Bizánci Birodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Bizánc szócikkből átirányítva)
Keletrómai Birodalom
(Bizánc)
Βασιλεία Ῥωμαίων, Ῥωμανία
Baszileia Rhómaión, Rhómania[1]
Vaszilía Romaíon, Romanía[2]

395. január 17. – 1453. május 29.
Flag of PalaeologusEmperor.svg Palaeologoi eagle XV c.png
3Byzantium476.PNG
A Keletrómai Birodalom 476-ban
Általános adatok
Fővárosa Konstantinápoly
Népesség - 4. század: 34 millió
- 8. század: 8 millió
- 11. század: 12 millió
- 12. század: 10 millió
- 13. század: 5 millió
Hivatalos nyelvek latin (7. századig)
görög (7. századtól)
Vallás 391-től keresztény
Kormányzat
Államforma császárság
Törvényhozás senatus
Elődállam
Utódállam
 Római Birodalom
Oszmán Birodalom 

A Bizánci vagy más néven a Keletrómai Birodalom „valójában a Római Birodalom, amelynek nyugati részét a népvándorlás megsemmisítette” (Bréhier).[3] A birodalom fővárosa Konstantinápoly, hivatalos nevén Új Róma (görögül Nea Rómé, latinul Nova Roma) volt. Az egészen 1453-ig fennálló birodalom kulturálisan görög, államiságában római, vallása tekintetében pedig keresztény volt. Területe maximális kiterjedését I. Justinianus (527565) uralkodása alatt érte el, aki nyugati hódításaival kívánta visszaállítani a régi birodalom egységét, hogy annak területe a rákövetkező közel ezer év alatt a bolgár, az arab és a szeldzsuk török nyomás alatt lassan töredékére olvadjon, s végül csak magára Konstantinápolyra terjedjen ki. Ezer éves fennállásával, az ókori kulturális örökség továbbvitelével, és a kereszténység terjesztésével az európai történelem egyik legbefolyásosabb állama volt.

A Bizánci Birodalom kifejezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez egy viszonylag újkeletű kifejezés, amit maguk a bizánciak ebben a formában nem ismerhettek. 1557-ben (több mint száz évvel a Birodalom bukása után) született meg a kifejezés Hieronymus Wolf német történetíró tollából, aki munkájában (Corpus Historiae Byzantinae) új rendszert alakított ki az ókori római és a középkori görög Római Birodalom megkülönböztetésére. A kifejezés általánossá a 17-18. században vált, amikor a híres francia írók (köztük Montesquieu) népszerűsíteni kezdték.

Wolfot a kilencedik századra datálható frank-római (azaz bizánci) konfliktusból eredő szakadás befolyásolta: Nagy Károly frissen kiépített birodalmában (a pápákkal teljes egyetértésben) az új hódításokat azzal kívánták igazolni a frankok, hogy magukat a rómaiak örököseinek nyilvánították. Ebből következően a Keletrómai Birodalomban élőket már nem tekintették igazi rómaiaknak. Ebben a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, Constantinus adománylevele is nagy szerepet játszott. A nyugati államokban elterjedtté vált, hogy a Konstantinápolyban székelő uralkodókat nem a frank uralkodóknak fenntartott Imperator Romanorum (a rómaiak császára), hanem az Imperator Graecorum (a görögök császára) címmel illették. Ezzel párhuzamosan a területet is Imperium Graecorum (a görögök birodalma), Graecia (Görögország), Terra Graecorum (a görögök földje) sőt akár az Imperium Constantinopolitanus (konstantinápolyi birodalom) néven nevezték.

Ebből táplálkozhatott Wolf, aki újfajta megvilágításba akarta helyezni a történteket. Az általa kitalált név egyébként az egykor Konstantinápoly helyén álló, jelentéktelen görög gyarmatváros, Büzantion (latinosan Byzantium) nevéből ered. Esetében azonban ekkor még nem feltételezhetünk lealacsonyító szándékot, hiszen változtatásával csak a történetírást, nem pedig a történelemtudományt befolyásolta.

