Szláv népek
A szláv népek a szláv nyelveket beszélő népek összefoglaló elnevezése.
Tartalomjegyzék |
A szláv szó etimológiája [szerkesztés]
A szlávokat bizánci történetírók a 6-7. században Sklabenoi és Antoi neveken említik, Jordanes latin nyelvű Geticájában pedig Sclaveni, Venethi és Antes neveket használ különböző csoportjaikra. Korabeli arab források pedig a szaklab (tbsz. szakáliba) formát alkalmazzák.[1] Ezek egy része kapcsolatban áll a szlávok önelnevezésével: Slovene. Ezzel a szóval kapcsolatban gyakran felvetődik az a téves etimológia, miszerint ez a Slava=dicsőség szóból származna. Ez az értelmezés azonban tudományosan nem állja meg a helyét, hanem a 18-19. századi nemzeti mozgalmak romantikus szemléletének gyümölcse.
A slow- szógyök eredetileg többjelentésű volt. Az egyik jelentést a slava=dicsőség szó vitte tovább, a másik a slovo=szó alakban található. Az utóbbi lehetséges értelmezés szerint a szlávok ezzel azt fejezték ki, hogy érthető nyelven beszélnek, ellentétben az idegenekkel, akiket nem értettek, ezért nyemec= némának neveztek – ami a mai szláv nyelvekben a német-et jelenti (és a magyarba is innen került mindkét szó).
A nyelvtudomány mai állása szerint azonban egy harmadik értelmezés a legvalószínűbb, mert a slow- gyök mocsarat is jelentett, az -en eredetjelzővel együtt pedig a mocsarak között lakó értelmezést kapjuk, ami megfelel az ősi szláv települési területeknek.
Ami az antokat és venéteket illeti, egyelőre nem tudni, a szlávok melyik csoportjaira vonatkozhattak ezek, a valószínűleg kívülállók által adott elnevezések. Ebben a korban a szlávok még nemzetségi szervezetben éltek. A törzsek mint mesterségesen szervezett, politikai alakulatként is értelmezhető szervezetek csak később, a szétvándorlás előtt jöttek létre.
Történelmük [szerkesztés]
A legelfogadottabb elmélet szerint az indoeurópai eredetű szláv népek őshazája a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig húzódó erdős vidéken terülhetett el. A törzsi szervezetben élő szlávokat innen valószínűleg a szomszédos germán népek elvándorlása mozdította ki; beköltöztek az elnéptelenedett területekre. Ez a mozgás a 6. században bontakozott ki, és elsősorban nyugati és déli irányú volt. A mai szláv népek ekkor még nem alakultak ki, nagyszámú törzs vett részt a vándorlásban. Nagy változást jelentett a szlávság történetében az avarok betelepülése a Kárpát-medencébe (568): Bizánc meggyengítésével és a Balkán felprédálásával elősegítették a dél felé vándorlást. E mozgások eredményeként a szláv törzsek fejlődése szétvált, és három csoportjuk alakult ki: előbb keleti és nyugati, majd a nyugatiból kiváló déli.
