Iszlám

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Iszlám

A vallás alapjai Allah · Korán Mohamed próféta

A vallási élet Ramadán · Kába szentély Kába kő · Dzsihád Mekka · Medina · Minaret Imám · Minbar · Mihráb

Az iszlám vallásjog Saría · Fikh · Hadísz Madzhab · Kalám Szunna · Málik ibn Anasz

Az iszlám története Hidzsra · Kurajs-törzs Ali kalifa · Oszmán Birodalom Abú Bakr · Kalifa · I. Omár Rásidún · Omajjádok I. Muávija

Angyalok és dzsinnek Iblisz · dzsinn

Iszlám irányzatok, mozgalmak, Siíta · Szúfizmus · al-Gazálí ibn al-Arabí Vahhabizmus · Háridzsita Muszlim Testvériség Iszlám Forradalom · Malcolm X

Iszlám kultúra Dzsalál ad-Dín Rúmí Iszlám művészet Szultán Mohamed · Iszlám heraldika Al-Aksza mecset

Az iszlámhoz kapcsolódó vallások Drúz · Bahá’i Szikhizmus

További kapcsolódó fogalmak Medresze · Szúra · Próféta kupolája Iszlám köztársaság · Muszlim naptár

Szervezetek, Egyházak Iszlám Egyház Iszlám Konferencia Szervezete

Az iszlám (arabul al-iszlám  kiejtése^✩) arab, zsidó és keresztény hittel közös tőről fakadó monoteista vallás, amelyben Mohamed prófétáé a vallási és politikai vezetőszerep. Hívői, a muszlimok azonban az iszlámot az első, az egyetlen igaz, a világ keletkezése óta létező vallásnak tekintik.

A föld nagy világvallásainak egyike. Alapjául azon, Isten (arab eredetű, más muszlim országokban is használt nevén Alláh, vagyis Allah) szavának tekintett kinyilatkoztatások szolgálnak, amelyeket Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib, közismert nevén Mohamed próféta adott át a 7. század első harmadának végén Hidzsázban követőinek, és amelyeket halála után két évtizeddel a Koránban^{[J 1]} gyűjtöttek össze követői, a muszlimok, magyarosan muzulmánok.

A kereszténység után a világ második legnagyobb vallása, 1 milliárd 570 millió követőjével (ez a világ 23%-a).^[1] Fő elterjedési területe Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, valamint Malajzia, illetve a legnépesebb muszlim ország, Indonézia.

Az iszlám emellett nem egyszerűen vallásnak, azaz dogmák és vallásgyakorlatok összességének, hanem valóságos civilizációnak^[2] is tekinthető: híveit Mauritániától Indonéziáig közös kultúra, közös hagyományok és az egyazon, vallást, erkölcsöt, jogot és mindennapi életet szabályozó jogrendnek (saría) való engedelmeskedés köti össze. Mindehhez egészen a modern időkig a vallási és tudományos életben az arab nyelv általános használata társult.

Tartalomjegyzék 1 Etimológia 2 Önmeghatározás 3 Az iszlám forrásai 4 Története 4.1 Kialakulása 4.2 Az iszlám elterjedése 5 Hit 5.1 Az iszlám hit hat alaptétele 5.2 Az iszlám öt pillére 5.3 Dzsihád 5.4 Istentisztelet 6 Vallásjog a teológia helyett - az iszlám gyakorlata 7 Az iszlám irányzatai 7.1 Az irányzatok összehasonlítása 7.2 Szunnita irányzatok 7.2.1 Szunnita teológiai-filozófiai (kalám) iskolák 7.3 Síita irányzatok 7.4 Háridzsita irányzatok 8 Iszlám miszticizmus 9 Egyéb irányzatok 9.1 Afro-amerikai irányzatok 10 Iszlamizmus - Iszlám fundamentalizmus 11 Az iszlám ma 12 A muszlim élet szakaszai 12.1 Születés és gyermekkor 12.2 Házasság 12.3 Válás 12.4 A halálozás 13 A nő és az iszlám 14 Kapcsolódó szócikkek 15 Jegyzetek 16 Források 17 Források 18 Külső hivatkozások 18.1 Magyar nyelvű oldalak 18.2 Magyar nyelvű irodalom

[szerkesztés] Etimológia

Arab

الإسلام

Tudományos átirat

al-Islām

Fordítás

Alávetés, meghódolás (Isten akaratának)

Az arab nyelvben az iszlám szó az Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli maszdarja. A szó alapvető jelentése: „[Isten akaratának való] alávetés” vagy „[Isten akaratában való] megbékélés, megnyugvás”. Az iszlám szó a muszlim világ nyelveiben csakis főnévi jelentéssel rendelkezik, de a magyar nyelvben terjedőben van melléknévi értelmű használata is (például iszlám világ).

A muszlim szó szintén az Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli alakjai közé tartozik. Aktív particípium, jelentése: „önmagát [Isten akaratának] alávető”, „[Isten akaratában] megbékélő”. Ennek perzsa és török közvetítéssel magyar nyelvbe eljutott változata, az egyébként eredetileg többesszámú alak, a muzulmán. A média hatására a legfeljebb arab nyelvjárási vagy nem arab közegben használt moszlem, moszlim, sőt, a teljesen helytelen mozlem alak is terjedőben van. A nyugati kultúrkörben régóta jelen lévő mohamedán megjelölést a muszlimok általában elutasítják, mivel azt sugallja, hogy a vallás központi szereplője a próféta lenne, nem pedig maga Isten.

[szerkesztés] Önmeghatározás

Az iszlám kezdettől fogva úgy tekint önmagára, mint a judaizmus és az abból származó kereszténység közvetlen és utolsó utódjára, azaz a három vallás által imádott egyazon Isten legújabb és egyben legutolsó, hamisítatlan kinyilatkoztatásainak birtokosára. Ennek megfelelően a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) egyaránt prófétának ismeri el, és Mohamedet tekinti a „próféták pecsétjének”, azaz az utolsó, kinyilatkoztatásban részesülő prófétának. A zsidókat, a keresztényeket – és sajátos módon a zoroasztriánusokat – ennek megfelelően „könyves népeknek” tartják, ezért a hódítások kora óta a muszlim közösség (umma) védelmét (dzimma) élvezik.

[szerkesztés] Az iszlám forrásai

Az iszlám két féle forrásból vezeti le tanításait:

1. Korán
2. Szunna (hagyomány)

Korán: A Korán az iszlám elsődleges és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám az Isten által leküldött tobbi könyvet is elismeri (Tóra, Biblia), egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak. A Korán kizárólag a Mohameden keresztül kinyilatkoztatott szövegeket tartalmazza, más prófétákra és kinyilatkoztatásokra csak ezen keresztül utal. A Korán szövegét tekintve az iszlám különböző irányzatai között nincsen különbség, valamennyi irányzat ugyanazt a szöveget fogadja el Koránként.

Szunna: A Szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta cselekedeteinek, tanításainak összeségét jelenti. A síita irányzatban a Szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is. A Szunnát az iszlám legtöbb irányzata, mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti. (Az ún. koranita irányzat elutasítja a szunnát, és kizárólag a Koránt tekinti a vallás forrásának.) Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a Szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül. Az egyes irányzatok között, sőt esetenként irányzatokon belül a különböző hadíszok hitelességének kérdésében komoly különbségek vannak. A síita és szunnita irányzat kölcsönösen elutasítja a másik irányzat által hitelesnek tartott hadíszok többségét.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Kialakulása

Az iszlám kialakulása az Arab-félszigeten ment végbe a 7. század elején, pogány, de ugyanakkor keresztény, zsidó és zoroasztriánus hatásoknak egyaránt kitett közegben. Akkoriban, már mintegy fél évszázada Mekka városa ellenőrizte a Tömjénúton folyó, hatalmas hasznot hajtó karavánkereskedelmet, ami a hagyományos arab eszményektől való eltávolodást és szociális elégedetlenséget szült. Ennek élére a várost vezető Kurajs-törzs egy szegényebb ága, a Hásim-törzs egyik tagja, az aszketikus hajlamú Muhammad ibn Abdalláh állt, aki a hagyomány szerint 610 körül kapta az első isteni kinyilatkoztatást Gábriel arkangyaltól (arabul Dzsibríl vagy Dzsibráíl). A mekkai befolyásos körök rossz szemmel nézték Mohamed tevékenységét aki az egy Isten hitet terjesztette az akkori több Isten hittel szemben, ám bojkottjuk ellenére politikailag befolyasos nagybátyja Abú Tálib kiállt mellette, és vedelmezte egészen 619-ben bekövetkezett haláláig. Ekkortól kezdve azonban Mohamed mind nagyobb fenyegetésnek, támadasoknak volt kitéve, ezért külső pártfogókat keresett, míg végül Jaszrib (a későbbi Medina) egymással sok véres harcot vívó törzsei fel nem kérték döntőbírájuknak. A Próféta – akit az iszlámban elsősorban inkább Isten küldöttjének (raszúl Alláh) tekintenek, mint prófétának^{[J 2]} (nabí) – így 622-ben titokban áttelepült a városba (ez az ún. hidzsra, melynek időpontját később az iszlám időszámítás kezdőpontjává tették).

A próféta és hívei, már csak megélhetési okokból is, kénytelenek voltak a mekkaiak karavánjait fosztogatni, amiből valóságos háború alakult ki. Az összecsapások során a buzgón vallásos muszlimok győzelmeket arattak, kisebb vereségeik pedig nem törték meg őket. Ennek köszönhetően számos medinai és beduin is csatlakozott Mohamedhez, amivel az iszlám (jórészt formális) felvétele is együtt járt. Ellenfelük növekvő erejét látva a mekkaiak végül beleegyeztek, hogy Mohamed és hívei elzarándokolhassanak a városban levő, pogányok által is használt, kocka alakú szentélyhez (al-Kaaba, azaz a Kába), amelyet Mohamed szerint maga Ábrahám emelt azon a helyen, ahol Isten próbára tette őt azzal, hogy megkérte: áldozza fel neki fiát, Iszmáílt.^{[J 3]} A zarándoklattal együtt a muszlimok jóformán vértelenül vették be Mekkát 629-ben, az Arab-félsziget legerősebb hatalmi központját. Az eset a nomád törzsek tömegeinek és a jemeni perzsa tartománynak Mohamedhez való csatlakozását eredményezte. A félsziget így a próféta kezébe került, aki Medinában rendezte be fővárosát.