Önmeghatározás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Bizánci Birodalom
Byzantine eagle.JPG
A Konstantinápolyi Pátriárka címere az isztambuli Ökumenikus Patriarchátus épületének homlokzatán.
330 I. Constantinus Konstantinápolyt teszi meg fővárosául.
395 I. Theodosius halálát követően a Római Birodalom végleg két részre oszlik.
527 I. Justinianus trónra lép.
532-537
Justinanus megépítteti a Hagia Sophiát (Αγία Σοφία/Szent Bölcsesség)
533-554 Justinianus hadvezérei visszaszerzik Észak-Afrikát a vandáloktól és Itáliát a keleti gótoktól.
568 A longobárdok beözönlése Észak-Itáliába, mely végleg elvész.
634-641 Arab hadseregek foglalják el a Közel-Kelet nagyját és Egyiptomot. Később elfoglalják Észak-Afrikát, több Égei-tengeri szigetet és Szicíliát.
730-787; 813-843 Képrombolási harcok. Itália nagy része végleg elvész.
1054 Végleges egyházszakadás a római és az ortodox egyház között.
1071 A szeldzsuk törökök legyőzik a bizánci hadakat Manzikertnél, mire Kis-Ázsia elvész. A normannok megszerzik az utolsó itáliai birtokokat is.
1096 Megindulnak a keresztes háborúk a Szentföld felszabadítására.
1204 Konstantinápolyt elfoglalják a keresztesek. Megalakul a Latin Császárság és több kisebb keresztesállam a Balkánon.
1261 A nikaiai császár Palailogosz Mihály visszaszerzi Konstantinápolyt.
1453 II. Mohamed oszmán török szultán elfoglalja Konstantinápolyt. A Bizánci Birodalom vége.

A birodalom hivatalos neve egészen 1453-ig Βασιλεία τῶν Ῥωμαίων (Baszileia tón Rómaión), azaz a Rómaiak Birodalma, a köznyelvben pedig Ῥωμανία (Rómania) volt, melynek jelentése tulajdonképpen "Rómaiország". Fővárosának, Konstantinápolynak hivatalos neve szintén 1453-ig Νέα Ῥώμη (Nea Rómé), azaz Új Róma volt. A birodalom lakói saját meghatározásuk szerint Ῥωμαῖοι (Rómaioi), azaz "rómaiak" voltak: a Római Birodalom keleti felén Ῥωμαῖος (római) és Ἕλλην (görög - elsősorban nem etnikai, hanem kulturális és nyelvi értelemben) gyakorlatilag egymás szinonímáivá lettek már jóval a birodalom nyugati felének összeomlása előtt. A bizánciak erőteljes nemzettudattal rendelkeztek, amint azt például a határvédő katonákat dicsőítő költemények is mutatják.

A 7. századi arab és longobárd hódítások után is megmaradt Bizánc kezdeti soknemzetiségű jellege, ha a birodalom központi területein és a nem görög tartományok nagyvárosaiban túlnyomó többségben görög vagy hellenizált lakosok éltek is. A Balkánra folyamatos volt az avar, bolgár, szláv betelepedés, mely fenntartotta az etnikai sokszínűséget. A kisebbségek – hasonlóan a vallási kisebbségekhez, eretnekmozgalmakhoz – rendszerint a határvidékeken éltek.

Eredet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Caracalla idején (212) kiadott rendelet, a Constitutio Antoniniana a Római Birodalom teljes felnőtt férfilakosságára kiterjesztette a római polgárjogot, miáltal a provinciák lakosai azonos jogállásba kerültek az itáliai néppel. A rendelkezés értéke azonban kevéssé politikai, mint inkább történelmi volt: megvetette a Földközi-tenger térségében a gazdasági és közjogi integráció alapjait. Természetesen ez nem egységesen jelentkezett: a Rómához erősebben kapcsolódó területek (mint Hellász) több előnyét élvezhettek, mint a távoli, szegényebb régiók (Britannia, Egyiptom stb.)

