II. Jóannész bizánci császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Jóannész
Jean II Comnene.jpg

Bizánci császár
Uralkodási ideje
1118. augusztus 18. – 1143. április 8.
Elődje I. Alexiosz
Utódja I. Manuél
Életrajzi adatok
Született 1087. szeptember 13.
Konstantinápoly
Elhunyt 1143. április 8. (55 évesen)
Kilikia
Házastársa Eiréné
Gyermekei Alexiosz
Mária
Andronikosz
Anna
Izsák
Theodóra
Eudokia
I. Manuél
II. Jóannész és felesége, Piroska–Eiréné a kis Jézust tartó Szűz Mária oldalán. Mozaik a Hagia Szophiában

II. (Szép) Jóannész, teljes nevén Ióannész Komnénosz (görögül: Ίωάννης Β΄ Κομνηνός, Konstantinápoly, 1087. szeptember 13.Kilikia, 1143. április 8.) a Bizánci Birodalom császára (uralkodott 1118. augusztus 18-tól haláláig), a Komnénosz-dinasztia harmadik tagja, I. Alexiosz fia volt.

Útja a trónig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alexiosz és Eiréné Dukaina második gyermekeként jött a világra 1087-ben, és atyja 1092. szeptember 1-jén jelölte ki örökösévé. Nővére, Anna Komnéné azonban saját jegyese, majd férje, Niképhorosz Brüenniosz számára kívánta megszerezni a trónt, és ebben az anyacsászárné is támogatta. Alexioszt még halálos ágyán is arról győzködték, hogy másítsa meg az akaratát. A haldokló uralkodó azonban nem adott határozott választ, így Jóannész megszerezhette a trónt – mivel azonban helyzete bizonytalan volt, még atyjának temetésén sem volt hajlandó részt venni. Trónját csak a következő évben tudta végleg biztosítani, amikor felszámolt egy Eiréné és Anna vezetésével szerveződött összeesküvést, anyját és nővérét pedig kolostorba záratta.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Jóannész aranypénze, rajta a keresztet tartó császár látható Szűz Mária társaságában

A huszonegy esztendősen trónra lépő Jóannészt kortársai és az utókor egyaránt dinasztiájának legnagyobbjaként tartják számon: mély vallásossága, mértékletessége, bőkezű adományai és igazságossága népszerűvé tették alattvalói körében, megfontolt de energikus politikája pedig számos szép sikerhez juttatta császárságát mind nyugati, mind keleti ellenfeleivel szemben. Bár Türoszi Vilmos leírása alacsonynak és kifejezetten rondának jellemzi (sötét bőre miatt állítólag mórnak gúnyolták), a görög krónikások uralkodói tulajdonságaira utalva Kaloióannésznek, azaz Szép Jóannésznak nevezték.

Uralkodóként nem családtagjaira, hanem tehetséges idegenekre támaszkodott a kormányzatban, fő tanácsadója például egy török származású katona, a nagy domesztikoszi rangot viselő Ióannész Akszukhosz volt egész uralma alatt. Ez a viselkedés féltékenykedéshez vezetett a Komnénosz-házon belül, Iszaakiosz nevű fivére például egy összeesküvés miatt kénytelen volt 11301136 között keleten bujdokolni Meliténétől Jeruzsálemig, mielőtt megbékélt volna a császárral.

Balkáni harcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Alexiosz 1091-ben akkora csapást mért a Duna-vidékről dúló besenyőkre, hogy azok harminc éven át nem hallattak magukról. Jóannésznak azonban új betörésükkel kellett szembenéznie 1122-ben: a támadók nyugaton Makedóniáig, keleten Trákiáig jutottak. A császár azonban végleges győzelmet aratott felettük, számos hadifoglyot ejtett, akiknek egy részét letelepítette a birodalomban, más részét pedig besorozta a seregébe. A császár diadala emlékére ünnepnapot rendelt el, amit a század végéig tartottak. A besenyők többé nem bukkantak fel a bizánci területeken, seregük maradékát II. István magyar király fogadta be.

