Liturgia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A liturgia fogalmát többféleképpen szokták meghatározni. Ma általában a katolikus egyházban a liturgia Jézus Krisztus misztikus testének, nevezetesen a főnek és a tagoknak egész, hivatalos istentiszteletét jelenti[1], másképpen megfogalmazva, a liturgia az üdvösségtörténet megjelenítő átimádkozása, melynek során Isten dicsőítése és az emberek megszentelése történik. Az ortodox kereszténységben a liturgia magát a szentmisét jelöli (Szent Liturgia), a protestantizmusban pedig általában a hivatalos istentiszteletet, amelynek leglényegesebb eleme az igehirdetés és a gyülekezeti ének.” [2]

A liturgia szó jelentése és használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A liturgia szó a klasszikus görögben (λειτουργία, leitourgia; laosz, 'nép' + ergon, 'munka') közmunkát, népért végzett közszolgálatot jelentett, amit egyesek és csoportok a városállam, a nép javára végeztek, mint például a hadviselés, az Olimpia, vagy a színházi játékok.

Az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta már legtöbbször kultikus összefüggésben használja, a Szent Sátorban végzett papi szolgálat értelemben (vö. Kiv 28,31-35; 29-35. f.; Szám 24. f.; Ez 40-46. f.), néhol pedig tágabban értelmezve a felebaráti szeretet tetteire alkalmazza.
Az Újszövetségben jelenti az 'evangélium hirdetését' (vö. Róm 15,16; Fil 2,14-17.30), 'tevékeny felebaráti szeretetet' (vö. Róm 15,27; 2Kor 9,12; Fil 2,25), valamint az 'istentiszteletet' (vö. ApCsel 13,2; Lk 1,23), de a Zsidókhoz írt levél „lefoglalja Krisztus főpapi működésének leírására” [3] (8,6).
Az első keresztényeknél a liturgia a szentmise, az Isten tiszteletére végzett cselekedetek gyűjtőfogalma, ami tovább él a keleti kereszténységben, viszont a római egyházban nem honosodott meg a kifejezés. Itt a liturgiára használt kifejezések: munus, oficium, mysterium, sacramentum, ritus, actio, stb. A nyugati egyházban csak később, "a 16. sz. óta használt fogalom, kezdetben szintén kizárólag mise jelentéssel, majd (a hivatalos egyházi nyelvben a 19. sz.-tól) hivatalosan elrendelt istentiszteletek összessége,"[2] vagy azoknak az egyház által előírt normáknak a gyűjteménye, amely a kultusz végzését szabályozza. A liturgia szót a liturgikus mozgalom eredményeként XII. Piusz pápa és a II. vatikáni zsinat (1962–1965) honosította meg újra.

Liturgia a katolicizmusban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A liturgia szó újabb katolikus meghatározásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolikus teológián, illetve liturgikán belül a liturgiát sokféleképpen próbálták meghatározni. A 19. század végén induló katolikus liturgikus mozgalom egyik képviselje, a belga Lambert Beauduin a liturgiát az egyház kultuszának nevezi. A bencés Odo Casel kutatásai alapján így fogalmaz: a liturgia Krisztus üdvözítő tetteinek (kereszthalálának és feltámadásának) megjelenítése az Egyház szertartásaiban, melyek révén a megváltás üdvözítő eseményei jelenvalóvá lesznek a szimbólumok fátyla alatt.
A liturgikus mozgalom eredményeit XII. Piusz pápa 1947-ben a Mediator Dei kezdetű enciklikájában foglalta össze, ahol az értékes megállapításokat kiválogatta és szentesítette. Az enciklika definíciója a II. vatikáni zsinat gondolkodásának meghatározója és kiindulópontja is lett:

"A szent liturgia tehát nem más, mint az a nyilvános istentisztelet, amelyet a mi Üdvözítőnk, mint az Egyház feje, bemutat a mennyei Atyának, és amelyet a hívek közössége bemutat Alapítójának és rajta keresztül az örök Atyának. Tehát, röviden összefoglalva, a szent Liturgia Jézus Krisztus egész titokzatos testének, a Fejnek és a tagoknak nyilvános istentisztelete." (XII. Piusz pápa: Mediator Dei, 20.)

Ezt a meghatározást a II. vatikáni zsinat a következőképpen erősítette meg:

"Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi hivatalának gyakorlását, melyben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be." (Sacrosanctum Concilium, 7.)
"A liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje. Az apostoli munkának ugyanis az a rendeltetése, hogy mindazok, akik a hit és a keresztség által Isten gyermekei lettek, jöjjenek össze, az Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját. […] Tehát a liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul." (Sacrosanctum Concilium, 10.).

