Márai Sándor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Márai Sándor
Marai2.jpg
Az író a '40-es évek elején
Élete
Született 1900. április 11.
Kassa, Osztrák–Magyar Monarchia
Elhunyt 1989. február 21. (88 évesen)
San Diego, Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok
Nemzetiség magyar
Felesége Matzner Ilona (Lola)
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) próza, líra, dráma, újságírás
Alkotói évei 1918-1989
Első műve Emlékkönyv
Hatottak rá Thomas Mann, Krúdy Gyula, Joseph Roth
Marai alairasa.gif
Márai Sándor aláírása

Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik[1] (Kassa, 1900. április 11.San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.

Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott. Amikor azonban 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Ez nemcsak emigráns létének és bolsevizmus-ellenességének tudható be, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek az eszményeknek hangot adjon műveiben.

Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá. Életműsorozatának újra kiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családi háttere, tanulmányai (1900–19)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyermek Márai, 1904-ben

Márai Sándor 1900. április 11-én látta meg a napvilágot Kassán. Felmenői szászok voltak. Édesapja dr. Grosschmid Géza, királyi közjegyző, a kassai jogászkamara elnöke, a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora volt, édesanyja Ratkovszky Margit. Tekintve hogy a Grosschmid család nemzedékeken keresztül őrzője volt az elit polgári értékrendnek, természetes volt, hogy gyermekeiket is e szellemben neveljék.

Erről így írt az Egy polgár vallomásaiban:

…a család a szász választófejedelem szolgálatában állott s az állami pénzverdében dolgoztak. […] Apai dédanyám Országh-lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztviselők, katonatisztek.

Két nagybátyja és apja jogtudós volt. Apai nagybátyja Grosschmid Béni, a magyar polgári jog egyik legnagyobb formátumú tudósa. Később Márai is beiratkozott a jogi karra. Ennek a háttérnek köszönhetően már fiatalon magába szívta a magyar nagypolgárság értékeit és kultúráját. Családjával Kassán élt; számára Kassa maradt az az „örök város”, ami után mindig is vágyódott, különösen emigrációjában.

A Márai család egykori otthona, Kassán

Márai Sándornak három testvére volt: Kató (férj. dr. Jetts Gyuláné), Géza és Gábor. Géza Radványi néven vált világhírű rendezővé. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyerek megkapja a megfelelő polgári neveltetést: hat- és kilencéves kora között házitanítóhoz járt, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumába. Az intézményt a jezsuita rend alapította, az oktatás magyar nyelven folyt. A gimnáziumot az 1913-14-es tanévben el kellett hagynia; ennek az lehetett az oka, hogy tizennégy évesen egyszer elszökött hazulról. Ezután a családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Pestre a Budapesti II. Kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem jól tűrte, így egy évvel később már újra Kassán tanult. A VII. osztályt két helyen végezte: a Kassai Gimnáziumban és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett, 1917-ben.

Az iskolaváltásoknak két oka lehetett: egyrészt a premontreiek nem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szüksége álnévre, hogy a művészi pályaválasztással ne hozzon szégyent a családi névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja. Ezzel ő is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy tehetséges. Egyik, barátjához 1917-ben írt levelében így vallott erről: „Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös (sic!). […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.”[2]

1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait a jogi karon kezdte, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, véleményét a Pesti Naplóban írta meg. Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. Csatlakozott a kommunistákhoz, a „Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának” alapítója lett. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején újságíróként tevékenykedett: többek között a Vörös Lobogó című lapban éltette a Tanácsköztársaságot, riportokat készített, könyvekről írt kritikákat, és publikálta műveit.[3]

Egy polgár világpolgár lesz (1919–28)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tihanyi Lajos által készített portréja 1924-ből

A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Márai Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbertől az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Lipcséből Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment, 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több lap állandó munkatársa lett. Írt többek között a Drache, a Simplicissimus és a Frankfurter Zeitung című lapokba.

Ekkor már ismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki több mint hat évtizeden át végig hű társa maradt.

Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nem csak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, (a rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Sokszínűségének, széles körű ismereteinek köszönhetően őt kérték fel arra, hogy fordítsa le Franz Kafka egyik elbeszélését 1921-ben, amelyet több másik követett. Németországban 1923-ig élt. Annak ellenére, hogy külföldi tartózkodása alatt sikeres újságíróvá vált, ezekre az évekre keserű szájízzel tekintett vissza. Úgy érezte, hogy Berlinben nagyon sokan kihasználták.

Lolával (Matzner Sámuel és Moskovits Irén lánya) 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten.[4] Csak polgári szertartás volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig zsidó vallású volt. Márai ekkor egyetemi hallgató volt és az Egyetem u. 7 szám alatt lakott. (Hogy meg tudja védeni feleségét, megkérte, hogy térjen át a római katolikus hitre. 1936. november 24-én püspöki engedéllyel keresztelték meg a felsősegesdi (a mai Segesd része) templomban. Az asszony a keresztségben a Mária Julianna Cecília utónevet kapta.[5]) A plébánia Esketési anyakönyve 72. oldalának 33. bejegyzése szerint 1936. november 24-én a felsősegesdi templomban kötöttek házasságot a róm. kat. vallás szerint.

