Teokrácia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A teokrácia (a gör. Theosz, ’Isten’ és krateia, ’uralom’ szavakból: ’istenuralom’) olyan politikai rendszer, melyben a világi hatalom forrásának az adott kultúra istenét tekintik.[1] A legfőbb hatalom a papság vagy az egyházi hatalommal is rendelkező uralkodó kezében van, az egyházi és állami intézmények nem különülnek el egymástól.[2][3] Más felfogás szerint a teokrácia tulajdonképen nem más, mint papi arisztokrácia.[4]

A történelem során nem voltak ritkák a teokratikus rendszerek, egyes korszakokra (ókor, középkor) kifejezetten jellemző volt. Egyiptomban a fáraó az égi sólyom, a Hórusz, 'A Távoli' földi megtestesülése, ill. Re napisten fia, a japán császárok a sintó mitológia szerint Amateraszu napistennő leszármazottai, a római császárok augustus jelzője szent voltukra utalt. Izrael népe a Sínai hegyen kötött szövetség (Kiv 3,1-12) óta teokráciában élt, számára az „Úr” az Isten. Mózes, Józsue, a bírák és a királyok abban a hitben gyakorolták a világi hatalmat, hogy Isten nevében vezetik a népet (vö. Kiv 13,5; Józs 6; 1Kir 8,7). Izrael királyságában és Júda királyságában is a próféták állandóan emlékeztették erre a királyokat. A kereszténység számára a várt Isten országa lényege szerint teokrácia: Krisztus király (Jn 19,15) uralma.

A 21. század elején többé-kevésbé teokratikus berendezkedésű államoknak tekintik például a Vatikánt, Iránt vagy Szaúd-Arábiát. Ortodox keresztény egyházi közösség teokratikus uralma alatt áll az Athosz-hegyi Köztársaság, mely Görögországhoz tartozik, de lényegében teljes önkormányzattal rendelkezik.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyar katolikus lexikon
  2. Bakos, Ferenc. Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest: Akadémiai (2003). ISBN 9630578751 
  3. Officina egyetemes lexikon. Főszerk. Markó László. Budapest: Officina Nova. 1994. ISBN 963-8185-87-2
  4. A Pallas nagy lexikona (a monárkia szócikkben)