Salerno

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Salerno
SalernoCanalone.jpg
A város látképe
Salerno zászlaja
Salerno zászlaja
Közigazgatás
Ország  Olaszország
Régió Campania
Megye Salerno (SA)
Irányítószám 84100
Körzethívószám 089
Népesség
Teljes népesség 131 484 fő (2013. szept 30.)[1]
Népsűrűség 2 484 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 4 m
Terület 58 km²
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Salerno (Olaszország)
Salerno
Salerno
Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 40° 41′, k. h. 14° 46′Koordináták: é. sz. 40° 41′, k. h. 14° 46′
Salerno weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Salerno témájú médiaállományokat.

Salerno város (közigazgatásilag comune), egyben megyeszékhely, Campania régióban, az azonos nevű öböl partján.

A 11. és 12. században itt létesült az első középkori orvosi egyetem, a kora középkor legfontosabb egészségügyi oktatási intézménye, a Schola Medica Salernitana. 1943-ban, a második világháború idején ide menekült az olasz király, miután különbéke-tárgyalások kezdődtek Olaszország és a szövetségesek között. Itt alakult meg a rövid életű „déli kormány”. Az Avalanche hadműveletben, az olaszországi partraszállás során (1943. szeptember 9.) a szövetségesek Salerno mellett is tettek partra csapattesteket.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A megye északnyugati részén fekszik. Határai: Baronissi, Castiglione del Genovesi, Cava de’ Tirreni, Giffoni Valle Piana, Pellezzano, Pontecagnano Faiano, San Cipriano Picentino, San Mango Piemonte és Vietri sul Mare.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Salerno területén valószínűleg már a történelem előtti időkben is laktak. Az emberi jelenlét első biztos jelei a I. e. 9 és 6. század közti időszakból származnak. Az Irno folyón túl fekvő szamnisz-etruszk Irna város a mai salernói Fratte városnegyed helyén terült el. Fontos csomópontja volt az etruszkok kereskedelmi életének Poseidonia és Elea görög gyarmatokkal.

Miután a rómaiak benyomultak Campaniába, Irna hanyatlásnak indult. A rómaiak i. e. 194-ben megalapították saját városukat Salernumot. Katonai funkcióit az új város hamar elvesztette és kereskedelmi központtá vált. A Via Popilia kötötte össze Rómával, amely innen dél irányban, Lucania és Rhegium felé haladt tovább.

A régészek feltárta leletek virágzó, élettel teli városra utalnak. Diocletianus császár uralkodása idején, a 3. század végén Salernum Bruttia és Lucania provincia közigazgatási központja lett.

Fontos központ volt az 5. században, amikor a keleti gótok uralták Itáliát.

A következő évszázadban Bizánc a gót háborúkban legyőzte a gótokat, de uralma csak 15 évig tartott (553 és 568 között), mert az északról érkező longobárdok rövid idő alatt szinte egész Dél-Itáliát ellenőrzésük alá vonták. Mint más déli tengerparti városokat (Gaeta, Sorrento, Amalfi), az új hódítók kezdetben Salernót is elkerülték. Csak 646-ban esett el és egy hercegség központja lett.

Magyar vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Második nápolyi hadjárata alatt, 1350 nyarán I. Lajos magyar király seregével Nápoly felé haladva Eboli városában akart megszállni. Salerno városából azonban követek érkeztek hozzá, hogy ha akarja, akkor könnyűszerrel elfoglalhatja a várost, mivel I. Johanna nápolyi királynő csak egy darab gályát küldött annak védelmére. Így Lajos Eboliból Salerno alá vágtatott mintegy száz lovagjával, és a városon kívül bevárta a seregét.

Idővel a jelzett nápolyi gálya is befutott a kikötőbe, de a magyarokat meglátva inkább visszafordult. Így a város megnyitotta kapuit a magyar király előtt: ünnepélyes küldöttséget menesztettek ki eléje. Lajos nagylelkűen bánt a meghódolt várossal: hogy az esetleges atrocitásoknak elejét vegye, katonáinak szigorúan előírta, hogy a városba fegyveresen nem mehetnek be. A magyar király négy napot töltött Salerno városában, közben fogadta a környékbeli városok, Amalfi, Ravello, Scala, Castellamare hódolatát.[2]

Márai Sándor második olaszországi tartózkodása idején (1967-1980) Salernóban lakott feleségével.

Népessége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A népesség számának alakulása:

Főbb látnivalói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Katedrális (Duomo)
  • San Pietro in Vinculis-templom
  • Sant’Augustine-templom
  • Sant’Apollonia-templom
  • Castello di Arechi
  • Palazzo D’Avossa

Oktatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kép a Schola Medica Salernitanáról Avicenna Kánonok c. művéből

Salernóban a 11. és 12. század között létesült az első középkori orvosi egyetem, a kora középkor legfontosabb egészségügyi oktatási intézménye, a Schola Medica Salernitana. A közvetlen közelben fekvő Monte Cassinó-i bencés anyakolostor egyfajta kezelőhelyet tartott fenn Salernóban. Határozott fellendülést hozott az orvosiskola életébe, hogy az észak-afrikai fűszer- és gyógynövény-kereskedő, Constantinus Africanus 1080 körül belépett a Monte Cassino hegyén fekvő kolostor tagjai közé. Jelentős mennyiségű orvostudományi művet hagyott hátra a szerzeteseknek. Az ő tudományos hagyatéka vált a salernói iskola alapvető tananyagává, irányadóan befolyásolva a nyugati orvostudomány fejlődését. Jelentősége a 13. században kezdett hanyatlani, amikor a franciaországi Montpellier-ben is orvosi egyetem nyílt.

1944-ben „Giovanni Cuomo” néven alapítottak egyetemi intézetet Salernóban, amely 1968-ban közegyetemmé vált. Az egyetemisták száma gyorsan emelkedett. Ma a két egyetemi kampusz (Fisciano és Baronissi) tíz karán 40 ezer diák tanul.

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A város gazdasága a turizmusra és a szolgáltatásokra épül, a helyi ipar jórésze nem élte túl az 1970-es évek válságát (kivéve a kerámiakészítést és az élelmiszeripart).

Salerno a Tirrén-tenger egyik legforgalmasabb kikötője. Évente 7 millió tonna áru halad itt keresztül, ennek 60%-a konténerekben.

A város híres szülöttei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Testvérvárosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Panoráma az Arechi Kastélyból

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.demo.istat.it/bilmens2013gen/index02.html
  2. Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 158-159. oldal

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]