Svédország történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Skandináv-félszigetet a nagyobb eljegesedések idején összefüggő jégtakaró borította,[1] ezért az emberek tartósan csak a jégkorszak vége és vele a jég visszahúzódása után telepítették be.

Történelem előtti idők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Norvégiához hasonlóan Svédországban a kőkorszaki emlékek elsősorban a sziklákba vésett rajzok és feliratok (svédül ristningar vagy hällristningar). A legtöbb ilyen emlék Bohuslän tartományban található, a legrégebbiek Jämtland tartományban – ez utóbbiak az i. e. 9. évezred körül keletkeztek. A legtöbb sziklavéset az i. e. 2300-500 közötti időszakban készült, általában vadállatokat – jávorszarvasokat, rénszarvasokat, medvéket és fókákat –, háziállatokat, hajókat, mezőgazdasági és hadi tevékenységeket ábrázolnak. A legkésőbbi időszak (i. e. 800-500) bohusläni rajzai közt szexuális természetűek is előfordulnak.

A viking kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A viking kalandozások

A viking kor az i. sz. 793 és 1066 közötti időszak neve Skandináviában. Ez a vaskor második felére esik. A svédek ekkor tengeri kereskedők vagy rablók voltak, akik rendkívül messzire jutottak útjaik során: a 9. században a varégok (svéd vikingek) a Fekete-tengerig és a Kaszpi-tengerig jutottak fosztogató hadjárataik során.

Amellett hogy felfedezték egész Európát, megismerték Észak-Afrikát és Délnyugat-Ázsiát, valószínűleg még Észak-Amerika északkeleti csücskéig is eljutottak. A középkori feudális fejlődéshez sajátos úton járultak hozzá: kifosztottak számos keresztény települést és rabszolgasorba hajtották azok népességét, így Európa középkori várainak és kastélyainak egy része kifejezetten a vikingek elleni védekezés részeként épült meg.

A viking társadalom mezőgazdaságra és kereskedelemre alapult, mély tiszteletben tartották mind a harcosokat, mind a bűnösökre lesújtó igazságszolgáltatást.

A korszak kezdetének hagyományosan a 793. évet tekintjük, amikor a vikingek kifosztották a Lindisfarne szigeti brit monostort, a végét pedig a Harald Hårdråde vezette sikertelen angliai invázióhoz kötjük, amikor 1066-ban Harold Godwinson szász király (maga is elangolosodott viking) legyőzte a betolakodókat. Godwinsont ugyanebben az évben győzte le Hódító Vilmos, Normandia hercege. Normandiát egyébként a normannok (szintén viking népcsoport) 911-ben hódították meg.

A vikingek hosszú hajói egyaránt alkalmasak voltak a folyami, partmenti és mélyvízi hajózásra, így a tengeri utak mellett a nagyobb folyókon járva Európa legkülönbözőbb vidékeire eljutottak. Az első orosz államot is egy viking vezető, Rurik alapította, Novgorod központtal (melynek neve "új várost" jelent). Egyes szerzők szerint a "Rusz" eredeti jelentése "viking harcos". A Fekete-tengeren áthajózva a vikingek egészen Konstantinápolyig jutottak.

A Nyugati Frank Királyság különösen megsínylette az állandó viking támadásokat. A ma Normandia néven ismert vidék (a szó jelentése "normannok", északi emberek) szenvedte a legnagyobb károkat.

911-ben Egyszerű Károly frank király szövetséget kötött Hrolf Ganger viking hadúrral: ennek értelmében Károly hercegi címet adott Hrolfnak, s Normandia örökösének nevezte ki, Hrolf pedig hűséget fogadott Károlynak, áttért a kereszténységre és védelmezte az északi frank területeket a többi viking horda támadásaival szemben. A szövetség következményei történelmi szemszögből ironikusak voltak: ezek a megtelepedő vikingek normann utódjai néhány generációval később már franciáknak tekintették magukat, és a francia nyelvet az angolszász Angliára is kiterjesztették 1066-ban, a sziget meghódítása után.

Korai svéd történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 12. század folyamán Svédország fokozatosan egységes keresztény királysággá alakult, a Skandináv-félsziget keleti része mellett a mai Finnország területét is magában foglalva. Az északi országokat I. Margit dán királynő egyesítette a kalmari unióban 1389-ben, az unión belüli feszültségek azonban a 15. századra nyílt ellenségeskedéshez vezettek Svédország és Dánia közt. A két ország közti versengés vezetett végül az unió felbomlásához a 16. század elején.

