Marcus Aurelius római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Marcus Aurelius
Marcus Aurelius Metropolitan Museum.png
Marcus Aurelius

a Római Birodalom princepse
Uralkodási ideje
161. március 7.[1]180. március 17.[2]
Elődje Antoninus Pius
Utódja Commodus
Életrajzi adatok
Uralkodóház Antoninus-dinasztia
Teljes neve

Marcus Annius Catillius Severus (születési)[3]
Marcus Annius Verus (130-tól,[4] apja halála után[5])
Marcus Aelius Aurelius Verus Caesar (139-től)[6]
Imperator Caesar Marcus Aurelius Verus Augustus (uralkodói)[7]

Aurelius Antoninus Augustus
Született 121. április 26.
Róma
Elhunyt 180. március 17. (58 évesen)
Vindobona vagy Sirmium
Nyughelye Hadrianus Mauzóleuma
Házastársa Faustina Minor
Gyermekei Commodus
Édesapja Marcus Annius Verus
Édesanyja Domitia Lucilla

Imperator Caesar Marcus Aurelius Verus Augustus, született Marcus Annius Catillius Severus (Róma, 121. április 26.Vindobona vagy Sirmium, 180. március 17.) – a Római Birodalom császára (161. március 8. – 180. március 17.)

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja és ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ragadványneve Verus helyett anyai nagyapja után lett Catillius Severus. Dédapja Marcus Annius Verus Hispaniából származott, családjából ő lett először szenátor. Nagyapja – szintén Marcus Annius VerusVespasianus idején kezdte politikai karrierjét és Hadrianus idején már harmadszor volt consul és Róma praefectusa.[8]

Apja Marcus Annius Verus, praetor, Antoninus Pius császár feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla. Előkelő hispániai (Baetica provincia, Ucubi kisváros), konzuli család (Annius) fia, az Antoninusok császári házának rokonságához tartozott. Édesapja korán meghalt, nagyapja nevelte és kisgyermek korától Róma leggazdagabb, patriciusok lakta részén (Collis Caelius) élt. – Fiatalon Hadrianus császár kedvelte tehetségéért, művelődési készségéért, igazságra törekvéséért, tetterejéért. – Kora gyermekkorának tanítói után tanárai közt volt Diognetus, Alexander Cotiaeum, Trosius Aper és Tuticius Proculus. Bölcseleti (retorikai) tanulmányokkal foglalkozott Herodes Atticus, Marcus Cornelius Fronto és Junius Rusticus vezetésével. Görög nyelvre, irodalomra Aninus Macer, Caninius Celer és Herodes Atticus oktatták, míg filozófiából Quintus Junius Rusticus és Apollóniosz Chalcedon személyes ismertsége volt rá a legnagyobb hatással. Formális tanulmányait a jogtudomány megismerésével fejezte be. Műveltségével – különösen görögtudásával – korának arisztokrata fiataljai közül is kiemelkedett.

Már hat éves korában – Hadrianus ajánlásával, szokatlanul fiatalon – a lovagrend (Ordo equester) tagja lett (127), majd – ugyancsak kivételezett módon – bekerült a Salii papi kollégiumba (128), ahol az évente sorra kerülő ünnepségeken nagyon komolyan teljesítette feladatait, amikre később is megelégedéssel, örömmel emlékezett vissza. Kora ifjú éveit Rómán kívül, a Birodalom határán vagy vidéken igazgatási munkával, a helyi ügyek intézésével töltötte. Amikor visszatért a városba (135), fiatal arisztokratákkal és a császári család tagjaival együtt dolgozott a Róma városának, kikötőinek, valamint a város környékének alapvető hatósági ügyeit intéző prefektusi hivatalban, részt vett vallási ünnepek megszervezésében is. Ezzel a munkával gyakorlatában ismerte meg a közigazgatás szinte minden területét, feladatát. – Quaestor (139), majd konzul (140) volt, de megismerkedett a Birodalom pénzügyeivel és a pénzügypolitikával is (triumvir monetalis). Végül Tribunicia potestas lett (147).

