Tunézia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tunéziai Köztársaság
الجمهورية التونسية
(El-joumhouriyya et-Tounisiyya)
République tunisienne
Tunéziai Köztársaság zászlaja
Tunéziai Köztársaság zászlaja
Tunéziai Köztársaság címere
Tunéziai Köztársaság címere
Nemzeti himnusz: Himat Al Hima
Tunisia in its region.svg

Fővárosa Tunisz
é. sz. 34°, k. h. 9°
Államforma köztársaság
Vezetők
Ügyvezető elnök Al-Munszif al-Marzúkí
Miniszterelnök Mahdi Dzsumaa
Hivatalos nyelv arab
Beszélt nyelvek francia
függetlenség Franciaországtól
kikiáltása 1956. március 20.

Tagság ENSZ, Afrikai Unió, IMF, Frankofónia, OIC, Arab Liga
Népesség
Népszámlálás szerint 10 835 873 fő
Rangsorban 78
Becsült 10 886 500 fő (2013. július)
Rangsorban 78
Földrajzi adatok
Terület 163 610 km²
Rangsorban 89
Időzóna CET (UTC+1)
CEST (UTC+2)
Egyéb adatok
Pénznem TND (Tunéziai dinár)
Nemzetközi gépkocsijel TN
Hívószám 216
Internet TLD .tn

térkép szerkesztése

Tunézia vagy Tunisz (arabul تونس), hivatalosan a Tunéziai Köztársaság (الجمهرية التونسية) ország Észak-Afrika mediterrán tengerpartján. Nyugatról Algéria, délkeletről Líbia határolja. Az ország területének 45%-át a Szahara homokja borítja. A megmaradó terület megművelhető. A vidék már az ókorban is fontos volt; először Karthágó városa jött létre Tunézia földjén, majd később a Római Birodalom része lett. Az ország fővárosa Tunisz.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunézia domborzati térképe

Tunézia Észak-Afrikában található, Líbia és Algéria között. Az ország területének fele a mediterrán tengerparti sávba sorolható (250–500 mm éves csapadékkal), míg maradék a Szahara része. Hegyvidékeket általában északon találhatunk; a klíma itt mérsékelt, enyhe, esős telekkel, és forró, meleg nyarakkal. Homoksivatag Dél-Tunéziában található.

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jellegzetes képződmény a chott. A szó olyan tavat jelöl, amelyik az év legnagyobb részében, vagy akár több éven át is száraz. A mederben földutakat is kijárhatnak az arra járók. Néha viszont jön az eső és a meder megtelik vízzel - rövid időre, míg elpárolog. Ilyen nagy, száraz tavak láncolata húzódik a Szahara északi peremén Algériától a tengerig.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Természeti világörökségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az UNESCO világörökséggé nyilvánította az Iskul Nemzeti Parkot.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Római amfiteátrum El Djem-ben

Tunézia első lakói a berber törzsek voltak, akik mára már csupán a lakosság töredékét képezik. A Krisztus előtti tizedik században föníciaiak telepedtek le. Karthágót a Kr.e. 8. században alapította a mai Libanon területéről érkezett nép. A vallásuk és kultúrájuk föníciai és kánaánita eredetű.

A legenda szerint Dido királynő alapította a várost. Karthágó lakói a közép-keleti isteneket tisztelték, mint például Baált és Tanitot.

A város a Kr. e. 6. században a térség központjává vált. Noha a rómaiak a településre egyszerűen csak punként vagy föníciaiként hivatkoztak, valójában világosan látható, hogy a Földközi-tenger nyugati medencéjének más föníciai települései függetlenek voltak Karthágótól. Az Itália elleni nevezetes inváziót a karthágói Hannibál vezette az második pun háború során. Ez kis híján megakadályozta a Római Birodalom további terjeszkedését. A várost a harmadik pun háború során Róma leigázta, az időszámításunk előtti második évszázadban. Ettől fogva Róma éléskamrája volt. Az 5. században egy időre a vandálok tartották uralmuk alatt, majd visszakerült immáron a Bizánci Birodalom kötelékébe.