Nyugati szlávok [szerkesztés]
Szlovákok [szerkesztés]
A mai szlovák etnikum ősei, a tótok több szláv elem összeolvadásából alakultak ki a késő középkorra a Magyar Királyság területén. Etnogenezisükben alapvetően három szláv népcsoport vett részt: a 12. század végétől betelepülő morvák, oroszok és kisebb részben lengyelek. Egyetlen történeti forrás sem igazolja, hogy a Vág és Nyitra völgyében élő morva csoportok megérték volna a Magyar Királyságot.[2] A tótoknak nem volt sem közös nyelvük, sem közös nemzettudatuk, a szlovák kifejezés is csak a 18. században jelent meg először. A tót ezért mai pejoratív értelme mellett a szlováktól különböző történeti jelentést is hordoz. A különböző származás miatt a szlovák tájszólások akár a meg nem érthetőség szintjéig különböznek egymástól még ma is. A tót értelmiségiek (papok és tanítók) a 19. század folyamán dolgozták ki a szlovák irodalmi nyelv és a nemzettudat elemeit. Ezek 1920 után kezdtek el terjedni, de csak az 1950-es évektől meginduló urbanizáció nyomán jutottak el a lakosság döntő többségéhez.[3]
A nyugati szlávok közül elsőként Pribina morva fejedelemsége jött létre a mai Szlovákia területén, Nitrava (Nyitra) központtal. 828-ban Pribina egy templomot is felszentelt Nyitrán. A felszentelésen részt vett Adalramus salzburgi püspök, aki ezt az eseményt feljegyezte. A másik morva fejedelemség 833 körül elfoglalta Pribina országát, őt és fiát elűzték. Pribina fiával, Kocel herceggel menedéket keresett. A frankok vazallusaként később Zalavár környékét szerezte meg (Blatnograd).
Morvák [szerkesztés]
A morvák hoztak létre tartós államot a Frank Birodalom határterületén, a Morva folyó völgyében, a 9. században, I. Mojmir vezetésével. A frank befolyás ellensúlyozására bizánci térítőket hívtak be. Cirill és Metód tevékenysége nyomán önálló szláv nyelvű egyház jött létre, külön a morvák nyelvéhez igazodó írással. Morvaország fénykorát Szvatopluk (870-894) fejedelem alatt élte, aki jó viszonyra törekedett a nyugattal, elüldöztette a keleti térítőket, és országával együtt a római katolikus egyházhoz csatlakozott. Hatalmát kiterjesztette a környező szláv területekre: a Cseh-medencére és a Kárpát-medence északnyugati részére. Szvatopluk halálát követően fiai között harc indult a hatalomért, és a magyarok és frankok együttes támadása elsöpörte államukat.
Csehek [szerkesztés]
A morvák bukását követően a Cseh-medence szláv törzseit a Přemysl vezértől származó fejedelmek (például Szent Vencel) egyesítették. I. Boleszláv (935-964) fölvetette népével a nyugati kereszténységet, és támogatta az egyházat, amely hatalmának támaszává vált. Egyházi és államszervezetük azonban nem tudott függetlenedni a német egyháztól, püspökségük (Prága) csak a század második felében jött létre (973), de az is a mainzi érsekség felügyelete alá tartozott.
Lengyelek [szerkesztés]
A Visztula menti szláv törzseket Piast-nemzetségből száramzó I. Mieszko (969-992) fejedelem fogta össze kíséretére támaszkodva. A csehekhez hasonlóan szembekerült a németekkel. A lengyelek váltakozó eredménnyel harcoltak ugyan, de megvédték függetlenségüket. 966-ban beengedte a német hittérítőket, és csatlakozott a római egyházhoz. Mieszko fia, I. (Vitéz) Boleszláv (Bolesław Chrobry, 992-1025) a németekkel szemben sikereket ért el, és 1000-ben Gnieznóban önálló lengyel érsekséget hozott létre. Ennek köszönhetően a lengyel egyház közvetlenül a pápa felügyelete alá került, és függetlenedett a Német-római Birodalomtól. Boleszláv 1025-ben királlyá koronáztatta magát, ami a lengyel állam növekvő erejét mutatta. A térségben Magyarország mellett Lengyelország is az önálló fejlődés útjára lépett.
Kasubok [szerkesztés]
Lengyelország északnyugati vidékén élő népcsoport, a Lengyelországban élők száma közel 5000-re tehető.
Szorbok [szerkesztés]
A felsőszorbot Bautzen, az alsószorbot Cottbus környékén beszélik. Az alsószorbban lengyel hatás, míg a felsőszorbban cseh hatás figyelhető meg. Egyes adatok szerint a két nyelvet kb. 150 ezer ember beszéli Németországban.