Hadrianus halála után Antoninus Pius, Hadrianus kívánságát teljesítve, Lucius Verussal együtt adoptálta (138). A következő években magas tisztségeket töltött be, és 145-ben feleségül vette a császár lányát, Faustinát (Annia Galeria Faustina II – 130–176). Fogadott apjának, apósának hű és meghitt fiaként/barátjaként osztozott az uralkodás gondjaiban és jártasságot szerzett a császári hatalommal járó feladatok megoldásában. Miután megismerkedett a sztoicizmus eszméivel, azoknak megfelelően igyekezett élni. Így lett a sztoicizmus egyik legjelentősebb római képviselője. Császárként, a birodalmat ért súlyos csapások alatt is bátorságával, kötelességei kitartással történő teljesítésével, ha kellett az egyéni örömökről való lemondással, önmegtartóztatással, sokszor kimerülten és kételkedve, a konfliktusokban a természet törvényeinek megfelelően rendezett élettel, az emberi életben a tökéletesség felé törekedve is a sztoikus erényeket követte, azoknak szentelte magát.

„Szerezd… meg magadnak azt, ami… tőled függ: légy őszinte, méltóságteljes, munkabíró, ne hajhászd az élvezetet, ne elégedetlenkedj sorsoddal, légy kevéssel beérő, jóindulatú, szabad, komoly, keresetlen, nagylelkű. Nem érzed-e, hogy mennyi mindent meg tudnál szerezni, amire nem hozhatod fel kifogásnak az alkalmatlanságot, a rátermettség hiányát? Te pedig szántszándékkal alatta maradsz a mércének? Vajon a rátermettség hiánya kényszerít rá, hogy zúgolódj, az élethez görcsösen ragaszkodj, hízelegj, testi állapotodat okold, hogy tetszelegj, hogy komolytalan légy, hogy lelkednek annyi nyugtalanságot okozz? Nem!, az istenekre nem! Mindezeket a hibákat már régen levetkőzhetted volna, s legföljebb csak azzal vádolhatnának, hogy valóban lassúbb, nehezebb felfogású vagy. Ezen is segítened kell azonban gyakorlással, s nem szabad elnézned magadnak ezt a mentségedet, vagy éppen tetszelegned benne.”[9]

Társuralkodó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marcus Aurelius mellszobra, Capitolium Múzeumok, Róma

Amikor Antoninus Pius meghalt (161. március 7.), zökkenőmentesen és osztatlan támogatással vette át a hatalmat, úgy, hogy Lucius Verus lett a társuralkodója. Sokat tettek a Rómában kitört éhínség enyhítésére, lecsendesítették a Germánia és Britannia provinciákban kitört lázadásokat.

A közös uralkodást többek között a katonai igények is indokolták, mivel uralkodásának egész időtartama alatt a Birodalom háborúkat viselt különböző külső ellenségekkel. A csapatok irányítását nagy tekintélyű személyre kellett bíznia, hiszen a császár egymaga egyidejűleg nem vezethette a germánok és a Pártus Birodalom támadásai elleni harcokat. Tábornokot sem nevezhetett ki a római légiók vezényletére; a korábbi népszerű katonai vezetők, mint például Julius Caesar vagy Vespasianus arra használták a katonaságot, hogy megdöntsék a fennálló hatalmat és magukat választassák meg császárnak. Ő úgy oldotta meg a problémát, hogy Verust elküldte a keleti légiók élére. Verus elég tekintélyes volt ahhoz, hogy biztosítsa a csapatok lojalitását, ugyanakkor elég hatalmas volt ahhoz, hogy keveset nyerjen az ő megdöntésével, az egyedüli, az önálló császári hatalommal. A terve bevált; Verus hűséges társa maradt a pártus-hadjárat után bekövetkezett haláláig.
A társcsászárság emlékeztetett a római köztársaság politikai berendezkedésére, amely nem engedte meg, hogy egyetlen személy birtokolja a legfőbb hatalmat.