1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle. Párizst nagyon megszerették, de ennek ellenére mindvégig idegennek érezték magukat. Két évvel később a Közel-Keletre utazott három hónapra. Élményeit Istenek nyomában című írásában összegezte 1927-ben, amely a kelet kultúráját és gondolkodásmódját mutatta be.

Elismert íróként (1928–48)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. A Krisztinaváros akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. (Szomszédjai közé tartozott Kosztolányi Dezső is.) Ebben az évben adták ki Bébi vagy az első szerelem című regényét.

Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehető. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914-1930 című képeskönyvet, amely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki Zendülők című művét, amely a kor kamaszainak világát és a háború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be.

1931-ben megjelent az Idegen emberek, amelyben német- és franciaországi élményeit dolgozta fel. A könyvben így írt az idegenség érzetéről: „Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…”

Még ebben az évben látott napvilágot Műsoron kívül címen megjelent tárcáinak gyűjteményes kötete, amelyet a Csutora követett 1932-ben, ebből a rendes kiadáson kívül 100 kézzel számozott példány készült merített papiroson, a szerző, Márai Sándor és az illusztrátor, Székely-Kovács Olga aláírásával.[6][7]

Idővel Márai Sándor korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált – nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba.

1934-ben írta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el. „Új könyvemben az irodalom mostohagyermekének alakját kívántam ugyanilyen lelkiismeretes objektivitással megrögzíteni, a polgárét, amelyet a modern irodalom jóformán még annyira sem tud komolyan venni, mint mondjuk a francia bohózatok írói a felszarvazott férjet…” – nyilatkozta az első kötet megjelenésekor.[8] E műve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt.

Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezen kívül vezércikkben üdvözölte kollégáját.

Az év augusztusában és szeptemberében Lolával Londonban tartózkodtak. Londoni élményeit később a Napnyugati őrjáratban foglalta össze.

1936-ban Kabala címmel cikkgyűjteményt jelentetett meg; a műbe elsősorban filozofikus cikkeket válogatott, csakúgy, mint később a Napnyugati őrjáratban. A könyv többek között az írók szerepét firtatta. (Ez a téma - egyébként - Márait élete végéig elkísérte.) „Egyszer mégis az írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélek aggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!” – írta.

Hogy íróként eleget tegyen az „Európa-egyesítésnek”, tagja lett a La Fontaine Társaságnak, amelynek elsődleges célja a különböző nemzetek szellemi együttműködésének elősegítése volt. Otthagyta az Újság című lapot, és a kor legrangosabb napilapjának, a Pesti Hírlapnak lett a munkatársa. A lapban a Vasárnapi Krónikát és a Tegnap és Ma rovatokat szerkesztette 1944-ig.

1937-ben A Féltékenyek című kétkötetes művével folytatta termékeny írói pályáját. A könyvben továbbfűzte a Zendülőkben szereplő Garrenek családtörténetét. Februárban megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává. 1938 őszén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) a első bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal visszatért a Felvidékre lapja tudósítójaként.

Az óriási örömöt óriási tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek meghalt vérzékenységben. Halála Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt a tragédia után. Később az Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni.

A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta. Így írt Búcsú című, a Pesti Hírlapban megjelent cikkében: „Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapelőtt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekműveket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé.” Majd a cikket így fejezi be: „…s amíg élek és szólalni tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.”[9]

1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szindbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílusbravúr volt, olyan, mintha maga Krúdy írta volna. Ezzel a művel mesterének állított örök emléket. A könyvben egy vágyott világ, a régi Magyarország elevenedik meg, ami már csak az emlékekben él.

Márai tehetségére az akkori színházak is felfigyeltek. 1940 októberében mutatták be Kaland című színdarabját, amelynek alapját a Rendelés előtt című novellája képezte. Színpadra viteléhez saját maga dolgozta át a művet, néhány hét alatt. Eleinte a bukástól tartott, ám a darab páratlan sikert aratott; összesen 351 alkalommal játszották a Kamaraszínházban. Ezt a színművét a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díjjal jutalmazta.[10]

Következő műve a Kassai őrjárat 1941-ben jelent meg. „A háborús felelősség kérdését akarom benne megfejteni, mélyebb alapokhoz nyúlva a szokásosnál. Ez a munka mintegy folytatása lesz a Napnyugati őrjárat című könyvemnek” – mondta. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek […] Az igazság annyi, hogy az írók nem mondták ki a válságos pillanatban megfelelő erővel a varázsszavakat […] Az író a mérték.”[11]

Mágia című novelláskötetében ars poeticáját adta közre: „…Felfedeztem, hogy az írás mágia. […] Nem hibbantam meg. […] Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogy az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van.”

