulajdonába került a terület és a szabadságjogokat már nem vették figyelembe. Bár e jogokat „papíron” I. Ferdinánd, majd I. Lipót is megerősítette (Szinetár et al.), a földbirtokosok katonai szolgáltatásra, adóra és robotra kötelezték az itt élőket. A 16. és 17. századokban a hazai adókon kívül a töröknek is robottal tartozott. A korábbi szabadabb státusz maradékaként, külön őrnagy állhatott a németújvári uradalom szervezetében, aki bírói és adóbeszedési jogokkal bírt.

A protestantizmus a 16. századtól terjedt. E kor jellegzetes emlékei a haranglábak; közülük a legrégebbi a pankaszi, amit 1755-ben építettek. A harangot védő sisakot zsindellyel fedték, a szoknyát pedig zsúppal.

1600 (Nagykanizsa eleste) után a térség majd' kilencven évre török uralom alá került. Visszahódítása után a Batthyány család a hadi kötelezettségek mellett teljes jobbágyszolgáltatást követelt meg az elszegényedett és megfogyatkozott lakosságtól.

A reformáció és az ellenreformáció idején a templomok többször gazdát cseréltek. Bajánsenye központjában 1819-ben épült az a templom, amelynek falán Nemesnépi Zakál György, az önálló egyházközség megteremtője, a térség első tudományos leírója emléktáblát kapott. Külön kiállítótermet kapott Pálóczi Horváth Ádám az „Őrség jótevője”. A trianoni békeszerződés az Őrséget kettévágta.

Az érintettek közül egyedül a szomoróciak mertek lázadni a diktátum ellen.

Az összetartozó néprajzi és tájtörténeti értékeit - a jelentőségét lassan elvesztő - határ mindkét oldalán egyaránt megtekinthetjük.

Az „őrségi agyag” megmunkálói az egykori fazekasok voltak. Munkáikat a magyarszombatfai Fazekasház, a veleméri Sindümúzeum és az őriszentpéteri Szikszai Edit gyűjtemény őrzi. Legnevesebb utódaik ma is Magyarszombatfa és Gödörháza környékén élnek.

Építészete, települései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Őrségi skanzen Pityerszeren.

A honfoglalás után Vér-Bulcsú telepített ide gyepűőrzőket és a későbbi századokban is megmaradtak a határőrvidék lakosságának kiváltságai. Az őrségi falvak füzéresen helyezkednek el. Egy-egy kisebb házcsoport lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódik következőhöz. A szeres településszerkezet jellemző; az elszigeteltség, rossz megközelíthetőség segítette a védelmet. Egy-egy szer csak néhány házból, ezek gazdasági épületeiből és udvaraiból áll, jellemzően a dombtetőkön, erdőirtásokban. Neveiket eredetileg az ott élő családokról (pl. Baksaszer, Siskaszer), földrajzi helyzetükről (Keleti szer, Felsőszer), ritkábban valamilyen egyéb jellegzetességről (Templomszer) kapták. A kisebb községek 2–4, a nagyobbak 6–8 szerből álltak.

A házak hagyományos építőanyaga a 19. század közepéig a fa maradt. A házakat egymásra fektetett gerendákból építették úgy, hogy azokat a sarkokban keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással illesztették egymáshoz. Ezeket a boronafalú házakat kívül-belül szalmatörekes sárral tapasztották, majd meszelték, illetve alul csak bekenték agyaggal vagy kormozott mésszel. A tetőt zsúppal (rozsszalmával) fedték. A házakat kisebb-nagyobb, úgynevezett belsőségi telkek vették körül, az elszórtan álló házak közé kiterjedt gyümölcsösöket ültettek, illetve réteket kaszáltak.

A hagyományos népi faépítészet legszebb példáit a Szalafőhöz tartozó Pityerszeri Falumúzeumban mutatják be. A 19. század közepe felé kezdték el tömegesen beépíteni a helyben található, jó minőségű agyagból égetett téglákat, a tetők fedésére pedig a cserepet. A téglaházak jellemző építészeti eleme a kiugró rövid előtornác, az ún. kódisállás, ahol a vándorok, „kódisok” húzódhattak meg éjszakára vagy az eső elől.

A helyiségeket (szoba, konyha, kamra, ólak) eleinte egy vonalban helyezték el. A társasági élet központja a konyha volt – kezdetben füstöskonyha kemencével és főzőpadkával. A füst csökkentésére alakították ki a mászókéményes tűzhelykombinátokat, amiket gyakran összekapcsoltak az ennek eredményeként úgyszintén a konyhából fűtött, szobai cserépkályhákkal.