Jóannész következő célpontja Szerbia őse, az elméletileg bizánci fennhatóság alá tartozó Raška volt, amelynek megregulázásával I. Alexiosz hiába próbálkozott. Jóannész azonban döntő sikert ért el e téren, számos fogollyal és dús zsákmánnyal tért haza. A szerb probléma azonban magával vonta a magyarok megjelenését is. A Magyar Királyság ugyanis támogatta a folytatódó szerb lázadásokat Bizánc ellen, amellett II. István nehezményezte, hogy Konstantinápoly 1125 körül menedéket adott megvakított nagybátyjának, a Dömösről elmenekült Álmos hercegnek. II. István kérte rokona kiadatását, de Jóannész ehelyett egy makedóniai városba telepítette a vak herceget, ahol a magyar emigránsok tovább szervezkedhettek. A magyar király erre 1127-ben támadásba lendült, hiába halt meg időközben Álmos: elfoglalta Belgrádot, Barancsot, Ništ és Szófiát, és csak a mai Plovdivtól fordult vissza. Válaszul Jóannész 1128-ban a Duna bal partján legyőzte a magyarokat, bevette Haramot és Zimonyt, majd a Szerémségben nagy zsákmányt gyűjtve kivonult.

Velence és Dél-Itália[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Jóannész császár levele II. Ince pápának 1141-ből

I. Alexiosz annak idején a Velencei Köztársaság segítségével tudott győzelmet aratni a dél-itáliai normannok felett, aminek fejében 1082-es szerződésükben rendkívüli kereskedelmi privilégiumokat adott az itáliai köztársaság hajósainak. Vám- és adómentességet élveztek, továbbá kikötőhelyeket és raktárakat kaptak Konstantinápolyban, ami óriási csapás volt a bizánci tengeri kereskedőkre nézve. Jóannész átlátta a helyzet veszélyes voltát, és egy császári családtag megsértése ürügyén Kerküra szigetére támadt, majd kitiltotta a velenceieket Bizáncból. A köztársaság válaszul nagy flottával elragadta Kephalléniát, illetve az Égei-tengeren végigpusztította Rhodoszt, Szamoszt, Khioszt, Leszboszt és Androszt. A háborút kihasználva 1124-ben II. István Zára kivételével visszahódította a velenceiektől az 1118-ban elragadott Dalmáciát. A hosszú évek óta elhanyagolt bizánci flotta azonban nem vehette fel a versenyt Velencével. Az itáliaiak győztek, 1125-ben Dalmáciát is visszahódították, 1126-ban pedig elérték, hogy II. Jóannész megerősítse privilégiumiakat.

Nem Velence volt az egyetlen veszélyes hatalom Itáliában. II. Roger szicíliai gróf ugyanis egyesítette az összes normann területet a félsziget déli részén, és 1130-ban királlyá koronázták. Ez nem csak Bizánc, hanem a Német-római Birodalom érdekeit is sértette, így Jóannész mind III. Lothárral, mind utódjával, III. Konráddal szövetségre lépett, amibe Pisát is bevonta azzal, hogy 1136-ban megerősítette az apja által korábban nekik juttatott privilégiumokat. Ugyanebben az évben segítséget nyújtott Lothár csapatainak, akik Roger lázadó alattvalóit támogatni vonultak délre. A gyűrű működött, Jóannész idején nem érte normann támadás a Balkánt.

