Hérakleiosz bizánci császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hérakleiosz
Heraclius mule 612173.jpg
Hérakleiosz és fia, III. Konstantin egy Karthágóban vert aranypénzen

Bizánci császár
Uralkodási ideje
610. október 5.641. február 11.
Elődje Phocas
Utódja III. Konstantin, Héraklónasz
Életrajzi adatok
Teljes neve Flavius Heraclius Augustus
Született 574
Kappadókia
Elhunyt 641. február 11. (67 évesen)
Kostantinápoly
Házastársa Eudokia
Martina
Hérakleiosz és két társcsászára, Konstantin és Héraklónasz egy soliduson

Hérakleiosz (574641. február 11.), (görögül Ἡράκλειος (Irakliosz), latinosan Heraclius, uralkodott 610. október 5.641. február 11.) a Keletrómai Birodalom egyik legjelentősebb uralkodója, a középkori bizánci állam megteremtője volt, aki reformjai révén mintegy 800 évvel meghosszabbította a császárság történetét.

Hatalomátvétel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hérakleiosz, a hasonló nevű karthágói exarcha fia az 591-ben lezárt perzsa hadjárat idején tüntette ki magát Maurikiosz seregében, majd a Phókasz zsarnoksága ellen Afrikában segítséget keresők hívására haddal indult Konstantinápolyba. Flottáját üdvrivalgással fogadták, a hatalomátvételben még Priszkosz, az excubitores gárda parancsnoka, Phókasz veje is támogatta többek között Szergiosz pátriárka és a Hippodrom „zöld” politikai csoportja mellett.

Október 3-án vonult be, amikor is állítólag személyesen csapta le a trónbitroló fejét, majd október 5-én a Nagy Palotában koronázták meg, a Szent István kápolnában, ahol közben elvette jegyesét, az ekkor Eudocia nevet felvevő Fabiát. A hölgy olyannyira közkedvelt lett Konstantinápolyban, hogy mikor meghalt, és Hérakleiosz feleségül vette saját unokahúgát, Martinát (612), házasságát nem fogadták el. Valóban, törvénybeütköző tett volt a vérfertőző frigy, bár a császár nem igazán törődött mindezzel.

A birodalom válságban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hérakleiosz trónra lépésekor a Keletrómai Birodalom olyannyira szörnyű helyzetben volt, hogy a császár fontolgatta, hogy áttelepül Karthágóba, tervéről csak a pátriárka és a főváros népe nyomására tett le.

A kincstár kiürült a folyamatos háborúskodásban, így újabb zsoldosokat sem lehetett felfogadni. 602 óta a szlávok nagy számban özönlötték el a Balkánt, szárazföldön Athénig, a tengeren Krétáig nyomulva. Velük ellentétben a Dunától északra megtelepedett avarok tartós hódítás helyett folyamatos rabló, dúló portyákkal gyengítették nyugat felől a Római Birodalom örökösét.

Keleten sem volt jobb a helyzet. Egy ideiglenes kaiszareiai sikert (611) leszámítva az Újperzsa Birodalom nyomasztó fölénye érvényesült a térségben. 613-ban aztán a nagykirály döntő vereséget mért Bizáncra Antiokheia mellett, amit gyors előrenyomulás követett: a perzsák bekebelezték Örményországot, meghódították a szíriai Damaszkuszt és az anatóliai Tarszoszt, 614-ben pedig Jeruzsálem is elesett. Ez óriási morális veszteség volt, főleg hogy a Szent Sír fölé emelt templomot felgyújtották, és II. Huszró megszerezte a Szent Keresztet.

615-től kezdve a perzsák egyre messzebb hatoltak Konstantinápoly felé. Helyőrség vonult be Khalkédónba, a Boszporusz partján, és egy alkalommal még a fővárost is megostromolta a keleti had. Nem így Egyiptom, amely 619-től kezdve került mind nagyobb mértékben perzsa uralom alá, megrendítve ezzel a Bizánci Birodalom gabonallátásának alapjait. 617-ben maga a császár is majdnem merénylet áldozata lett Hérakleia mellett, amikor találkozott az avarok kagánjával.