[szerkesztés] Az iszlám elterjedése

A hagyomány szerint már Mohamed felszólította a kortárs uralkodókat az iszlámhoz való csatlakozásra, bár erről egy korabeli nem muszlim forrás sem szól. Mindenesetre az bizonyosnak tűnik, hogy 630-ban az északi Tabúk felé indult muszlim portya. Mohamed halálakor a közösség kettős kihívás elé került: a próféta nem rendelkezett életműve folytatásáról,^{[J 4]} a beduinok zöme pedig felbontottnak tekintette a korábban kötött, adókkal és egyéb kellemetlen kötöttségekkel járó, a háborúk végeztével hasznot nem hajtó szövetséget, és fellázadtak (ez az ún. ridda). A próféta társai (szahába) a közösség elerodálódását megakadályozandó gyorsan megválasztották „Isten küldöttjének helyettesét” (halífat raszúl Alláh, azaz kalifa) Abú Bakr személyében, és az „Isten kardjának” nevezett Hálid ibn al-Valíd leverte a lázadó törzseket. A közösség összetartásának azonban az volt az igazi eszköze, hogy a nem éppen vallásos híveket is érdekeltté tették az iszlámhoz való csatlakozásban. Ez vezetett a nagy hódításokhoz.

A korábban példátlan módon egyesült arab seregek lerohanták és legyőzték a kor leghatalmasabb államait, Bizáncot és Perzsiát – ez utóbbi össze is omlott az invázió súlya alatt. A hódítás lendülete – a belháborúk idején megakadásokkal – a 8. századig tartott, amikorra muszlim (de mind kevésbé csupán arab) kézbe került egész Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget nagy része, Szíria, Délkelet-Anatólia, illetve Irán vidéke és Transzoxánia. A további terjeszkedés lassabb folyamat volt: Anatólia zömét a szeldzsuk törökök hajtották uralmuk alá a 11. század végén, a Balkánra pedig az Oszmán Birodalommal érkezett a 14. századtól kezdve. A kelet-európai pusztán a 13. században létrejött Arany Horda és a 18. század végéig fennmaradó utódállamai alkottak muszlim államiságot, de vallásuknak nem sok nyoma maradt a térségben. India felé a 10. század végén az afganisztáni Gaznavidák, majd a Gúridák kezdték elterjeszteni az iszlámot birodalomépítésükkel párhuzamosan, ez utóbbiaktól szakadt el Észak-Indiában a Delhi Szultánság a 13. század legelején. Az indiai muszlim uralom a 16. században a félsziget nagyját ellenőrző Mogul Birodalomban teljesedett ki. A maláj és indonéz térségbe – hasonlóan Fekete-Afrikához – kereskedők vitték az iszlámot, és csak a 16. század végére vált a térség domináns vallásává.

[szerkesztés] Hit

Az iszlám a vallással kapcsolatban két alapfogalmat különböztet meg, a hitet (إيمان, ímán) és a vallásgyakorlatot (دين, dín).

[szerkesztés] Az iszlám hit hat alaptétele

Az iszlám teológiája mítoszokban és mesékben gyökerezik, istene az egész világ felett álló korlátlan úr, akit angyalok sokasága támogat világkormányzó munkájában, aki tetszése szerint szabja meg az emberek sorsát. Haláluk után mennyország vagy pokol vár reájuk. Erősen hangsúlyozza az eleve elrendelés tanát, és az ebből eredő fatalisztikus hit az iszlám egyik jellegzetessége.

Minden muszlim, irányzattól függetlenül hisz az alábbi hat alaptételben:

1. Hit Istenben, egyedüliségében és abban, hogy csak ő méltó imádatra (tavhid)
2. Hit a Prófétákban (nabí) és a Küldöttekben (ruszul)
3. Hit az Isten által leküldött könyvekben (kutub)
4. Hit az angyalokban (malaika)
5. Hit a Végső Napban (kijama)
6. Hit az elrendelésben (kadar)

Istenhit (tavhid): Az iszlám központi gondolata Isten egysége és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást” (sirk), azaz Isten mellé társat – más istenséget, avagy embert állítani – a legkomolyabb bűnnek tartja. Az iszlám istenképe legtömörebben a Korán 112. versében (szúra) van megfogalmazva:

„	Mondd, Ő az Egyetlen Isten. Az Örökkévaló Isten. Nem nemzett és nem nemzetett. Senki sem hasonló Hozzá.	”
– Korán 112. szúra

Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah, az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak)

Hit és iszlám egyet jelentenek, minden hittételben kivétel nélkül hinni kell, az azonban nem okvetlen szükséges, hogy az ember mind ismerje egyenként is őket. Ha valaki főbenjáró bűnt követett is el, azért muszlim marad, amíg bűnét megengedettnek nem tekintik.

Isten minden bűnt megbocsát, csak a hitetlenséget nem. A legzsarnokabb uralkodó ellen sem szabad kardot rántani. A halottak lelkeinek hasznára válik, ha Koránt olvastatnak értük.

Csak istent szabad imádni, ki egyedülvaló, társai nincsenek. Nem nemzett és nem nemzés útján jött létre. Nincs (meghatározható) lakhelye, láthatatlan és öröktől való, se alakja, se színe, se részei. Élet és tudás teljének a birtokában van, mindenható és mindent látó. Semmi sem történik akarata nélkül, hogy a bűn és a rosszaság mégis hogyan lehetséges, azt ember nem tudhatja. Isten mindenható, mindenhatósága létével egy. Isten hét tulajdonsága (élet, tudás, hallás, látás, akarat, mindenhatóság és beszéd) öröktől valók és Isten lényegéhez tartoznak. Isten teremtett és teremt minden cselekedetet és minden érzést. Nem az evés csillapítja az éhséget, hanem Isten. ^[3]

Próféták és szentek (nabi): Az iszlám tanítása szerint Allah elküldte a prófétáit, hogy intők legyenek a Végső Naptól. A prófétákon kívül szent emberek nincsenek, kivéve Mahdit^{[J 5]} illetve a síiták szerint ilyen szentek az imámok (Ali, Hasszán, Huszajn és a leszármazottaik). Az ortodox szunniták szerint csak a próféták a szent emberek, Abú Bakr, Omar, Oszmán és Ali tulajdonképpen csak helyesen vezetett kalifák (ők ugyanis a próféta barátai voltak), de őket nem tekintik szentnek. A muszlimoknak nem szent hely a helyesen vezetett kalifák sírja, ezzel szemben a Próféta sírját szent helynek tekintik. A helyesen vezetett kalifákat úgy tisztelik a szunniták, mint a próféta többi társát, mert a szunnita szunna az ő hagyományaikat is tartalmazza a Próféta hagyománya mellett.

Vannak próféták, akiket isten küldött. Az első Ádám, akit Iblis (ördög) kivételével az angyalok imádtak, és Iblis ezért a pokol tüzére került. Mohamed a legutolsó próféta. Az iszlám rendszerében Isten kinyilatkoztatásait próféták, vagy küldöttek közvetítették az emberek felé. A prófétákat az iszlám egyenrangúnak tekinti. Bár az iszlám szerint Isten minden néphez küldött prófétát (egy hadísz szerint számuk 124 000), a Korán összesen csak huszonöt prófétát említ név szerint. Ezek a következők:

Adam (Ádám), Idris (Enoch), Nuh (Noé), Hud (Heber?), Salih (Salih), Ibrahim (Ábrahám), Ayub (Jób), Lut (Lót), Ishmail (Ismael), Ishaak (Izsák), Yakub (Jákob), Yusuf (József), Shuaib (Jethro?), Musa (Mózes), Harun (Áron), Davud (Dávid), Sulayman (Salamon), Ilyas (Éliás), Zulkifl (Ezékiel?), Al-Yasa (Illés), Yunus (Jónás), Zakhariya (Zakariás), Yahya (Keresztelő János), Issa (Jézus), Mohamed.

Mohamed a legjobb ember, népe a legjobb nép. Az előtte való próféták mind csak egy néphez küldettek. Mohamed küldetése az egész világnak, úgy az embereknek, mint a démonoknak szól. Mohamed sok csodát tett: megrepesztette a holdat, vizet fakasztott, állatok, fák és kövek üdvözölték prófétaként. Az az utazása, amelyet egy éjszaka tett Jeruzsálembe és a mennyországba nem mese, hanem tény és való. De legnagyobb csodája a Korán.

Kinyilatkoztatott könyvek: Isten beszél. Az iszlám szerint egyes prófétákon keresztül szent könyveket nyilatkoztatott ki. A Koránban név szerint szerepel a Tawrat (Tóra), a Zabur (Zsoltárok) és az Indzsil (Evangélium), mint Allah által leküldött könyvek. Mindazonáltal az iszlám teológia szerint ezek a könyvek időközben eltorzultak, egyes részeik elvesztek, illetve más részeket toldottak hozzájuk. Ilyen módon egyedül a Korán tekinthető hiteles, eredeti formában rendelkezésre álló kinyilatkoztatásnak.

A Koránt Mohamednek adta Isten, részenként, 23 éven át. A törvényt Mózesnek, az evangéliumot Jézusnak, a zsoltárokat Dávidnak, más könyveket más prófétáknak nyilatkoztatott ki. Számuk 104. A legnagyobb köztük a Korán, mely a többit érvénytelenné tette, a Korán azonban soha érvényét el nem veszti. A Korán isten igéje, mint ilyen nem teremtetett, hanem öröktől fogva van.

Angyalok és dzsinnek: Az iszlám tanítása szerint el kell ismerni, hogy Istennek angyalok állnak rendelkezésére, akik végrehajtják akaratát és mindenben engedelmeskednek neki. Az angyaloknak különböző osztályaik vannak, Gábriel külön erőkkel van felruházva. Az iszlám rendszerében az angyalok szabad akarattal nem rendelkező, kizárólag Istent szolgáló lények. Az iszlám teológia fontos szereplője Dzsibril (Gábriel), akin keresztül Isten közölte a prófétákkal a kinyilatkoztatást. Következően a szabad akarat hiányából, az iszlám nem ismeri a „bukott angyal” fogalmát. A Koránban az Ádámot megkísértő gonosz Iblisz nem angyal, hanem dzsinn. A dzsinnek az iszlám rendszerében tűzből teremtett lények, de ellentétben az angyalokkal, rendelkeznek szabad akarattal, így van közöttük jó és rossz is. Tevékenységükkel segíthetik az embereket jó avagy rossz útra lépni. Az iszlámban szerepel a saitan (sátán) – kísértő kifejezés is, ami elsősorban Ibliszt és leszármazottait jelenti, de emellett jelenthet bármilyen embert vagy dzsinnt, aki gonosz dolgokat sugalmaz másoknak. Iblisznek sok utóda van, akik belopóznak az emberbe. Iblisz csak a feltámadásig él.