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Al-Zaytuna mecsete

A 7. században arab muszlimok hódították meg Tunéziát. Ettől fogva egymást követő muszlim dinasztiák irányították az országot, amely életének nyugalmát berber lázadások zavarták meg. Az Aglabidák és Zírida-dinasztia uralkodása alatt Tunézia virágzott. A partokat ideiglenesen a szicíliai normannok tartották uralmuk alatt a 12. században. 1159-ben az országot meghódították az Almohádok. Őket a berber Hafsida-dinasztia (kb. 12301574) követte. Az ő uralkodásuk végén a partmenti városokat Spanyolország szerezte meg, de a törökök hamar visszahódították. Török kori vezetői – a bejek – alatt Tunézia gyakorlatilag független volt.

Újkor és legújabb kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Husseintől származó bejek dinasztiája 1705-től 1957-ig vezette az országot. A késői 16. századtól a partvidék életében fontos szerepe volt a kalózkodásnak.

Francia protektorátus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1800-as évek derekán az állam meggyengült. A bejek sorozatosan hoztak hibás döntéseket, amik a katasztrófa felé vezették Tunéziát. Franciaországban már felvetődött Tunézia meghódításának lehetősége, amikor a bej – modernizációs célokkal – hatalmas kölcsönt vett fel tőle. Nem sokkal később Tunéziából Algéria ellen portyákat indítottak, ami meggyorsította a francia döntést.

1878-ban titkos megállapodás jött létre Anglia és Franciaország között, amely eldöntötte az afrikai állam további sorsát. Annak ellenében, hogy Franciaország belenyugodott Ciprus angol meghódításába, Anglia hozzájárult, hogy Tunézia francia fennhatóság alá kerüljön. Franciaország 1880-ban támadott, és Tunézia 1881. május 12-én francia protektorátus lett.

A második világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháborúban Tunézia a Vichy-Franciaország gyarmata volt. A német és olasz csapatok felvonulási területe lett a líbiai hadjáratban. 1942-43-ban az ellentámadás során Tunéziában találkoztak az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok hadműveletei. A szövetségesek legyőzték Rommel német és olasz csapatait, megtisztították tőlük Tunéziát.

Függetlenség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország a függetlenségét 1956-ban szerezte vissza. A bej rövid időre újfent hatalomhoz jutott, azonban Habib Bourguiba vezetésével lemondásra kényszerítették. Az új elnök (aki korábban miniszterelnök volt) mély politikai és társadalmi változásokat indított el.

Bourgiba az iszlám vallásban visszatartó erőt látott. A vallási vezetők társadalmi súlyát csökkentette, hogy eltávolította őket az oktatásból és az igazságszolgáltatásból. Felszámolták a saría bíróságokat. A templomokat és a vallási intézményeket támogató személyek vagyonát elkobozták. Ez a politika végül a vallásos lakosság zavargásait váltotta ki. 1987-ben Zine el-Abidine ben Ali belügyminiszter kijelentette, hogy Bourguiba mentálisan alkalmatlan feladatára, és nyugdíjba vonultatta egy palotába Monastir városon kívül.

Ben Ali gyorsan lecsendesítette az iszlám ellenzéket azzal, hogy Mekkába zarándokolt, és a Ramadán ünnepét szigorúan betartandónak rendelte el. Hirtelen megszerzett hatalmát saját pártja is ellenezte. A fő ellenzéki párt távol maradt az 1994-es parlamenti választásoktól. Így a szavazatok 1%-át kapta Ben Ali 97.7%-ával szemben. Ezzel a Nemzetgyűlésben 10 képviselői helyet szerzett az ellenzék. Ben Ali nyugatbarát, de diktatórikus hatalma megosztotta a tunéziaiakat, míg a magas munkanélküliség és a korrupció következményeként lakossági tüntetéssorozat kezdődött, amely aztán arab tavaszként vonult be a történelembe és végigsöpört az arab világon. Ben Ali 2011. január 14-én lemondott és Tunéziában békés úton demokratikus kormány alakult.