1942 Márai egyik legtermékenyebb éve volt: megjelent az Ég és Föld epigramma-gyűjteménye, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéje, amely akkoriban nagy port kavart, és ami miatt rengeteg támadás érte. Sokak szerint az írás a tömegek manipulálhatóságáról szól, de a háború utáni nevelési feladatokat is megpróbálta felvázolni: „Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális tömegek életformája” – írta. „A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyzetét a népek között, meg kell mérni erejét.” Az esszé megjelenése után politikai és pedagógiai szinten egyaránt támadták. Kodolányi János is erősen bírálta az írást. Visszavágásként Márai azt bizonygatta, hogy Kodolányi – népi íróként – híján volt az „eredendő esztétikai tudásnak” és így nem tudta hitelesen megítélni a művet.

Még ebben az évben írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. Májusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Novemberben részt vett egy írókonferencián Lillafüreden, aminek célja az volt, hogy megvitassák az írók feladatát a háború alatt. Márai élete végéig vallotta, hogy az íróknak kulturális küldetésük van a Földön. E korszak regényei és színművei rendkívül népszerűvé, és elismertté tették Márai Sándort, itthon és külföldön egyaránt. Erre a sikersorozatra 1943-ban egy súlyos ideggyulladás vetett árnyékot, amely több hónapra ágyba kényszerítette. Ennek ellenére folytatta írói munkáját.

December 6-án megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává. Megírta Füves könyvét, majd közreadta a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika címen megjelent írásainak gyűjteményes kötetét, valamint a Sirály című művét is.

Szigethy Gábor irodalomtörténész szerint az ismert színésznő Mezey Mária és Márai kapcsolata nem mindennapi történet. Viszonyuk a negyvenes évek elején tartott, de titkolniuk kellett, mert Márai nős volt. Az író Sirály című regényéről, amely egy férfi és egy nő dialógusa, korábban azt tartották, hogy nincs valóságalapja, de mára (2006) kiderült: a Sirály a színésznőhöz fűződő viszonyának feldolgozása.”[12] 2011-ben Mezey Mária örököse átadta az irodalomtörténésznek a művésznő rendezetlen levelezését és fényképeit, ezek egyértelmű bizonyítékai a két nagy művész 1941-ben megélt szenvedélyes kapcsolatának. Volt úgy, hogy egy szálloda különböző emeletén szálltak meg, s csak az éjszaka leple alatt találkoztak, nehogy az író feleségét megbántsák. 1943-ban már csak baráti üdvözlőkártyát küldött a művésznő karácsonyra az írónak. 1946 után soha többé nem találkoztak és írásban sem érintkeztek egymással, de mindkettőjük életének meghatározó momentuma volt e kapcsolat.(Kossuth Rádió, 2011.12.22.)

A német csapatok 1944 tavaszán megszállták az országot és a fővárost. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Naplójában a következőket írta: „Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.”[13] Leányfalura magukkal vitték Lola húgát, Jacquline-t, és annak két gyermekét, Ivánt és Ágit. Itt találkozott először Babócsay Jánoskával, később örökbe fogadott fiával is. A kisfiú ekkor kb. hároméves volt. Így emlékezett vissza a találkozásra: „Látom a hároméves, szőke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást.”[13]

Néhány hét után Losoncra mentek, valószínűleg azért, hogy megpróbálják Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból. A terv sajnos nem sikerült: „X-et deportálták Lengyelországba.” - írta.[13] Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította.

A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát: 1943-ban megkezdett első naplóját, a Verses könyv első darabjait, majd harmadik színművét, a Varázst is. A bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költöztek, itt laktak egészen 1948 augusztusáig.

Tolnay Klári 1993-ban Mészöly Dezső Lyukasóra című tévéműsorában vallott Márai Sándorhoz fűződő titkos viszonyáról. 1945-ben mutatta be a Vígszínház Márai: Varázs című darabját, amelynek kapcsán megismerkedett személyesen is az íróval. Kettejük kapcsolata olyannyira titkos volt, hogy Márai az Ismeretlen kínai költő elnevezés mögé bújt, benne olvasói egy valóságos, de jelentéktelen kínai poétára ismertek, aki a nagy bokszerlázadás idején a fővárostól távol tengette sanyarú napjait, mert az irodalmi életből feltehetően politikai ellenfelei és irodalmi vetélytársai száműzték. Személyes hangú verseit egy távollévő, ismeretlen nevű volt császári táncosnőhöz (Tolnayhoz) írta, akiről is mindenfélét találgattak. Részlet Márai titkos leveleiből:„Kedd. Ajánlanám a következőket: szerdán, ha nem lesz rossz az idő, 1 h-kor várom a híd budai kijáratánál. Ha esik, akkor a pesti oldalon várom, ugyanabban az időben, az Országház kávéház előtt. Ha szerda valamilyen okból nem jó, akkor pénteken várom, ugyanez időben, ugyanígy: jó időben Budán, esőben Pesten. - Mindenesetre várom szerdán, s ha nem jön, akkor pénteken. Jó lesz így? Kezit, lábát csókolom." 1945 karácsonyán ajándékot küldött a színésznőnek, amiről Tolnay így vallott a tévéműsorban: ...megjelent egy hordár egy nagy csomaggal. Ebben volt egy üveg konyak, külföldi, 45-ben nagyon nagy dolog, egy doboz amerikai cigaretta és egy kézirat. És egy névjegy: Márai. Használati utasítás: Az 1 csillaggal jelöltből kell rágyújtani, a 2 csillaggal jelöltből kell inni hozzá, a 3 csillaggal jelöltből olvasni hozzá. A virágot nem kell megszagolni. És közben még énrám is lehet gondolni. A versek. Előszót írt hozzá. Tíz vers, ismeretlen kínai költőtől, Kr. u. a XX. századból."[14]