Végső Nap: Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Isten minden ember felett Ítéletet mond. A halott hitét halála után Munkar és Nakir angyalok megvizsgálják. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsenna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nar) jutnak. E fogalmak megfeleltethetők a keresztény és zsidó vallás Paradicsom és Pokol fogalmainak. Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Isten könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is. Létezik a túlvilág. Az utolsó ítélet előjele az Antikrisztus (daddsal) és a Máhdi fellépése és Jézus visszatérése. Minden élőlény meghal, a hegyek repülni fognak, mire minden feltámad, hogy elvegye jutalmát a mennyországban vagy büntetését a pokolban. Akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Az utolsó ítélet fontos eszközei a mérleg, a híd és a Próféta tava.

Elrendelés (qadar): Az iszlám szerint Isten "Megőrzött Táblákra" (al-Lawhu 'l-Mahfuz) minden megtörtént, és a jövőben történni fogó dolgot felírt, így az egyes emberek sorsát is. Az iszlám ugyanakkor elfogadja a szabad akarat létét, hiszen Isten minden dolgot a tudásával írt.

[szerkesztés] Az iszlám öt pillére

Az iszlám a vallásgyakorlat öt fő pillérét különbözteti meg. Ezeket hívják „az iszlám oszlopainak” (Arkan-al-Islam)

1. Hitvallás (sáhada)
2. Ima (szaláh)
3. Adakozás (zakát)
4. Böjt (szaum)
5. Zarándoklat (haddzs)

Ez az öt dolog az iszlám sarkalatos követelése. Erkölcsi tekintetben pedig Abu Daud Szulejmán al-Azdi († 900 körül) 500.000 tradíció-mondatból 4800 hiteleset kiválasztva^[4] a hitelesek lényegét a következő négy pontban foglalta össze:

1. A cselekedetek a cselekvők intenciói (szándéka) szerint ítéltetnek meg.
2. Az ember azzal mutatja ki őszinte vallásosságát, ha nem elegyedik olyan ügybe, amely nem hozzá tartozik.
3. Nem igazhitű az ember, míg felebarátja számára nem kívánja ugyanazt, amit önnönmaga számára kíván.
4. Nemcsak a tiltott dolgok élvezetét kell kerülni, hanem oly dolgokét is, melyeknek becsületes keletkezése iránt nem forog fenn teljes bizonyosság.

A síita teológia a hit és a vallásgyakorlat tételeit más módon csoportosítja. A síita terminológia megkülönbözteti a hit gyökereit (usūl al-dīn) és a hit ágait (furū al-dīn).

Hitvallás (sahada): Az iszlám vallásgyakorlatának egyik legfontosabb tétele a hit megvallása. Az iszlám felvételekor az új muszlim elmondja a sahadát (tanúsítás), amely a következőképpen hangzik:

„	Ashadu anna laa Ilaaha illa-Allah, wa ashadu anna Muhammad raszulu Allah.	”

Azaz: Tanúsítom, hogy nincs más isten Allah-on kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten küldötte.

Ezt a sahadát a muszlimok minden ima alatt elmondják. A hit megvallása nem csak ima alatt történik, hanem minden lehetséges alkalommal. A muszlimság letagadása az iszlámban csakis olyan helyzetben megengedett, amikor az ember a hit megvallása miatt komoly veszélybe kerülne.

Ima (salah): Az iszlám vallásgyakorlatának naponta rendszeresen ismétlődő eleme a napi ötszöri kötelező ima. Ellentétben a keresztény terminológiával, az ima az iszlámban kizárólag egy fajta, rituálisan erősen kötött formát jelent. Minden más Istenhez való fordulást fohászként (du'a) értelmeznek. Az öt kötelező ima öt különböző napszakban történik: Fajr (hajnalhasadás), Dhuhr (dél), Asr (délután), Maghrib (napnyugta), Isha (este). Mivel az imák időpontja a nap járásához igazodik, évszaktól és földrajzi helyzettől függően változik. Az imát mosakodásnak kell megelőznie. A mosakodás nem szentség, hanem csak szokás és szükség esetén víz helyett homokkal is végezhető. Minden imádság megfelelő számú meghajlásból, leborulásból és Isten segítségül hívásából áll. Ez nem magányos imádság, hanem a gyülekezetben végzendő. Természetesen egyedül is hatásos, de a "a gyülekezetben való imádkozás a magányos imádkozást huszonhét fokkal múlja fölül".^[5] Pénteken a déli imádság két prédikációval ünnepélyesebbé bővül, különben azonban a péntek is csak olyan nap, mint a többi (nem munkaszünet).

Adakozás (zakat): Az adakozás, a szegények segítése az iszlám felfogásában a vallásgyakorlat része. A zakat fizetése a szegények számára egy évben egyszer, Ramadánkor kötelező. Ennek mértéke a rendelkezésre álló, nem a közvetlen létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át jelenti. (egyes terményekben, állatokban álló vagyonra más mérték vonatkozik). A zakatot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakat nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek. A zakatban a muszlim közösség szegény, rászoruló tagjai részesülhetnek. A zakat melletti egyéb, nem kötelező, időhöz nem kötött adakozásból (szadaka), a nem muszlimok is részesülhetnek.^[6]

Böjt (sawm): Az iszlámban a böjti hónapban (Ramadán), a kötelező böjt hajnalhasadástól (Fajr) napnyugtáig (Maghrib) tart. Ezalatt a böjtölőnek sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie, dohányozni nem szabad, a különösen kegyesek még a nyálukat sem nyelik le. Két egymást követő böjti nap között meg kell törni a böjtöt. Bizonyos esetekben (betegség, terhesség, szoptatás, menstruáció) a böjtöt nem kell, sőt nem szabad tartani, azonban ezt egy későbbi időpontban be kell pótolni, ha pedig ez nem lehetséges (például hosszú betegség miatt), akkor legalább egy szegényt etetni kell minden böjti nap helyett. A böjt megtörése (iftar) Ramadánkor általában fontos közösségi esemény. Ilyenkor tartják a muszlimok a szintén nem kötelező, éjszakai un. tarawih imákat is. A Ramadánon kívül nincsen más vallásilag kötelező böjt, de böjtölni a Ramadánon kívül is lehet, sőt ajánlatos.

Zarándoklat (haddzs): Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében – ha megteheti – elvégezni a zarándoklatot Mekkába, a Szent Mecsethez. A mekkai zarándoklat az iszlám naptár Dhu al-Hiddzsah hónapjának (a muszlim holdnaptár 12. hónapja) 8. és 10. napja között történik.^{[J 6]} A Haddzs idején kívül a Mekkába látogatók – umrát (látogatást) végeznek, amely lényegesen rövidebb és kevesebb rituális mozzanatot tartalmaz, mint a haddzs és többszöri megtétele sem ér fel a nagy zarándoklat áldásaival.

A törvényeken kívül vannak utánzásra méltó dolgok. Ilyen például a fogpiszkáló használata, lakodalom rendezése és a körülmetélkedés. Tehát a körülmetélkedés nem szabály. Bort inni, sertéshúst enni muszlimnak tilos. Köszönteni és enni csak jobb kézzel szabad, a bal tisztátalan dolgokra használatos. Szentek nevei után dicsőítő formulákat mondanak, távollétében senkit kritizálniuk nem szabad, és még számtalan, a mindennapi élet apró eseményeit érintő vezérfonal.^[3]

[szerkesztés] Dzsihád

A dzsihád szó arabul igyekezetet, erőfeszítést jelent. A Korán Allah útján való hadakozásként említi,^[7][8] és a szövegkörnyezettől függően hol fegyveres harcot, hol erkölcsi, morális törekvést ért alatta. A Próféta sikereinek kezdeti szakaszában, amikor még csak a pogány mekkai oligarchia ellen küzdött, inkább morális jelentéssel bírt, később a szó konkrét (fegyverrel történő harc) tartalommal telítődött.^[9] A Korán egy szúrájában^[10] arról ír, hogy az Allah ügyéért harcolók magasabb rendűek az otthon maradottaknál, mert bár Allah előtt minden hívő egyenlő, az igaz ügyért harcolók („akik Allah nevében harcolnak javaikkal és életükkel”) különös kegyben részesülnek a végítélet napján.

A 20. században az iszlám szószólói, a közösségen kívülállókhoz szóló üzeneteikben a dzsihád morális értelmezését hangsúlyozták, míg régebben elsősorban fegyveres harcként hirdették meg.^[11]

[szerkesztés] Istentisztelet

Istentisztelet helyisége a mecset (dzsámi), amelynek a fülkéjében (mihráb) a Próféta utódának, a kalifának a trónja áll. A trónból a keresztény szószék mintájára szószék (minbar), a fülkéből Mekkára néző imafülke (kibla) lett. A karcsú minaretekben a müezzin hívja istentiszteletre és figyelmezteti az imaidőkre a hívőket. Az istentiszteleten az imádságot előimádkozó (imám) vezeti, a pénteki prédikációt a khatib tartja. A mecsetek nemcsak istentiszteleti helyek, hanem sokszor iskolák is. ( Az évszázadok során erre a célra külön építmények, medreszék épültek). Az iszlám sokat ad a vallásos műveltségre. Közkeletű felfogás és mondás szerint: „Az emberek kétfélék: olyanok, akik tanulnak s olyanok, akik tudnak. Akik e két osztály egyikébe sem tartoznak, azok haszontalan férgek."^[12]

[szerkesztés] Vallásjog a teológia helyett - az iszlám gyakorlata

A Mohamed halála után rohamosan terjeszkedő birodalomban rendkívüli fontosságú volt a kinyilatkoztatás lejegyzése, hogy elejét vegyék hamis vagy hibás isteni közlések megszületésének és elterjedésének. A Mohamed által mondottakat – különösen az első időkben – elvétve jegyezték fel, akkor is könnyen pusztuló anyagokra, ezért már a második kalifa, Umar ibn al-Hattáb megpróbált minél többet összegyűjtetni. A végleges redakció ennek a gyűjtésnek a felhasználásával készült el a harmadik kalifa, Uszmán ibn Affán idején (tehát 644–656 között) úgy, hogy a próféta megbízható társainak kellett igazolniuk minden egyes kinyilatkoztatás hiteles voltát. (Az arab írás sajátosságai miatt a leírt szöveg is kétértelműségeket tartalmazott, a későbbiekben ezért is fejlődött ki az arab grammatika.)