Kilencedik század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Skandináv települések sora épült a Balti-tenger keleti partvidékén; A varégok elérik a Fekete-tengert és Konstantinápolyt; Rurik és Askold (alighanem inkább legendás, mint valós figurák) megalapítják a kijevi Rusz fejedelemséget, a mai Oroszország területén pedig 9. századi leletek sora bizonyítja, hogy a vikingek számos települést alapítottak ezen a vidéken is.

Tizedik század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vikingek hatása Nyugat-Európában is érezhetővé vált, számos svéd, norvég és dán harcos zsoldosként részt vesz az Anglia elleni hadjáratokban, melyeket a dán Svein király és fia, Knut vezetnek 1007 és 1013 között. Később sok viking harcos állt a hírhedt norvég III. Harald (Harald Hårdråde) szolgálatába a Norvég királyságot újraegyesítő harcok során. Harald 1066-ban újabb Anglia elleni hadjárattal próbálkozott, ennek a harcnak a veresége jelentette szimbolikusan a viking kor végét.
A 10. század elején a svédek uralkodója Széphajú Harold volt. Az ő utódjai voltak uppsalai Erik, Björn király, Björn fiai és követői Olof és VI. (Győztes) Erik. Olof fia, Styrbjörn Starke, miután Erik megtagadta tőle a hatalomban való részesedést, ellene fordult. A dán I. (Kékfogú) Haralddal kötött szövetséget, a két oldal pedig megütközött Fyris Wolds-nál. Styrbjörn elvesztette a csatát és meghalt, Erik pedig tíz évvel későbbi haláláig, 993-ig Svédország uralkodója maradt. Egy legenda szerint a győzelmet maga Odin biztosította számára, miután cserébe életét ajánlotta fel tíz év után.

Kereszténység és hatalmi harc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erik fia, Olof uralkodása alatt vált a kereszténység a svéd királyság első vallásává. A 11. század során, Olof Skötkonung uralkodása alatt vált az ország az Észak legnagyobb hatalmává, noha maga az uralkodó mindvégig meglehetősen passzív volt. Elvesztette a Balti-tenger keleti partján fekvő területeket, és ugyan meghódította Trondheim környékét Norvégiában, a norvég területeket néhány év múlva (1015-ben) visszahódította tőle II. (Szent) Olaf, aki az ország királyaként a svédek mellett a Sweyn vezette dánokat is kiűzte Norvégiából. 1021-22 körülig, Olaf Skötkonung haláláig jelentéktelen határviták és a norvég uralkodóval 1019-ben, Kungälvban megkötött szerződés voltak a kor fontosabb eseményei.

Olafot Anund Jakab, majd (Öreg) Emund követték a trónon. Mindkét király hatalmi harcokat folytatott a dán befolyás ellen, s Emund megerősítette a svéd egyház függetlenségét a német püspökökkel (elsősorban a brémai püspökkel) szemben. A kereszténység 1060 körülre már szilárdan rögzült Svédországban, a legerősebben Westergotland területén, noha északon még megmaradtak a régi vallások, és szentélyeik elpusztítására még maga Stenkil, az új király sem volt hajlandó. Stenkil halálát követően, 1066-ban belső háború robbant ki, melynek oka a hatalmi harc mellett alighanem a vallási ellentétek kiéleződése volt. A kereszténység előretörésével a régi központ, Uppsala fokozatosan veszíteni kezdett jelentőségéből. Akkor nyerte csak vissza azt, amikor 1164-ben a svéd érsek székhelyéül választotta és katedrálist emeltetett.

A 12. század során, I. Sverker és Szent Erik alatt Svédországban centralizált állam és szervezett svéd keresztény egyház alakult ki. Svédország középkori történelmének legnagyobb államférfija, Birger gróf volt az, aki 1248 és 1266 között gyakorlatilag uralkodott az országban, egyike volt azoknak, akik lehetővé tették a svéd nép nemzetté válását. Stockholm alapítójaként és a jogrend megalapozójaként tartja számon a történelem. Reformjai során eltörölték a jobbágyrendszert. Fia, Magnus Ladulås király (1275-1290) tette teljessé művét: a két vezető a fragmentált hercegségekből és grófságokból álló országot egységes feudális rendszerré tette a nála fejlettebb európai országok mintájára, véget vetve az állandó belső hatalmi harcoknak.