A Birodalom felosztása a tetrarchia (quadrumvirátus) időszakában vált általánossá, a 3. század legvégén. Diocletianus császár terve az volt, hogy így hatékonyabbá tegye a hatalmas kiterjedésű császárság irányítását. A kettéosztott birodalom két felét egy-egy augustus uralta, akik társuralkodóval rendelkeztek (címük caesar). A tetrarchia számára előírt öröklési rend nem működhetett: polgárháború tört ki, melyből I. (Nagy) Constantinus került ki egyeduralkodóként (324). Ő új fővárost alapított magának 330-ban a régi görög Büzantion helyén, amit Új Rómának (Nova Roma) nevezett el. A főváros közkeletű neve mégis a görög Κωνσταντινούπολις (Konsztantinopolisz, Konstantin városa) volt. Konstantinápoly vált Constantinus adminisztrációjának központjává. Szintén Constantinus nevéhez fűződik a bizánci időszak egyik legfontosabb jellemzőjének, a kereszténységnek engedélyezése és támogatása.

A 4. század végén, 395-ben I. Theodosius, az ortodox kereszténység élharcosa két fia közt osztotta fel a Római Birodalmat, mely többé már nem egyesült: nyugaton a Stilicho befolyása alatt álló Honorius, keleten pedig a különféle udvaroncok által irányított Arcadius lett az uralkodó. Arcadius országát az 5. században még általában Keletrómai Birodalomnak szokás nevezni.

Korai történelem (4–7. század)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Részlet a Hagia Szophia belső teréből

A Római Birodalom keleti felét a 3. századtól jelentkező, a 4. században felerősödő és az 5. században kulmináló gazdasági, társadalmi és katonai problémák kevésbé érintették, mint a nyugatit – köszönhetően a fejlettebb, városiasabb kultúrának, a colonus-rendszer viszonylagos hiányának és a kereskedelmi utakhoz való közelségnek. Az is közrejátszott a további viszonylag békés állapot fennmaradásában, hogy a népvándorlás fő áramlata Nyugat-Európát vette célba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Keletrómai Birodalmat ne érték volna támadások – II. Theodosius kénytelen volt erős falakkal megerődíteni Konstantinápolyt. A Nyugatrómai Birodalom bukásakor éppen Zénón volt a bizánci uralkodó, aki kiegyezett a gótokkal: annak fejében, hogy nem támadják a görög területeket, megkapták az Itália feletti uralmat.

A 6. században kezdődtek meg a Bizánci Birodalom hagyományos ellenségei (perzsák, szlávok, bolgárok) ellen vívott, váltakozó sikerű csatározások. Szintén jellemzőek az időszakra a vallási krízishelyzetek, elsősorban a monofizita eretnekség kérdésében. Mindeközben azonban a birodalom nem felejtette el nyugati gyökereit: I. Justinianus zseniális tábornoka, Flavius Belisarius segítségével megszerezte az észak-afrikai, itáliai és dél-hispániai területeket.

Justinianus modernizálta a római jogot a Corpus Iuris Civilis megalkotásával. Ez még latin nyelven íródott, azonban ezáltal nehezen érthetővé, archaikussá vált a stílusa. Justinianus uralkodása idején épült meg az ortodox egyház központjává váló Hagia Szophia monumentális temploma, és ez csak egy példa a század virágzó kulturális életéből.