A Korán rendelkezései nem terjedtek ki az élet minden területére, hiszen alapvetően az arábiai viszonyok között kialakuló umma szabályozására születtek. A hatalmasra növő birodalomban számos civilizációs újdonsággal, idegen néppel, nyelvvel és vallással ismerkedtek meg a nomád életmóddal felhagyva, városokba települő muszlimok, amelyeket nem szabályozott semmi. Ebben a helyzetben kezdett kialakulni a saría, a vallásjog, illetve ennek tudománya, a fikh.

A jogtudomány alapvető forrása (tbsz. uszúl al-fikh) természetesen a Korán, illetve ide tartoznak még a próféta hiteles hagyományai is (a hadíszok), de – különböző mértékben – az analógiás ítélkezésnek (kijász) is helye van, illetve kiemelkedő fontossága van a mértékadó jogtudósok egyetértésének (idzsmá). Mindezt az ún. isztihszán, a közérdek figyelembe vételével történő módosítások egészítik ki, illetve személyes értelmezés (idzstihád) lehetősége – igaz, ez a 10. századra megszűnt, mivel a vallás- és jogtudósok (ulema) úgy ítélték meg, hogy a kialakult madzhabok ^{[J 7]} mellett nincs szükség újabbakra.

Mivel a törvénykezésben a prófétai hagyományok kulcsszerephez jutottak, már a 8. században megkezdődtek az ún. hadíszkutatások. A hadíszok (szó szerint elbeszélés, híradás) olyan, Mohamedtől származtatott közlések, hagyományok, amelyek nem kerültek a Koránba; összességük alkotja a szunnát. Mivel számos olyan hadísz is bekerült a köztudatba, amelyek nem voltak hitelesek, némely tudósok a 9. század folyamán megrostált, hiteles gyűjteményeket hoztak létre (ld. Szahíh, a hat könyv).^{[J 8]}

A vallási, jogi, erkölcsi és általában az élet minden területéhez kapcsolódó kérdéseket szabályozó saría a fent vázolt módon tehát stabilizálódott a 10. századra.

[szerkesztés] Az iszlám irányzatai

[szerkesztés] Az irányzatok összehasonlítása

Az iszlám történeti fejlődése során három markánsan elkülöníthető áramlatra tagolódik, amelyek bár elismerik egymás létezését, tagjainak muszlim mivoltát, örökös ideológiai harcban állnak egymással:

• Szunnita (87–90%)
• Síita (10-13%)^[1]
• Háridzsita és egyéb irányzatok (1-3%)

A szakadás okai utódlási kérdésekre vezethetők vissza. A síiták a próféta családjának leszármazási vonalát követve tesznek hitet vallásuk autentikus folyamatossága mellett, míg a szunniták a „társak”^{[J 9]} döntéseire helyezik a hangsúlyt ebben a kérdésben. A háridzsiták a legjámborabb és istenfélőbb muszlimot tartották a közösség vezetésére a leginkább alkalmasnak,^[13] szerintük Isten akaratát földi hatalmi harcok nem befolyásolhatják.

A síiták elutasítják az első három kalifa legitimitását, egyedül Ali (Mohamed unokatestvére és veje) és felesége, Fatima leszármazási vonalát ismerik el jogosnak. Az emberi hatalom által trónra ültetett kalifákkal (legyenek bár Mohamed közvetlen társai) szemben a Próféta spirituális szellemi örökösének a mindenkori imámot tartják, aki felhatalmazását Mohamed és elődei közvetítésével egyenesen Istentől kapta.

Az első imám Ali.^{[J 10]} Alit a szunniták is elismerik és nagy becsben tartják, a síiták azonban titkos ismeretek tudójaként tartják számon és kiválasztottként istenítik. Ezt a lehetőséget a szunniták határozottan elutasítják. Szerintük Mohamed nem jelölt ki utódot, az utódválasztás joga a muszlim közösségé.

A síiták küzdelme az imámok elismeréséért nem csak utódlási harc. Szerintük a muszlim közösség fennmaradásának záloga az Allahtól eredő átöröklött tudás, amelynek következménye az imámok csalhatatlansága, így az imám a közösséget mindig a helyes úton képes vezetni.

A szunniták onnan kapták a nevüket, hogy szerintük a szunnát (Mohamed és társainak koránban nem rögzített hagyományait, a hadíszokat) ők követik a leghívebben. A síiták is követik a hagyományokat, azonban azokat újabbakkal egészítették ki, illetve a szunniták egyes hagyományait nem tartják hitelesnek.

A három politikai irányzat földrajzi elkülönülése viszonylag korán bekövetkezett. Ali táborából kivált Háridzsiták már a 7. században önálló politikai pártként léptek fel, majd szigorú puritán nézeteik lassan vallási színezetet öltöttek. Elsősorban Kelet-Arábiában és Észak-Afrikában gyarapították híveiket.

A szintén politikai pártként létrejött síiták és az uralkodó szunnita tábor közötti ellentét Ali fia, Husszein vértanúhalála után vált végleg kibékíthetetlenné, egyúttal ez az esemény a síita közgondolkodást transzcendens, vallásos irányba befolyásolta.

Az iszlám története során a síiták törekvéseit folyamatosan balszerencse kísérte. Ali és Fatima gyermekei Hasszán és Husszein erőszakos halált haltak, utóbbit a kerbelai csatatéren mészárolták le, amelyről a síiták évente megemlékeznek. Minden tettüket állandó gyász és szenvedéstudat hatja át,^[14] szerencsétlenségükre vonatkozó jövendöléseket költött hadíszok útján adnak Mohamed szájába.

A síiták és szunniták közötti főbb eltérések Vámbéry Ármin^[15] és Goldziher Ignác^[16] összefoglalásában a következők:

• Ali istenítése,^{[J 11]} ezzel együtt a trónbitorló kalifák és családtagjaiknak átkozása (ez vallási törvény is egyben) minden síita kötelessége.^[17]
• A szunnita hit jogi iskoláinak^{[J 12]} (rítusok, madzhabok) megvetése.
• Ali és mártíromságot szenvedett leszármazottainak ünnep és gyásznapjainak megünneplése, búcsújárás és zarándoklat nem csak Mekkába, hanem az összes mártír temetkezési helyére.
• A keresztényeket tisztátalannak tartják.
• Nem szükséges előimádkozó, nem szükséges szőnyeg, imádság közben nem Mekka felé fordulnak, hanem Kerbela felé.
• A polgári törvények megengedik az ideiglenes házasságot.
• A vallási dolgok vezetésére hivatott testület (mudzstehidek) tagjait a leszármazás és kegyes élet alapján maga a nép választja, míg a szunnitáknál a imámokat és kádikat a kalifa vagy a kormányzat nevezi ki. Az imámokhoz való ragaszkodás a síita iszlám hatodik pillére.^[17]
• Az imámok "tanító tekintélyek", a Próféta örökösei, míg a szunnitáknál a kalifa csak végrehajtó hatalom (a saría megvalósítója). Az imámok bűntelenek és csalhatatlanok. A szunniták is tisztelik a Próféta leszármazottait, azonban Istenen kívül nem létezik csalhatatlanság.
• Idzstihád (személyes jogi vélemény) jogosultsága, míg a szunniták szerint a muszlim közösség konszenzusa (idzsmá) a mérvadó.^{[J 13]}
• Törvény engedélyezte színlelés, azaz a síitának szabad szunnitának kiadnia magát, ha élete vagy birtoka veszélyben forog (takíja, elővigyázatosság). Ez nem pusztán engedély, hanem kötelesség is.^[17]

Ali leszármaztatási vonalának értelmezése további vitákra adott lehetőséget, amely csírájában hordozta a síitizmus további tagolódását.

A síiták egykor az egész észak-afrikai tengerpartot ellenőrzésük alatt tartották, csakúgy mint Arábiát, Perzsiát, (Fátimidák) de ma már jelentős számban csak Iránban (A 16. századtól államvallás), Irakban, Libanonban, Bahreinben, és Azerbajdzsánban alkotnak jelentős vallási csoportokat .

[szerkesztés] Szunnita irányzatok

A szunnita iszlám négy bevett jogtudományi iskolája (madzhabok) a 8-9. században alakult ki. Ezek abban térnek el egymástól, hogy az ítélkezésben milyen forrásokat és eszközöket tekintenek megengedhetőnek.

Mára négy bevett vallásjogi iskola maradt fenn:

• Az Ahmad ibn Hanbaltól eredő, ma az Arab-félszigeten elterjedt hanbalita a legszigorúbb, amely a leginkább a kinyilatkoztatásra és a hagyományra támaszkodik. Számára csak a Korán és a szunna jogforrás, az Arab-félszigeten a legelterjedtebb.
• Az Abú Hanífa nevét őrző hanafita iskola, amely a hagyományokkal szemben az egyéni értelmezést és az analógiás ítélkezést részesíti előnyben, és nagyjából az Oszmán Birodalom hajdani területein és Közép-Ázsiában egyeduralkodó.
• Egyiptomtól nyugatra a Málik ibn Anasz követőit tömörítő málikita madzhab dominál, melyben a hagyományok mellett a közmegegyezés kap hangsúlyt, azaz úgy vélik, ha a Korán és a szunna nem adnak felvilágosítást, a közmegegyezés (idzsma) is jogforrás. Észak-Afrikában a legelterjedtebb.
• Végezetül a fekete-afrikai, illetve dél- és kelet-ázsiai muszlim területeken domináns sáfiita irány – alapítója Abú Abdalláh as-Sáfií – középutas megoldást képvisel a málikiták és a hanafiták között, azaz mind az analógia, mind a megegyezés jogforrás. Kelet-Afrikában és Délkelet-Ázsiában a legelterjedtebb.

Az egyes iskolák kölcsönösen elismerik egymást. A különbségek az egyes iskolákhoz tartozó értelmezőknél, vallástudósoknál nem feltétlenül a vallásjogi tételek különbözőségében, hanem az elfogadott értelmezési módszerek különbözőségében mutatkozik meg. A négy ortodox iskolán belül további aliskolák is kialakultak.

Az egyes irányzatok határai nem húzhatók meg pontosan, sokszor átfedik, áthatják egymást. Mivel az iszlámban a teológia szerepét elsősorban a vallásjogi értelmezések töltik be, az ortodox szunniták között élesen megmutatkozó irányzatokról, illetve az iskolák intézményes szétválásáról nem beszélhetünk. Az eltérések az autentikus jogforrások meghatározásában és elfogadásában mutatkoznak meg. Az iskolák többnyire^{[J 14]} elfogadják egymást, a közöttük fennálló ellentétek a századok folyamán elcsitultak, a problémás kérdésekre gyakorlati válaszokat találtak. A hívő jogorvoslattal bármelyik iskolához fordulhat, bár többnyire a lakóhelye szerinti madzhabot részesíti előnyben.