Reformok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kiút: a thema-rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pusztulással fenyegető válságon Hérakleiosz a thema-rendszer kialakításával lett úrrá. A még bizánci kézben levő kis-ázsiai területeken az egyes hadseregeknek és katonáknak földet juttatott az öröklődő fegyveres szolgálat fejében. A themák a katonáknak művelésre kiadott birtokok voltak, amik egyben tartották az alakulatokat. Az egyes themákat sztratégoszok vezették, akik mind a katonai, mind a polgári irányítást ellátták, hasonlóan az exarchátusok rendszeréhez. A föld továbbra is állami tulajdonban maradt, de a katonák a megműveléséért cserébe kevesebb zsoldot kaptak. A themák elfogadása nem volt kötelező, ám általuk csökkent a népszerűtlen sorozások száma.

A hadsereg létszáma növekedett, ráadásul rendkívül olcsón. Az újonnan (vissza)szerzett területeken is könnyen létre lehetett hívni a thema-rendszert, tehát az új szisztéma az elnéptelenedést is megakadályozhatta. Sőt az asszimilációt is segíthette, amit a Kis-Ázsiába telepített szláv parasztkatonák sorsa mutatja.

Hérakleiosz idején négy themát alakítottak ki (Opszikion, Anatolikon, Armeniakon és Karabisziani), számuk később növekedett mind Anatóliában, mind a Balkánon.

Államszervezeti átalakítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A themák bevezetése és a birodalom többi területének ellenőrizhetetlensége miatt a bizánci állam életében korábban oly fontos szerepet játszó, a praefectus praetorio vezetése alá tartozó pénzügyi mamutszerv szerepe névlegessé degradálódott, egyes kancelláriái önálló testületekké váltak. Ekkortájt jelent meg egy új tisztség, a szakellarioszé, aki a császár titkos magánpénztáráért felelt. Új „miniszterek” jelentek meg az egyes szerveket vezető tisztviselők, a logothetészek személyében.

Eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az új hadsereg első sikerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

619-ben sikerült békét kötni az avarokkal, ez pedig lehetővé tette, hogy a császár elképzelését lelkesen és bőkezűen támogató egyház segítségével váratlan visszacsapás induljon a perzsák ellen. Hérakleiosz kiváló katona volt, és Maurikioszt követve maga állt a haderő élére. Bár tanácsadói ellenezték ambícióit, ő a kormányzást egy Bonosz nevű patríciusra és Szergiosz pátriárkára hagyta kiskorú fia, Kónsztantinosz nevében.

622. április 5-én, húsvét hétfőjén vonult ki a Trákiából átdobott sereg Nikomédia közelébe, ahol az uralkodó egy egész nyáron áthúzódó hadgyakorlatot tartott friss haderejével. Stratégiájában nagy szerepett játszott a könnyű lovasíjászok alkalmazása. Az őszi üzközet Örményországban a híres perzsa vezér, Sahrbaráz vereségével végződött, így Anatólia megszabadult a közvetlen fenyegetéstől. A császár ennek ellenére kénytelen volt az avar fenyegetés miatt hazatérni, és csak a támadóknak fizetett sarc emelésével sikerült biztosítani a fővárost.

623 tavaszán Hérakleiosz ismét útnak indult, és ezúttal teljesen felszabadította a Kaukázust és az Örmény-fennsík vidékét, többek között Dvin és Ganzak is a kezébe került. Megtorlásként ez utóbbi városban felégették Zarathustra szentélyét. Bár a keresztény helyiek segítették a bizánciakat, Perzsiát nem sikerült lerohanni az elkövetkező három évben. 625-ben Hérakleiosz Kilikia felől próbálkozott támadással, majd miután itt sem ért el sikert, visszavonult Pontoszba áttelelni.

Perzsia bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bizánciak elvonulását a perzsák igyekeztek kihasználni, és 626-ban Sahrbaráz vezetésével hatalmas hadsereget menesztettek Anatólián át Konstantinápoly felé, és a Boszporusz túlpartján, Khalkédónban vetették meg a lábukat. A bajt tetéze, hogy július 27-én az avarok vezette szláv–bolgár–gepida hadsereg is ostrom alá vette a várost. A pátriárka vallásos lelkesítése és a helyőrség kitartása révén végül sikerült döntő vereséget mérni a tengeren a támadókra augusztus 10-én, mire a túlparton állomásozó perzsák is kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Sahrbaráz Szíriába vonult vissza, a Sáhín tábornok seregét pedig Hérakleiosz öccse, Theodórosz verte szét.

