Punok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pun egy történelmi nép volt, amely Észak-Afrika (nagyjából a mai Tunézia) területén élt. A punok a föníciai gyarmatosítók utódai voltak, akik Fönícia hatalmának meggyengülését követően fokozatosan függetlenítették magukat, egy fejlett államot hoztak létre, melyet központjáról Karthadesnek (Karthágó) neveztek el [1] . Mivel azonban az állam a Római Köztársaság riválisa volt, ezért összetűzésbe került vele és három háborút követően, Róma teljesen megsemmisítette az államot, ám ezzel a pun nép nem halt ki rögtön, hanem még az 5. század-ban is éltek képviselőik Észak-Afrika területén.

A punok története, kultúrája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karthágó és gyarmatai az i. e. 3. században

A punok ősei Föníciából érkező gyarmatosítók voltak. Karthágó várost Türosz-ból érkező telepesek alapították, a hagyomány szerint Dido vezetésével, aki a város első királynője lett. A telepesek magukkal vitték a város istenének, Melqart-nak tiszteletét, ezenkívül pedig a föniciaiak több más istenének tiszteletét is, amelyek közül a legfontosabb Baál volt. Később számos környező nép istenét is átvették és "beépítették" vallásukba, így például a görög Dionüszosz és Apollón kultuszát.

Idővel a föniciaiak keveredtek az őshonos berber törzsekkel, ennek köszönhetően alakult ki a pun nép. A pun kultúra különböző, szomszédos népek kultúráit egybeolvasztotta, de a régi szokásaik jó részét is megtartották, így például az emberáldozatok szokását is.

A punok felfedező utakat is tettek Nyugat-Afrika térségében. A leghíresebb pun felfedező Hanno volt, aki gyarmatosítás érdekében tengeri utazást tett előbb a mai Marokkó partjai mentén, majd tett egy utazást, amelynek során egészen a mai Gabon partjaiig eljutott. Utazásairól írt egy pun nyelvű összefoglalót, de ez később, a római hódítást követően megsemmisült, viszont egy erről készült görög másolat hiányosan a mai napig fennmaradt. Hanno ebben a művében ír az afrikai bennszülöttekről, valamint megemlít "egy nagy, emberhez hasonló majmot", amelyet leírása alapján a gorillával lehet azonosítani.

A szicíliai és pun háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karthágó hamar a térség vezető gazdasági és katonai nagyhatalmává vált, emiatt rossz viszonyba került a dél-itáliai görögökkel és a Római Köztársasággal. A görögök és punok között I. e. 600-ban háború tört ki Szicília birtoklásáért, amely kisebb - nagyobb szünetekkel I. e. 265-ig tartott (Szicíliai háborúk). Végül megállapodás született a görögök és a rómaiak között, melynek értelmében felosztották a szigetet: A nyugati - nagyobbik - részt megkapták a punok, míg a keleti rész görög kézen maradt.

A szicíliai háborúk lezárása után egy évvel azonban háború tört ki a punok és Róma között, amely i. e. 241-ig eltartott, de végül is a punok elvesztették, így a teljes Szicília római kézbe került. I. e. 218-ban újabb háború tört ki a két ország között, amelyben a pun hadsereget a zseniális hadvezér, Hannibál vezette. A punok kezdetben sikert sikerre halmoztak, sőt a pun katonák már Róma falait is megközelítették, azonban nem sokára megfordult a hadiszerencse és a rómaiak végül is I. e. 201-ben a Zamai csatában döntő vereséget mértek Hannibál seregére.

A második pun háborút követően Karthágó hatalma meggyengült, elvesztette a földközi-tengeri hegemóniát és elvesztette az összes gyarmatát is. A rómaiak ekkor azonban még nem pusztították el a várost.

Idővel felerősödött azoknak a római szenátoroknak a hangja, akik Karthágó teljes pusztulását kívánták. Az egyik szenátor, Marcus Portius Cato Maior, minden egyes felszólalását azzal fejezte be, hogy "Egyébként javaslom, hogy Karthágót le kell rombolni". Végül is a római hadsereg i. e. 149-ben újra megtámadta Karthágót, majd hosszú ostrom után, i. e. 146-ban bevette a várost és földig rombolta, a helyét pedig sóval behintették, hogy ne teremjen meg semmi rajta, az életben maradt lakosság jó részét pedig eladták rabszolgának.

A punok Karthágó pusztulása után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karthágó eleste nem jelentette a pun nép pusztulását is. Habár a megmaradt pun lakosság kénytelen volt kiköltözni Karthágóból és környékéről, még hosszú ideig fennmaradtak. Egyesek idővel romanizálódtak, de a többségük megtartotta nyelvét és kultúráját. I. e. 46-ban Caius Iulius Caesar felszedette a sóréteget Karthágó földjéről, és újjáépítette a várost. Ezt követően Karthágó vidéke egy nagyon gazdag terület lett, amely egyúttal a Római Birodalom éléskamrájává is vált.[1]

Septimus Severus római császár apai ágon pun ősökkel is rendelkezett.

Hiteles feljegyzések szerint Septimus Severus római császár is apai ágon pun eredetű volt, tehát a Severus dinasztia, mely négy császárt adott a Római Birodalomnak pun eredettel is rendelkezett. Más híres pun eredetű személyek: Tertullianus ókeresztény teológus, Szent Perpetua vértanú és Szent Cyprianus vértanú.

Miután a kereszténység megtűrt vallás lett (313), a punok közül sokan felvették a vallást. Erről Hippói Szent Ágoston így írt egy 412-ben létrehozott művében: "A pun keresztények a keresztséget nem másnak, mint megmentésnek, Jézus Krisztus megváltását pedig nem másnak, mint életnek tartják."

A pun nép maradéka valószínűleg azt követően tűnt el, hogy a vandálok meghódították Észak-Afrikát.

A pun nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pun nyelv vagy karthágói nyelv a sémi nyelvek közé tartozó kihalt nyelv, a föníciai származéka, közeli rokona volt az ókori zsidó, arab és más kánaáni nyelveknek. A punt Észak-Afrikában és néhány földközi-tengeri szigeten beszélték, ahol a punoknak (karthágóiaknak) birtokuk volt.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a punics című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

  • B. H. Warmington: Carthage, 1969.
  • T. A. Dorey, D. R. Dudley: Rome against Carthage, 1971.
  • N. Davis: Carthage and her Remains, 1985.
  • Ókori lexikon I–VI. kötet, szerk. Pecz Vilmos, Franklin Társulat, Budapest, 1904.
  • Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tatár Éva, Tisza László: Történelem 2. Reáltanoda Alapítvány, 2005.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]