[szerkesztés] Szunnita teológiai-filozófiai (kalám) iskolák

A vallásjogi iskolák mellett, az iszlámban kialakultak a metafizikai kérdésekhez dialektikus módon közelítő teológiai-filozófiai (kalám) iskolák. Ezek közül a legfontosabbak az asharita, dzsabrita, maturidita, murdzsita, mutazilita és a kadarita. Az egyes kalám irányzatok tételei fontos alapját képezik a vallásjogi iskolák, illetve a misztikus irányzatok (→szúfik)teológiai (aqidah) tételeinek. A jogtudomány mellett a dialektus jellegű teológia (kalám) – lévén az umma úgy politikai, mint vallási közösség – jóval kisebb szerepet kapott, és (főleg eleinte) alapvetően politikai természetű kérdésekkel foglakozott, például a kései Omajjád-korszakban az eleve elrendelés és a szabad akarat kérdésével, illetve a 9. század elején a Korán teremtett vagy öröktől létező voltával kapcsolatos vitákban. Ezeket a vitákat sosem zárták le hivatalosan – erre a muszlim világ politikai széttagolódása és az egyházi jellegű szervezet hiánya miatt nem is lett volna mód –, de a közvélemény által elfogadott válasz diadalát (vagyis idzsmává, közmegegyezéssé válását) követően jellemzően nem kezdődtek újra.

[szerkesztés] Síita irányzatok

A síita iszlám sajátos tétele az ún. imám-tan. A szunnita felfogástól eltérően, amely a muszlim közösség, az umma élén álló személy tekintetében nem fogalmaz meg transzcendens elvárásokat, a síita iszlám szerint Isten a muszlim közösség vezetésére tévedhetetlen, a Próféta családjából származó imámokat jelölt ki. A különböző imám-láncolatok mentén, az egyes síita irányzatok intézményesen is különváltak. Az egyes irányzatok sok esetben nem ismerik el egymást síitaként, esetenként muszlimként sem. A főbb irányzatok az:

1. Ötös síiták (zajditák)
2. Hetes síiták (iszmáiliták)
3. Tizenkettes síiták (dzsafariták)

Tizenkettes síiták: A legelterjedtebb síita irányzat, a síiták mintegy 80%-a ehhez az irányzathoz tartozik. Nevüket (iszná asarijja – azaz tizenkettesek) az általuk tisztelt imámok száma után kapták. Felfogásukban az utolsó imám Muhammad al-Mahdi (868-?) rejtőzködik, és Allah parancsára vár, hogy helyreállítsa az igazságot a világban. Az irányzaton belül több, intézményesen nem elkülönült irányzat, vallásjogi iskola (madzhab) található. Az irányzat elsősorban Iránban, Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban elterjedt. A mahdi-váró messiáshit több alkalmat szolgáltatott a mahdiként fellépő hívőknek vallásos mozgalmak alapítására. Ilyen mozgalom volt az egyiptomi Mahdi-felkelés, mely Kartúmból kiindulva, az angolok egyiptomi uralmát akarta megtörni.

Hetes síiták (iszmáiliták): Nevüket onnan kapták, hogy az első hat imámig a tizenkettes síitákéval megegyező láncolatot fogadnak el, a hetedik imám személyét illetően viszont eltérnek tőlük. Az iszmáilita irányzat maga is több intézményesen különálló irányzatra tagolódik. A 16. imám idején váltak önálló felekezetté a drúzok. A 18. imám után létrejött az iszmáilita sía nizárita és musztaali irányzata. A nizárita iszmáiliták voltak a hírhed asszaszinok. A musztaali irányzatnak napjainkban három élő irányzata, a jemeni musztaali, illetve az indiai Dawoodi Bohras és Alavi Bohras létezik.

Az iszmáilitáknak Észak-Afrikában sikerült történeti szerephez jutniuk, a Fátimidák birodalmát ők alapították és tartották fenn (909-1171). 1017-ben Hákim fatimida kalifa új prófétaként lépett fel.

Ötös síiták (zajditák): A tizenkettes láncolattól az ötödik imám személyétől különböznek, névadójuk a 740-ben meggyilkolt Zajd bin Ali, Muhammad al-Bákir fivére. Az imám-tan tekintetében a legmérsékeltebb síita irányzat: az imámot nem tartják tévedhetetlennek, illetve szerintük az imámság nem kizárólag apáról fiúra szálló intézmény lehet, hanem Ali bármelyik leszármazottja lehet imám. Az irányzat ma elsősorban Jemenben elterjedt.

Emellett számos síita gyökerű irányzat létezik.

[szerkesztés] Háridzsita irányzatok

A háridzsita irányzat alapvetően politikai síkon különült el az iszlám más irányzataitól és erősen hatalomellenes felfogást képviseltek. Míg az első két kalifát, Abú Bakrt és I. Omárt elismerik „helyesen vezetettnek” (ld. Rásidún), addig Oszmánt már káros újítások (bida) bevezetésével vádolják. A háridzsiták különválására az I. fitna során került sor, amikor kiváltak Ali hívei közül, mert elutasították az egyezkedési kísérletét Muávijával, a lázadó szíriai helytartóval.

A háridzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az azrakiták, a sufriták és az ibáditák. Ezek közül napjainkra egyedül az ibáditák maradtak fent, Omán területén. Az azrakita és a sufrita irányzatok minden más muszlim csoportot hitehagyottnak minősítettek és az ellenük való folyamatos hadviselés doktrínáját vallották. Ennek köszönhetően, az iszlám világban számos szerző aposztrofálja napjaink fundamentalista mozgalmait neo-háridzsitaként.

[szerkesztés] Iszlám miszticizmus

Az iszlám formalisztikus irányai mellett már a 8.-9.századtól megjelentek azok az aszketikus életet hirdető, világtól elforduló "szent emberek", akik isten szeretetét a világ minden bölcsességénél többre becsülve darócruhát öltöttek, szent életet éltek és a hit mélysé­geiben elmerülve, önkívületi állapotban keresték az istenséggel való érint­kezést. Ezeket a misztikus gondolatok útján járó mestereket darócruhájukról (szúf) nevezték el szúfiknak.

A szúfi mesterek tanítványi láncolatokon keresztül adták át tanításaikat követőiknek. A mester a tanítványokat fokozatosan vezette be az isteni megtapasztalás általa gyakorolt formáiba (tariq), a saját misztikus módszerével. Többnyire Allah nevének vagy a Korán sorainak ritmikus ismétlései (dhikr), éneklés, tánc és zeneszó mellett révedtek el a transzcendens megtapasztalás élményében.

Bár egyes - különösen a hanbalita indíttatású vahhabiták - iszlám irányzatok megkérdőjelezték muszlim mivoltukat, és elkeseredett harcot indítottak ellenük, a szúfik magukat az iszlám tanok elkötelezett hívének tekintették és Mohamed tanításai és törvényei szerint éltek. Igen jelentős szerepük volt az iszlám terjesztésében, különösen azokon a vidékeken, ahol a szúfi misztikus tanok a lakosság ősi hite és a népi babonaság miatt megfelelő táptalajra leltek (India, Indonézia).

A szúfizmus nagyon fontos szerepet játszott az iszlám kultúrájában is. A szúfi irodalom, különösen a misztikus szerelmi költészet virágzása az arab, perzsa, török és urdu nyelvben egyaránt aranykort jelentett. A legnagyobb hatású perzsa nyelvű misztikus költő, Dzsalál ad-Dín Rúmí (1207-1273) Masznaví című költeménye, a 16. századi misztikus gondolkodás összefoglalása, amely a perzsa nyelvű misztikusok szemében a második legfontosabb műnek számít a Korán után.

[szerkesztés] Egyéb irányzatok

Az iszlám változatos irányzatait rendkívüli formai gazdagság jellemzi. Az ortodox, szigorú jogi elvektől az ezoterikus áramlatokig minden változata azonban egy központi mag köré csoportosul, amely alapján eldönthető, hogy az adott irányzat az iszlám vallás része-e, vagy sem. Ez a központi mag az iszlám öt pillérének a tisztelete, amelyben a saháda, azaz a hitvallás feltétlen elismerése a meghatározó. A saháda ugyanis az egyistenhitet definiálja, ahol Allahon (mint végső princípiumon) és Mohameden kívül nincs helye más nevezett létezőnek, és ahol Mohamed se több, se kevesebb, mint közvetítő ember és a mindenható között.

Azok az iszlámból kifejlődött vallási rendszerek, amelyek istenként tisztelnek Allah mellett személyeket vagy tárgyakat, vagy Mohamed mellett új prófétákat fogadnak el, szektásnak és/vagy eretnekségnek tekinthetők. Ennek megfelelően, bár az iszlám áramlataiból nőttek ki, kívül esnek az iszlám határain az alábbi irányzatok:

Alaviták: Az alaviták a síita iszlám gnosztikus irányzatát képviselik. Teológiai rendszerükben más síita irányzatokhoz képest is kiemelt szerepe van Alinak, akit bábnak (kapu) tartanak, aki a bölcsesség hordozója. Napjainkban az alavita közösségek nagyrészt beolvadtak a környezetükben lévő többségi irányzatokba, ám például Szíriában a kormányzat alavita kötődésű.^{[J 15]} Hisznek a lélekvándorlásban és ez már az iszlám határain kívül esik.

Az alavitákkal rokon mutaviliták és nuseirek Szíriában Alit istenként imádják, Mohamedet "fátyol"-nak mondják, aki ahelyett, hogy kinyilatkoztatta volna, inkább elhomályosította az isteni igazságot. Ennek megfelelően a Koránt nem szó szerint veszik, hanem belső értelmét (batin) igyekeznek kihámozni. Ezt a belső értelmet kereső írásmagyarázati módszerükről batinijiáknak is nevezik őket.

Koraniták: A Szunnát elutasító, forrásként kizárólag a Koránt elfogadó felfogás. Bár e megközelítés a múltban több muszlim gondolkodónál is megjelenik, önálló irányzatként csak az Észak-Amerikában, Rashid Khalifa által alapított "Submitters" csoporttal jelent meg.

Drúzok: Az iszmáiliták (Hetes síiták) mellékága a drúz vallás. A libanoni és szíriai drúzok az 1021-ben meggyilkolt, önmagát prófétának kikiáltó Hákim fátimida kalifa visszatérését várják. Vallásuk titkait szigorúan őrzik.