Mindemellett Justinianus utódaira üres államkincstárat hagyott, így azok képtelenek voltak szembeszállni a minden fronton támadó új ellenségekkel. A longobárdok megszerezték Észak-Itália nagy részét, az avarok és később a bolgárok elözönlötték és letarolták a Balkánt, majd a 7. század első éveiben a perzsák megszerezték Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát és Örményországot. Ugyan Hérakliosz leverte a perzsa hadakat 627-ben, és visszaszerezte az elvesztett tartományokat, az iszlám által egységbe kovácsolt arabok fellépése váratlanul érte a keleti hadműveletekben kimerült birodalmat. Hamarosan a déli területek nagy része odaveszett. Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és az Afrikai Exarchátus (Karthágó 698-ban esett el) az Arab Birodalom részévé vált. 751-ben a longobárdok elfoglalták a Ravennai Exarchátust, és ezután már csak az olasz csizma sarkában és orrán maradtak bizánci irányítású területek.

A görögösödés időszaka (7–9. század)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy területi veszteségek megkönnyítették a belső egység létrejöttét. Hérakleiosz idején vált hivatalos nyelvvé a görög, így a latin és római tradíciók végleg kihaltak a birodalomban. A latin címek (például augustus) is hamarosan megszűntek, és a Rómával való egység eszméje is kikopott a köztudatból. Ezáltal Konstantinápoly kialakíthatta saját identitását. Sok történész Hérakleiosz reformjait jelöli meg végleges szakításként a római múlttal, és általánosságban ettől fogva szokás Bizánci Birodalomnak nevezni a Keletrómai Császárságot. Ekkorra már a terület vallása is jelentősen eltért a hajdanvolt nyugati birodalomfél területén elterjedttől, azonban a Bizánci Birodalmon belül is voltak eltérések. A déli területeken a monofizita kereszténység dominált, északon viszont az ortodox irányzat, melynek a khalkédóni zsinaton fektették le alapelveit. Az arab hódítások révén folyamatosan erősödtek az ortodoxia pozíciói.

Már Hérakliosz idején megtörtént a katonaság és a birodalmi közigazgatás átszervezése. A folyamatos támadások ellen a Bizánci Császárságot katonai tartományokra osztották (thema-rendszer). Bár a théma-rendszer bevezetését a hagyományos nézőpont Hérakleiosznak tulajdonítja, az újabb kutatások (például Peter Schreiner) inkább a rendszer fokozatos kifejlődését hangsúlyozzák, Így a rendszer gyökerei a Hérakleiosz előtti időkbe nyúlnak vissza, kifejlett formája pedig csak jóval az ő uralkodása után jelenik meg. Ezzel a városi élet visszaszorult Bizáncban, míg a főváros a keresztény világ legnagyobb városává vált. A Konstantinápoly ellen irányuló arab támadások mind megtörtek a görög flotta erején, a város erős falain, a görögtűzön, melynek titkát gondosan őrizték a bizánci mérnökök, és a kiváló császárok (például III. Leó, akinek a nevéhez az akroinoni nagy győzelem füzödik) képességein. Az arab betörések visszaverése után a birodalom hamarosan erőre kapott. Konstantinápoly 717-es ostroma óriási veszteségeket okozott az araboknak, minekutána a Bagdadi Kalifátus többé már nem fenyegette a birodalom magterületeit.

Bár a 18. századi történész, Edward Gibbon kimerültnek nevezte a Bizánci Birodalmat, valójában ez az államalakulat állt a középkorban a legközelebb ahhoz, hogy katonai szuperhatalom legyen. Mindezt a nehézlovasságának (kataphraktosz), illetve az ezek toborzásához bázist nyújtó módos, szabad paraszti katonaság, a sztratióták (nem mindig következetesen véghezvitt) támogatásának, különösen mély védelmi rendszerének (themák), az ellenfeleinek egymás ellen való kijátszására fordított összegeknek, az öszvérkaravánokra alapozott kiváló logisztikai hálózatának, erős (ám gyakran tragikus módon alulfizetett) flottájának és racionális (lopakodással, meglepetéssel, gyors manőverekkel és nagy túlerővel operáló) hadi doktrínáinak köszönhetően érte el.