Háborúi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Uralkodása szakadatlan háborúkkal telt el. A támadó pártusok elleni hadjáratot (162166) tábornokai vitték sikerre. A keletről hazatérő sereg azonban pestist hurcolt magával, amely fertőzésével szörnyű pusztítást végzett az egész Birodalomban. Eközben a Dunán átözönlő germán törzsek feldúlták az észak-itáliai Opitergiumot. Megostromolták Aquileiát, és városáig nyomultak előre, ahonnan csak súlyos harcok árán sikerült őket visszaverni. Győzelmét Rómában emlékoszlopon örökítették meg. Lucius Verus halálát (169) követően egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannonia védelmi problémájának megoldásához.

A hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat és gondosan készülve indult Pannoniába. A harcok nagy kiterjedésű frontszakaszon és különböző helyeken folytak. Előbb a markomannok és kvádok, egy évre rá pedig a szarmaták, jazigok ellen győzött (170174; 175).[megj 1]

Ellenségeit a Birodalom érdekeinek megfelelő békére kényszerítette. Az esetleges újabb támadások ellen katonasággal erősítette meg a határon épített védelmi rendszer (limes) táborait. A térség tartós rendjét úgy is biztosítani remélte, hogy a határtartományokba idegeneket telepített. A telepeseknek olyan jogokat adott, amelyek alapján azok colonusok lettek s a colonus-rendszerbe kerülhettek. Ezzel hozzájárult a dunai provinciák gazdasági megerősödéséhez, városaik fejlődéséhez. Tervezte, hogy a Dunától, Pannonia és Noricum provinciáktól északra (a mai Nyugat-Szlovákia a morva területekkel) és keletre, Pannóniától Dacia provinciáig (a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl egy része) új provinciákat létesít (Markomannia, Sarmatia). Elképzelésében megakadályozta, hogy Avidius Cassius, szíriai helytartó – a pártus háborúban jeleskedő egyik vezére, majd az egyiptomi pásztorok agrárjellegű felkelésének leverője (172) – fellázadt Róma ellen. Emiatt a pannóniai hadszínteret, térséget el kellett hagynia, terve realizálását fel kellett függesztenie, s a keleti tartományokba kényszerült menni. Cassius gyorsan elvesztette hívei támogatottságát, s azok a császári légiók odaérkezése előtt megölték őt. A Dunához ismét határsértések szólították (177). Carnuntumnál újra megverte a kvádokat (178), de a terület teljes pacifikálását ezúttal sem sikerült befejeznie. Váratlan halála miatt szándéka – a Birodalom határvidékei tartós békéjének biztosítása – soha sem valósult meg.

Viszonya a keresztényekhez[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Uralkodása első időszakában a keresztények békében élhettek, számuk egyre nőtt. Környezete azonban a háborúkért, az éhínségért és a pestisért a keresztényeket tette felelőssé, ezért elindította a 4. keresztényüldözést (176), amely a birodalom egészére kiterjedt. A rangosabbakat száműzték, a többieket kivégezték. Rómában Justinianus vértanú (100165), Lugdunumban (ma Lyon) 48 keresztény (177), Pergamonban Karposz, Papülosz és Agathoniké lett az üldözés áldozata (161 és 169 között a későbbi történetírók szerint). Nincsenek biztos, megbízható adatok a császársága idején történt üldöztetés pontos helyeiről, illetve az áldozatok számáról.

Kapcsolata Kínával[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy kínai történeti munka[10] említést tesz a Kínai Birodalomba küldött első római követekről, akiket egy császár megbízásából mentek oda. Érkezésük dátuma (166) alapján valószínűsíthető, hogy ez a római császár talán Marcus Aurelius lehetett. A küldöttség délről érkezett – valószínűleg tengeri úton –, és orrszarvútülköt, elefántcsontot, teknőspáncélt vitt ajándékba magával. Amikor a küldöttség megérkezett Luoyang kínai fővárosba, fogadta őket Huan császár. – A római forrásokban semmilyen feljegyzés nem erősíti meg az említett császári küldöttség létét, ezért lehetséges, hogy a „követek” kereskedők voltak, akik Aureliustól függetlenül indultak útnak, s jutottak el Kínába.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A markomannok és kvádok ellen indított második hadjárata végén, talán pestisben halt meg Vindobona (a mai Bécs) vagy Sirmium városában (180. március 17.). Hamvait hazavitték Rómába és azokat Hadrianus mauzóleumába (a mai Angyalvár) temették el.

