Iszlám

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. Részletek a cikk vitalapján. Az ezen a lapon látható jelölés 2007 januárjából származik.

Arab

الإسلام

Tudományos átirat

al-Islām

Fordítás

Alávetés, meghódolás (Isten akaratának)

Az iszlám (arabul al-iszlám  kiejtése^✩) egy monoteista vallás, a föld nagy világvallásainak egyike. Alapjául azon, Isten (arab eredetű, más muszlim országokban is használt nevén Alláh, vagyis Allah) szavának tekintett kinyilatkoztatások szolgálnak, amelyeket Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib, közismert nevén Mohamed próféta adott át a 7. század első harmadának végén a Hidzsázban követőinek, és amelyet halála után két évtizeddel a Koránban (al-Kurán, szó szerint „Olvasmány”) gyűjtöttek össze követői, a muszlimok vagy muzulmánok.

A kereszténység után a világ második legnagyobb vallása, 1 milliárd 322 millió követőjével (ez világ 19 százaléka).^[1] Fő elterjedési területe Észak-Afrika, Közel-Kelet, a Közép-Ázsia valamint Malajzia és a legnépesebb muszlim ország, Indonézia.

Az iszlám emellett nem egyszerűen vallásnak, azaz dogmák és vallásgyakorlatok összességének, hanem valóságos civilizációnak^[2] is tekinthető: híveit Mauritániától Indonéziáig közös kultúra, közös hagyományok és az egyazon, vallást, erkölcsöt, jogot és mindennapi életet szabályozó jogrendnek (saría) való engedelmeskedés köti össze. Mindehhez egészen a modern időkig a vallási és tudományos életben az arab nyelv általános használata társult.

Tartalomjegyzék 1 Etimológia 2 Önmeghatározás 3 Története 3.1 Kialakulása 3.2 Az iszlám elterjedése 3.3 A iszlám formatív periódusa 3.4 Szakadások, és új irányzatok 4 Hit 4.1 Az iszlám hit hat alaptétele 4.2 Az iszlám öt pillére 4.3 Az iszlám forrásai 5 Az iszlám irányzatai 5.1 Szunnita irányzatok 5.2 Síita irányzatok 5.3 Háridzsita irányzatok 5.4 Egyéb irányzatok 5.5 Modern társadalmi irányzatok 5.6 Iszlám miszticizmus 5.7 Iszlám gyökerű egyéb vallások 6 Kapcsolódó szócikkek 7 Külső hivatkozások 7.1 Források 7.2 Magyar nyelvű oldalak 7.3 Magyar nyelvű irodalom

[szerkesztés] Etimológia

Az arab nyelvben az iszlám szó az Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli maszdarja. A szó alapvető jelentése: „[Isten akaratának való] alávetés”, vagy „[Isten akaratában való] megbékélés”. Az iszlám szó a muszlim világ nyelveiben csakis főnévi jelentéssel rendelekezik, de a magyar nyelvben terjedőben van melléknévi értelmű alkalmazása is (pl. iszlám világ).

A muszlim szó szintén Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli alakjai közé tartozik. Aktív particípium, jelentése: „önmagát [Isten akaratának] alávető”, „[Isten akaratában] megbékélő”. Ennek perzsa és török közvetítéssel magyarba jutott változata az egyébként eredetileg többesszámú alak, a muzulmán. A média hatására a legfeljebb arab nyelvjárási vagy nem arab közegben használt moszlem, moszlim, sőt a teljesen helytelen mozlem alak is terjedőben van. A nyugati kultúrkörben régóta elterjedt mohamedán megjelölést a muszlimok általában elutasítják, mivel azt sugallja, hogy a vallás központi szereplője a próféta lenne, nem pedig maga Isten.