Hérakleiosznak nem volt a szerepe Konstantinápoly megmenekülésében, mivel Lazika kikötőjében állomásozott hadai élén. Annál többet tett a végső győzelem kivívásáért, amikor kiegyezett a kazárokkal, akik a Kaukázusban és Örményországban segítették a harcát. Innen a bizánci sereg egyedül nyomult előre, és 627-ben Ninive mellett sikerült döntő győzelmet aratni a perzsák felett. 628-ban már a királyi székhely, Dasztagerd is elesett, mire lázadás tört ki a Perzsa Birodalomban. A hadműveletek leálltak, II. Huszrót meggyilkolták, utódja, II. Kavád Széróé pedig azonnal békét kötött. Szíria, Armenia, Mezopotámia, Palesztina és Egyiptom ismét Bizánc kezébe került. Mi több, Széróé hamarosan elhunyt, és fia gyámjának Hérakleioszt nevezte ki. Perzsia teljes vereséget szenvedett.

A császár hat év után tért vissza Konstantinápolyba, ahol a papság és a nép üdvrivalgása fogadta. 630. március 21-én Jeruzsálemben Hérakleiosz visszakapta a Szent Kereszt ereklyéit is, ezzel szimbolikusan is lezárult a küzdelem.

A Balkán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az avarok 626-os kudarca megrendítette a számos nép felett uralkodó kaganátust, ekkor függetlenítették magukat a szerbek és horvátok. E két, avar igát lerázott délszláv nép is átkelt a Duna jobb partjára, és a bizánciak egyetértésével letelepedett ott. Bíborbanszületett Konstantin beszámol arról, hogy hűségesküt tettek Konstantinápolynak, ami a császárság friss erejét tekintve nem is valószínűtlen, mindazonáltal legfeljebb formálisnak tekinthető.

Kulturális fordulat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hérakleiosz uralkodása nem csak közigazgatási és katonai szempontból volt fordulópont a történelemben, hanem ekkor vált a Keletrómai Birodalom ténylegesen is Bizánci Birodalommá kulturális értelemben. Eddig ugyanis az államigazgatás és a hadsereg a népesség által egyáltalán nem beszélt, és az egyházi életben sem használt latin nyelvet használta, de a császár végre teljessé tette a hellénizálódást. Jellemző a helyzetre, hogy néhány generáció múlva a latintudás ritkaságszámba ment Bizáncban.

Hérakleiosz a titulatúrát is lecserélte görögre. Az eddig több elemből összerakott császári cím – imperator, caesar, augustus – helyett hivatalosan is az addig informálisan használt görög görög baszileusz lett a császár megnevezése. Hérakleiosz két fiát, Konstantint és Héraklonaszt is baszileusszá tette.

Vallási kérdések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti tartományok visszatérése évszázados problémát vetett fel. A helyiek ugyanis a monofizitizmus tanait követték, míg a hivatalos császári politika ezt a khalkédóni zsinat határozatai alapján elutasította. Hérakleiosz és Szergiosz pátriárka tisztában volt vele, hogy egységre van szükség, hiszen már a perzsa inváziót is megkönnyítette a lakosság és Konstantinápoly feszült viszonya. Az első kompromisszummal kecsegtető megoldást a monoenergetizmus kínálta, mely szerint Krisztus ugyan két természettel, de egy aktív működéssel (energeia) rendelkezett. Az erőszakos egységesítés azonban mind ortodox, mind monofizita részről ellenségeskedést váltott ki. A tervet leghangosabban az ortodox jeruzsálemi pátriárka, Szóphroniosz ostorozta.

Bár a monoenergetikus elképzeléseket is támogatta, I. Honorius pápa inkább a monothelétizmus híve volt. Eszerint Krisztus két természete mellé egyetlen isteni akarat (theléma) dukált. Szergiosz az előző kísérlet kudarcát látva monotheléta alapokon kidolgozta a császár által 638-ban kiadott, Ekthészisz címet viselő ediktumot. Bár Szergiosz utóda, Pürrhosz folytatta a politikáját, a Honoriust követő pápák elálltak a kompromisszumkereséstől, és a lakosságot sem sikerült megbékíteni.

Arab invázió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hérakleiosz nem sokáig élvezhette uralkodása gyümölcseit. 622-től kezdve ugyanis az Arab-félszigeten olyasmi ment végbe, ami alapjaiban változtatta meg a világ történelmét. Az iszlámot hirdető Mohamed próféta hidzsráját követően Medina városában erős társadalmi bázist alakított ki, amelynek eredményeképpen hamarosan Mekka és egész Arábia a kezébe került. Mohamed így nem csak vallást, hanem birodalmat is alapított.