Svédország és Norvégia első egyesítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1319-ben a három esztendős svéd trónörökös, Magnus (Erik királyi herceg és Ingeberg norvég hercegnő fia) megörökölte a norvég trónt nagyapjától, V. Haakontól. Ugyanebben az évben az Oslói gyűlés svéd királlyá is választotta. Ügyetlen uralkodása miatt Magnus még halála előtt elvesztette mindkét országát. Utódja, Mecklenburgi Albert 1365-ben lépett trónra, ő volt az első uralkodó, akit a Riksdag koronázási eskü letételére kötelezett. A Rikksdag ekkorra a nemesség és egyházi szereplők mellett már a városok képviselői is jelen voltak, így a királynak lehetősége nyílt rá, hogy szükség esetén a középső osztályokra is támaszkodhasson az arisztokráciával és a papsággal szemben.

A kalmari unió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A svédek kérésére I. Margit dán királynő elűzte Albertet. Margit 1397-ben a skandináv királyságok gyűlését hívta össze Kalmarban, ahol a királynő unokaöccsét, Pomerániai Eriket választották közös uralkodóvá. A kalmari unió alapjait a Nyköpingi Egyezményben fektették le.

A kalmari unió a három északi ország szövetségét jelentette a külső vetélytársakkal (elsősorban a német Hanzával) szemben, gyakorlatilag perszonáluniók sorát jelentette, melyben a három ország feladta szuverenitását, de független maradt. Számos megszakítással és belső ellenségeskedéssel terhelten működött, majd 1520-ban szakadt meg végleg. Mivel Dánia (messze a legerősebb a három ország közül) számos kísérletet tett, hogy hatalmát a másik két királyságra erőltesse, hamarosan szakítások sorozata következett be az unióban, majd végül a svédek végleg kiváltak belőle Engelbrekt Engelbrektsson vezetésével. Az Engelberkt vezette parasztfelkelés megfosztotta trónjától a dán Eriket. Engelbrekt halála után Karl Knutsson Bonde-t választották királlyá, ő 1436-ban VIII. Károly néven lépett trónra. Károly 1441-ben annak a Bajor Kristófnak a javára mondott le a trónról, aki addigra már Norvégia és Dánia uralkodója volt. A Kristóf 1448-as halála utáni káosz során Károlyt ismét megválasztották majd ismét megfosztották a tróntól. II. Keresztély dán király 1470-ben végül újraegyesítette az uniót a svéd arisztokrácia egy részének támogatásával, az ellenálló nemesek és egyháziak egy részének lemészárlásával, és a svéd nép ellenállásával szemben. A Sture alkirályi család fejei sikeresen védték az országot a dán befolyással szemben 1470 és 1520 között. Gustavus Eriksson Vasa (Gustav Vasa), a dán uralkodó által kisemmizett és bebörtönzött egykori nemes végül felkelést szervezett a dánok ellen, két éves harc során kiűzte a dánokat Svédországból és 1523. június 6-án, Strängnäsban királlyá koronázták.

A kora újkori Svédország, 1523[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 16. század során Gustav Vasa Svédország függetlenségéért küzdött, szembeszállva a Kalmar-unió felélesztését célzó dán kísérletekkel. Vasa a katolikus egyházzal is szembekerült, és megalapította a svéd református egyházat.

Hatalomra kerülése után nem sokkal Gustav Vasa kérést intézett a pápához, hogy a hozzá lojális Johannes Magnust nevezhesse ki Svédország érsekévé Gustav Trolle helyett, akit a Riksdag árulás miatt már formálisan lemondatott tisztéből és külföldre száműzött. Ehelyett a pápa bullát küldött Gusztávnak, melyben felszólította a nyíltan áruló és Vasa-ellenes Trolle visszahívására. Gusztáv a későbbiekben sem tudta meggyőzni a pápát, így végül szakított Rómával, és lutheránus egyházat szervezett Svédországban. Az uralkodó betiltotta a katolikus könyvnyomtatást, és a tizedek túlnyomó részét maga gyűjtötte be az államadósságok finanszírozására. Az egyházújítás mindazonáltal elsősorban adminisztratív maradt, miután a király függetlenítette egyházát Rómától, már nem bajlódott a doktrínák megváltoztatásával. A protestáns egyházatyáknak sem tetszettek azonban Gusztáv abszolutista hajlamai. Hogy ellenállásukat hatástalanná tegye, 1539-40-es rendeleteiben olyannyira megnyirbálta jogaikat, hogy hatalmuk gyakorlatilag névlegessé vált.

Reformáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gusztáv elsősorban politikai, másodsorban gazdasági okokból újította meg tehát a svéd egyházat. A nép azonban nagyon is kötődött még a régihez, és ez elidegenítette a királytól a parasztságot – alighanem Európa legöntudatosabb és az érdekeiért leginkább harcolni tudó parasztságát. El kellett tehát fogadnia az alkotmányos berendezkedést, és mindvégig a maga oldalán kellett tartania a parasztokat, hiszen ők ültették a trónra és készek voltak le is taszítani onnan ha nem a nekik megfelelő módon uralkodott. A katolikus vagyon kisajátítása természetesen feldühítette őket, így Gusztávnak uralkodása alatt vagy féltucat parasztlázadást kellett megfékeznie.

XIV. Erik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gusztáv halálának évében, 1560-ban szláv hordák törtek be a Livóniai rend uralma alatt lévő Poroszországba, teljes pusztulással fenyegetve azt. A rend utolsó vezetője, Gotthard von Kettler szomszédai segítségét kérte, a porosz területet pedig Lengyelország, Dánia és Svédország felosztotta egymás közt. A Svédországra eső rész Reval volt, az a terület a mai Észtországban, amely a svéd korona oltalma alá helyezését kérte 1560 márciusában. Svédország nem vonhatta ki magát ebből a háborúból, mivel az balti-tengeri kereskedelmének végét jelentette volna, márpedig vagyonának nagy része innen származott. Fő riválisai Lengyelország és Oroszország voltak. Mivel egymással is szembenálltak, Gusztáv fia és örököse, XIV. Erik (1560-1568) egymás ellen igyekezett hangolni őket. Ehhez félre kellett tenni a Dániával való örökös ellenségeskedést, amelyet III. János király tett meg 1570-ben a Stettini szerződés megkötésével, véget vetve az Északi hétéves háborúnak (1563-1570).

III. János[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az új király küzdelme az orosz sereggel szemben Észtország és Livónia birtoklásáért reménytelen lett volna az elszánt és orosz-ellenes Báthory István lengyel király 1582-es közbelépése nélkül. Az uralkodó megalázó feltételek mellett kényszeríthette békekötésre IV. Ivánt, aki ezek után a svédekkel is fegyverszünetet kellett, hogy kössön. János uralkodása alatt baráti kapcsolatot tarthatott tehát Lengyelország és Svédország. A király a lengyel Jagelló Katalint vette el, házasságuk gyümölcse pedig a későbbi lengyel II. Zsigmond lett. Az apjával kötött megállapodás értelmében János halála után Zsigmond vált mindkét állam uralkodójává, az államok mindemellett megőrizték függetlenségüket, és megőrizték egyházaikat (a katolikus lengyel és a protestáns svéd egyházat).

I. Zsigmond[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A svéd nemesség attól félve, hogy Zsigmond – aki lengyel uralkodó is volt – igyekszik majd visszaállítani a katolikus egyház hatalmát, igyekezett megakadályozni ennek lehetőségét, lehetőleg még János életében. A Vasa-ház legműveltebb tagjaként János középutas megoldást keresett, olyat, ami mindkét fél számára kielégítő lehet. Nagy híve volt tehát annak a vallási irányzatnak, amely a protestantizmus egyszerűségét megőrizve kívánt visszatérni az eredeti apostoli egyházhoz. Az 1574-ben és 1575-ben összehívott zsinatokon sikerült nagy nehezen végbevinnie módosításait, és egy évvel később visszatérítette az egyházat egy, a katolikus liturgiára jobban hasonlító istentisztelet irányába, bár a valódi római katolikus modelltől még így is jelentősen el kellett térnie, hogy elfogadtathassa nézeteit.

Számos ellenzője volt e változtatásoknak, a Riksdag 1577-ben mégis jóváhagyta őket. Bár János követséget küldött a Szentszékhez, hogy az ismét felvegye a kapcsolatot a svéd egyházzal, és a jezsuita Antonio Possevino érkezett Stockholmba a helyreállítást felügyelni, a király végül annyi feltételt kötött a katolicizmus visszaállításához, hogy az sosem válhatott teljessé. Bár így sikerült megközelítenie azt a via media irányzatot, amelyet kívánt, protestáns többséget a változtatások mégis ellene hangolták.