A liturgia teológiai megközelítései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Liturgia és misztérium[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A liturgiában misztériumokat ünneplünk és misztériumok részeseivé válunk. Az Odo Casel által kifejtett misztériumteológia óta pedig a teológusok a liturgiát a misztériumos látásmód szerint is vizsgálják.

A görög müsztérion szó a müein igéből származik, amelynek klasszikus jelentése: bezárás, valami becsukása, elrejtése, eltitkolása. Azonban a Bibliában nem ebben az értelmében szerepel, nem elrejtendő titok, hanem Isten titkait jelenti, Isten üdvözítő tervét, amely a prófétákon keresztül adott kinyilatkoztatás tárgya (vö. például Ám 3,7), azaz olyan titok, amelyet ismertté kell tenni (vö. Ef 3,2-12; Kol 1,25-26). A "titok" tárgya Istennek Krisztus kereszthalálával megvalósult üdvösség terve – ez volt kezdettől elrejtve a teremtő Istenben. Ez a Krisztus-misztérium, azaz Jézus Krisztus élete és halála (annak eseményeivel, halálával, feltámadásával) folytatódik a történelemben és az egyes ember életében: ez a történeti misztérium. Amennyiben Krisztus misztériuma folytatódik tovább az Egyházban, maga az Egyház is misztérium, ősszentség, amellyel megszenteli a világot és megdicsőíti Istent. Azok a jelek, szertartások, amelyek a liturgiában ténylegesen közlik a megváltás kegyelmét, a kultikus misztérium.

A II. vatikáni zsinat megfogalmazása szerint:

A liturgia által „»megvalósul a megváltás műve«, a legnagyobb mértékben hozzásegít ahhoz, hogy a hívek életükkel kifejezzék és másoknak megmutassák Krisztus misztériumát és az igaz Egyház sajátos természetét; tudniillik, hogy egyszerre emberi és isteni, látható, ugyanakkor láthatatlan javakban gazdag, buzgón tevékenykedik és elmerül a szemlélődésben, jelen van a világban, de az ég felé zarándokol; úgy azonban, hogy benne az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a jövendő örök hazára irányul és annak van alárendelve.” (Sacrosanctum Concilium, 2.)

Liturgia és a Szentháromság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Krisztus jelenléte a liturgiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Újszövetség számos más megközelítés mellett úgy is bemutatja Jézust, mint aki Isten, az Atya előtt papi tevékenységet végez: életével, halálával és föltámadásával bemutatja az egyszeri és tökéletes áldozatot, s ezzel hatékonyan jár közben az emberiségért. Noha földi szemlélet szerint az ún. Krisztus-esemény konkrét történelmi időben zajlott le, Isten időtlenségét és változhatatlanságát alapul véve Jézus papi tevékenységét állandó, örök aktusnak kell tekinteni.

Liturgia és Egyház[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jelenések könyve képszerűen mutatja be, ahogy az angyalok és szentek – vagyis az Istenhez hűségesek – a mennyben Istent dicsőítik. Az egyház hitvallásának kezdettől meghatározó eleme a „szentek közössége”. Következésképpen a földi egyház istentiszteletét és a „mennyei liturgiát” nem két külön dologként értelmezi, hanem egyetlen valóság két vetületének.

Az égi és földi liturgia egységében való hitet példázza a katolikus egyház eucharisztikus gyakorlatából vett alábbi idézet:

„Könyörögve kérünk, mindenható Istenünk,
szent angyalod vigye áldozatunkat mennyei oltárodra
isteni Fölséged színe elé,
hogy mi, akik erről az oltárról
Fiad szentséges testében és vérében részesülünk,
minden mennyei áldással és kegyelemmel elteljünk.” [4]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. XII. Piusz pápa: "Mediator Dei" kezdetű liturgikus enciklika (1947).
  2. ^ a b Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. 440. o. ISBN 963-330-543-8
  3. Verbényi – Arató, 140. o.
  4. I. Eucharisztikus ima

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8
  • Sacrosanctum Concilium (SC); a II. vatikáni zsinat konstitúciója a szent liturgiáról (letölthető)
  • Római misekönyv
  • Verbényi István – Arató Miklós Orbán: Liturgikus lexikon, Budapest, Ecclesia, 1989, ISBN 963363962X.
  • Dolhai Lajos: A liturgia teológiája, JEL Könyvkiadó, Budapest 2002.