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képviselők az alkotmányozó nemzetgyűlés épületében, Bardo palota, Tunisz

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunézia elnöki köztársaság.

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pénzügyminisztérium épülete Tuniszban

Zine el-Abidine ben Ali elnök 1987 és 2011 között volt hivatalban, amikor Bourguiba visszavonulásra kényszerült. Az alkotmányt már kétszer is módosították maradásának érdekében: először kettőről három ciklusra, majd háromról öt ciklusra emelték meg az elnök újraválaszthatóságát. A kormányzó párt a Demokrata Alkotmányos Gyűlés, amely az egyetlen legális párt volt 25 évig, és a mai napig a politikai élet meghatározója.

A választásokon minden húsz éves kor feletti tunéziai állampolgár részt vehet. Az elnököt öt éves ciklusra választják – gyakorlatilag erős ellenfél nélkül rendszerint Ben Ali győzött –, majd pedig az ő feladata volt a miniszterelnök és kormány kijelölése. A regionális helytartókat és helyi adminisztrátorokat szintén központilag határozzák meg. A polgármestereket és a települési tanácsokat helyi népszavazások útján választják.

Tunézia törvényhozó testülete egykamarás, 182 képviselő számára kínál helyet. Ebből húsz százalék van az ellenzék számára fenntartva. Az utóbbi egy jelentős szerepet játszik, ha egy terület tanácskozik a nemzeti politika kérdéseinek egyikéről, de soha nem indít új törvényjavaslatot, és gyakorlatilag kisebb változtatásokkal mindig elfogadja a kormányzó párt által előterjesztett javaslatokat. Jelenleg hat olyan ellenzéki párt is létezik, aminek gyakorlati jelentősége nincs.

Az igazságszolgáltatás független. A hadsereg hivatásos, és politikai célokat nem szolgál.

Zine el-Abidine ben Ali volt tunéziai köztársasági elnök

Tunézia figyelemre méltó abból a szempontból, hogy a politikai jellegű beszédek, fórumok teljesen hiányoznak. Az ország pontos politikai szituációit nehéz meghatározni annál fogva, hogy a hallgatás igen hatékony.

A tunéziai demokrácia legnagyobb hiányossága a szabad ellenzéki vélemény jogának hiánya. Erős bizonyíték létezik arra, hogy a más véleményen lévő embereket rutinosan gátolják: elegendő egy látogatást tenniük egy tiltott weblapon, és máris bűncselekményt követtek el. Az ország csak és kizárólag cenzúrázott Internet hozzáférést engedélyez a lakói számára. Ez a cenzúra is az ellenzék meggátolására szolgál: a hatalommal szemben álló, vagy éppenséggel a kormányt kritizáló francia weboldalak megtekintése tiltott (akár csak a pornográf oldalaké).

Úgy látszik, hogy a korlátozások nem csak az Internetre vonatkoznak: a sajtó nem teljesen szabad, és a tunéziaiak általánosságban egyáltalán nem kívánnak a politikai életről beszélni. Leginkább azt mondhatjuk, hogy az Internet lényegében egy nyugatbarát arcú, turistatömegeket vendégül látó kormányzat képét hozza nyilvánosságra.

Radikalizmus, terrorizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iszlám fundamentalista csoportok létezése magától értetődő, de működésük nem akadálymentes. 1987-ben az Iszlám Irányzat Mozgalmából származó fenyegetés adta az ürügyet Zine al-Abidine Ben Ali számára, hogy egy vérontás nélküli módon kerüljön hatalomra (Lásd: Története/Legutóbbi történelem). Ettől kezdve Ben Ali egy igen erőszakos politikát folytatott a fundamentalistákkal szemben, de nehéz meghatározni a siker mértékét egy olyan nemzetben, ahol sok minden titkosnak tekinthető.