[szerkesztés] Önmeghatározás

Az iszlám kezdettől fogva úgy tekint önmagára, mint a judaizmus és az abból származó kereszténység közvetlen, utolsó utódjára, azaz a három vallás által imádott egyazon Isten legfrissebb és legutolsó, hamisítatlan kinyilatkoztatásainak birtokosára. Ennek megfelelően a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) egyaránt prófétának ismeri el, és Mohamedet tekinti a „próféták pecsétjének”, azaz az utolsó, kinyilatkoztatásban részesülő prófétának. A zsidókat, a keresztényeket – és sajátos módon a zoroasztriánusokat – ennek megfelelően „könyves népeknek” tartják, ezért a hódítások kora óta az muszlim közösség (umma) védelmét (dzimma) élvezik.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Kialakulása

Az iszlám kialakulása az Arab-félszigeten ment végbe a 7. század elején pogány, de keresztény, zsidó és zoroasztriánus hatásoknak egyaránt közegben született. Akkoriban mintegy fél évszázada Mekka városa ellenőrizte a Tömjénúton folyó, hatalmas jövedelmeket hozó karavánkereskedelmet, ami a hagyomány arab eszményektől való eltávolodást és szociális elégedetlenséget szült. Ennek élére a várost vezető Kurajs-törzs egy szegényebb ága, a Hásim-törzs egyik tagja, az aszketikus hajlamú Muhammad ibn Abdalláh állt, aki a hagyomány szerint 610 körül kapta az első isteni kinyilatkoztatást. A befolyásos körök rossz szemmel nézték tevékenységét, ám bojkottjuk ellenére Mohamed nagybátyja, Abú Tálib kiállt mellette 619-es haláláig. Ekkortól kezdve azonban mind nagyobb fenyegetésnek volt kitéve, és külső pártfogókat keresett, míg végül Jaszrib (a későbbi Medina) egymással sok véres harcot vívó törzsei fel nem kérték döntőbírájuknak. A Próféta – akit az iszlámban elsősorban inkább Isten küldöttjének (raszúl Alláh) tekintenek, mint prófétának (nabí) mivel puszta kinyilatkoztatást, hanem feladatot is kapott – így 622-ben titokban áttelepült a városba (ez az ún. hidzsra, melynek időpontját később az iszlám időszámítás kezdőpontjává tették).

A próféta és hívei már csak megélhetési okokból is kénytelenek voltak a mekkaiak karavánjait fosztogatni, amiből valóságos háború alakult ki, de a buzgó vallásosságú muszlimok szép győzelmeket arattak, vereségeik pedig nem törték meg őket. Ennek köszönhetően számos medinai és beduin is csatlakozott Mohamedhez, amivel az iszlám formális felvétele is együtt járt. Ellenfelük növekvő erejét látva a mekkaiak végül beleegyeztek, hogy Mohamed és hívei elzarándokolhassanak a városban levő, pogányok által is használt, kocka alakú szentélyhez (al-Kaaba, azaz a Kába), amelyet Mohamed koncepciója szerint maga Ábrahám emelt azon a helyen, ahol Isten próbára tette őt azzal, hogy megkérte: áldozza fel neki fiát, Iszmáílt.^[3] A zarándoklattal együtt 629-ben a muszlimok jóformán vértelenül vették be Mekkát, az Arab-félsziget legerősebb hatalmi központját. Az eset a nomád törzsek tömegei és a jemeni perzsa tartomány Mohamedhez csatlakozását eredményezte. A félsziget így a próféta kezébe került, aki Medinában rendezte be fővárosát.

[szerkesztés] Az iszlám elterjedése

A hagyomány szerint már Mohamed felszólította a kortárs uralkodókat az iszlámhoz való csatlakozásra, bár erről egy kortárs forrás sem szól. Mindenesetre az bizonyosnak tűnik, hogy 630-ban az északi Tabúk felé indult muszlim portya. Mohamed halálakor a közösség kettős kihívás elé került: a próféta nem rendelkezett életműve folytatásáról,^[4] a beduinok zöme pedig felbontottnak tekintette a korábban kötött, adókkal és egyéb kellemetlen kötöttségekkel járó, hasznot nem hajtó szövetséget, és fellázadtak (ridda). A próféta társai (szahába) a közösség elerodálódását megakadályozandó gyorsan megválasztották „Isten küldöttjének helyettesét” (halífat raszúl Alláh, azaz kalifa) Abú Bakr személyében, és Hálid ibn al-Valíd, „Isten kardja” pedig leverte a lázadó törzseket. A közösség összetartásának azonban az volt az igazi eszköze, ha a nem éppen vallásos híveket is érdekeltté tették az iszlámhoz való csatlakozásban. Ez vezetett a nagy hódításokhoz.