Hajlamai ellenére sok háborút kellett viselnie, különösen kormányzása elején gondoskodott népei jólétéről, részint jó törvények, részint a törvényszékek szaporítása által; maga is részt vett a szenátus ülésein, amelyet nagyra becsült, s jelentékenyebb hatáskörrel ruházott föl, mint elődei. Gyűlölte a tékozlást, igen takarékosan élt.

Utódai és történelmi öröksége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő uralkodó volt. Nem rajta múlott, hogy uralkodása végére a pestis és a súlyos háborúk következtében a birodalom erőforrásai kimerülőben voltak. Az utódlást sikerült ugyan fia, Marcus Aurelius Commodus Antoninus számára biztosítania, akit még életében társuralkodójává választott (177), a választás azonban elég balszerencsés volt, mert Commodus sem a politikában, sem a hadviselésben nem volt járatos; ezenkívül önző is volt. Sok történész úgy véli, hogy Róma hanyatlása Commodus alatt kezdődött. Ezért gyakran úgy tartják, hogy Aurelius halála volt a Pax Romana vége.

Önéletírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napjainkban Elmélkedések címen[11] olvasható írásai („XII könyv” – fejezet) a világirodalom egyik legolvasottabb műve közé tartoznak. A görögül írt aforisztikus naplójegyzetekben gondolkodása a sztoicizmus és a neoplatonizmus filozófiája szellemiségét tükrözi. Platonizáló sztoicista. Erkölcsiségét a szolgálat és kötelességteljesítés határozta meg, ezért is különösen értékes, tanító tartalmakat fogalmazott meg minden korszak fiataljainak.

„A mű fennmaradt formájának kialakulásáról semmi közelebbit nem tudunk. Marcus említi, hogy fiatal kora óta készített jegyzeteket olvasmányaiból… ezek közül kerülhetett az Elmélkedések-be, ugyanígy a hozzájuk és más olvasmányaihoz esetleg korábban fűzött gondolatai is. A II. és III. könyv felirata megmondja, hogy táborban, a Garam partján, illetve Carnuntumban… a Duna mellett készült… elejtett történeti utalás… a szarmata háborúk éveire mutat. Mindez azonban csak nagyjából határozza meg az Elmélkedések keletkezési idejét. A császár nem művet akart alkotni, csak gondolatait rögzítette alkalmanként a maga számára, semmi nem bizonyítja, hogy ezeket ő rendezte jelenlegi sorrendjükbe, hogy az egyes könyvek anyagát ő állította össze és sorolta egymás után, még kevésbé azt, hogy a gondolatok és a könyvek jelenlegi egymásutánja keletkezésük rendjét mutatja. Egyes részeket… valószínűleg azzal az igénnyel fogalmazta meg, hogy mások is olvassák, de bizonyos, hogy egyiket sem szánta nyilvános közlésre. Írnokai vagy családja révén kerülhettek nyilvánosságra, és eldönthetetlen, volt-e egyáltalán magának a szerzőnek szerepe, és ha igen, mennyi, a könyv jelenlegi formájának kialakításában… Az I. könyv kivételével egyik sem egységes, folyamatos írás, legföljebb kisebb-nagyobb gondolatcsoportok függenek össze szorosabban… A tizenkét könyvre való beosztásról sem biztos, hogy Marcustól, illetve a mű ókori kiadójától származik… a forma… azt tükrözi, hogy olyan feljegyzésekről van szó, amelyeket szerzőjük legalábbis túlnyomórészt kizárólag a maga számára írt…” [12]

Ábrázolása a művészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marcus Aurelius szobra a Capitoliumon