Antiochia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jóannésznak atyjához hasonlóan a legfőbb külpolitikai célt Antiochia hódoltatása jelentette. Az ősi bizánci várost 1098-ben vették be az I. keresztes hadjárat lovagjai, akik ahelyett, hogy átadták volna a várost a császárnak, a Bizánccal ellenséges dél-itáliai normannok egyik hercegét tették meg Antiochia fejedelmének. I. Bohemundot csak hosszas harcok árán sikerült meghódolásra kényszeríteni, ám utódja, Tankréd nem ismerte el az egyezség érvényességét. Az antiochiai úton azonban két akadállyal is le kellett számolnia Jóannésznak: az Ikóniumi Szultánság 1086-os szétesésével hatalomra kerülő Dánismandidákkal és Kis-Örményországgal. A Meliténét is birtokukban tartó Dánismandidák emírje, az Iszaakiosz hercegnek menedéket adó Gází Gümüstigin 1134-es halála után kialakuló belviszályoknak köszönhetően már nem jelentettek veszélyt: Jóannész 1135-ben döntő győzelmet aratott.

Kis-Örményországot az 1129-ben trónra lépő I. Leó terjesztette ki egész Kilikiára, ezáltal akadályt képezett Jóannész antiochiai tervei megvalósításában. A bizánci csapás 1137-ben fényes sikert hozott: a legjelentősebb kilikiai erősségek (Szeleukeia, Korükosz, Tarszosz, Adana, Mamisztra) sorra elestek, a hegyi erődjeibe visszahúzódó Leót pedig a következő évben gyermekeivel együtt elfogták és Konstantinápolyba vitték fogságba.

A gyors kilikiai siker eredményeképp a bizánciak már 1137 augusztusában Antiochia alá érkeztek, ami rövidesen kapitulált. Rajmund fejedelem beleegyezett, hogy kitűzzék a bizánci lobogót Antiochia falaira, és a császár 1138-ban ünnepélyesen bevonult a városba. Rajmund azonban vonakodott segíteni szíriai hadjáratát (így hiába ostromolta Sajzar várát), és a latin papság nyomására 1142-ben felmondta a hűbért. A császár ellentámadásra készült, de talán tervei között szerepelt a császári befolyás kiterjesztése egészen Palesztináig. Az odavezető úton azonban egy vadászat során a Toros-hegységben megsebezte egy mérgezett nyíl, és meghalt.

Örökösödése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Jóannész és társcsászára, Alexiosz (1122–1142)

Jóannész már 1122-ben társcsászárává tette legidősebb fiát, az 1106-os születésű Alexioszt, ő azonban 1142-ben megbetegedett és meghalt a pamphüliai Attalia városában, ahol apja mellett hadakozott. Seregei hazavezetését öccsére, Andronikoszra bízták, ám ő a feladat teljesítése közben szintén beteg lett. A császárnak két fia maradt: az 1113 körül született Iszaakiosz és az 1118-ban világra jött Manuél. A haldokló uralkodó Manuél mellett döntött, aki Ióannész Akszukhosz főparancsnok támogatásával meg is szerezte a trónt.

Házassága, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jóannész még apja életében, 1104-ben vette feleségül Szent László magyar király lányát, Piroskát, akit Bizáncban Eiréné néven ismertek, és rendkívül kegyes élete miatt 1134. augusztus 13-án bekövetkezett halála óta szentként tisztelnek. Nyolc gyermekük született:

  1. Alexiosz (1106–1142), 1122-től haláláig társcsászár;
  2. Maria Komnéné (1106–?), Alexiosz ikertestvére, Ióannész Roger Dalasszánosz felesége;
  3. Andronikosz (? – 1142);
  4. Anna Komnéné, Sztephanosz Kontosztephanosz felesége;
  5. Iszaakiosz (1113 k. – 1154) szebasztokratór;
  6. Theodóra Komnéne, Manuél Anemasz felesége;
  7. Eudokia Komnéné, Theodórosz Vatazész felesége;
  8. Manuél (1118–1180).

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003. ISBN 963-389-383-6
  • Magyar István Lénárd: Bizánc és a keresztes államok. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 347–356
  • Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Budapest, Osiris, 2006.
  • Wikimedia Commons A Wikimédia Commons tartalmaz II. Jóannész bizánci császár témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:
I. Alexiosz
Bizánci császár
1118 – 1143
A Palaiologoszok címere
Következő uralkodó:
I. Manuél