Az L alaprajzú, ún. „hajlított ház”akban a gazdasági épületszárnyat (kamra, istálló, pajta) a lakóépület végében, arra merőlegesen helyezték el. A legjellemzőbb háztípus az ún. „kerített ház”, ahol az udvart a lakó- és a gazdasági épületek U alakzata fogja közre, a negyedik oldalt pedig kerítés zárja le. Ez nem magyar sajátosság, északabbra az osztrákoknál is megtalálható.

A porták legszembetűnőbb épületei a nagy, külön álló szénatároló pajták, köztük a falazott téglapilléreken álló, deszkázott falú lábaspajták. Az önálló kamraépület neve kástu.

A magyarországi őrségi falvak a következők: Bajánsenye, Felsőjánosfa, Felsőmarác, Hegyhátszentjakab, Hegyhátszentmárton, Ispánk, Ivánc, Kercaszomor, Kerkáskápolna, Kisrákos, Kondorfa, Magyarszombatfa, Nagyrákos, Őrimagyarósd, Őriszentpéter, Pankasz, Szaknyér, Szalafő, Szatta, Szőce, Velemér, Viszák.

Szlovéniában található őrségi magyar települések északról délre: Hodos, Kapornak, Domonkosfalva, Szerdahely, Pártosfalva, Kisfalu, Csekefalva és Szentlászló.

Hagyományos gazdálkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyenge földek miatt a mezőgazdaságban hagyományosan a legeltetésre alapozott szarvasmarha-tenyésztés volt a meghatározó; a szántóföldi növénytermesztés jelentősége alárendelt. Almozásra az erdei avart használták.

Jelentős szerepet kapott továbbá a szálaló művelésre alapozott erdőgazdálkodás.

A szántók termőképességét a belsőségi telkeken rendszeres trágyázással, a szerek körüli gyűrűkben égetéses-irtásos módszerrel próbálták megőrizni. Ennek első szakaszában csökkenő hozamú földeket parlagoltatták, illetve legelőnek vagy kaszálónak használták, miközben hagyták azt lassan visszaerdősülni. Tíz–tizenöt év elteltével kiirtották a friss erdőt, és a fákat a helyszínen felégették, hogy hamujukkal trágyázzák a földet.

A talaj művelésének fő eszköze a Nyugat-Dunántúlra jellemző gerendelyes eke volt, amivel (a csapadékos időjáráshoz és a kötött talajhoz alkalmazkodva) bakhátre szántottak. AZ élelmiszernövények mellett leginkább lent (Linum sp.) termeltek, és azt házilagosan dolgozták fel. Kásanövénynek hajdinát (Fagopyrum esculentum) vetettek; az olajat tök (Cucurbita sp.) magjából ütötték.

Az 1800-as évektől megnőtt az intenzíven művelt, „belső” földek aránya. Az égetéses-irtásos művelés elvesztette jelentőségét, de a beerdősült külső földeken helyenként máig látni az egykori bakhátak nyomait.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az őriszentpéteri templom a 13. században épült

Az Őrség területén több kora középkori emlék található.

Templomok:

Pankaszi harangláb

Haranglábak:

Múzeumok, kiállítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szikszai Edit gyűjtemény Őriszentpéteren: A régi gazdálkodás eszközeit és a mindennapi élet tárgyait mutatja be.
  • Szabadtéri néprajzi múzeum: Az Őrség egyik legfőbb látnivalója a Pityerszeri skanzen (Szalafőn), ahol legjobban tanulmányozható a településszerkezet.
Csörgőszeren (Szalafő egyik szerében) még hagyományos módszerrel sajtolják a tökmagolajat.
  • Sindümúzeum, a magyar hieroglif írás és a népi jelkincs múzeuma.

A szlovéniai oldalon:

Hagyományos őrségi rendezvények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tökmagsajtolás Csörgőszeren (Szalafő)
  • Virágzás napjai
Több őrségi helyszínen zajló kulturális programsorozat a pünkösdi ünnepek környékén.
  • Őrségi vásár
Több napos népművészeti és kézművesvásár kulturális és sport eseményekkel, koncertekkel, és kiállításokkal.
  • Nemzetközi Fazekastalálkozó
Magyarszombatfán az őrségi kézművesek központjában kiállítás és vásár, a hazai és külföldi fazekasok munkáiból
Magyarszombatfai Fazekasnapok
  • Völgyhídi vásár
A magyar-szlovén vasúti völgyhídról elnevezett Nagyrákoson megrendezendő vásár. A több napos rendezvényeken kézműves és népművészeti alkotások cserélnek gazdát.
  • Hétrétország - Szerek, porták fesztiválja
Kb. augusztus 10 - 20 között rendezik. Kulturális fesztivál, valamint lehetőséget nyújt őrségi művészek, kézművesek portájának látogatására.
  • Őrségi Nemzetközi Tökfesztivál

Minden év október közepén kerül megrendezésre.