Bahá’í, babizmus: Mahdi, a rejtőzködő imám várásával összefüggő vallás a babizmus is, amely Sejjid Mirza Ali Mohamed (1819-1850), sirázi kereskedő fellépéséhez fűződik, aki úgy hirdette, hogy ő a kapu (báb) a rejtőzködő imámhoz . Profetikus tanaival előkészítette Bahá’u’lláh Mírzá Husayn Alí (1817–1892) fellépését, aki a bahá’í vallás megalapításával az emberiség egységét, az univerzális vallást hirdeti, amelyben az összes vallásalapító egyenrangúként tesz hitet az egyetemes egyistenhit mellett. A babizmusnak Perzsiában ~700.000, a bahá’izmusnak jóval kevesebb híve van, de ugyanakkor az amerikai és európai propagandájuk meglehetősen eredményes. Minden földrészen vannak templomaik, amelyek építészetileg az egységes vallási felfogást tükrözik.

Ahmadija^[18]: Messiási szekta a Pandzsáb régióban, melynek vezére Mirza Gulam Ahmed (1835-1908), aki állítása szerint Kasmír mellett, Sirinagarban megtalálta Jézus Krisztus sírját. Tanítása szerint úgy kerülhetett oda, hogy Jézusnak sikerült üldözői elől Jeruzsálemből keletre menekülnie, ott fejezte be életét és ott temették el. A sírját a mai napig tisztelik. Mirza Gulam Ahmed messiásnak mondta magát, keresztény és mohamedán tanokból összeállított vallási rendszerét Review of Religions című angol nyelvű folyóiratában is terjesztette. Azt állította, hogy közvetlen isteni kinyilatkozás után lett próféta, isten bízta meg a tiszta iszlám hirdetésével. Dogmatikus különbségeken felülemelkedő testvéri szeretetet és békességet hirdetett. A vérontást és háborút a szekta elítéli, a szent háborút (dzsihád) tanaiban eltörölte. Propagandájuk pusztán a szóval és tollal való hirdetésre szorítkozik. Misszionáriusaik nyugaton is aktívak: Berlinben, Londonban mecsetjük, központi sajtóirodájuk van, lapokat és folyóiratokat adnak ki, nyilvános előadásokat és felolvasásokat tartanak. A térítéstől tartózkodnak. Céljukat elérik, ha más vallásfelekezetek vallási élete az ő vallási eszméik hatása alatt mélyül vagy fejlődik. Sok üldöztetést szenvedtek a muszlimok részéről. Vannak vértanúik is. A régi vallások prófétái által hirdetett, "egy akol egy pásztor" eszményét csak a vallási béke alapján lehet megvalósítani. A vallásbéke hirdetője, tehát a legeszményibb próféta Mirza Gulam Ahmed. Vallásának zsinórmértéke a Korán, mely isteni kijelentés, a hagyományokat (hadísz) azonban elveti, illetve megtartásukat kinek-kinek a belátására bízza. Isteni kijelentésnek tekinti a többi vallás szent könyveit is, de mivel tanaik a Koránban úgyis szerepelnek, külön-külön nem hivatkozik rájuk. A vallás tagjai ~800 000-en lehetnek Indiában, Perzsiában, Arábiában és Afrikában.^[19] Nyugaton, az Egyesült Államokban van a legtöbb hívük. Mivel vezérüket messiásnak tekintik, ki vannak tiltva Mekkából.

Akbar napvallása:Iszlám gyökerű, de attól jelentősen eltérő vallási formáció. 1578-ban Nagy Akbar (Abulfath Dzselaleddin Mohamed), indiai sah a Próféta és az iszlám teológusok tanait továbbfejlesztve, az indiai vallásokkal ötvözve, új vallást alapított. Udvari tudósai mudzstahidnak, olyan teológusnak nyilvánították, akinek joga van önálló tanításokat terjeszteni. Ezen az alapon Akbar olyan vallást állított össze, amelyben a világosság, a nap és a tűz kultusza dominál, és amelynek ő maga a főpapja. Ezzel együtt, országában a legteljesebb vallásszabadságot biztosította alattvalóinak. Vallása mint uralkodó vallás, nem élte őt túl, 1605-ben bekövetkezett halála után országában az iszlám megint elfoglalta elvesztett pozícióit, azonban mint összehasonlító vallástudományi kísérlet és mint az indiai racionalizmus előfutára, történetileg és gyakorlatilag is jelentős kísérletnek mondható.

[szerkesztés] Afro-amerikai irányzatok

A 20. század elejétől több iszlám gyökerű, de az iszlám alapvető tanításaitól nagyban eltérő, ahhoz sokszor csak névleg hasonló, elsősorban afro-amerikaiakat vonzó irányzat alakult ki. Ezek közül a legfontosabbak a Nation of Islam (Iszlám Nemzete), illetve az abból kivált Five percenters, illetve a Moorish Science irányzat.

A Nation of Islam-t^{[J 16]} Master Wallace Fard Muhammad (1893-1934) alapította, akit Mahdiként és messiásként tiszteltek. Utóda, Elijah Muhammad (1897-1975) az afro-amerikai közösség iszlám alapokon történő megszervezését tűzte ki célul. A feketék önállósodását, öntudatuk megerősítését a fehérek elleni rasszista tanaival^{[J 17]} buzdító Nation Of Islam hittételei és tanításai ellentétesek az iszlám vallás abszolút monoteizmusával. Szerepe az amerikai polgárjogi mozgalmak között jelentősebb, mint az iszlám áramlatokban.

Elijah Muhammad halála után fia Warith Deen Muhammad került a szervezet élére, aki liberalizálási törekvéseivel és a szunnita tanok szigorúbb érvényesítésével megosztotta a mozgalmat és hamarosan a perifériára került. Vezetésével a szervezet az egyetemes iszlám valláshoz csatlakozott. 1978-tól Louis Farrakhan^{[J 18]} (1933-) szervezte újjá a mozgalmat, visszatérve a korábbi nacionalista, rasszista szemlélethez. Tanításaikat modern eszközökkel, széles körben terjesztik,^{[J 19]} illetve részt vállaltak Jesse Jackson 1984-es elnökválasztási kampányában. A szervezetnek jelenleg mintegy tízezer tagja van.^[20]

A Nation of Islamnak az ismert polgárjogi harcos, Malcolm X ^{[J 20]} (1925-1965) is tagja volt, aki harcos, gyújtó beszédeivel (1952-1965) hívek százezreit toborozta a mozgalomhoz.

Amikor Malcolm X Mekkába látogatott, ráébredt, hogy az iszlám nem csak a „fekete ember vallása”, hanem világvallás, amelytől idegen, hogy faji alapon szerveződjék. Hazatérve Mekkából miután az Iszlám Nemzetéből Elijah Mohamed erkölcsi rugalmassága miatt is kiábrándult, 1964-ben megalapította a Muszlim Misszió szervezetét, amely az ortodox szunnita irányzathoz csatlakozott, és tevékenyen részt vett az Egyesült Államokban élő feketék és fehérek közötti együttműködés előmozdításában. Ezzel párhuzamosan életre hívta Afro-amerikai Egység Szervezete nevű világi fekete nacionalista mozgalmat. Ezzel a tettével új úton indult el, a Nation of Islam szervezetéből kilépve, a szunnita iszlám rendes hívőjévé vált. 1965-ben New Yorkban egy gyűlésen merénylet áldozata lett.

[szerkesztés] Iszlamizmus - Iszlám fundamentalizmus

Az iszlamizmus nem azonos az iszlámmal. Amíg az iszlám vallás és civilizáció, addig az iszlamizmus politikai kategória, amelynek meghatározása korszakonként változhat. Iszlamista vezetők hangsúlyozzák az iszlám jog (saría) érvényesítésének szükségességét a társadalom minden szegmensében, a pán-iszlám egységet, és ellenzik, különösen a nyugati katonai, gazdasági, politikai, társadalmi vagy kulturális hatások befolyását a muszlim világban. Az iszlamizmus cselekvő, aktivista mozgalom amely teoretikus alapokkal rendelkezik, és mint eszmetörténeti áramlat a huszadik század eleje óta nyomon követhető.^[21] Radikális változatai jelentősen befolyásolják a nyugat iszlám-képét, és a közvélemény szemében az iszlám világ megítélését.

A fundamentalizmus bizonyos mértékig minden vallás részét képezi, egyfajta válasznak tekinthető az adott kor kihívásaira, tehát téves ezt a fogalmat kizárólagosan az iszlám sajátjának tekinteni.

[szerkesztés] Az iszlám ma

A muszlim társadalmak öntudatra ébredése az ötvenes évektől figyelhető meg, a térség nyugati befolyásának fokozatos csökkenése után, amikor különböző pán-iszlám szervezetek jelentek meg, elsősorban a közel-keleti térségben. A szervezetek jellegét egyrészt a vallási identitás erősítése iránti igény, másrészt a politikai, gazdasági feltételek alakulása indokolta. 1962 májusában Rábitat al-álam al-Iszlámí (Az Iszlám Világ Ligája) néven mekkai központtal vallási szervezet alakult, amely irodáin keresztül világszerte képviseli és terjeszti az iszlám vallási ideológiát, és küzd az azzal ellentétes nézetekkel. Vezetői évente a mekkai zarándoklat alatt gyűlnek össze és vitatják meg nézeteiket.

A másik jelentős szervezet az 1969-es első rabati iszlám csúcstalálkozó hatására, 1970-től létrejött Iszlám Konferencia, melynek központja Dzsiddában van. A hetvenes évek közepén 43 tagállama volt, első főtitkárát Malajzia adta. A szervezet az alábbi egységből áll:

• A Muzulmán Államfők Iszlám Csúcstalálkozója, itt háromévente vitatják meg a muszlim társadalmak aktuális problémáit;

• Külügyminiszterek Konferenciája;

• Általános Titkárság.

Az iszlám országok külügyminisztereinek találkozóját évente rendezik meg, a témák között folyamatosan napirenden szerepel az arab-izraeli konfliktus, a muszlim függetlenségi törekvések, főleg a távol-keleti országokban, illetve az ENSZ-en belüli iszlám tömörülés létrehozása. Alapítványi és iszlám kulturális központok hálózatával kívánják elősegíteni az iszlám erőteljesebb jelenlétét úgy a nyugati világban, mint a volt Szovjetunió területén, illetve a fejlődő országokban. Bankjainak, médiavállalkozásainak segítségével új tényezőként jelent meg a világpolitika színterén.