A háború által elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára című versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létről, a Mennyből az angyalt pedig 1956-ról írta.

Az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, „új rend” fog kialakulni az országban. Első naplójában a függetlenség elvesztésének gondolata fogalmazódik meg benne: „Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek egy hadszíntérre…”[15] Ugyanebben a művében írja le, hogy nem hisz az új világban, az új rendben, mert valami megszűnt és ebben már nem tud élni: „…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.”

Ezek a gondolatok valószínűleg a zsidósággal történt tragédia, a nemzet erkölcsi válsága, valamint a szovjet ideológia és kultúra hatására születtek. Úgy gondolhatta, hogy a szovjet nyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom: „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet.”[15]

Még az ország elhagyása előtt megfogalmazta az otthontalanság gondolatát 1945-57-es Naplójában: „Minden háború után vannak témák, melyek élnek, sarjadzanak a levegőben […] Most ilyesféle személyfölötti, általános téma lesz az európai irodalomban az otthontalanság.”

Európai emigráció (1948–52)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket. Választásán több évet töprengett.

Útjuk előtt Jánoskát örökbe fogadták. Először Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó végett, de 7 hét után Olaszországban, a campaniai Posillipóban (Nápoly elővárosa) telepedtek le. Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margitszigetnek és a Lukács fürdőnek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelelőjét. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, ami később a Föld! Föld! címen jelent meg.

Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósított, mi történik a Márai családdal. Novemberben megjelent az íróval egy interjú a Szabadság című clevelandi lapban. Az interjúban arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban. Az emigráció két legfontosabb feladatának a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát.[16] Utóbbi gondolata a száműzetésben eltöltött 41 év ars poeticája lett; ez visszhangzik a Halotti beszédben is: „Nevedről lehull az ékezet.”

Olaszországban barátjuk, Paulay Erzsi és férje, a diplomata Vittorio Cerruti segítette őket – többek között elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk. Azonban Olaszországgal kapcsolatban kétségei támadtak, mivel meggyőződése volt, hogy kitör a harmadik világháború, és akkor ő az oroszok kezére fog kerülni.

Itáliában ez idő tájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külhonban nem lett kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gyűlölhetett volna. Márait kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását – az írást –, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni.

Az emigrációba kényszerült keserű és kilátástalan életérzése egyre erősödött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása. A cím a legelsőként megmaradt magyar nyelvű műre és Kosztolányi költeményére is utal. A vers az emigráns magyarok körében rendkívül népszerűvé vált.


Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt

Három évvel később a kommunista rezsim Tamási Áronnal íratott kritikát a versről a Művelt Nép című lapban. Márai így reagált erre: „Otthon versekben, rádióüzenetekben, cikkekben válaszolnak most a Halotti beszéd című versre. Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.”[17]

Ez az elveszettség-érzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelki társa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. 1951 karácsonyán a SZER A kassai polgárok rádióváltozatát közvetítette. Kezdő sora emlékeztetőül szolgált az egész magyar emigráció számára: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”

Amerikai emigráció (1952–67)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. A kontinensváltás végső okait állandó levelezőpartnerének, Paulay Erzsinek írja meg 1951. február 26-án kelt levelében: „Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.”[18] Első emigrációban írt regénye a Béke Ithakában ebben az évben jelent meg.

Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. A következőket jegyezte fel naplójába: „Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség.[19] „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – fűzte hozzá.

Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. „Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. Kelepcébe estem stb. második év: menekülési tervek. (Chilében jobb stb.) harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli, és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…”[19]

1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később a ’60-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a Mennyből az angyal című versével üzent a magyaroknak.


Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

1957-ben ötévi tartózkodás után, megkapta amerikai állampolgárságát. A következő évben jelent meg a Napló 1945-57 az Occidental Press (USA) kiadásában. Ezzel a kötettel az író elmondta, miért hagyta el szülőföldjét, és bemutatta az emigráció kezdeti időszakainak keserveit.

Az 1960-as években kevés könyve jelent meg; írás helyett inkább kirándulásokat tett Franciaországba és Olaszországba.