Az korábban példátlan módon egyesült arab seregek lerohanták és legyőzték a kor leghatalmasabb államait, a Bizáncot és Perzsiát – ez utóbbi össze is omlott az invázió súlya alatt. A hódítás lendülete – a belháborúk idején megakadásokkal – a 8. századig tartott, amikorra muszlim (de mind kevésbé csupán arab) kézbe került egész Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget nagy része, Szíria, Délkelet-Anatólia, illetve Irán vidéke és Transzoxánia. A további terjeszkedés lassabb folyamat volt: Anatólia zömét a szeldzsuk törökök hajtották uralmuk alá a 11. század végén, a Balkánra pedig az Oszmán Birodalommal érkezett a 14. századtól kezdve. A kelet-európai pusztán a 13. században létrejött Arany Horda és 18. század végéig fennmaradó utódállamai alkottak muszlim államiságot, de vallásuknak nem sok nyoma maradt a térségben.

India felé a 10. század végén a Gaznavidák majd a Gúridák kezdték elterjeszteni az iszlámot birodalomépítésükkel párhuzamosan, ez utóbbiaktól szakadt el Észak-Indiában a Delhi Szultánság a 13. század legelején. Az indiai muszlim uralom a 16. században a félsziget nagyját ellenőrző Mogul Birodalomban teljesedett ki. A maláj és indonéz térségbe kereskedők vitték az iszlámot, és csak a 16. század végére vált a térség domináns vallásává.

[szerkesztés] A iszlám formatív periódusa

A Mohamed halála után rohamosan terjeszkedő birodalomban rendkívül fontosságú volt a kinyilatkoztatás lejegyzése, hogy elejét vegyék hamis vagy hibás isteni közlések megszületésének és elterjedésének. A Mohamed által mondottakat – különösen az első időkben – elvétve jegyezték fel, akkor is könnyen pusztuló anyagokra, ezért már a második kalifa, Umar ibn al-Hattáb megpróbált minél többet összegyűjtetni. A végleges redakció ennek a gyűjtésnek a felhasználásával készült el a harmadik kalifa, Uszmán ibn Affán idején (tehát 644–656 között) úgy, hogy a próféta megbízható társainak kellett igazolniuk minden egyes kinyilatkoztatás hiteles voltát. (Az arab írás sajátosságai miatt a leírt szöveg is kétértelműségeket tartalmazott, a későbbiekben ezért is fejlődött ki az arab grammatika.)

A Korán rendelkezései nem terjedtek ki az élet minden területére, hiszen alapvetően az arábiai viszonyok között kialakuló umma szabályozására születtek. A hatalmasra növő birodalomban számos civilizációs újdonsággal, idegen néppel, nyelvvel és vallással ismerkedtek meg a városokba települő muszlimok, amelyeket nem szabályozott semmi. Ebben a helyzetben kezdett kialakulni a saría, a vallásjog, illetve ennek tudománya, a fikh. A szunnita iszlám négy bevett jogtudományi iskolája a 8-9. században alakult ki; ezek abban térnek el, hogy az ítélkezésben milyen forrásokat és eszközöket tekintenek megengedhetőnek.

A jogtudomány alapvető forrása (tbsz. uszúl al-fikh) természetesen a Korán, illetve ide tartoznak még a próféta hiteles hagyományai is (hadísz), de – különböző mértékben – az analógiás ítélekezésnek (kijász) is helye van, illetve kiemelkedő fontossága van a mértékedó jogtudósok egyetértésének (idzsmáa). Mindezt az ún. isztihszán, a közérdek figyelembe vételével történő módosítások egészítik ki, illetve személyes értelmezés (idzstihád) lehetősége – igaz, ez a 10. századra megszűnt, mivel a vallás- és jogtudósok (ulema) úgy ítélték meg, hogy a kialakult madzhabok ^[5] mellett nincs szükség újabbakra.

Mára négy bevett vallásjogi iskola maradt fenn: az Ahmad ibn Hanbaltól eredő, ma az Arab-félszigeten elterjedt hanbalita a legszigorúbb, amely a leginkább a kinyilatkoztatásra és a hagyományra támaszkodik; szöges ellentéte az Abú Hanífa nevét őrző hanafita iskola, amely a hagyományokkal szemben az egyéni értelmezést és az analógiás ítélkezést részesíti előnyben, és nagyjából az Oszmán Birodalom hajdani területein és Közép-Ázsiában egyeduralkodó. Egyiptomtól nyugatra a Málik ibn Anasz követőit tömörítő málikita madzhab dominál, melyben a hagyományok mellett a közmegegyezés kap hangsúlyt. Végezetül a fekete-afrikai, illetve dél- és kelet-ázsiai muszlim területeken domináns sáfiita irány – alapítója Abú Abdalláh as-Sáfií – középutas megoldást képvisel a málikiták és a hanafiták között.

