Saría

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A saría (arabul: شريعة) az iszlám erkölcsi és vallási vezérelve, ősrégi szokások továbbélése. A saría kiterjed a mindennapi élet valamennyi területére, még a tisztálkodási és étkezési előírásokra is. Legfőbb célja a közösség szabályozása. A saría vallásjogot – ellentétben a nyugati jogi felfogással – örök érvényű isteni kinyilatkoztatás szentesíti, tehát megváltoztathatatlan, csupán értelmezésében van eltérés mely áganként és kultúránként enyhébb vagy szigorúbb.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A saria (arabul: شريعة) szó jelentése „út”, vagy „vízhez vezető ösvény”.

Jelentései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A saría kifejezés az iszlám vallással kapcsolatban több jelentése is használatos

  1. legtágabb értelemben elvont teológiai fogalom, amely az Isten által alkotott a világ harmonikus működését megszabó törvényeket jelenti, beleértve a természeti törvényeket is
  2. az iszlám életforma, életmód, az Isten által előírt viselkedés
  3. az iszlám vallásjog, vallásjogi hagyomány

Maga az iszlám jogi/teológiai hagyomány határozott különbséget tesz a fikh, azaz a vallástudósok által végzett, formális jogi tételek megfogalmazására irányuló cselekvés, illetve a saría, mint Isten által elrendelt szubsztanciális jog (tkp. igazságosság) között. A fikhnek legfeljebb célja lehet a saría megértése, és jogi normaként való megfogalmazása, de semmiképpen nem azonos azzal.

A saría jogrendszerek szűkebb értelemben, a klasszikus iszlám jogtudományi hagyományokra, struktúrára épülő jogrendszerek. Tágabb értelemben bármilyen jogrendszert jelenthetnek, amelyek szándékuk szerint – az iszlám szerinti istenkép – Allah által elrendelt normáknak kívánnak megfelelni.

A jog forrásai a klasszikus iszlám jogtudományban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Iszlám jog felépítése: Elsődleges a Korán, vagyis Isten szava. Ezután a szunna, vagyis Mohamed cselekedetei következnek melyek a hadíszok. Ezután az idzsma, vagyis az adott iszlám közösségen belüli rögzített megegyezések következnek. A kánun az előbbiekben nem megjelenő, állam által hozott rendelkezéseket jelenti. Ha az előbbiek nem segítenek akkor a kijász, vagyis hasonló esetek (analógiák) keresése a következő lépés. Ezek mellett a szokásjog, és korábbi Isteni kinyilatkoztatások is érvként szolgálhatnak.

Elsődleges jogforrások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klasszikus iszlám jog két elsődleges jogforrást ismer, a Koránt, illetve a Szunnát.

Korán: A Korán az iszlám jog elsődleges, és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és mint ilyen, Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám az egy Isten által leküldött más Könyveket is elismeri (például a Tóra, vagy az Evangéliumok), de egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak, így klasszikus iszlám joghagyomány szerint a korábbi prófétákról szóló szövegek nem használhatók jogforrásként. Egyúttal az újabb kinyilatkoztatásokat is elvetik.

Szunna: A Szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta, illetve kortársai cselekedeteinek, tanításainak összességét jelenti. Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a Szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül. Maga a hadísz irodalma nem egységes, eredetileg szóbeli hagyományozásra épülő történetek, beszámolók, idézetek összessége. A hadíszok lejegyzésére a VII. század végétől kezdődnek próbálkozások, azonban a mai napig meghatározó jelentőségű, a joggyakorlatban használt nagy hadísz corpusok csak a IX. század második felében születtek meg. A hadíszok lejegyzésével párhuzamosan kialakul a hadísz-forráskritika rendszere, amely több szempont szerint vizsgálja az adott hadísz hitelességének kérdését. Bár e munkák általában nem vontak le végső következtetést az egyes hadíszok hitelességét illetően, mind a szunnita, mind a síita vallásjogi hagyományban létrejöttek olyan nagy gyűjtések, amelyeket a mindennapi joggyakorlatban hitelesnek, így jogforrásként használhatónak tekintettek.