1965-ben újra megjelentette a San Gennaro vére című regényét, amely 1000 számozott példányban jelent meg New Yorkban. (Ez a mennyiség az amerikai magyarok körében kevésnek bizonyult.) New Yorkban továbbra sem élt szívesen, nem találta önmagát. Szőnyi Zsuzsának – másik állandó levelezőpartnerének – így vall erről: „A valóság, hogy nem köt ide semmi – ugyanakkor nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nagyon húz máshová valami.”[20]

1967-ben végrendeletet készített, amit magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és fiát egyaránt.

Újra Európában (1967–79)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le. Májusban befejezte együttműködését a SZER-rel, de ennek pontos okaira nem derült fény. Feltételezések szerint a szakításra részben anyagiak miatt került sor: a Márai által kért összegeket nem adták meg neki, másrészt a magyarországi politikai helyzet konszolidálódott. Miután a SZER tűrt kategóriába került, számára elmúlt a kezdeti izgalom és lendület.

A következő években több, történelmi környezetbe ültetett művet jelentetett meg; ezek jórészt az önvizsgálat regényei: az Ítélet Canudosban a lázadásé, a Rómában történt valami a megalkuvásé, az Erősítő a megtérésé, a Harminc ezüstpénz az árulásé. A művekben felvetődik a kérdés: megfelelt-e a főhős az elvárásoknak, a hatalom, az üldözés és az árulás légkörében? 1972 szeptemberétől negyedévenként felolvasásokat küld a kölni Deutsche Welle nevű rádióba. A tematika tulajdonképpen ugyanaz volt, mint a SZER-nél: jegyzeteket, kritikákat küldött, valamint napi eseményeket kommentált. 1975-ben ellátogatott az Amerikai Egyesült Államokba. Egy évvel később megjelent következő naplója: a Napló 1968-75.

A delfin visszanézett c. verseskötetét 1978-ban adták ki. Közben itthon a Gyulai Várszínház színre akarta vinni A kassai polgárokat, de ez a bemutató előtt pár héttel meghiúsult, mivel Márai nem engedte meg, hogy bármelyik művét is bemutassák hazájában.

Sereghajtó évek és halála (1980–89)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.
Füves Könyv: Önmagamról

1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976-83-at.

1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak ápolásával teltek. Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az óceánba szórták hamvait. A csernobili atomkatasztrófa kapcsán élesen bírálta hogy a Glasznoszty ellenére a szovjet vezetés megpróbálta eltussolni, veszélyességét agyonhallgatni. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét is, a híres filmrendezőt. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.”[21]

1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. Szőnyi Zsuzsának ezt írta: „Magányosan élek. János és családja egy autós óra távolságban vannak tőlem, segítőkészek, gyakran látom őket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.”[22]

A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János, meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.[22]

1988-ban többen (MTA, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újra kiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.

1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.

Márai után három lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel unokáit nem tanították meg magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét.[23]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontosabb események az író halálát követően:

  • 1989
Szeptember: Márai akadémiai tagságának visszaállítása
  • 1990
Megalakul a Márai Alapítvány Pozsonyban
Március 15: posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazzák
Június: az Ünnepi Könyvhétre megjelenik a Napló 1943-44 és A gyertyák csonkig égnek első, újra kiadott változatai
Posztumusz Fitz József-díjat kap
  • 1991
Március 22: emléktábla-avatás a Márai család egykori házánál Kassán
  • 1992 - 1995
Franciaországban megjelenik a Zendülők, az Egy polgár vallomásai, a Vendégjáték Bolzanóban, A gyertyák csonkig égnek
  • 1995
Szeptember 15.: emléktábla-avatás a Mikó utcában (Krisztinaváros)
December: Márai Sándor-díj alapítása
  • 1996
Posztumusz Magyar Örökség díjat kap
Január 22.: az első Márai-díjak kiosztása. Díjazottak: Bodor Ádám, Kertész Imre és Mándy Iván.
  • 1997
Szeptember 22.: hazaérkezik Budapestre a Márai-hagyaték a Petőfi Irodalmi Múzeumba
  • 1998
Április-december: A gyertyák csonkig égnek eladása meghaladja a 100 000-et Olaszországban
Május 8.: Kassán a család egykori házában megnyitják emlékszobáját
A Frankfurti Könyvvásár legnagyobb sikere A gyertyák csonkig égnek
  • 2000
A Márai-centenárium alkalmából állandó kiállítás nyílik a Márai-emlékszobában Kassán
Németországban több könyve (A gyertyák..., Eszter hagyatéka, Egy polgár vallomásai) hatalmas sikernek örvend
Szeptember 28.: egykori nápolyi otthonán emléktáblát avatnak
November 24.: a Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alapiskola Kassán Márai Sándor nevét veszi fel
December: posztumusz Magyar Művészetért Díj odaítélése
Április 11.: a Mikó utcában felavatják szobrát
Bécsben és Berlinben nagy sikerrel játsszák A gyertyák csonkig égnek színpadi változatát
A németországi könyveladások elérik az egymilliós példányszámot
  • 2004
Április 19–20.: Márai–konferencia Cambridge-ben öt ország előadóinak részvételével
Május 15.: Márai-emlékművet avatnak San Diegóban
Szeptember 24.: emléktábla avatás a Rómer Flóris (volt Zárda) utcában
Október 21.: felveszi nevét a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Krisztina körúti fiókkönyvtára
December 11.: életnagyságú szobrának felállítása Kassán
  • 2005
Július: megjelenik Olaszországban A gyertyák csonkig égnek 35. kiadása
December: salernói székhellyel megalakul a Márai Sándor Társaság
  • 2006
Január 31.: a 37. Magyar Filmszemlén bemutatják A gyertyák csonkig égnek filmváltozatát
Február 15.: Londonban bemutatják A gyertyák színpadi változatát Jeremy Irons főszereplésével
Október 13–15.: Márai-szobor avatása Salernóban
  • 2009
Február 22.: az író halálának huszadik évfordulója alkalmából a San Diegó-i Balboa Parkban bronzplakettet állítanak fel
  • 2013
Március 9-én a Kossuth rádió Szombat reggel című műsorában Czipott Péter, Kaliforniában született, ott élő műfordító Molnár Pálnak adott interjújában közhírré teszi, hogy ő és alkotótársa, John Ridland Balassi Bálint-emlékkarddal 2010-ben kitüntetett műfordító angol nyelvre átültettek 270 Márai-verset, és ezt a londoni Alma Books kiadó ősszel, kétnyelvű változatban, kiadja. A kötet címe: Hervadó világ. Angolul: The Withering World.[24]
Október 12-én a Kossuth rádió Szombat reggel című műsorában Czipott Péter, Kaliforniában született, ott élő műfordító Molnár Pálnak adott interjújában nyilatkozik arról, hogy október 9-én Londonban Fischer Tibor angliai magyar íróval bemutatták a Hervadó világ. Angolul: The Withering World című kétnyelvű verses kötetet. Ezt Czipott Péter és John Ridland Balassi Bálint-emlékkarddal 2010-ben kitüntetett műfordító készítette, és londoni Alma Books kiadó bocsátotta piacra.[25]

