Zénón bizánci császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Zénón
Tremissis-Zeno-RIC 0914.jpg
I. Zénó győzelmeit ünneplő aranypénz

Bizánci császár
Uralkodási ideje
474. február 9. – 475. január 9.
476. augusztusa491. április 9.
Elődje II. Leó
Utódja Basiliscus, I. Anastasius
Életrajzi adatok
Teljes neve Tarasis, Flavius Zeno
Született
426
Zenonopolisz
Elhunyt
491. április 9. (65 évesen)
Kontantinápoly
Házastársa Arcadia, Ariadné
Gyermekei Zénón
II. Leó
Édesapja Kodisa
Édesanyja Lallis

I. Zénó, görögösen Zénón (426491. április 9.), (uralkodott 474. február 9-től 491. április 9-ig) iszauri származású keletrómai császár, I. Leó veje és II. Leó apja volt. Fia társcsászáraként került trónra, majd annak tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után egymaga emelkedett trónra. Uralkodása ideje alatt összeesküvések és intrikák sorozatával kellett felvennie a harcot. Ennek ellenére mintegy 17 éven át megtartotta a trónját, és 491-ben halálozott el. Örököse nem volt, így felesége, Ariadné választottja, az idős Anastasius követte a trónon.

Barbár a birodalom hadai élén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tarasikodissa vagy Trascalissaeus az kis-ázsiai izauriak (a kurdok feltételezett ősei) közül származott. Anyját Lallisnak, apját vagy szülővárosát Rusumbladának hívták. A barbárnak tartott törzs már vagy két évszázada római uralom alatt élt, és kapóra jött I. Leó császárnak, aki az egyre megbízhatatlanabb germán és alán zsoldoshadsereg, illetve a rájuk támaszkodó elit háttérbe szorításán fáradozott.

A császár 460-as évek közepén figyelt fel a kiváló harcosra, aki azzal, hogy 466-ban leleplezte a hadsereget irányító Aspar fia, Ardabur hűtlenségét, nélkülözhetetlenné tette magát. Érdemeiért elnyerte Leó idősebbik lányának, Ariadnénak a kezét. Leó sógora, Basiliscus vandálok ellen indított sikertelen vállalkozása (468) után a germánbarát vonal pozíciója ismét megerősödött – igaz, 469-ben Zénó consul volt. Miután 470-ben Ardabur támogatta a trákiai felkelőket, a császár döntött arról, hogy végleg leszámol velük. Erre 471-ben került sor, Zénó pedig hadvezér magister utriusquae militae lett saját jogán.

Ilyen rangban elűzte Epeiroszból az oda 469-ben betört vandálokat, és a Duna mentén harcolt a betörő gepidákkal és hunokkal.

A trónon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zénó 474-ben, fia, II. Leó társcsászáraként került trónra. Miután a fiatal uralkodó meghalt, Zénó egyeduralkodó maradt. Mindjárt uralkodása második évében (475) összeesküvéssel kellett szembenéznie, amit anyósa, Aelia Verina és annak fivére, Basiliscus vezetett ellene a gót Theoderich Strabo és az izauri Illus támogatásával. Zénó Izauriába menekült, a trónra emelt Basiliscus pedig Illust küldte ellene. A vezér azonban átállt a törvényes uralkodóhoz, és 476-ban közösen indultak Konstantinápoly ellen, amit meg is szereztek augusztusban.

Basiliscust és családját Phrygiába száműzték és megölték, azonban egyelőre az udvarban maradt Verina császárné. A magas rangokig – többek között magister officiorumi tisztségig – jutó Illus ellen az évek folyamán több merényletet kíséreltek meg, amelyek mögött minden valószínűség szerint az áruláson felháborodott Verina állt. Végül őt Izauriába száműzték, Illust pedig Antiochia városába menesztették, mint a keleti hadszíntér főparancsnokát.

Belügyek, vallásügy[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zénó sosem volt túl népszerű, nyilvánvalóan „barbár” származása miatt. Az sem segített, hogy rendszeresen árulta az udvari tisztségeket, így gyűjtve pénzt kincstárába. A császár ezen túlmenően az asztrológia bűvöletében élt: 490-ben például egy jóslat alapján végeztette ki Pelagius silentariust, aki állítólag hatalomra tört.