Mivel a törvénykezésben a prófétai hagyományok kulcsszerephez jutottak, már a 8. században az ún. hadíszkutatások. A hadíszok (szó szerint elbeszélés, híradás) olyan, Mohamedtől származtatott közlések, hagyományok, amelyek nem kerültek a Koránba; összességük alkotja a szunnát. Mivel számos olyan hadísz is bekerült a köztudatba, amelyek nem voltak hitelesek, némely tudósok a 9. század folyamán megrostált, hiteles^[6] gyűjteményeket hoztak létre (ld. Szahíh, a hat könyv).

A vallási, jogi, erkölcsi és általában az élet minden területéhez kapcsolódó kérdéseket szabályozó saría a fent vázolt módon tehát stabilizálódott a 10. századra. A jogtudomány mellett a dialektus jellegű teológia (kalám) – lévén az umma úgy politikai, mint vallási közösség – jóval kisebb szerepet kapott, és (főleg eleinte) alapvetően politikai természetű kérdésekkel foglakozott, például a kései Omajjád-korszakban az eleve elrendelés és a szabad akarat kérdésével, illetve a 9. század elején a Korán teremtett vagy öröktől létező voltával kapcsolatos vitákban. Ezeket a vitákat sosem zárták le hivatalosan – erre a muszlim világ politikai széttagolódása és az egyházi jellegű szervezet hiánya miatt nem is lett volna mód –, de a közvélemény által elfogadott válasz diadalát követően jellemzően nem kezdődtek újra.

[szerkesztés] Szakadások, és új irányzatok

[szerkesztés] Hit

Az iszlám a vallással kapcsolatban két alapfogalmat, a hitet ((إيمان, ímán) és a vallásgyakorlatot (دين, dín) különböztet meg.

[szerkesztés] Az iszlám hit hat alaptétele

Minden muszlim, irányzattól függetlenül hisz az alábbi hat alaptételben:

1. Hit Istenben, egyedüliségében, és abban, hogy csak ő méltó imádatra (tavhid)
2. Hit a Prófétákban (nabí) és a Küldöttekben (ruszul)
3. Hit az Isten által leküldött könyvekben (kutub)
4. Hit az angyalokban (malaika)
5. Hit a Végső Napban (kimaja)
6. Hit az elrendelésben (kadar)

Istenhit (tavhid): Az iszlám központi gondolata Isten egysége, és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást” (sirk), azaz Isten mellé társat – más istenséget, avagy embert állítani – a legkomolyabb bűnnek tartja. Az iszlám istenképe legtömörebben a Korán 112. versében (szúra) van megfogalmazva:

Mondd, Ő az Egyetlen Isten. Az Örökkévaló Isten. Nem nemzett és nem nemzetett. Senki sem hasonló Hozzá.

Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah, az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak)

Próféták (nabi): Az iszlám rendszerében Isten kinyilatkoztatásait próféták, vagy küldöttek közvetítették az emberek felé. A prófétákat az iszlám egyenrangúnak tekinti. Bár az iszlám szerint Isten minden néphez küldött prófétát (egy hadith szerint számuk 124 000), a Korán összesen csak huszonöt prófétát említ név szerint. Ezek a következők: Adam (Ádám), Idris (Enoch), Nuh (Noé), Hud (Heber?), Salih (Salih), Ibrahim (Ábrahám), Ayub (Jób), Lut (Lót), Ishmail (Ismael), Ishaak (Izsák), Yakub (Jákob), Yusuf (József), Shuaib (Jethro?), Musa (Mózes), Harun (Áron), Davud (Dávid), Sulayman (Salamon), Ilyas (Éliás), Zulkifl (Ezékiel?), Al-Yasa (Illés), Yunus (Jónás), Zakhariya (Zakariás), Yahya (Keresztelő János), Issa (Jézus), Mohamed.