Délszlávok [szerkesztés]
A Balkánon illír és trák eredetű romanizált lakosság, valamint görögök éltek, ez a lakosság részben latinul, részben pedig a közös görög nyelven beszélt.
582-ben az avarok szétzúzták a Balkán északi határát védő bizánci erődrendszert. Az avarok nyomában szláv lakosság szivárgott be a Balkánra. Ők voltak a korai délszlávok, de csak a 8. század közepétől tudunk egyértelműen megnevezni népeket.[4]
Szerbek [szerkesztés]
A szerbek a Dunától délre eső területeken telepedtek le a 7. század végén. A 9. században lettek ortodoxok Cirill és Metód tanító- és szervezőmunkája révén. A terület a középkorban a Török Birodalom része lett. 1878 óta függetlenek.
Bolgárok [szerkesztés]
Az első szláv államalakulat a Balkánon jött létre a 7. század végén (681). Az itt élő szláv törzseket a török eredetű nomád bolgár (bolgártörök) törzsek meghódították, és ezzel összefogták őket. A bolgártörökök létszáma azonban csekély volt a szlávokéhoz képest, ezért rövidesen teljesen beolvadtak a szláv népességbe. I. Mihály (9. század) népével felvetette a kereszténységet (865). Uralkodása alatt jött létre a ortodox kereszténységen belül a szláv nyelvű egyház, Cirill és Metód tanító- és szervezőmunkája révén. A szertartások nyelvévé a görög helyett a szlávot tették, és létrehozták a cirill ábécét. A későbbiek folyamán több rokon nép is a kereszténység e változatát vette fel. A bolgár állam fénykorát I. Simeon uralkodása alatt (893-927) élte, amikor szinte az egész Balkán-félsziget országához tartozott. Felvette a cári (császári) címet, és már Bizánc elfoglalásával kísérletezett, de nem járt sikerrel. Bizánc a Fekete-tengertől északra élő magyarokkal szövetkezett Simeon megtörésére. A bolgár cár a magyarokkal ellenséges nomádokat felhasználva vereséget mért őseinkre. Ez a kudarc szerepet játszott abban, hogy a magyarok a Kárpát-medencébe költöztek.
Horvátok [szerkesztés]
Az Adria és a Száva közötti hegyes, erdős vidéken telepedtek le a 7. században a horvátok. Először az avarok alattvalói voltak, ebből a korból származik a báni méltóságnév (Baján avar vezér nevéből). A horvátok frank hatásra a nyugati kereszténységhez csatlakoztak, és ezzel bekerültek a nyugati kultúrkör vonzásába. A 10. században a pápaságra támaszkodva hozták létre államukat. I. László magyar király 1095-ben Magyarországhoz csatolta Horvátországot. Önálló államukat 1991-ben alapították meg újra.
Szlovének [szerkesztés]
A szlovének függetlenségüket csak 1991-ben érték el. A Magyarországon és a Muravidéken élő szlovénokat vendeknek nevezik. Az egyes politikai csoportosulások (mint amilyen a magyarosító, vagy a revíziós) megpróbálták többször elérni, hogy a vendet nyilvánítsák szlovéntől külön álló népnek, ez azonban saját céljaikat szolgálta volna. Bővebben lásd: szlovének szócikk.
A vendek és a szlovének között inkább nyelvi (vend nyelv) és kulturális tekintetben van különbség, mert a vendek slovenci-nek vallják magukat az anyanyelvükön, akárcsak a szlovének. Az elkülönítésnek a fenti módozata abszolút helytelen, sőt inkább önös megoldás. A vendekre új kifejezésként ma már a pannon szlovén-t használják egyesek.
Van egy harmadik csoport is, amely szintén vita tárgya, a réziaiak, akik réziai nyelvet a szlovén másik elszakadt dialektusát beszélik.
