Klérus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A klérus valamely egyházban a papok testületét jelenti szemben a világi hívőkkel, a laikusokkal.

A szó eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klérus görög szó, magyarul sorsrészt jelent. A szó magyarázat egyesek szerint az, hogy Jézus elsőnek megválasztott tanítványa, Mátyás apostol sorsolás útján lett kiszemelve (Hippói Szent Ágoston szerint), mások szerint onnan, hogy a Levi zsidó törzs a Kánaán földjének elosztásánál nem nyert saját területrészt, hanem az egyházi tized és így „az Isten” jutott sorsrészéül.

Katolikus klérus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolikus egyház klérusa az egyházi rend, amely felszentelés (ordinatio) által az egyház közvetlen szolgálatára és az egyházi hatalom gyakorlására van hivatva, alkotja a szoros értelemben vett papságot, míg a keresztség által az egyházba felvett laikusok csak a tágabb értelemben vett papsághoz tartoznak. A klérusnak, mint az egyházi hatalom gyakorlására különösen hivatott és feljogosított rendnek szoros megkülönböztetése a laikusoktól, az egyik lényeges különbség a katolicizmus és a protestantizmus között, amely utóbbi a hívek általános papságát vallja, és a papi rendet történetileg fejlődött, nem az őskeresztény egyházban gyökerező intézménynek tekinti.

A papi rendbe való felvétel egyedüli módja a felszentelés, amely miként a keresztség, eltörölhetetlen jellegű. Ahogy a megkeresztelt személy nem keresztény hitre történő áttérés dacára nem szűnik meg keresztény lenni, úgy az egyszer pappá felszentelt többé laikus nem lehet. A tridenti zsinattól kezdve anatemával (egyházi átok) sújtották azokat, akik ezt tagadni merészelték.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Pallas nagy lexikona