Kinyilatkoztatott könyvek: Az iszlám szerint egyes prófétákon keresztül szent könyveket nyilatkoztatott ki. A Koránban név szerint szerepel a Tawrat (Tóra), a Zabur (Zsoltárok) és az Indzsil (Evangélium), mint Allah által leküldött könyvek. Mindazonáltal az iszlám teológia szerint ezek a könyvek időközben eltorzultak, egyes részeik elvesztek, illetve más részeket toldottak hozzájuk. Ilyen módon egyedül a Korán tekinthető hiteles, eredeti formában rendelkezésre álló kinyilatkoztatásnak.

Angyalok és dzsinnek: Az iszlám rendszerében az angyalok szabad akarattal nem rendelkező, kizárólag Istent szolgáló lények. Az iszlám teológia fontos szereplője Dzsibril (Gábriel), akin keresztül Isten közölte a prófétákkal a kinyilatkoztatást. Következően a szabad akarat hiányából az iszlám nem ismeri a „bukott angyal” fogalmát. A Koránban az Ádámot megkísértő gonosz Iblisz nem angyal, hanem dzsinn. A dzsinnek az iszlám rendszerében tűzből teremtett lények, de ellentétben az angyalokkal, rendelkeznek szabad akarattal, így van közöttük jó, és rossz is. Tevékenységükkel segíthetik az embereket jó avagy rossz útra lépni. Az iszlámban szerepel a saitan (sátán) – kísértő kifejezés is, ami elsősorban Ibliszt és leszármazottait jelenti, de emellett jelenthet bármilyen embert vagy dzsinnt, aki gonosz dolgokat sugalmaz másoknak.

Végső Nap: Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Isten minden ember felett Ítéletet mond. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsenna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nar) jutnak. E fogalmak megfeleltethetők a keresztény és zsidó vallás Paradicsom és Pokol fogalmainak. Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Isten könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is.

Elrendelés (qadar): Az iszlám szerint Isten "Megőrzött Táblákra" (al-Lawhu 'l-Mahfuz) minden megtörtént, és a jövőben történni fogó dolgot felírt, így az egyes emberek sorsát is. Az iszlám ugyanakkor elfogadja a szabad akarat létét, hiszen Isten minden dolgot a tudásával írt.

[szerkesztés] Az iszlám öt pillére

Az iszlám a vallásgyakorlat öt fő pillérét különbözteti meg. Ezeket hívják „az iszlám oszlopainak” (Arkan-al-Islam)

1. Hitvallás (sáhada)
2. Ima (szaláh)
3. Adakozás (zakát)
4. Böjt (szaum)
5. Zarándoklat (haddzs)

A síita teológia a hit és a vallásgyakorlat tételeit más módon csoportosítja. A síita terminológia megkülönbözteti a hit gyökereit (usūl al-dīn) és a hit ágait (furū al-dīn).

Hitvallás (sahada): Az iszlám vallásgyakorlatának egyik legfontosabb tétele a hit megvallása. Az iszlám felvételekor az új muszlim elmondja a sahadát, [[(tanúsítás), amely a következőképpen hangzik:

Ashadu anna laa Ilaaha illa-Allah, wa ashadu anna Muhammad raszulu Allah. azaz: Tanúsítom, hogy nincs más isten Istenen kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten Prófétája.

Ezt a sahadát a muszlimok minden ima alatt elmondják. A hit megvallása nem csak ima alatt történik, hanem minden lehetséges alkalommal. A muszlimság letagadása az iszlámban csakis olyan helyzetben megengedett, amikor az ember a hit megvallása miatt komoly veszélybe kerülne.

Ima (salah): Az iszlám vallásgyakorlatának naponta rendszeresen ismétlődő eleme a napi ötszöri kötelező ima. Ellentétben a keresztény terminológiával az ima az iszlámban kizárólag egy fajta, rituálisan erősen kötött formát jelent. Minden más Istenhez való fordulást fohászként (du'a) értelmeznek. Az öt kötelező ima öt különböző napszakban történik: Fajr (hajnalhasadás), Dhuhr (dél), Asr (délután), Maghrib (napnyugta), Isha (este). Mivel az imák időpontja a nap járáshoz igazodik, évszaktól, és földraji helyzettől függően változik.