A síita irányzatban a Szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is. A Szunnát az iszlám legtöbb irányzata, mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti.

A szunnita vallásjogi hagyomány a gyakorlatban hat nagyobb hadisz-gyűjteményt tart nagy jelentőségűnek: Sahih Bukhari, Sahih Muslim, Sunan al-Sugra,Sunan Abi Dawud, Sunan al-Thirmidi, Sunan ibn Majah, de jelentőségében ezek közül is kiemelkedik az első kettő.
A tizenkettes síita vallásjog szempontjából négy gyűjteménynek van kiemelkedő jelentősége: Kitab al-Kafi, Man la yahduruhu al-Faqih,Tahdhib al-Ahkam, Al-Istibsar

Másodlagos jogforrások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A madhabok, vagyis iszlám vallásjogi iskolák elterjedtsége.

A klasszikus iszlám vallásjog a jogrendszer legitimálását kizárólag az isteni parancsokra vezeti vissza, ilyen módon jogalkotási jogköre elvileg senkinek nincsen. Ebből következően jogelvek megfogalmazása, illetve az igazságszolgáltatás alapvetően az elsődleges források hermeneutikai vizsgálatából következik. A hermeneutika elfogadott módszertani elvei, valamint a korábban megfogalmazott következtetések másodlagos jogforrásként szolgálhatnak. Az egyes vallásjogi iskolák véleménye eltér az alkalmazható módszerek, illetve az elfogadható másodlagos források körét illetően.

Idzsma (konszenzus): A muszlim vallásjogi közösségeken (madzhab) belüli konszenzust a klasszikus vallásjog másodlagos jogforrásnak tekinti. Napjainkra 8 világszerte elismert "iskola" maradt fenn: öt szunnita (hanafita, málikita, sáfiita, hanbalita, zahiri), két síita (dzsafári, zaidi), és egy kavarii (ibádi)

Az egyes vallásjogi irányzatok a konszenzus meglétét különböző feltételekhez kötik. Így például a hanafita felfogás esetén elegendő a vallástudósok nyilvános megállapodása egy kérdésben, a sáfiita felfogás csak a teljes közösség által egyetértését tartja jogforrásnak, addig a málikita felfogás a medinaiak, a hanbalita felfogás pedig a szahabák (Mohamed kortársai) közötti konszenzust tartja jogforrásnak.

Kijász (analogikus következtetés): Amennyiben az elsődleges források egy konkrét esetre vonatkozóan nem tartalmaznak közvetlen útmutatást, a klasszikus vallásjog az elsődleges forrásokra vonatkozó példa (analógia) találását is jogforrásnak tekinti. A klasszikus vallásjog élesen megkülönbözteti az elsődleges forrásokra alapuló kijász fogalmát a kizárólag intellektuson alapuló véleménytől (raj), amelyet a klasszikus felfogás nem tekint jogforrásnak. Mivel a példák keresése akár egy adott forrásra vonatkozóan is különböző eredményeket hozhat, a kijász a idzsmával szemben is alsóbbrendű jogforrás. A tizenkettes síita jogfelfogás az analógiát nem fogadja el, mint jogforrást, más részről azonban a következtetést, vagy ésszerűséget (aql) általában lehetséges jogforrásként tekinti.

Általánosan nem elismert jogforrások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Urf (szokás, gyakorlat): A közösség által gyakorolt szokások, szokásjog. Az urf kifejezés az iszlám jogi hagyományban két különböző jelenségre is utalhat. Egyes korai jogtudósok a közösség által gyakorolt szokást a "szunna" részének tekintették, abból a előfeltételezésből kiindulva, hogy a muszlim közösség joggyakorlata a prófétai útmutatásból táplálkozik, és a jogi szokások a hadithokhoz hasonló módon kerültek hagyományozásra. Az urf másik értelemben a Mohammed előtti korból származó jogszokásokat jelenti, amelyek abban az esetben működhetnek jogforrásként, ha az adott kérdésre vonatkozóan az elsődleges jogforrásokból nem vezethető le szabály. Bár a klasszikus iszlám jog elviekben az urfot egyik jelentésében sem fogadja el jogforrásként, a gyakorlati alkalmazásban, illetve a konkrét jogelvekkel kapcsolatos érvelésben sok esetben mindkét változat megjelenik.