A két - vallási és politikai - szervezet kiegészíti egymást. A Liga az évenkénti zarándoklat alkalmával tovább erősíti a minden muszlim számára legfontosabb érzést, a közösséghez tartozás érzését, az Iszlám Konferencia pedig politikai jelenlétével ellenpólust képez a nyugati világ befolyási törekvéseivel szemben. Ehhez nem csak az elszántsága, hanem gazdasági, pénzügyi feltételei is adottak. Az OPEC 13 tagállama közül 11 iszlám ország, bevételeinek egy részét a pán-iszlám szervezetek fenntartására, az elmaradottabb muszlim államok megsegítésére fordítják. Az innen származó jövedelmekből képesek nyomást gyakorolni a nyugati államokra, mint például az 1973-as arab-izraeli háború idején, amikor embargót léptettek életbe a nyugati olajszállításokra.

A világot behálózó iszlám szervezetek nem csupán e két fő szerveződés köré csoportosulnak. Számtalan karitatív, oktatási, érdekvédő intézmény jött létre a hetvenes évektől kezdődően a nyugat demokráciákban is. Létrehozták többek között az Iszlám Fejleszési Bankot, amely a muzulmán országokban indított beruházásokat finanszírozza, a Vörös Félhold szervezetet, az Iszlám Tudományos Alapot. Egyre inkább megfigyelhető a muszlim diaszpóra öntudatra ébredése, amelyet egyrészt a jobb élet reményében kivándorolt, de a nyugati kultúrában csalódott vagy beilleszkedni képtelen közösségek indukálnak, másrészt második és harmadik generációs fiatal muszlimok próbálják az iszlám keretei között megtalálni identitásukat. Ezeket a törekvéseket a nyugati demokráciákban a társadalom nagy része fenyegetésnek éli meg. Az oktatási intézmények (medreszék) működését az állam nem ellenőrzi (nem úgy, mint Törökországban, ahol a vallásoktatást az állam felügyeli), így akár szélsőséges eszmék terjesztői is lehetnek. A brit szigeteken felháborodással fogadják a muszlim irányítású iskolák bevezetésének ötletét, miközben a zsidó, katolikus, kvéker iskolák működését támogatják. A félelem a 2001. szeptember 11-i terrortámadás óta fokozódott, annak ellenére, hogy az iszlám szélsőségesek a muszlim közösségen belül egy meglehetősen törpe kisebbséget képviselnek, amellyel szemben az iszlám főáramába tartozó többség is folyamatos harcot vív.

Európában öt-hatmillió muszlim él, míg az Egyesült Államokban hét-nyolcmillió.^[22] Európában mintegy kétezer-ötszáz mecset áll rendelkezésükre vallási életük gyakorlásához. A már magasabb iskolázottságú, az ötvenes-hatvanas években bevándorolt muszlim szülők gyermekei egyre inkább kötődnek vallásukhoz, és az erősen szekularizált európai társadalmak politikai, kulturális viszonyai közepette küzdenek identitásuk megőrzéséért és vallásuk elismertetéséért. Törekvéseiket nem segítik az egyre nyíltabb idegenellenes cselekmények,^{[J 21]} és némely esetben a szenzációhajhász média tünteti fel őket rossz színben,^{[J 22]} amelyek elkeseredett ellenakciókat szülnek. A muszlimok beilleszkedését nehezítik azok a vallási fanatizmusra utaló akcióik is, mint Salman Rushide könyveinek nyilvános elégetése, vagy a dán karikatúrák miatti felháborodás keltette tüntetéshullám.

A Szovjetunió felbomlásával a vallási és gazdasági téren háttérbe szorított volt tagköztársaságok muszlim közösségei is fokozatosan magukra találtak.

Indiában a 21. század küszöbén mintegy 115 millió muszlim él.^[23] Nagy létszámuk ellenére is kisebbségben vannak, és a hindu média kirekesztő általánosításainak, valamint a belpolitikai csatározások állandó célpontjai. A hindu-muszlim ellentét nyomai az 1947-es lakosságcsere után évtizedekkel is éreztetik hatásukat. Az iszlám hívőit pakisztáni, kasmíri rokonszenvvel vádolják, nehezen alkalmazzák, gyakran megalázó helyzetbe hozzák őket. A hindu őslakosokkal fenntartott kapcsolatuk mélypontja az volt, amikor szélsőséges hindu fundamentalisták lerombolták egyik mecsetjüket,^{[J 23]} amivel elkeseredett és szélsőséges ellenakciókra kényszerítették muszlimok tömegeit, mivel az irántuk megnyilvánuló ellenszenvet hitük elleni támadásnak vélték. A hindu-muszlim ellentét a gyújtópontja a szomszédos Pakisztánnal kapcsolatos, folyamatos külpolitikai konfliktusoknak is, amelyek az ezredforduló egyik kiemelt válságövezetévé tették a térséget.

Az iszlám ma egyike a leggyorsabban terjedő és fejlődő vallásoknak, amelynek motorja, mint fennállása óta mindig, folyamatosan változó világunkban is a muszlim közösség konszenzuskeresése Allah útjának követésére.

[szerkesztés] A muszlim élet szakaszai

[szerkesztés] Születés és gyermekkor

Amint a gyermek világra jön, a sahadá, azaz a hitvallás szavai köszöntik, melyet a fülébe suttognak. Ez az első mondat amit meghall, ezzel jelzik hogy az újszülöttet a muszlim közösség (umma) tagjai közé fogadják. Az összegyűlt rokonság imát mond felette, melyet természetesen a hitvallással vezetnek be.

Hét nap múlva a rokonok körében nevet választanak a gyermeknek. A haját ekkor leborotválják, és ugyanennyi súlyú aranyat adnak a szegényeknek.^{[J 24]} Ha a gyermek egészséges, ekkor kerül sor a körülmetélésre is, amely általános és kötelező szokás, habár nem törvény. Ha ez a szertartás újszülött korban elmarad, a későbbiekben, akár 7-10 éves korban is sor kerülhet rá, ekkor a fiúk gazdag jutalomban részesülnek.

A női körülmetélés azonban nem előírás (az afrikai keresztények között is gyakran előfordul.^[24][25] A muszlimok között ma is sokan a népi vallásosság és babona barbárságot idéző maradványának tartják. Ennek ellenére például Egyiptomban, ahol az iszlám megjelenése előtt is bevett szokás volt, a mi napig rendkívül elterjedt. Különböző tévhitek kapcsolódnak hozzá (például hogy megszépíti az arcot), azonban az eljárás alapvetően a nők elnyomásának egyik kegyetlen eszközéül szolgál.

Négyéves korban a gyermek megkezdi tanulmányait, elsőnek a a biszmilláh arab nyelvű bemagolásával. Az oktatás ebben az időszakban nem a világi tudományokban való elmélyülést célozza, hanem a muszlim közösség alapvető szabályainak elsajátítását a higiénia, a viselkedéskultúra és a közösségi kapcsolatok terén, a Korán és a Próféta hagyományainak (hadíszok) alapján. Ezek a legapróbb részletességig taglalják azokat az utasításokat, amelyeket a mindennapi életben a hívő muszlimnak követnie kell, nem csak az imát megelőző rituális mosakodás terén, hanem az illemhely használatától az öltözködés, a haj- és szakállviselet, az illendő társas érintkezés etikai és erkölcsi normáiban is. Az oktatás, a gyermek életkorának növekedésével, világi és vallási iskolákban történik (→ Medresze).

[szerkesztés] Házasság

A házasság nem szentség, hanem szerződés, melynek során a férj hozományt fizet a feleségnek (és nem az apósának) két részletben: Az első (kisebb) részletet azonnal, a másikat akkor, ha esetleg válásra kerülne a sor. Ha a nő válik a férjétől, akkor az első részletet visszafizeti . A nőnek nem kell a férje nevét felvennie. A házasságok többségét a szülők, rokonok hozzák össze, remélve, hogy az ő tapasztalatukkal, körültekintésükkel a házasság hosszú életű lesz, illetve ettől várják a családi háló, és a vagyoni kötelékek további erősödését. Ezzel együtt kerülni kell az erőszakos házasítást, ugyanis egyik fél sem kényszeríthető házasságra, annak akarata ellenére. Az anyagi előnyöket, a házasságkötés szándéka esetén, meg kell előznie a jámborságnak és a tiszta előéletnek. Egyetlen fél sem kerülhet hátrányba vagyoni helyzete vagy külső adottságai miatt.

A szexualitás nem tabu, amennyiben alá van rendelve Istennek. A férfinak örömet kell okoznia asszonyának. A házasság rendkívüli jelentőségű, Mohamed szerint aki megházasodik, az fele vallását tökéletesítette. A kereszténységtől eltérően a tisztasági fogadalom még a dervisrendeknél is szinte ismeretlen. A homoszexualitás bűn.

A házasságot nem kell mecsetben, vagy imám jelenlétében megkötni, azonban bizonyos szabályokat be kell tartani. A fogadalom egymásnak szól, közösség jelenlétében, de két tanú mindenképpen szükséges. Részleteket olvasnak fel a Koránból, mivel Allah a leghatalmasabb tanú. Két-három nap együttlét után kerül sor a lakodalomra, amely, mint más vallásokban, jelentős közösségi esemény. A házasságkötés előtt mindkét fél kikötéseket tehet. Például a feleség kikötheti, hogy a férj nem vehet maga mellé másik feleséget. A többnejűség az iszlámban engedélyezett,^{[J 25]} minden férfi négy feleséget tarthat, amennyiben képes mind a négyről egyformán gondoskodni.

A házasságon kívüli szexualitást az iszlám elítéli. A megszületett gyermeknek törvényes, vér szerinti apja kell hogy legyen, akinek kötelessége gyermekéről gondoskodni, és akit apaságától megfosztani nem lehet. Az iszlámban az örökbefogadás éppen ezért törvénytelen, bár az árvaellátás intézményei fejlettek.

[szerkesztés] Válás

A válás nem jár társadalmi kirekesztéssel. Az iszlám egy két ember által kötött szerződés felbontásának tekinti, amelynek alapja a közös megegyezés. Bár a válást Mohamed nem ösztönözte, lehetővé tette feleségei részére is.^[26] A békés elválást jobbnak tartotta, mint a megromlott, elmérgesedett családi légkört. Amikor valamelyik fél bejelenti válási szándékát, kötelező kivárni egy bizonyos időszakot, hogy ha a feleség terhes, akkor az időben kiderüljön. Ha ez után is ragaszkodnak ahhoz, hogy elváljanak, akkor a férjnek ezt két további alkalommal még ki kell jelentenie.^[27]

Amennyiben a feleséget házasságtöréssel vádolják, azt négy férfi tanúnak kell igazolnia. Az iszlám a hamis tanúságtételt szigorúan bünteti.