Szobrok, érmék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Marcus Aurelius épségben megmaradt bronz lovasszobrát, amely a középkorban a római lateráni palotában állt, 1538-ban visszahelyezték a Capitoliumra (Piazza del Campidoglio). Noha Róma kereszténnyé válását követően általános gyakorlat volt, hogy a bronzból készült szobrokat beolvasztották új szobrok öntéséhez, ez a szobor egyedüliként fennmaradt. Ennek az volt az oka, hogy az ókor végén / középkor kezdetén tévesen úgy vélték, hogy a szobor az első keresztény uralkodót, I. Konstantint ábrázolja.
  • Ez a szobor szerepel az olasz 50 eurocentes érmén, amelyet Roberto Mauri tervezett.
  • Marcus Aurelius-oszlop (Colonna di Marco Aurelio): carrarai márványból faragott diadaloszlop a császárnak a markomannok és a szarmaták felett aratott győzelme tiszteletére a római Piazza Colonnán.
  • Mellszobrok az antikvitásból: British Múzeum, London; Louvre, Párizs; Glyptothek, München; Capitolium Múzeum és Palazzo Massimo, Róma; Museo Archeologico Nazionale, Nápoly; Museo archeologico nazionale, Athén; Múzeum, Epheszosz; Avenches (Svájc); Metropolitan Múzeum, New York; Baltimore stb.
  • Magyarországi szobrok: Ifjú képmása (Marcus Aurelius feltételezett portréja), Szépművészeti Múzeum, Budapest; M. Aurelius (dunaszekcsői) portré, Múzeum Pécs; M. Auerlius mészkőfej, Aquincumi Múzeum, Budapest; Félfej, alatta márványlap a császárnak 173-ban a Pannóniát támadó barbárok felett a diósjenői tó közelében történt győzelme emlékére (a nógrád-megyei Diósjenőn, a jenői horgásztó partján – Miskédi György [kőfaragó] alkotása – felállítás éve: 1989(?)) – Előfordul Szent Flóriánkénti ábrázolás is (Salgótarján – a Tűzoltóság falán lévő dombormű).

Versek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Regények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Giese, Alexander: Marcus Aurelius: országában idegenként – fordította: Tandori Dezső – Gondolat Kiadó, Budapest, 1979. 351 o. – ISBN 963-280-731-6.
  • Judith Tarr and Harry Turtledove: Household Gods – Tor, New York, 1999. 508 p.

Filmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Markomann-háborúk (162173; 177179/180)
    A markomann–kvád–szarmata-jazig törzseknek a Római Birodalom elleni támadásai a népvándorlás népmozgásaival együtt, annak részeként érthetők meg. A germán törzsekhez tartozó markomannok és kvádok a Dunától északra támadták Noricum, de leginkább Pannonia provinciát, míg az iráni eredetű szarmaták, szövetkezve a markomanokkal, a Tisza–Duna közéről, illetve a Tiszántúlról Dáciára és Pannoniára jelentettek veszélyt. A támadásokat a keleti (osztro-) gótok, a vandálok és a burgundok törzseinek mozgása következményeként, illetve a Birodalom katonai meggyengülésével együttesen lehet értelmezni.
    Első markomann háború (162–173)
    2 irányból érkezett a támadás: a Birodalom nyugati területeit, Raetia és Germania Superior provinciát, támadták meg germán törzsek, majd a Pannóniából indítandó római büntetőakció elmaradása, támadásra késztette a markomannokat, aki átkelve a Dunán a római csapatokkal történő megütközés előtt visszavonultak a Dunán túli területeikre (168/169). – Területeik békéjének tartós biztosítása érdekében a rómaiak támadást intéztek a jazigok ellen, ám a markomannok és kvádok északon Carnuntumnál betörtek a Birodalomba és jelentős eredményeket értek el. Feldúlták Opitergiumot, és ostrom alá vették Aquileiát (170). A római ellentámadás sikeres volt, átkeltek a Dunán előbb megverték a markomannokat, jazigokat (171), majd a kvádokat kényszerítették békekötésre (173).
    Második markomann háború (177–178/180)
    Míg Marcus Aurelius keleten tartózkodott addig a kvádok fellázadtak a rómaiakkal kötött béke ellen. Hozzájuk csatlakoztak a markomannok is. A rómaiak átkelve a Dunán a lázadó törzsek földjén – döntő csatával Laugaricio közelében (a mai Trencsén) – arattak győzelmet, kényszerítve békefeltételeik elfogadására őket. (A császár a győztes harcok végén halt meg.)