Műveinek fogadtatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Márai szobra Kassán (Gáspár Péter alkotása)
Márai Sándor írógépe, Kassán

A kommunista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett Márai Sándort elfeledtetni. Az 1980-as években megpróbálták visszacsalogatni, ám ő nem állt kötélnek, és könyveinek kiadását sem engedélyezte. Halála után kezdték el munkáit (regények, novellák, napló) újra megjelentetni Magyarországon. 1990-ben, egy évvel halála után, posztumusz Kossuth-díjat kapott.

Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. Ezt megelőzően, noha regényeit Nyugaton gyakran kiadták – a Vendégjáték Bolzanóban kivételével (amely német nyelvterületen nagy sikert aratott és sok kiadást megért) – igazából nem figyeltek fel rá. A műveit francia fordításban felfedező olasz kiadója határozta el, hogy A gyertyák csonkig égnek című regénnyel indítja Márai-sorozatát. Le braci rövid időn belül felkerült az olasz bestsellerlistára. Ezután német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelentek meg elsősorban a franciák által publikált regények, de újabban más művei is. A sors különös fintora, hogy több regény esetében a külföldi kiadók a franciák által adott címet részesítik előnyben az eredeti magyar címük helyett.

Márai írói stílusát leginkább Thomas Mann, Robert Musil, az osztrák Joseph Roth és Arthur Schnitzler stílusához hasonlítják. Márai Sándort ma már az őt megillető helyen, a XX. századi európai irodalom egyik kiemelkedő alakjaként tartják számon külföldön és hazájában egyaránt. Magyarországi elismertségének kialakításában meghatározó szerepet játszott műveinek nyugat-európai, különösen olasz és francia fogadtatása. Márai Sándor napjainkban reneszánszát éli; sorra filmesítik meg műveit, színházi darabjait újra műsorra tűzték.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az évszámok az első megjelenések időpontja