632-ben bekövetkezett halála után azonban számos addigi szövetségese és legyőzött ellenfele fellázadt (ridda), mivel addig az iszlámban pusztán a gyors zsákmányszerzés lehetőségét látták. A visszatáncolókat Abu Bakr, az első kalifa (632-634) legyőzte, de ő és utódja, Omár is megértette, hogy a törzsek összekovácsolásához további idő és zsákmány szükséges. Márpedig ehhez kiváló feltételek adódtak az egymás elleni harcban meggyengült Újperzsa Birodalom és a Bizánci Birodalom esetében.

634-ben az arabok rátörtek Palesztinára és Szíriára. Az idősödő császár Antiokheiából igyekezett irányítani a hadműveleteket, de kevés sikerrel. 636. augusztus 20-án a jarmúki csata eldöntötte Szíria sorsát, amelynek monofizita lakói harc nélkül nyitották meg városaikat a muszlimok előtt. A Szóphroniosz pátriárka vezette jeruzsálemi ellenállás 638-ban tört meg. 639/640-ben Mezopotámia veszett oda, 640 októberében pedig Örményország legnagyobb erőssége, Dvin is arab kézre került. A nemrég vérrel-verejtékkel visszaszerzett keleti pozíciók semmivé foszlottak.

Hérakleiosz hagyatéka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vereségek rendkívüli módon megviselték a császárt, aki ezúttal kísérletet sem tett arra, hogy személyesen vezesse a bizánci hadakat. Jarmúk után hazaindult, de a tengerparti Hiereia kastélyában megállt. Félni kezdett a boszporuszi átkeléstől, és valóban: összeesküvést gyöngyölítettek fel az udvarban. A megrendült egészségű uralkodó állapotát szomorú családi élete is súlyosbította.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első asszonya, a népszerű Fabia Eudokia ugyan szült neki egy lányt, Epiphaniát, és egy fiút, a későbbi III. Konstantint, de néhány hónappal ezt követően valószínűleg epilepszia következtében meghalt (612). Hérakleiosz új felesége saját unokahúga, Martina volt. A vérfertőző kapcsolatot a világi és egyházi törvények mellett a nép is elítélte, ennek ellenére Hérakleiosz kitartott asszonya mellett. Martina hű feleség volt, férjét még a hadjáratokra is elkísérte. Kilenc gyermekük közül azonban négy nagyon korán meghalt, két fiú pedig nyomorékként jött a világra.

Gyermekeik:

  • Fabiosz, bénult nyakkal született
  • Theodosziosz, süketnémán született. Nikét, Sahrbaráz lányát vette el
  • Kónsztantinosz
  • Héraklónasz
  • David (Tiberiosz), 638-ban kaiszarrá nyilvánították
  • Martinosz/Marinosz
  • Augusztina Augusta
  • Anasztaszia és/vagy Martina Augusta
  • Febronia

Egy törvénytelen fia is volt, Atalarikhosz, aki 637-ben összeesküvést szőtt ellene unokafivére, Theodórosz és az örmény David Szaharuni részvételével. Megcsonkították és Prinkipo szigetére száműzték a Márvány-tengeren.

Martina igyekezett Konstantint kiszorítani az örökösödésből, de csak azt sikerült elérnie, hogy saját fia, Héraklónasz is elnyerje a baszileuszi címet, azaz Hérakleiosz halálát követően Konstantin társcsászára lett. Végrendeletében az uralkodó mindkét fiát örökösévé tette meg, azzal a kiegészítéssel, hogy Martina is a társuk legyen, mint „anyjuk és császárnőjük”. A helyzet zavargásokat eredményezett Hérakleiosz hosszas betegséget követő, 641. február 11-én bekövetkezett halála után.

A vallásügyi és katonai kudarcok ellenére az energikus uralkodónak sikerült megmentenie a birodalom magterületeit, elpusztította a Phókasz idején túlburjánzott korrupciót, és thema-rendszerével garantálta a birodalom fennmaradását.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Hérakleiosz bizánci császár témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:
Phocas
Bizánci császár
610 – 641
A Palaiologoszok címere
Következő uralkodó:
III. Konstantin