Adakozás (zakat)Az adakozás, a szegények segítése az iszlám felfogásában a vallásgyakorlat része. A zakat fizetése a szegények számára egy évben egyszer, Ramadánkor kötelező. Ennek mértéke a rendelkezésre álló, nem a közvetlen létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át jelenti. (egyes terményekben, állatokban álló vagyonra más mérték vonatkozik). A zakatot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakat nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek. A zakatban a muszlim közösség szegény, rászoruló tagjai részesülhetnek. A zakat melletti egyéb, nem kötelező, időhöz nem kötött adakozásból (szadaka), nem muszlimok is részesülhetnek.

Böjt (sawm): Az iszlámban a böjti hónapban (Ramadán), a kötelező böjt hajnalhasadtától (Fajr) napnyugtáig (Maghrib) tart. Ezalatt a böjtölőnek sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie, viszont a két egymást követő böjti nap között meg kell törni a böjtöt. Bizonyos esetekben (betegség, terhesség, szoptatás, menstruáció) a böjtöt nem kell, sőt nem szabad tartani, azonban ezt egy későbbi időpontban be kell pótolni, ha pedig ez nem lehetséges (pl. hosszú betegség miatt), akkor legalább egy szegényt eteni kell minden böjti nap helyett. A böjt megtörése (iftar) Ramadánkor általában fontos közösségi esemény. Ramadánkor tartják a muszlimok a szintén nem kötelező éjszakai un. tarawih imákat is. A Ramadánon kívül nincsen más vallásilag kötelező böjt, de böjtölni a Ramadánon kívül is lehet, sőt ajánlatos.

Zarándoklat(haddzs): Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében – ha megteheti – elvégezni a zarándoklatot (haddzs) Mekkába, a Szent Mecsethez. A mekkai zarándoklat az iszlám naptár Dhu al-Hiddzsah hónapjában történik. A Haddzs idején kívül a Mekkába látogatók – umrát (látogatást) végeznek, amely lényegesen rövidebb, és kevesebb rituális mozzanatot tartalmaz, mint a hajj.

[szerkesztés] Az iszlám forrásai

Az iszlám két féle forrásból vezeti le tanításait:

1. Korán
2. Szunna (hagyomány)

Korán: A Korán az iszlám elsődleges, és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és mint ilyen, Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám több más Isten által leküldött Könyvet is elismer, egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak. A Korán kizárólag a Mohameden keresztül kinyilatkoztatott szövegeket tartalmazza, más prófétákra, és kinyilatkoztatásokra csak ezen keresztül utal. A Korán szövegét tekintve az iszlám különböző irányzatai között nincsen különbség, valamennyi irányzat ugyanazt a szöveget fogadja el Koránként.

Szunna: A Szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta cselekedeteinek, tanításainak összeségét jelenti. A síita irányzatban a Szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is. A Szunnát az iszlám legtöbb irányzata, mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti. (Az ún. koranita irányzat elutasítja a szunnát, és kizárólag a Koránt tekinti a vallás forrásának.) Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a Szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadithokra épül. Az egyes irányzatok között, sőt esetenként irányzatokon belül a különböző hadithok hitelességének kérdésében komoly különbségek vannak. A síita és szunnita irányzat kölcsönösen elutasítja a másik irányzat által hitelesnek tartott hadithok többségét.

[szerkesztés] Az iszlám irányzatai

Az iszlám irányzatai hagyományosan három fő csoportba sorolhatók be.

1. Szunnita (85-87%)
2. Síita (10-14%)
3. Háridzsita és egyéb irányzatok (1-3%)

[szerkesztés] Szunnita irányzatok

A szunnizmuson belül az egyes irányzatok, iskolák intézményes szétválásáról nem beszélhetünk. Az egyes irányzatok határai nem húzhatók meg pontosan, sokszor átfedik, áthatják egymást.

Ortodox vallásjogi iskolák (madzhab)

A szunnita vallásjogon (fikh) belül különböző vallásjogi iskolák (madzhab) jöttek létre. Ezek közül négy általánosan elfogadott:

1. A hanbaliták számára csak a Korán és a szunna jogforrás, az Arab-félszigeten a legelterjedtebb.
2. A hanafiták vélekedése szerint, ha a Korán és a szunna nem adnak felvilágosítást, az analógia és a precedens is jogforrás. A török nyelvű vidékeken és Indiában a legelterjedtebb.
3. A malikiták úgy vélik, ha a Korán és a szunna nem adnak felvilágosítást, a közmegegyezés (idzsma) is jogforrás. Észak-Afrikában a legelterjedtebb.
4. A safiiták szerint mind az analógia, mind a megegyezés jogforrás, Kelet-Afrikában és Délkelet-Ázsiában a legelterjedtebb.