Itthon megjelent könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Emlékkönyv (versek) 1918
  • Emberi hang (versek) 1921
  • Männer (dráma) 1921
  • Panaszkönyv (karcolatok) 1922
  • A mészáros (regény) 1924
  • Istenek nyomában (útirajz) 1927
  • Bébi vagy az első szerelem (regény) 1928
  • Mint a hal vagy a néger (versek) 1930
  • Zendülők [A Garrenek műve I.] (regény) 1930)
  • Idegen emberek (regény) 1930
  • Műsoron kívül (tárcák, elbeszélések) 1931
  • Csutora (regény) 1932
  • Teréz (elbeszélés) 1932
  • A szegények iskolája (esszé) 1933
  • A sziget (regény) 1934
  • Egy polgár vallomásai (regény) 1934
  • Bolhapiac (elbeszélések, tárcák) 1934
  • Egy polgár vallomásai 1-2. kötet (regény) 1935
  • Egy polgár vallomásaiból (regényrészlet) 1935
  • Farkasrét (vers) 1935
  • Válás Budán (regény) 1935
  • Naptárcsere (elbeszélés) 1935
  • Kabala (elbeszélések, cikkek) 1936
  • Napnyugati őrjárat (útirajz) 1936
  • A féltékenyek [A Garrenek műve II.] (regény) 1937
  • A négy évszak (prózai epigrammák) 1938
  • Eszter hagyatéka - Déli szél (regény) 1939
  • Vendégjáték Bolzanóban (regény) 1940
  • Szindbád hazamegy (regény) 1940
  • Kaland (színmű) 1940
  • Kassai őrjárat (esszé) 1941
  • Mágia (elbeszélések) 1941
  • Az igazi (regény) 1941
  • Jó ember és rossz ember (tárca) 1941
  • Ég és föld (aforizmák, elmélkedések) 1942
  • Röpirat a nemzetnevelés ügyében (tanulmány) 1942
  • A gyertyák csonkig égnek (regény) 1942
  • A kassai polgárok (dráma) 1942
  • Füves könyv (prózai epigrammák, maximák) 1943
  • Vasárnapi krónika (tárcák, cikkek) 1943
  • Sirály (regény) 1943
  • Bolhapiac (elbeszélések, tárcák) 1944
  • Verses Könyv (versek) 1945
  • Napló 1943–1944 1945
  • Varázs (színjáték) 1945
  • Ihlet és nemzedék (tanulmányok, esszék) 1946
  • A nővér (regény) 1946
  • Medvetánc (elbeszélések, tárcák) 1946
  • Európa elrablása (útirajz) 1947
  • Sértődöttek 1. A hang (regény) 1947
  • Sértődöttek 2. Jelvény és jelentés (regény) 1948
  • Sértődöttek 3. Művészet és szerelem (regény) 1948


Emigrációban megjelent könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Béke Ithakában (regény) 1952
  • Napló (1945–1957) 1958
  • Egy úr Velencéből (verses játék) 1960
  • San Gennaro vére (regény) 1965
  • Napló 1958–1967 1968
  • Ítélet Canudosban (regény) 1970
  • Rómában történt valami (regény) 1971
  • Föld, föld…! (emlékezések) 1972
  • Erősítő (regény) 1975
  • Napló (1968–1975) 1976
  • A delfin visszanézett (válogatott versek) 1978
  • Judit… és az utóhang (regény) 1980
  • Jób… és a könyve (színdarabok) 1982
  • Harminc ezüstpénz (regény) 1983
  • Napló (1976–1983) 1985
  • A Garrenek műve (regény) 1988

Halála után megjelent kiadványok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ami a Naplóból kimaradt (1945–1946) 1992
  • Ami a Naplóból kimaradt (1947) 1993
  • Ismeretlen kínai költő (1994)
  • Napló (1984–1989) 1997
  • Ami a Naplóból kimaradt (1948) 1998
  • Ami a Naplóból kimaradt (1949) 1999
  • Szabadulás (regény) 2000
  • Vándor és idegen (Márai Sándor és Szőnyi Zsuzsa levelezése) 2000
  • Eszter hagyatéka és három kisregény (A Szívszerelem című kiadatlan regénnyel) 2001
  • Ami a Naplóból kimaradt (1950–1952) 1991
  • Tájak, városok, emberek 2002
  • Magyar borok 2002
  • Írók, költők, irodalom 2003
  • Kedves Tibor! (Simányi Tiborral való levelezése) 2003
  • Ami a Naplóból kimaradt (1953–1954-1955) 2003
  • Oroszország Márai Sándor szemével (fotóalbum) 2003
  • Lucrétia fia (elbeszélések, 1916-1927) 2004
  • Japán kert I-II. (publicisztikai írások, versek, elbeszélések) 2004
  • Bölcsességek januártól decemberig (Füves könyv, az Ég és föld, A négy évszak és kimaradt bölcsességek együtt) 2004
  • Ajándék a végzettől (publicisztikai írások gyűjteménye, 1937-1942) 2004
  • Kitépett noteszlapok (Márai ausztriai és németországi lapokban megjelent írásai) 2005
  • Lomha kaland (elbeszélések, 1928-1937) 2005
  • A régi szerető (elbeszélések, 1938-1948) 2005
  • Hallgatni akartam 2013

Filmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bács Ferenc és Gyöngyössy Katalin Az emigráns című filmben

Regényeiből készült filmek:

  • Egy polgár vallomásai (43'-es, színes, magyar film, 1991)
  • Füveskönyv (magyar rövid játékfilm, 1991)
  • Márai naplói (1995)
  • A gyertyák csonkig égnek, R: Iglódi István (2005)
  • Eszter hagyatéka, R: Sipos József (2008)
  • Kaland, R: Sipos József (2011)

Életéről készült filmek:

  • Emlékezés Márai Sándorra (szín., magyar portréfilm, 1995)
  • Márai Sándorra emlékezünk (31'-es rövidfilm, 2003)
  • (Duel au coeur du marais) (francia dokumentumfilm, 2004)
  • Márai bölcsője, Kassa (szín., magyar ismeretterjesztő film, 2006)
  • Az emigráns - Minden másképp van, R: Szalai Györgyi, Dárday István (2006)
  • Márai töredékek (Márai töredékek (Hommage á Márai))
  • Márai-díjasok (szín., magyar dok. sor.)
  • Minden másképp van - Márairól (szín., magyar dok. játékfilm, 2007)
  • Márai Sándor (szín., magyar dokumentumfilm, 2008)
  • A szabadság keserű íze - Márai Sándor és Nápoly (szín., magyar dokumentumfilm, 2011)
  • Karácsony Máraival (egész napos megemlékezések az m2-n, 2011. december 24.)