Természeti értékei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Monográfiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Beluszky Pál: Őrség, Vendvidék, Felső-Rába-völgy. Szentgotthárd és vidéke, Budapest-Pécs: Dialóg Campus 2005.
  • Csiszár Károly: Az Őrség (Változó Világ 26., Budapest, 2000)
  • Dömötör Sándor: Őrség, Budapest: Gondolat Kiadó, 1960.
  • Gyöngyössy Péter: "Gyántásország". Történeti adatok az őrségi erdők erdészeti és természetvédelmi értékeléséhez, Szombathely: Kerekerdő Alapítvány, 2008.
  • Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása, (Bp., 1943)
  • Moldova György: Az Őrség panasza (Magvető könyvkiadó Budapest, 1987) 478. o. ISBN 963-14-1030-7
  • Nemes-Népi Zakál György: Eőrséghnek leirása ugymint: annak természete, története, lakosai, ezeknek szokásai, nyelvszokása a' mellyeket öszve szedegetett 1818-dik esztendőben Nemes-Népi Zakál György [szerk. Stefanich Péter, kiad. Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság], 2. bőv. kiad. Szombathely: Szignatúra 2002.
  • Az Őrségi Nemzeti Park építészeti emlékei (szerk. Markovics Tibor, Márkus Rita, Szentendreyné Havas Márta), Őriszentpéter: Őrségi Nemzeti Park Igazgatósága 2003.
  • Tóth János: Az Őrség népi építészete, Budapest: 1971.
  • Varga Géza: Mítoszok őre, Velemér. Barangolás az Őrség művészeti és történelmi emlékei között (Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1999., 2000.)

Kisebb tanulmányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Békési Sándor: A táj elmúlásai, in: Liget. Irodalmi és ökológiai folyóirat, Budapest, 1/1999, 56-63 o.
  • Békési Sándor: Zur Naturschutzproblematik der Wälder im Örség, in: Christian Holler (szerk.): Zum Stand der naturkundlichen Forschung im Südburgenland und im angrenzenden Ungarn (kiad. Internationale Clusius Forschungsgesellschaft Güssing, = Burgenländische Forschungen, 87), Eisenstadt: 2003, 62-66 o.
  • Bödei János: Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához. Néprajzi Értesítő, 1943.
  • Czugh Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekasságáról. Néprajzi Múzeum Értesítője, 1954.
  • Markovics Tibor: Die Aufgaben des Naturschutzes im Nationalpark Örség, in: Christian Holler (szerk.): Zum Stand der naturkundlichen Forschung im Südburgenland und im angrenzenden Ungarn (kiad. Internationale Clusius Forschungsgesellschaft Güssing, = Burgenländische Forschungen, 87), Eisenstadt: 2003, 57-61 o.
  • Stahl Ferenc: Az Őrség jogállása. Vasi Szemle, 1973.
  • Varga Géza: A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor
  • Varga Géza: Őrségi jelkincs

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pete György (főszerk.): Vas megye kézikönyve (Faludi Ferenc Alapítvány, Szombathely, 1989) I. és II. kötet ISBN 963-9089-17-6
  • Phare CBC 2003 Magyarország-Ausztria Program Határon átnyúló turizmusfejlesztési hálózatok (2006) 34. o.
  • Őrségi Nemzeti Park honlapja, 2011. VIII. 18-i állapot
  • Szinetár Csaba, Györke Gyula, Hella Ferenc, Kemencei Ilona, Nagy Krisztina, Sülyi Péter: Bajánsenye. A történelmi Őrségben. (Bajánsenye önkormányzata, év nélkül) 28 oldal.
  • Márkus Rita: Az őrségi és vendvidéki népi építészet. ŐNP Igazgatóság, Sarród, év nélkül.
  • Nagy Endre, 2006: Őrségi népi műemlékegyüttes a szalafői Pityerszeren. Pannon Gyöngyszemek. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2006. ISBN 963 7334 13 0
  • Rakonczay, 1996: Rakonczay Zoltán, Ambrus András: Szigetköztől az Őrségig: A Nyugat-Dunántúl természeti értékei, Budapest, 1996, ISBN 963-7362-12-6 fűzött

Egyéb információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]