Vallási tekintetben a képrombolási vita dominált Bizáncban a 8. században. III. Leó betiltotta a szentképek, ikonok tiszteletét, ami a szentképek tisztelőinek lázadásaihoz vezetett szerte a császárság területén. Eiréné császárnő erőfeszítéseinek köszönhetően 787-ben összeült a második nikaiai zsinat, ami kimondta, hogy az ikonokat tisztelni, de nem imádni kell. Eiréné emellett igyekezett házasság révén egyesíteni Bizáncot Nagy Károly Frank Birodalmával, ám nem járt sikerrel (bár a terv valódiságát több történész kétségbe vonja). A 9. században ismét felbukkant a képrombolási ellentét, ám újra – immár végleg – megszüntették 843-ban.

Aranykor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Birodalom a Makedón-dinasztia uralkodása alatt ért el hatalma csúcsára a 9. század végén, 10. században és a 11. század elején. Ebben az időszakban Konstantinápoly újra megvetette lábát Itáliában, ellenőrzése alá vonta az Adriai-tengert, és megszerezte a bolgár területeket (végső győzelmet a bolgárok felett II. Baszileiosz aratott 1014-ben). A császárság új (bár nem állandó) szövetségesre is szert tett a keleti szláv Kijevi Rusz személyében, ahonnan fontos zsoldosalakulatokat kapott (Varég Gárda).

1054-ben a görög kelet és a latin nyugat kapcsolata a végső krízis állapotába jutott el. A különválás hivatalosan sohasem intézményesült, így a nagy egyházszakadás (szkizma) gyakorlatilag az évszázadokon keresztül zajló, fokozatos szeparálódás csúcspontjának tekinthető. Ekkor született meg a modern római katolikus és ortodox egyház.

Azonban a Bizánci Birodalom is hamarosan nehéz idők elé kellett, hogy nézzen, nagyrészt a théma-rendszert lerombolva elszaporodó nagybirtokoknak köszönhetően. Régi ellenfeleivel, az arabokkal talán még fel tudta volna venni a versenyt, ám új támadók jelentek meg: a normannok 1071-ben befejezték a bizánci csapatok kiűzetését Itáliából, és az egyébként egyiptomi Fátimida Kalifátus meghódítását tervező szeldzsukok is megjelentek a keleti határon, Konstantinápoly fő toborzó- és gabonatermelő területén. Az 1071-es manzikerti csatában vereséget szenvedtek a bizánci erők, és az elkövetkező években Kis-Ázsia nagy része odaveszett.

A birodalom bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Birodalom 1180 körül

Némi javulást hozott a válságban a Komnénosz-dinasztia uralkodóinak sikeres politikája. I. Alexiosz, akinek életét és tevékenységét leánya, Anna Komnéna művéből, az Alexiászból ismerhetjük, újraszervezte a hadsereget (pronoia-rendszer), amely révén a birodalom feudális jegyeket vett fel. Az új sereg jelentős sikereket ért el a szeldzsukok ellen, és segélykérésére indult meg az első keresztes hadjárat 1096-ban, ami azonban hamarosan kikerült a császár ellenőrzése alól. Így is sikerült Kis-Ázsia nyugati területeit visszaszerezni. A későbbi keresztes háborúk azonban már egyre ellenségesebb fogadtatásban részesültek a helyi lakosság részéről. Hiába volt a hódító I. Mánuel jó kapcsolatban a keresztesekkel, egyik fél sem feledte el a vallási különbségeket.

A 11. és 12. században a keresztesek és az itáliai normannok folyamatosan zaklatták a bizánci területeket, melyek lakossága hamarosan nyugatellenes lett. Az Alexiosztól kapott előjogokat élvező itáliai városállamok (főleg a görög flotta bázisát nyújtó Velence) kereskedői váltak a „frankok”, a „latinok” ellen érzett gyűlölet célpontjává. A folyamatos keresztes hadjáratok ellenére a szeldzsukok továbbra is fenyegetést jelentettek a Bizánci Birodalomra: 1176-ban Müriokephalonnál vereséget mértek Mánuel hadaira.