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Krawczuk: Római császárok 209. o.
  2. Krawczuk: Római császárok 209. o.
  3. Krawczuk: Római császárok 209. o.
  4. Krawczuk: Római császárok 209. o.
  5. Krawczuk: Római császárok 213. o.
  6. Krawczuk: Római császárok 209. o.
  7. Krawczuk: Római császárok 209. o.
  8. Krawczuk: Római császárok 212. o.
  9. Marcus Aurelius elmélkedései – 5. könyv 5.
  10. Hou Han su, a késői Han-dinasztia (Kr. e. 25. – Kr. u. 220.) történelmét összefoglaló forrás a dinasztia Római Birodalommal történt kapcsolatáról is beszámol.
  11. I. H. Leopold [Jan Hendrik Leopold (1865–1925)]: M. Antoninus imperator ad se ipsum. Oxonii [Scriptorum classicorum bibliotheca Oxoniensis], 1908-as szövegkiadását Huszti József fordította magyarra – A Huszti fordítása 1. kiadásának bibliográfiai adatai: Marcus Aurelius Antonius római császár elmélkedései – fordította: Huszti József – Pfeifer Ferdinánd, Budapest, 1923. 196 o. – A legutóbbi kiadás: Kossuth Kiadó, Budapest, 2010, 144 o. – ISBN 978-963-09-6197-4
  12. Szilágy János György: Utószó – Marcus Aurelius: Elmélkedések – Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1991.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Krawczuk: Római császárok: Krawczuk, Aleksander. Római császárok. Lazi Könyvkiadó, Szeged (2008). ISBN 978-963-267-023-2 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Barth, Paul: A sztoa – fordította: Szerémy György – Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1998. 274 o. – ISBN 963-7310-31-2.
  • Benkő Samu: Marcus Aurelius elmélkedései – In: Marcus Aurelius elmélkedései – Kriterion, Kiadó, Bukarest, 1983.
  • Castiglione László: Az ókor nagyjai – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 138. tábla, 340. o. – ISBN 963-05-1500-8.
  • Egyetemes történet I–IV. – szerkesztették: Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Kerényi Károly – I. kötet Ókor – Pán Könyvkiadó Kft., Budapest, 1991. 635–644. o. – ISBN 963-7965-12-2.
  • Historia Augusta – latin és angol nyelvű szöveg.
  • Marcus Aurelius 1. – Historia Augusta – magyar nyelvű szöveg.
  • Marcus Aurelius 2. – Historia Augusta – magyar nyelvű szöveg.
  • Medveczky Frigyes: A római stoicismus társadalmi elméletei: adatok a társadalmi és jogbölcseleti eszmék történetéhez – Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913. 51 o.
  • Russell, Bertrand: A nyugati filozófia története: a politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig – Göncöl, Budapest, 2004. 226–262. o. (A sztocizmus; A Római Birodalom és a kultúra viszonya; Plótínosz) – ISBN 963-9183-48-2.
  • Sztoikus etikai antológia – válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a fogalommutatót írta Steiger Kornél – Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. 571 o. – ISBN 963-281-254-9.

Dokumentumfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Marcus Aurelius római császár témájú médiaállományokat.
Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak



Elődei:
Marcus Ceccius Iustinus (suff)
és
Caius Iulius Bassus (suff)
Consul
140. január-június
Kollégája:
Antoninus Pius
SPQR
Utódai:
? (suff)
és
? (suff)
Elődei:
Marcus Calpurnius Longus (suff)
és
Decimus Velius Fidus (suff)
Consul
145
Kollégája:
Antoninus Pius
SPQR
Utódai:
Lucius Lamia Silvanus (suff)
és
Lucius Publicola Priscus (suff)
Elődei:
? (suff)
és
... Novius Sabinianus (suff)
Consul
161
Kollégája:
Lucius Verus
SPQR
Utódai:
Marcus Annius Libo (suff)
és
Quintus Camurius Numisius Iunior (suff)
Előző uralkodó:
Antoninus Pius
Római császár
161 – 180
Hadrianus császár szobra
Következő uralkodó:
Commodus