Mivel az iszlám fundamentalistákkal szemben általános elnyomást vehetünk észre, a szervezet illegalitásban folytatta tevékenységét. A sajnálatra méltó 2002. április 11-i ghribai zsinagógában elkövetett robbantás (amely 21 ember halálát okozta) azt igazolja, hogy a radikális csoportok még a mai napig képesek öngyilkos merényleteket elkövetni. A kérdéses zsinagóga elleni merénylet nagy eltökéltséget mutat, mivel az a főút mentén, rendőrök által őrzött területen volt. A tunéziai kormány ragaszkodik azon állításához, hogy mindez Nizar Nawar és nagybátyjának munkája volt. A nyugati kormányok egy nagyobb, Spanyolországot és Szaúd-Arábiát is érintő művelethez kötik.

Ahogy minden iszlám nemzetben, itt is megnőtt az ilyen szervezetek erkölcsi súlya és tekintélye a nép körében az Egyesült Államok Irak elleni háborújával, habár ennek az erőssége nem határozható meg pontosan. Az iszlám terrorizmus problémája létezik Tunéziában, de ameddig Ben Ali elnök minden eszközt megragad az ellene folyó harcban, van egy kis esély egy igazi demokrácia létrejöttére, és talán a reformok nyugatról fognak érkezni.

Pozitív eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Noha a tunéziai kormányzat – mint ahogy a fenti szövegből egyértelműen kitűnik – elnyomja az ellenzékieket, legalább nem egy teljességgel rossz irányba vezeti az országot. Az életszínvonal a legmagasabbak közé sorolható a harmadik világban, és mentes marad az Afrikában oly sokszor látott éhínségektől, járványoktól és hajléktalanságtól. (Összehasonlításként: a tunéziai életszínvonal a romániainak felel meg.) A szabadságjogok még a cenzúra figyelembe vétele mellett is magasabbak, mint a többi arab államban.

Lényeges kihangsúlyozni, hogy Tunéziában a nők egyenjogúságnak örvendenek (páratlanul az arab államokban). Csak a monogámia engedélyezett.

Az utóbbi időben jelentős gazdasági fellendülésnek lehetünk tanúi: csökkent az infláció, és a GDP növekedése 5.0% körüli érték körül stabilizálódott.

Nemzetközi kapcsolatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Ben Ali elnök vezetése alatt álló Tunézia hosszú távú politikájának többek közt fontos pontja a nyugati világgal, illetve Európával való jó kapcsolatok ápolása, és az arab valamint afrikai területi csoportulásokban való aktív szerepvállalás.

A korábbi Bourguiba volt az első arab vezető, akit felszólítottak arra, hogy ismerje el Izrael állam jogos létezését (1965-ben, egy Jerikóban elhangzott beszéd során.) Az ország az Arab Liga központja volt 1979 és 1990 között. Az ország következetesen higgadt módon vett részt a nyugodt légkörű Közép-Keletért folytatott tárgyaláson. 1993-ban Tunézia – az első arab államként – vendégül látott egy hivatalos izraeli delegációt ennek eredményeként, és az izreli állampolgárok szabadon utazhatnak be Tunéziába (izraeli útlevéllel). Ezzel Tunézia elismerte Izraelt.

Jelenleg Tunézia vitatja a líbiai felségterületet tőle elválasztó tengeri határt. Málta és Tunézia egyezkedik a tengeri területek gazdasági kihasználásának jogán, részben az ott megtalálható olaj miatt.

Politikai pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunéziai kormányzóságok

Tunézia 24 kormányzóságra van osztva. Ezek az alábbiak:

  1. Ariana
  2. Béja
  3. Ben Arous
  4. Bizerte
  5. Gabès
  6. Gafsa
  7. Jendouba
  8. Kairouan
  9. Kasserine
  10. Kebili
  11. Kef
  12. Mahdia
  13. Manouba
  14. Medenine
  15. Monastir
  16. Nabeul
  17. Sfax
  18. Sidi Bouzid
  19. Siliana
  20. Sousse
  21. Tataouine
  22. Tozeur
  23. Tunis
  24. Zaghouan

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunisz éjszaka

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A népesség megoszlása kor szerint:
    • 0-14 éves: 24,6% (férfi 1 293 235/nő 1 212 994)
    • 15-64 éves: 68,6% (férfi 3 504 283/nő 3 478 268)
    • 65 éves vagy idősebb: 6,7% (férfi 327 521/nő 358 713) (2006-os becslés)
  • Átlag életkor:
    • Teljes népesség: 27,8 év
    • Férfi: 27,3 év
    • Nő: 28,3 év
  • Természetes szaporulat: 0,99%

Tunisz(a főváros)és Bizerta stb...

Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kairouan Nagy Mecsete

Habár a lakosság nagy többsége önmagát arabnak tekinti, a genetikai állomány csupán 20%-a ilyen eredetű. Az elmúlt évezredek során számos civilizáció, kultúra hagyta nyomát Tunézián: a föníciaiak, a rómaiak, a vandálok, az arabok, az oszmánok, a franciák, a mórok, és végül a zsidók.

  • Arab 98%
  • Európai 1%
  • Zsidó vagy más 1%

A hivatalos nyelv az arab, de a kereskedelemben a franciát is használják.

Majdnem az összes tunéziai szunnita iszlám vallású. Vallási eredetű háborúra, megkülönböztetésre nincs példa. A délen található Dzserba-szigeten 2000 éve megtalálható egy zsidó csoport, de ennek létszáma csökkent. Jelenleg a zsidókat a fővárosban találhatjuk meg. Nem sokkal jelentősebb csoportot képeznek a keresztények.

  • Muszlim 98%
  • Keresztény 1%
  • Zsidó vagy más 1%

Szociális rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunisz az ország gazdasági központja

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Radés kikötője a főváros közelében
Dzserbai szálloda udvara

Tunézia gazdasága változatos, egyaránt megtalálható benne a mezőgazdaság, a bányászat, az ipar és a szolgáltatás is. Az utóbbi időben a privatizáció növekedett, a magánszféra jelentősége nőtt. A kormányzat egyszerűsítette az adózási rendszert, és barátságosabb a hozzáállása az adósságokhoz. A szilárd gazdaságban a kereskedelem és a turizmus jelentősége nagy. 1998. március 1-jén hatályba lépett egy olyan egyezmény Tunézia és az Európai Unió között, amely értelmében az ország a következő évtizedben fokozatosan meg fogja szüntetni a kereskedelmi akadályokat közte és az EU között. A szélesebb körű privatizáció elősegíti a külföldi beruházások megjelenését. 2008-ban Tunézia az Európai Unió partnerévé válik.

  • GDP: 83,54 milliárd $
  • GDP (valódi növekedés): 4,3%
  • GDP/fő: 8300 $
  • GDP – megoszlás szektorok szerint: mezőgazdaság 13,8%; ipar 30,7%; szolgáltatás 55,6%.
  • Munkaképes lakosság: 3,41 millió
  • Foglalkoztatási ágak: mezőgazdaság 55%; ipar: 23%; szolgáltatás: 22%.
  • Munkanélküliségi ráta: 13,5%
  • Lakosság a szegénységi küszöb alatt: 7,4%
  • Infláció: 3,2%
  • Mezőgazdasági termékek: olajbogyó, olívaolaj, gabona, paradicsom, narancs- és citromfélék, cukor, datolya, mandula; marhahús, tejtermékek
  • Elektromosság – termelés: 11,56 milliárd kWh
  • Elektromosság – felhasználás: 10,76 milliárd kWh
  • Elektromosság – export: 10 millió kWh
  • Elektromosság – import: 5 millió kWh
  • Export – partnerek: Franciaország 33.1%, Olaszország 25.3%, Németország 9.2%, Spanyolország 6.1%
  • Import – partnerek: Franciaország 25.1%, Olaszország 19%, Németország 8.5%, Spanyolország 5.3%