A Bizánci Birodalom 12041205-ben. Piros: görög utódállamok (I. – Nikaiai Császárság; II. – Epiruszi Despotátus; III. – Trapezunti Császárság) Kék: keresztes államok (1. – Latin Császárság; 2. – Thesszalonikéi Királyság; 3. – Akháj Fejedelemség; 4. – Athéni Hercegség) Barna: velencei területek.

A legsúlyosabb csapást a negyedik keresztes hadjárat mérte a császárságra. Bár az expedíció célja Egyiptom elfoglalása volt, a lovagokat pénzelő velenceiek hatására azok egy belviszályba beavatkozva Kosntantinápolyt vették be. Ekkor jött létre a rövid életű Latin Császárság, illetve az elkövetkező években megalakultak a többé-kevésbé független hűbéres területei (Akháj Fejedelemség, Athéni Hercegség, Thesszalonikéi Királyság). A zűrzavart kihasználva megerősődtek a bolgárok és a szerbek, akik mind a latin, mind a görög utódállamokra is jelentős fenyegetést jelentettek.

A Bizánci Birodalomnak három görög nyelvű utódállama jött létre, a később Konstantinápolyt visszaszerző Nikaiai Császárság, az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti Császárság. A Palaiologosz-dinasztia császárai legyőzték Epiruszt és a balkáni kereszteseket, azonban nem szenteltek elegendő figyelmet a keleti veszedelemnek, mely sokáig a muszlimok széttagoltsága miatt nem érkezett el. Azonban a 14. században megalakuló Oszmán Birodalom néhány kikötőváros kivételével az összes itteni területet elragadta, sőt Európában is megvetette a lábát.

A birodalom többször kért segítséget nyugatról, ahonnan csak az egyházak egyesítése fejében voltak hajlandóak pénzt és hadakat küldeni. Ez formálisan és jogilag többször is megtörtént, ám a görög lakosság sohasem ismerte el az egyházak unióját. Nyugatról is csak kevés zsoldos érkezett, a többi országot nem igazán érdekelte Bizánc további sorsa.

A Bizánci Birodalom 1400 körül

Kezdetben úgy tűnt, hogy Konstantinápolyt nem éri meg megostromolni, hiszen bevehetetlen hírében állott. Azonban az évezredes falak (melyeket csak a keresztesek voltak képesek áthágni) már nem nyújthattak elégséges védelmet az oszmán ágyúk tüze ellen. A végső bukás 1453. május 29-én következett be, és II. Mohamed 1460-ban Misztrát, 1461-ben pedig az utolsó görög területet, az addig fennálló Trapezunti Császárságot is elfoglalta. Mohamed és utódai magukat a keletrómai császárok örökösének vallották és címezték.

Az ortodox kereszténység feletti bábáskodást III. Ivántól kezdve a moszkvai nagyfejedelmek és az orosz cárok is átvették, akik fővárosukat, Moszkvát egyfajta harmadik Rómának tekintették, Róma és Konstantinápoly örökösének. Az Oszmán Birodalom és a cári Oroszország egészen a 20. században bekövetkezett bukásukig a Bizánci Birodalom örököseinek vallották magukat.

A Bizánci Birodalom jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Császárság legnagyobb, mindmáig tartó hatása talán az volt, hogy a környező népek (20. századi terminológiával élve: a Bizánci Nemzetközösség) körében elterjesztette az ortodoxiát. A korai térítőmunka elsősorban a balkáni szláv népeket, rajtuk keresztül pedig az oroszokat érintette. Kevéssé ismeretes az etióp és az egyiptomi koptokra, illetve az örményekre és grúzokra gyakorolt hatás.

Bizánc a római kori műveltség megőrzésében, illetve annak az iszlám világ és a reneszánsz Itália felé irányuló közvetítésében is óriási szerepet vállalt. Teológusainak és filozófusainak hatása a nyugati gondolkodókra (főleg Aquinói Szent Tamásra) felbecsülhetetlen mértékű volt, és különállásuk a római katolikus világtól elősegítette annak megerősödését azáltal, hogy az kénytelen volt kifejezni elhatárolódását, és új híveket szerezni. Bizánc művészete is nagy hatást gyakorolt a mindenkori nyugat-európai művészetre.