Az egyes iskolák kölcsönösen elismerik egymást. A különbségek az egyes iskolákhoz tartozó értelmezőknél, vallástudósoknál nem feltétlenül a vallásjogi tételek különbözőségében, hanem az elfogadott értelmezési módszerek különbözőségében mutatkozik meg. A négy ortodox iskolán belül további aliskolák is kialakultak.

Kapcsolódó cikk - saría

Teológiai-filozófiai (kalám) iskolák

A vallásjogi iskolák mellett az iszlámban kialakultak a metafizikai kérdésekhez dialektikus módon közelítő teológiai-filozófiai (kalám) iskolák. Ezek közül a legfontosabbak az Asharita, Dzsabriyya, Maturidi, Murdzsita, Mutazilita és a Qadariyya. Az egyes kalám irányzatok tételei fontos alapját képezik a vallásjogi iskolák illetve misztikus irányzatok teológiai (aqidah) tételeinek.

Kapcsolódó cikk – kalám

Un. fundamentalista mozgalmak

A szunnita irányzatok sajátos ágát képezik a gyakran fundamentalistának nevezett mozgalmak. Teológiai tételeik tekintetében nem különböznek az ortodox vallásjogi iskoláktól, azonban nem feltétlenül kötődnek egy meghatározott vallásjogi iskolához. Közös jellemzőjük, hogy az iszlám megtisztítását hirdetik az rárakódott káros újításoktól (bida). Ezen irányzatok egyszerre tekinthetők vallási és társadalmi mozgalmaknak. Bár történetileg több különböző, sok esetben egymástól sokban különböző társadalmi programot hirdető, és vallásjogi kérdésekben eltérő elveket valló irányzatról van szó, az egyes irányzatok sok esetben nem határolhatók el egymástól. A legfontosabb irányzatok; szalafiták, Muszlim Testvériség.

Kapcsolódó cikk – iszlamizmus

[szerkesztés] Síita irányzatok

A síita iszlám sajátos tétele az ún. imám-tan. A szunnita felfogástól eltérően, amely muszlim közösség, az umma élén álló személy tekintetében nem fogalmaz meg transzcendens elvárásokat, a síita iszlám szerint Isten a muszlim közösség vezetésére tévedhetetlen, a Próféta családjából származó imámokat jelölt ki. A különböző imám-láncolatok mentén az egyes síita irányzatok intézményesen is különváltak. Az egyes irányzatok sok esetben nem ismerik el egymást síitaként, egyes esetekben muszlimként sem. A főbb irányzatok a:

1. Ötös síiták (zajditák)
2. Hetes síiták (iszmáiliták)
3. Tizenkettes síiták (dzsafariták)
4. Alaviták

Tizenkettes síiták: A legelterjedtebb síita irányzat, a síiták mintegy 80%-a ehhez az irányzathoz tartozik. Nevüket (iszná asarijja – azaz tizenkettesek) az általuk tisztelt imámok száma után kapták. Felfogásukban az utolsó imám Muhammad al-Mahdi (868-?) rejtőzködik, és Allah parancsára vár, hogy helyreállítsa az igazságot a világban. Az irányzaton belül több, intézményesen nem elkülönült irányzat, vallásjogi iskola (madzhab) található. Az irányzat elsősorban Iránban, Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban elterjedt.

Hetes síiták (iszmáiliták): Nevüket onnan kapták, hogy az első hat imámig a tizenkettes síitákéval megegyező láncolatot fogadnak el, a hetedik imám személyét illetően viszont eltérnek tőlük. Az iszmáilita irányzat maga is több intézményesen különálló irányzatra tagolódik. A 16. imám idején váltak önálló felekezetté a drúzok. A 18. imám után létrejött az iszmáilita sía nizárita és musztaali irányzata. A nizárita iszmáiliták voltak a hírhed asszaszinok. A musztaali irányzatnak napjainkban három élő irányzata, a jemeni musztaali, illetve az indiai Dawoodi Bohras és Alavi Bohras létezik.