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Márai Sándor családfája[26]
Márai Sándor,
Grosschmid Sándor
(Kassa, 1900. ápr. 11.–
San Diego, Kalifornia, 1989. feb. 21.)
író, költő, újságíró, r. kath.
Apja:
Grosschmid Géza[27]
(1872 – Miskolc, 1934. okt. 12.)
királyi közjegyző, r. kath.
Apai nagyapja:
Grosschmid Károly[28]
(1820 körül –
Kassa, 1874. júl. 9.)
m. kir. pénzügyi titkár, r. kath.
Apai nagyapai dédapja:
n. a.
Apai nagyapai dédanyja:
n. a.
Apai nagyanyja:
Radványi Klementina[29]
(1841 körül –
Kassa, 1898. aug. 1.)
r. kath.
Apai nagyanyai dédapja:
n. a.
Apai nagyanyai dédanyja:
n. a.
Anyja:
Ratkovszky Margit
(1874–1964)
r. kath.
Anyai nagyapja:
Ratkovszky János[30]
(1837 körül –
Kassa, 1884. júl. 19.)
r. kath.
Anyai nagyapai dédapja:
n. a.
Anyai nagyapai dédanyja:
n. a.
Anyai nagyanyja:
Jelenffy Mária
r. kath.
Anyai nagyanyai dédapja:
n. a.
Anyai nagyanyai dédanyja:
n. a.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. M. Kir. Belügymin. 231.670/1939. sz. alatt névváltoztatás.
  2. In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.19
  3. http://nol.hu/lap/allaspont/20111121-eljen_a_koztarsasag_
  4. A házasságkötés bejegyezve a Budapest IV. ker. (az akkori Belváros) polgári házassági akv. 114/1923. folyószáma alatt.
  5. A felsősegesdi róm. kat. plébániahivatal által 178/1936. szám alatt kiállított keresztlevél szerint.
  6. Márai Sándor: Csutora Axioart.hu
  7. Kép
  8. In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.40
  9. In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.53)
  10. Márai Sándor. (Hozzáférés: 2010. szeptember 26.)
  11. In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.57
  12. http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=1888 Rózsa Melinda: Mezei és Márai
  13. ^ a b c (Napló 1943-44)
  14. Pápay Aranka lejegyzésében a Lyukasóra 1993 adása (2008. május 2.). A nyílt titok: Márai Sándor és Tolnay Klári szerelme. blog.xfree.hu/. Hozzáférés ideje: 2012. április 17.  
  15. ^ a b Napló 1943-44
  16. (In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.82)
  17. (Napló 1945-57)
  18. In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.88
  19. ^ a b Ami a Naplóból kimaradt 1953-1955
  20. In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.107
  21. Napló 1984-89
  22. ^ a b In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, p.130
  23. Scott Martelle: After Death, a Literary Rebirth, Los Angeles Times, Kalifornia, Egyesült Államok, 2002. január 15.
  24. http://www.mr1-kossuth.hu/hirek/legolvasottabb/szombat-reggel-marai-versek-a-londoni-alma-books-kiadonal.html
  25. http://www.mr1-kossuth.hu/hirek/kultura-120312/-szombat-reggel-marai-verseskotete-angolul.html
  26. Márai Sándor tintával, saját kezűleg kitöltött és aláírt, nem zsidó származását igazoló személyi lapja értelmiségi munkakörű alkalmazottakról
  27. Grosschmid Géza gyászjelentése
  28. Grosschmid Károly gyászjelentése
  29. Radványi Klementina gyászjelentése
  30. Ratkovszky János gyászjelentése

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Beke Albert: Az emigráns Márai Sándor a magyarságról és önmagáról, Szenci Molnár Társaság, Budapest, 2003
  • Czetter Ibolya: Márai Sándor naplóinak nyelvi világa a retorikai alakzatok tükrében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003
  • Egyszemélyes emigráció Márai emlékek – töredékek, szerk: Méhes László, Bíbor Kiadó, 2003
  • Mészáros Tibor: Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006
  • Rónay László: Márai Sándor, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990
  • Dr. Mohácsy Károly, Dr. Vasy Géza: Kiegészítő füzet a IV. osztályos középiskolai irodalomtankönyvhöz, Krónika Nova, Budapest, 1999
  • Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete, Püski Kiadó, Budapest, 1990, ISBN 963 7845 291

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Márai Sándor témájú médiaállományokat.
Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Márai Sándor témában.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]