„Bizánci”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Birodalom igen kedvezőtlen megítélésben részesült a 18. és 19. századi történészek körében a túlkomplikált, átláthatatlan adminisztrációs szervezete, túlságosan is szigorú udvari ceremonialitása és viszonylagos katonai sikertelensége, gyengesége miatt. Ez az előítélet a neves középkorszakértő, Steven Runciman szerint onnan ered, hogy a középkori Európát mindennek ellentéteként vagyunk hajlamosak elképzelni. Mint Runciman mondta: „Mióta a keresztes hadjáratokon résztvevő, nyers ősapáink megpillantották Konstantinápolyt, és nagy utálatukra olyan társadalommal kerültek kapcsolatba, melynek minden tagja írt, olvasott, villával evett és előnyben részesítette a diplomáciát a háborúskodással szemben, divatossá vált lenézően beszélni Bizáncról, és nevét a dekadencia szinonimájaként használni.” Mindazonáltal sok császár kiváló katona és jó néhány uralkodó tudós volt, akik feltehetően nem bajlódtak volna sokat az udvari ceremóniákkal.

A 18. századra azonban az udvariasság és kifinomultság már nem számított férfiatlan tulajdonságnak, így az alkotók (például Gibbon, Montesquieu) másféle okokat kerestek, hogy előítéleteiket igazolják a bizánci civilizációval szemben. Gibbon VII. (Bíborbanszületett) Konstantin értekezéseiben találta és ragadta meg ellenszenvének indítékát: a nagyrészt valós hatalom nélkül uralkodó, gyengekezű császár tudálékos stílusát. A forrást Gibbon saját előítéleteinek igazolására használta fel, és ezáltal egy új, leegyszerűsített képet adott a „dekadens” Bizánci Birodalomról (az elképzelést William Butler Yeats költeményei terjesztették el a nyugati köztudatban).

A „bizánci” jelző a felsoroltak mellett az intrikára, cselszövésre és gyilkosságokra való hajlamot is sugallhatja. Azonban muszáj figyelembe vennünk, hogy a Birodalom talán minden idők egyik legstabilabb államalakulata volt. Hírhedt intrikussága és zűrzavarossága semmivel sem maradt el a feudális államok belső és nemzetközi zabolátlanságától, és általában briliáns tehetségű császárok uralkodása között alakult ki. A császári államapparátus megrendíthetetlensége mindemellett feltehetően megbénította a korai időszakban a bizánci civilizációra jellemző kreatív és vállalkozó szellemű impulzusokat, így hozzájárult annak végső bukásához.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ógörög átírással
  2. újgörög átírással
  3. Louis Bréhier, Bizánc tündöklése és hanyatlása, I. köt. p. 9 (Budapest: Bizantinológiai Intézeti alapítvány, 1997.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • G. Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris, Budapest, 2003.
  • Louis Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása, Varia Byzantina. Bizánc világa I. kötet, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1999
  • Louis Bréhier: A Bizánci Birodalom intézményei, Varia Byzantina. Bizánc világa VII. kötet, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2003
  • Warren Treadgold: A History of the Byzantine State and Society, Stanford, 1997.
  • Helene Ahrweiler: Studies on the Internal Diaspora of the Byzantine Empire, Harvard University Press, 1998.
  • John Julius Norwich: Byzantium, Viking, 1991
  • Helene Ahrweiler: Les Europeens, Herman (Párizs), 2000
  • Steven Runciman: The Emperor Romanus Lecapenus and his Reign, University Press (Cambridge), 1990.
  • Edward Gibbon: Decline and Fall of the Roman Empire

Weboldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bizánci Birodalom témájú médiaállományokat.
Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá a Bizánci Birodalom címszóra a Wikiszótárban!