Ötös síiták (zajditák): A tizenkettes láncolattól az ötödik imám személyétől különböznek, névadójuk a 740-ben meggyilkolt Zajd bin Ali, Muhammad al-Bákir fivére. Az imám-tan tekintetében a legmérsékeltebb síita irányzat: az imámot nem tartják tévedhetetlennek, illetve szerintük az imámság nem kizárólag apáról fiúra szálló intézmény lehet, hanem Ali bármelyik leszármazottja lehet imám. Az irányzat ma elsősorban Jemenben elterjedt.

Alaviták (nuszajriták): Az alaviták a síita iszlám gnosztikus irányzatát képviselik. Teológiai rendszerükben más síita irányzatokhoz képest is kiemelt szerepe van Alinak, akit bábnak (kapu) tartanak, aki a bölcsesség hordozója. Napjainkban az alavita közösségek nagyrészt beolvadtak a környezetükben lévő többségi irányzatokba, ám pl. Szíriában a kormányzat alavita kötődésű.

Emellett számos síita gyökerű irányzat létezik.

[szerkesztés] Háridzsita irányzatok

A háridzsita irányzat alapvetően politikai síkon különült el az iszlám más irányzataitól, és erősen hatalomellenes felfogást képviseltek. Míg az első két kalifát, Abú Bakrt és I. Omárt elismerik „helyesen vezetettnek” (ld. Rásidún), addig Oszmánt már káros újítások (bida) bevezetésével vádolják. A háridzsiták különválására az I. fitna során került sor, amikor kiváltak Ali hívei közül, mert elutasították az egyezkedési kísérletét Muávijával, a lázadó szíriai helytartóval.

A háridzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az azrakiták, a sufriták és az ibáditák. Ezek közül napjainkra egyedül az ibáditák maradtak fent Omán területén. Az azrakita és a sufrita irányzatok minden más muszlim csoportot hitehagyottnak minősítettek, és az ellenük való folyamatos hadviselés doktrínáját vallották. Ennek köszönhetően az iszlám világban számos szerző aposztrofálja napjaink fundamentalista mozgalmait neo-háridzsitaként.

[szerkesztés] Egyéb irányzatok

Koraniták: A Szunnát elutasító, forrásként kizárólag a Koránt elfogadó felfogás. Bár e megközelítés a múltban több muszlim gondolkodónál is megjelenik, önálló irányzatként csak az Észak-Amerikában, Rashid Khalifa által alapított "Submitters" csoporttal jelent meg.

Afro-amerikai irányzatok A XX. század elejétől több, az iszlám gyökerű, de az iszlám alapvető tanításaitól nagyban eltérő ahhoz sokszor csak névleg hasonló elsősorban afro-amerikaiakat vonzó irányzat alakult ki. Ezek közül a legfontosabbak a Moorish Science, a Nation of Islam, illetve az abból kivált Five percenters irányzat.

[szerkesztés] Modern társadalmi irányzatok

[szerkesztés] Iszlám miszticizmus

Ld. szúfizmus.

[szerkesztés] Iszlám gyökerű egyéb vallások

1. Jezidi
2. Drúz
3. Bábi
4. Bahá'í

[szerkesztés] Kapcsolódó szócikkek

• Az iszlám művészete

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Források

[szerkesztés] Magyar nyelvű oldalak

• iszlám.lap.hu
• Iszlám a Terebess Lexikonban
• Magyarországi Muszlimok Egyháza
• Magyar Iszlám Közösség
• Hanif Alapítvány
• Az Iszlám Nyugat-Európaban
• Iszlám, a próféta vallása
• Islam Blog

• Islam & Sufism English

[szerkesztés] Magyar nyelvű irodalom

• Cahen, Clode: Az iszlám, Budapest, 1989
• Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája 1-2., Budapest, 1981.
• Watt, William Montgomery: Az iszlám rövid története, Budapest, 1999.

m·v·sz  Az Iszlám ünnepei
muszlim újév | Muharram havi gyász | Ásúrá | Imámátus napja | Arbaaín | Maulid | Múszá al-Kázim emlékünnepe | Lajlat al-Mirádzs | Niszf Saabán | Ramadán | Lajlat al-Kadr | Íd al-Fitr | Íd al-Adha