Gazdasági ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunézia mezőgazdaságának vezető ága a földművelés, mely nagyjából fedezi az itteni szükségleteket. Legfontosabb terményei a búza, árpa, burgonya, szőlő, narancs és a zöldségfélék valamint az olajbogyó, a sivatagi oázisokban pedig a datolya. Az állattartás: a csapadékosabb területeken a szarvasmarha, míg a szárazabb területeken a juhok és a kecskék legeltetése.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország ásványkincsekben gazdag, melyek közül a foszfát világgazdasági jelentőségű, de található itt kőolaj, földgáz és vasérc is. Az itt bányászott termékek egy részét, (például a műtrágya-, kénsavgyártás, kohászat, acélgyártás) míg másik részét exportálják. A feldolgozóipart főként a textilipar valamint az összeszerelő üzemek (hajógyártás, autóösszeszerelés) képviselik, de fejlődik az elektronikai és az elektrotechnikai ipara is. Emellett keresettek a hagyományos kézműipari termékei is; kerámia, bőráru, és a szőnyegek.

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunézia az 1970-es években nyitott a turizmus előtt. Az észak-afrikai méretekben kis ország a legjelentősebb turizmussal rendelkező afrikai országok közé emelkedett.

Az idegenforgalom túlnyomó része a tengerpartra koncentrálódik. A Földközi-tenger partjainak teljes hosszában turisztikai zónákat alakítottak ki. A tömegturizmusra alapozva szállodaláncok épültek.

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A4-es autópálya, Tunisz-Beja
Vidéki út, Hathermine
Tunisz nemzetközi repülőtere

Közút[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tunéziai közlekedési hálózat központja a főváros, Tunisz. 2004-ben 18 997 km közúthálózat volt Tunéziában, amiből 12 310 km szilárd burkolatú volt. Az ország közúton megközelíthető Algériából, Marokkóból, Egyiptomból és Líbiából. A fontosabb városok között jó utak húzódnak.

Autópálya a főváros, Tunisz és Sousse között húzódik, továbbá ez folytatódni fog Sfaxig.

Vasút[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunéziában összesen 2152 km vasútvonal van; ebből 468 km normál nyomtávú (1435 mm-es), valamint 1674 km keskeny nyomtávú (1000 mm-es). Az ország vasúthálózata nem jelentékeny, inkább a magyar HÉV-hez hasonló jellegű. Vasúton Algériából és Marokkóból közelíthető meg Tunézia.

A vonalakat az SNFCT, a tunéziai vasúttársaság üzemelteti.

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunézia egy kiterjedt vezetékrendszerrel rendelkezik: az országban 3059 km földgázvezeték, 1203 km olajvezeték és 345 km finomított szénhidrogén vezeték húzódik.

Az ország legfontosabb kikötője Tuniszban található. Ezen kívül fontos kikötővárosok: Bizerte, Gabès, La Goulette, Sfax, Sousse és Zarzis.

A tunéziai kereskedelmi flotta 7 (legalább 1000 bruttó regisztertonnás) hajóból áll.[1]

Tunézia – a nagy turizmusnak köszönhetően – 30 repülőtérrel rendelkezik, melyek számos nemzetközi járatot is fogadnak. A legfontosabb a tuniszi Al-'Uwaynah repülőtér, de fontosak Sfax, Houmt Essouk, Monastir, Touzeur és Tabarka repterei is. A nemzeti légitársaság a TunisAir.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dugga ókori romjai
Palais de la municipalité Tuniszban
Készül a hagyományos tunéziai kenyér

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális világörökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunéziában az UNESCO a következő helyszíneket nyilvánította kulturális világörökséggé:

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tunézia 2 fontos sportja a labdarúgás és a kézilabda. 2004-ben az ország rendezte az afrikai kupát (labdarúgás). Eddig négy alkalommal vettek részt a világbajnokságon: 1978, 1998, 2002, 2006. Fontosabb egyesületek: Espérance Sportive de Tunis, Club Africain, Étoile sportive du Sahel, Club sportif Sfaxien.

Kézilabda terén a férfiak 2005-ben a 4. legjobbak lettek a világon.

Ünnepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Field listing: Merchant marine. CIA World Factbook. (Hozzáférés: 2010. április 1.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tunézia témájú médiaállományokat.
Wikitravel
A Wikitravel tartalmaz Tunézia témájú leírást.