[szerkesztés] A halálozás

A halál eljövetele előtt a haldoklót a köré sereglő rokonok, barátok arra kérik, mondja el a sahádát. Ha erre képtelen, akkor a fülébe suttogják, hogy ez legyen az utolsó mondat, amit hall, mint ahogy az első mondat is ez volt, amikor megszületett. Allah neve lepecsételte a fülét, mint ahogy a születéskor megnyitotta a világ felé. A rituális lemosás után, amilyen gyorsan csak lehet (általában 24 órán belül), egyszerű, a férfiakat három, a nőket öt varratlan lepedőben eltemetik. Erre a célra a mekkai zarándoklaton viselt öltözetét (amennyiben azon részt vett) használják fel.

A mártírokat nem mossák le, vérük bizonyíték Allah előtt áldozatukra, és haláluk helyén temetik el őket, amennyiben erre lehetőség van. A temetéshez nem vesznek igénybe koporsót. Arccal Mekka felé helyezik örök nyugovóra az elhunytakat. A sírkő állítás nem megengedett, ez jelképezi az egyenlőséget Isten előtt. A gyász általában visszafogott, és néhány nap után a család élete visszatér a rendes kerékvágásba. Az özvegyek gyásza tovább tarthat, de 130 nap után már újra házasságot köthetnek. A szunniták és a síiták szokásai ebben is eltérnek. Az előbbieknél általában negyven nap a gyászidő, de a síitáknál közben nevezetes napokat is tartanak.

[szerkesztés] A nő és az iszlám

A muszlim nő társadalmi helyzete és szerepe a nyugati és az iszlám kultúrák közötti összehasonlítások egyik sarkalatos pontja. A nyugati civilizáció emancipációs eredményeit szívesen látná a felvilágosult polgár megvalósulni a muszlim közösségekben is. Ennek hiányában a nyugati közvélemény sokszor elfogult módon, barbarizmussal vádolja a muszlim társadalmat, amely szerinte elnyomásban tartja asszonyait. Eközben elfelejti azt, hogy a "muszlim nő" nem egy létező személy, hanem egy fogalom, amely egy rendkívül színes és sokrétű kultúra teremtménye.

Tagadhatatlan, hogy az iszlámban a nő bizonyos jogi tekintetben másodrangú állampolgár. Így például, miközben a férfinak négy felesége lehet, addig a nő, ha egynél több férje van, házasságtörést követ el, és elválni is csak akkor tud, ha a férje hagyta el őt. De ezt példázza az is, hogy csak fele annyit örököl, mint a fiútestvére, vagy tanúvallomása is csak fele annyit ér, mint a férfiaké. A nő csak muszlim férfihoz mehet feleségül, míg a férfi bárkit elvehet. A Korán ugyan nem írja elő, hogy a nőket elzárva, háremben kell tartani, de utalásokat tesz rá,^[28] illetve nem említi a csadorviselés^[29] kötelező jellegét, ám az általános rendelkezésekből, a Korán bizonyos értelmezéseiből, illetve a hadíszokból levezetik ezeket a szokásokat.

Természetesen a nőkre vonatkozó rendelkezések muszlim kulturális hagyományok szerint államonként is változnak. Iránban például úgynevezett csadorrendőrség működik, és egyes vidékeken a házasságtörő asszonyokra kirótt kegyetlen büntetés a megkövezés.^[30] Ezek a középkort idéző törvények azonban egyre inkább ellentétes hatást váltanak ki a társadalom fiataljai részéről, és sokszor anomáliákra vezetnek a párkapcsolatok terén.^[31]

Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy az iszlám, sajátosságából eredően formalisztkus, és rendkívül kötött hagyományokra épül. Az említett és még sok ezernyi, nőket érintő szabály akkor jött létre, amikor azoknak a társadalom egésze szempontjából túlélést biztosító szerepe volt. Ezekhez a különböző irányzatok és jogi iskolák jellegüknél fogva akkor is ragaszkodnak, ha a társadalom időközben gyökeres változásokon ment át.^{[J 26]}

A muszlimok többsége nem ismeri el a nők hátrányos megkülönböztetését, hanem a férfi és nő közötti eltérő szerepkörnek tulajdonítja azt. A nő ugyan feleannyit örököl, mint a férfi, azonban a muszlim családban a férfi feladata a nő eltartása, még akkor is, ha az gazdagabb.^{[J 27][J 28]} A nő viszont saját örökségével szabadon rendelkezik. A többnejűség széleskörű elterjedését viszonylag korlátozza, hogy a férjnek mindegyik feleségével azonosan kell bánnia (ezt az iszlám jog szigorúan veszi) az apró ajándékoktól kezdve az együtt töltött éjszakák elosztásáig. A válásban megmutatkozó egyenlőtlenséget némileg ellensúlyozza, hogy a már említett, házasságkötéskor kialkudott összeg nagyobb részét, a férjnek a feleség részére váláskor ki kell fizetnie. Ez jelentős visszatartó erőt jelent.

A Korán a nők egyenlőségét hirdeti.^[32] A nő a család alapja, a háborítatlan családi élet megóvása érdekében nem teszik ki őket a külvilág veszélyeinek, elzártságukat (hárem) ezzel magyarázzák. Természetesen ez a zárt közeg nem jelent egyben visszavonulást is a világi élettől, a történelemben számtalan példát találunk arra, hogyan alakították a hárem hölgyei világbirodalmak sorsát,^{[J 29]} de kisebb közösségekben a család életét is aktívan befolyásolják.

Bár a muszlim államokban a történelem során női uralkodók igen ritkán fordultak elő, azért erre is található példa Sadzsarat al-Durr mameluk szultán személyében (1239-40), sőt,az indiai Bhopálban női uralkodóház is létrejött (Begum dinasztia 1844-1926).

A muszlim nő szerepének értelmezése során iszlám fanatikusok csapnak össze nyugati feministákkal, ahogy a hagyománytisztelet őrzői, az ulemák a társadalom világi vezetőivel vagy a belső reformerekkel, miközben a nők helyzetének tárgyilagos vizsgálata rendre elmarad.

A világi modernizációs folyamatok az iszlám világában is éreztetik hatásukat, jelenleg egyre több nő vesz részt a közéletben, a szigorúbb muszlim államok is felismerik a nők társadalmi szerepvállalásának szükségességét. Történelmi szerepüket a 20. század iszlám mozgalmai során is bizonyították. Halide Edip Adivar 1919-ben, fátyol nélkül tartott beszédével Törökország lelkiismeretét idézte meg,^{[J 30]} az algíri nők Algéria francia gyarmati felszabadítása ellen léptek fel egységesen,^{[J 31]} csakúgy, mint az 1978-79-es iráni forradalom idején.

A kétségkívül felfedezhető, a nők helyzetét érintő társadalmi változások azonban nem járnak szükségképpen azzal, hogy az emancipációs törekvések mellett, a nők a vallástól is eltávolodjanak. Ahogy a nyugati életvitel és média egyre inkább hozzáférhetővé válnak számukra, a modernizációt sokan közülük a lelki élet tisztaságát hangsúlyozó vallás elleni támadásként élik meg. Erre a kihívásra sokan fokozottabb vallásossággal reagálnak. Ma már a világi muszlim többségű államokban is megnövekedett a fejkendőt, vagy csadort viselő nők száma csakúgy, mint a nyugati muszlim diaszpórákban a vallási jogaikért szót emelő diákoké.^[33]

[szerkesztés] Kapcsolódó szócikkek

• Az iszlám története
• Az iszlám művészete
• Az iszlám aranykora
• Mevlana múzeum
• Dzselaleddin Rúmi

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Források

[szerkesztés] Források

• Robinson, Francis: Az iszlám világ atlasza (1996) (ISBN 963-548-364-3)
• Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás (1993) (ISBN 963-282-685-X)
• Karen Armstrong: Az iszlám rövid története (2005) (ISBN 963-07-7833-5)
• Bernard Lewis: Az iszlám válsága (2004) (ISBN 963-07-7583-2)
• Bernard Lewis - Buntzie Ellis Churhill: Iszlám, nép és vallás HVG 2009 (ISBN 978-963-9686-73-1)
• Goldziher Ignác: Az iszlám (1892)
• Goldziher Ignác: Előadások az iszlámról (2008) (ISBN 978-963-86762-7-6)
• Simon Róbert: Iszlám kulturális lexikon (2009) (ISBN 978-963-13-5788-2)
• Danielle Robinson: Az iszlám (ISBN 963-09-4160-0)
• Szimonidész Lajos: Iszlám és Buddhizmus Dante kiadó Budapest (1931)
• Dr. John L. Esposito: Iszlám (Vallások földrajza, Nat. Geo. kiadvány 2008) (ISBN 978-963-9810-42-6)
• Ziauddin Sardar - Zafar Abbas Malik: Iszlám másképp Edge 2000 (ISBN 963-86450-7-5)
• JAHJÁ IBN SARAF AD-DÍN AN-NAWAWÍJ: Negyven hagyomány Mikes International Hága 2003.
• Korán (magyar fordítás). Kereshető, szúrákra bontott szöveg
• Rostoványi Zsolt. Iszlám világ és a nyugat (Előadások a mai iszlám világáról, Szerk: Tüske László). Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet kutatások intézete (2007). ISBN 978-963-86359-9-0 

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Magyar nyelvű oldalak

• Magyarországi Muszlimok Egyháza
• Magyar muszlimok az iszlámról
• Magyar Iszlám Közösség
• Az Iszlám Nyugat-Európaban
• Islam Blog
• Az Iszlám magyar oldala
• Linkgyűjtemény az Iszlámról

[szerkesztés] Magyar nyelvű irodalom

• Maróth Miklós: Az iszlám, Változó Világ 65., Budapest, 2007.
• Simon Róbert: A korán világa, Budapest: Helikon, 1987.
• Cahen, Clode: Az iszlám, Budapest, 1989
• Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája 1-2., Budapest, 1981.
• Watt, William Montgomery: Az iszlám rövid története, Budapest, 1999.
• Simon Róbert: A Korán Világa (Prométheusz Könyvek 17. Helikon ISBN 963 207 7903)
• Ford.Simon Róbert: Korán (Prométheusz Könyvek 17. Helikon ISBN 963 207 7903)
• Rogers, Michael: A Hódító Iszlám 1976.(A múlt születése sorozat Helikon K.) ISBN 963 207 519 6

m • v • sz Az Iszlám ünnepei muszlim újév | Muharram havi gyász | Ásúrá | Imámátus napja | Arbaaín | Maulid | Múszá al-Kázim emlékünnepe | Lajlat al-Mirádzs | Niszf Saabán | Ramadán | Lajlat al-Kadr | Íd al-Fitr | Íd al-Adha