Uralkodása alatt egyre éleződött a monofizita-duofizita vita. Basiliscus ellencsászár például monofizita volt, és hatálytalanította a 451-es khalkédóni zsinat rendelkezéseit, valamint I. Leó pápa Tomusát, melyek mind Jézus Krisztus Isteni és elválaszthatatlan emberi természetéért szálltak síkra. A keleti tartományokban egyre nőtt a monofizitizmus támogatottsága.

A császár a kompromisszum híve volt, ezért 482-ben Akakiosz pátriárka egyetértésével kiadta a Henótikon című ediktumot, melyben egyik irányzat mellett sem foglalt állást. Csak az első három egyetemes zsinat határozatait ismerte el, a vitás kérdésekről pedig szót sem ejtett. Ez azonban nem volt megoldás: a két marakodó párt mellé egy harmadik, a császár elképzeléseit támogató csoport lépett. Ráadásul III. Félix pápa is elítélte a Henótikont, és kiközösítette Akakioszt, aki viszonzásképpen kitörölte a római püspök nevét a dyptichonokról. Megörtént Konstantinápoly és Róma első szakítása, az ún. akakioszi skizma, amely ekkor még csak harminc évig tartott.

Hadügyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

483-ban Illust, aki túszul ejtette Zénón Longinus nevű bátyját, menesztették. Ő nem volt hajlandó lemondani a tisztségről, sőt az ellene küldött – szintén izauri – Leontiust is átállította a saját oldalára. 484-ben az idős Verina támogatásával Leontiust császárnak kiáltották ki, azonban Szkítiai Johannesz hadvezér gyors vereséget mért rájuk Antiochiánál. A főszervezők Papirius várába húzódtak vissza, amit 488-ban sikerült végül elfoglalnia a császári erőknek. Verina már az ostrom első évében meghalt, Illust és Leontiust kivégezték. Az Újperzsa Birodalom nem avatkozott Konstantinápoly belügyeibe.

Zénón nem igazán törődött a nyugati eseményekkel, mivel elég súlyosak voltak a belső problémák, amikkel meg kellett küzdenie. 474-ben Nepost ismerte el a Nyugatrómai Birodalom császárának, azonban őt már 475-ben Dalmáciába szorították vissza. Bár 476-ban megbukott a nyugati birodalomfél, Zénón egészen 480-ban bekövetkezett haláláig Nepost ismerte el törvényes uralkodóként. Utána elismerte Odoakert udvara nemesének. Uralkodása elején a vandálokkal is kiegyezett: Geiserich király megtarthatta korábbi hódításait, és Konstantinápoly elismerte a Vandál Királyságot, cserében az afrikai germánok nem törtek be többék a Földközi-tenger keleti medencéjébe.

481-ben Theoderich Strabo egy balesetben elhunyt. Ez kiváló alkalmat teremtett Zénón számára, hogy kijátssza egymás ellen a keleti gótok két balkáni csoportját. A vetélkedésből Strabo gótjai kerültek ki vesztesen, a győztes Theuderich pedig 488-ban a császár biztatására továbbállt népével Itália földjére, ahol megalapította a Keleti gót Királyságot. A gótok zöme így végleg elhagyta a Balkán vidékét.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődei:
Flavius Calepius
és
Flavius Ardabur
Consul
448
Kollégája:
Flavius Rufius Praetextatus Postumianus
SPQR
Utódai:
Flavius Astyrius
és
Romanus Protogenes
Elődei:
Anthemius
és
Consul
469
Kollégája:
Flavius Martianus
SPQR
Utódai:
Phoebus Severus
és
Flavius Iordanes
Elődei:
II. León
és
Consul
475
Kollégája:
II. León
SPQR
Utódai:
Basiliscus
és
Flavius Armatus
Elődei:
Illus
és
Consul
479
Kollégája:
SPQR
Utódai:
Maximus Basilius
és
Előző uralkodó:
II. Leó
Bizánci császár
474-491
A Palaiologoszok címere
Következő uralkodó:
I. Anastasius