Qanun (görög: kánon): A qanun az iszlám jogforrásokból közvetlenül le nem vezethető, de azokkal nem ellentmondó, elviekben a közjót (maslaha) elősegítő "világi" jogi szabályokat, rendelkezéseket jelenti. A klasszikus iszlám terminológiában a qanun jellegű szabályok elsősorban az államigazgatás, adórendszer, katonai igazgatás területén jelentek meg, de egyes büntetőjogi tételek is a qanun körébe tartoztak. A modern korban a közel-keleti iszlám országok jogi terminológiájában a részben az európai mintára született jogszabályokat, részben az iszlám normáit figyelembe vevő, de "világi testületek" (például parlament, kormány) által hozott jogszabályokat, illetve az alkotmányt nevezik qanunnak.

Shar man qablana (út, ami korábban volt): A korai iszlám jogi gondolkodásban fontos problémaként jelent meg, a korábbi kinyilatkoztatásokban (például a Tórában) lefektetett jogi normák érvényességének kérdése azokban az esetekben, amelyekben az iszlám elsődleges forrásai nem nyújtottak iránymutatást. A korai hanafita és shafita megközelítések bizonyos megszorítások mellett (ha közvetlenül kinyilatkoztatásból származik a szabály) elméletileg alkalmazhatónak tartották ezeket a forrásokat, azonban gyakorlati alkalmazásban e forrásoknak egyáltalán nem volt szerepe.

Jogi hermeneutika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idzstihad fogalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iszlám vallásjogi gondolkodás központi fogalma az idzstihad, a jogforrások meghatározott módszerekkel történő értelmezésének folyamata. Mivel az iszlám jogfelfogásban a jog forrása kizárólag Isten, a jogtudós a szövegértelmezés során nem megállapítja a jogot, csupán az isteni jog "felfedezésére" törekszik. Mivel az idzstihad intellektuális folyamat, s mint ilyen ki van téve a hiba lehetőségének, a vallásjogi gondolodás megkülönbözteti a kizárólag Istennél található biztos tudás (ilm) fogalmát az idzstihad folyamata során keletkező véleménytől (zann), amely csak potenciálisan azonos az isteni joggal. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy klasszikus vallásjogi gondolkodás élesen elkülöníti az idzstihadot, mint elfogadott jogforrásokban található bizonyítékokra (dalil) támaszkodó hermeneutikai tevékenységet a kinyilatkoztatott szövegekre nem támaszkodó okfejtéstől (ra'y).

A klasszikus iszlám vallásjog intézményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallásjogi iskolák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jogalkotás, jogtudomány gyakorlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jogalkalmazás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A súlyos bűncselekmények – a nemi erőszak, a gyilkosság, a hitehagyás, a fegyveres rablás, a kábítószer-kereskedelem – elkövetőit halállal büntetik az iszlám törvénykezés szerint, például Szaúd-Arábiában. Ezzel ellentétben apákat, férjeket nem végezhetnek ki azért, ha saját gyermekeiket, feleségüket kínozzák vagy ölik meg, az ilyen "becsületgyilkosságok" esetén enyhébben, például pénzbüntetéssel szolgáltatnak igazságot. [1]

Klasszikus iszlám vallásjog területei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Siyar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Saria jogrendszerek kapcsolata más jogrendszerekkel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klasszikus iszlám vallásjog hatása más jogrendszerekre[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Más jogrendszerek hatása a klasszikus iszlám jogrendszer alakulására[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iszlám vallásjog a modern korban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Salamon András-Abdul-Fattah Munif: Saria - Allah törvénye - Az iszlám jog különös világa, PressCon Kiadó
  • Jany János: Klasszikus iszlám jog - Egy jogi kultúra természetrajza [A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tankönyve] / Jany János. - Bp. : Gondolat, 2006. - 521 p. ; Bibliogr.: p. 500-509 ISBN 963-9610-05-4

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]