1593-ban, János halála után Zsigmond lépett a trónra. Az erősen katolicizmus-ellenes Károly svéd herceg zsinatot hívott össze Uppsalában, ahol a Szentírást és a három alapvető krédót sikerült elfogadtatnia a kereszténység egyedüli alapjaiként. Egyúttal elfogadtatta az Augsburgi vallásbéke tanait, avagy az ágostai hitvallást.

Mindez még azelőtt történt, hogy Zsigmond Svédországba érkezett volna, és engedélyt adott volna a zsinat összehívására. Az új király ezt kiváltságainak megsértéseként értelmezte, és az agresszívan szembeszálló protestánsok nem sok teret hagytak a békés megoldás keresésére. Az 1598-as stångebroi ütközet a királyt és katolikus híveit sorakoztatta fel Károly herceggel és a protestánsokkal szemben. A csata a herceg javára dőlt el (nem is csoda, a svéd nemesek és parasztok túlnyomó többsége ekkor már protestáns volt). Zsigmond soha többé nem tért vissza Svédországba (bár 1632-ig lengyel uralkodó maradt), és a Riksdag IX. Károlyt választotta királlyá.

Az északi nagyhatalom felemelkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IX. Károly[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután János, III. János fia és Zsigmond öccse végleg lemondott a trónörökösi jogairól, kezdte csak Károly használni a királyi címet. A rendek ekkor biztosították a protestantizmust: a lehetséges trónörökösök közül kizártak minden katolikust, és általában megtiltották, hogy a katolikusok tisztséget, méltóságot tölthessenek be. Svédország ez idő alatt nem csupán túlnyomó részt protestáns, hanem alapvetően katonai állammá is vált. A linköpingi Riksdag Károly sürgetésére elrendelte reguláris hadsereg szervezését. Az északi balti térség megtartása elengedhetetlen volt az ország számára. Észtország területét sikerült is befolyása alatt tartani, de Livónia Jan Karol Chodkiewicz litván katonai vezető ügyességének köszönhetően litván uralom alá került.

Károly ugyan szövetséget kívánt kötni a cári Oroszországgal, ám a Rettegett Iván halála utáni orosz káosz (az ún. szmúta) idején a svédek inkább abból akartak minél több hasznot húzni. Károly második fiát kívánta a cári trónra ültetni, ehhez azonban bölcsen kerülnie kellett volna minden egyéb ellenségeskedést, hiszen egy, az oroszhoz fogható birodalom meghódítása még bukásában is óriási erőket igényelt volna. Ehelyett a király felújította az ellenségeskedést a dán királysággal – ezúttal Lappföld miatt. A fő svéd erők így a kalmari erődöt védték egy olyan csatában, amely még győzelem esetén sem lett volna különösebben jövedelmező az országnak. Eközben Novgorodba megérkeztek a rivális csapatok, és ellehetetlenítették az ígéretes kísérletet a cári trón megszerzésére.

A kalmari háborúnak Károly fia, Gusztáv Adolf vetett véget a knäredi szerződéssel, 1613. január 20-án. A háború, majd a kemény békefeltételek megalapozták a két nemzet két évszázados ellenségeskedését.

Novgorod végül önként vállalta magára a svéd fennhatóságot. Az ambiciózus svéd vezetők előtt ekkor egy szélesebb birodalom képe kezdett lebegni – ezt északon Arhangelszk, keleten pedig Vologda felé terjesztettek volna ki. A cári trónra kerülő Romanov Mihály határozottságával szertefoszlatta ezeket az álmokat, de a legyőzhetetlennek látszó svéd erőket mégis csak területi engedményekkel tudta távozásra bírni.

Svédország a 19. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Svédország kora újkori történetét meghatározó, a Baltikum birtoklásáért folytatott svéd-orosz ellentétekre tett pontot az utolsó orosz támadó hadjárat. A Napóleonnal megkötött 1807-es tilsiti békét kihasználva 1808-1809-ben I. Sándor orosz cár elfoglalta az addig svéd fennhatóság alá tartozó Finnországot,[2] amely egy autonóm nagyhercegség lett egészen 1917 végéig. Lényegében mindmáig ez volt Svédország utolsó háborús konfliktusa.

A napóleoni háborúk megkímélték Svédországot. Az északi királyság nem nyújtott segítséget Napóleonnak, így a győztes hatalmak kvázi-szövetségesként kezelték a bécsi kongresszuson, ahol elhatározták, hogy a győzedelmes Oroszországnak adják a finn területeket, Svédország kárpótlásul megkapta Norvégiát.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]