Macedónok [szerkesztés]
Keleti szlávok [szerkesztés]
A Dnyeper és a Volga forrásvidékének erdős, mocsaras táján élő szláv törzsek különböző fejlettségi szinten álltak. Északon és délen, ahol idegen népekkel érintkeztek, előrehaladt a törzsi szervezet bomlása, míg a belső, elmaradott területeken korszakunkban is az ősi, vérségi kötelékek a meghatározóak, és a halászat, vadászat biztosította a megélhetést. Fontos szerepet játszottak a Kelet-Európán át, a folyók (Dnyeper, Don, Volga) mentén húzódó kereskedelmi útvonalak, melyeken a kora középkorban a normannok (itt varégok) bonyolították le a forgalmat. A varég kereskedők, s egyben katonák és kalózok telepeket hoztak létre tevékenységük védelmére. Ezek a városok (Novgorod, Kijev) képezték a keleti szláv államok magvait. A térséget a novgorodi normann Rurik-család egyesítette. Oleg (879-912) megszerezte Kijevet, és birodalma központjává tette. Utódai fokozatosan leigázták a még független törzseket. Országuk a Kazár Birodalom és a Volga vidékét uraló bolgártörökök mellett Kelet-Európa jelentős hatalmává emelkedett. Az államhatalom megszilárdításában nagy szerepet játszott a kereszténység felvétele. Vlagyimir fejedelem (980-1015), aki bizánci hercegnőt kapott feleségül, népével együtt a keleti egyházhoz csatlakozott, így a kijevi államban (Kijevi Rusz) a szláv nyelvű liturgia terjedt el.
A kisebbik vagyis keleti törzset antoknak, a nyugat felé eső nagyobbikat szlovéneknek nevezték. A két törzs között a Dnyeszter folyam volt a határ. Az antok elnevezést azonban a 6–8. századra kizárólag a történetírók használták, és ez valószínűleg egyszerűen ragadványnév volt, amellyel idegenek ruházták fel ezt a törzset, mert később teljesen kiveszett a használatból. Annál erősebben tartotta magát a szlovén név, amellyel még a 12. században is nevezték az Ilmeny-tó körül lakó szlávokat, és amelyet kezdetben a Balkán-félszigeti szláv népek is használtak.
Oroszok [szerkesztés]
Az oroszok a 8. században telepedtek le a mai területen. A varégok által 892-ben alapított Kijevi Rusz nyomán létrejött az orosz Kijevi Nagyfejedelemség. Nagyhatalmi szerepük a 18. században alakult ki.
Ukránok [szerkesztés]
Az oroszokkal és belaruszokkal közös őseiktől a 14–15. században különültek el, nemzetté alakulásuk a 17–19. században ment végbe.
Fehéroroszok [szerkesztés]
Egy időben váltak el a közös őseiktől, mint az oroszok és az ukránok. A belarusz nyelv őse a rutén nyelv volt. A belarusz nemzetállam az első világháború után alakult ki.
Ruszinok [szerkesztés]
A ruszinok elsősorban Kárpátalján és a szomszédos területeken, Kelet-Szlovákiában, Délkelet-Lengyelországban és Észak-Romániában élnek, innen települtek szórványaik a 18. században a Délvidékre. Vajdaságban és Nyugat-Romániában egy-egy településen ma is többséget vagy jelentős kisebbséget alkotnak (bácskai, illetve szerémségi ruszinok). A 19. században tömegesen vándoroltak ki az Egyesült Államokba és Kanadába. Ukrajnában lélekszámuk egymillió fő körül van.
Lásd még [szerkesztés]
Jegyzetek [szerkesztés]
- ↑ Oroszország története. Egyetemi tankönyv. Pannonica Kiadó, 2001. 9. oldal.
- ↑ Györffy György: "Néppéválás Európában és az Északi Kárpátokban", Kortárs XXVI. 2., 1982., 300. old.
- ↑ Kusý, Miroslav: "A szlovák jelenség", A szlovákkérdés a XX. században, Kalligram, Pozsony, 1996, 496. old.
- ↑ Forrás: A Balkán rövid története a középkorban
