Vandálok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A vandálok kifosztják Rómát. Heinrich Leutemann (1824-1904) festménye.

A vandálok egy keleti germán nép tagjai voltak, akik az 5. század folyamán vették birtokukba a Római Birodalom észak-afrikai területeit. Nevüket őrzi a mai Andalúzia, amelyet eredetileg az arabok (mórok) a vandálokra utalva al-Andalúsznak neveztek el. Ez azt valószínűsíti, hogy a vandálok itt telepedtek le, mielőtt Afrikába vándoroltak volna.

Nagy Theodorik, a gótok királya és a vizigótok kormányzója házassága révén a vandálok, a burgundok és a frankok szövetségese is volt.

A vandálok eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Przeworsk-kultúra

A 19. században a vandálokat először az úgynevezett przeworski kultúrával azonosították. Ellentmondásos a vélemény a vandálok és egy másik germán népcsoport, a lugiak kapcsolatáról. Az akadémikusok szerint két lehetőség van: a vandálokat korábban lugiaknak nevezték, vagy a vandálok a lugiak szövetségéhez tartoztak.

A nevek hasonlósága alapján feltehető, hogy a vandálok őshazája Norvégia (Hallingdal), Svédország (Vendel) vagy Dánia (Vendsyssel) területén volt. A feltételezések szerint a Kr. e. 2. században a vandálok a Balti-tengert átszelve a mai Lengyelország területére vándoroltak, Kr. e. 120 körül pedig Sziléziában telepedtek le. 98-ban Tacitus az Odera és a Visztula közé helyezte területüket (Germania provincia); feltevését később mások is megerősítették: Jordanes szerint a vandálokat és a rugiakat a gótok kiszorították. Ez alátámasztani látszik a vélekedést, hogy a vandálok a przeworski kultúra területén éltek azután, hogy a gótok wielbarki kultúrája bizonyos területeken felváltotta a przeworskit.

A középkorban sokan úgy gondolták, hogy a vandálok a lengyelek ősei voltak. Ennek két oka volt: valószínűleg a vandálokat összekeverték a vendekkel, és mindkét népcsoport azon a helyen élt, ahol a középkorban a lengyelek. 796-ban, az Annales Alamannici című szövegben van egy rész: „Pipinus … perrexit in regionem Wandalorum, et ipsi Wandali venerunt obvium (Pipin a vandálok területére ment, de a vandálok megtámadták).” Az Annales Sangallenses ezt a rajtaütést 795-re teszi, és egyetlen rövid mondattal tudósít róla: „Wandali conquisiti sunt (A vandálokat legyőzték).” Ez azt jelenti, hogy a középkori történetírók az avarokat is vandáloknak nevezték.

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kék színnel látható a vandálok útja

A vandál nép két törzsből állt: a silingi- és a hasdingi vandálokból. A markomann háború idején (166-181) a silingi vandálok egy Magna Germania nevű területen éltek, amit ma Sziléziának hívnak. A 2. században a hasdingi vandálok Raus és Rapt (vagy Rhaus és Raptus) király vezetésével dél felé vándoroltak, a rómaiakat először a Duna alsó folyásánál támadták meg. 271 körül Aurelianus császárnak meg kellett erősíttetnie a Duna középső folyásának védelmét. Ezután békét kötöttek, a vandálok pedig Dacia nyugati részén és Pannoniában telepedtek le.

Jordanes A gótok története című műve szerint a hasdingi vandálok I. Constantinus uralkodása idején kerültek konfliktusba a gótokkal. Akkoriban a vandálok azon a területen éltek, amit később a gepidák vettek birtokba; itt „keletről a gótok, nyugatról a markomannok, északról a hermanariak, délről pedig a Hister (Duna) vette körül őket.” A vandálokat Geberik gót király támadta meg, és a csatában a vandál király, Visimar is elesett. A vandálok ezután Pannoniába vándoroltak, ahol I. Constantinus (330 körül) a Duna jobb partján földet adott nekik; itt körülbelül hatvan évig éltek.

Innen 400-ban vagy 401-ben – valószínűleg a hunok elől menekülve – Godigisel király vezetésével és szövetségeseikkel (az alánokkal és a svévekkel) nyugat felé vándoroltak. Később a silingi vandálok egy része is csatlakozott hozzájuk. Ebben az időben a hasdingi vandálok már felvették a keresztény hitet. Valens császár uralkodása idején (364-378) tértek át az arianizmusra, mely ellentétben állt a keresztény vallás hivatalos Szentháromság-felfogásával. Az ariánus hit követői között volt Stilicho, Honorius császár egyik befolyásos embere is.

Gallia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

406-ban a vandálok Pannoniából a Duna mentén különösebb nehézség nélkül nyugatra vándoroltak. A Rajnánál azonban a frankok útjukat állták, ők irányították a romanizált Gallia északi területeit. A csatában húszezer vandál – közöttük Godigisel is – meghalt, de később az alánok segítségével sikeresen legyőzték a frankokat. 406. december 31-én a vandálok átkeltek a befagyott Rajnán és feldúlták Galliát. Godigisel fia, Gunderich vezetésével nyugat és dél felé indultak és kifosztották a vidéket.

Az Ibériai-félsziget[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európa 411-ben

A három szövetséges nép (vandálok, alánok, szvébek egyaránt a Pireneusi-félszigeten fejezte be a hosszú hadjáratot. Ott letelepedtek, és királyságokat alapítottak (az asdingi és a silingi vandálok külön-külön). Ezek az új államocskák rövid életűeknek bizonyultak: a nyugati gótok nyomásának csak a Szvéb királyság tudott hosszabb ideig ellenállni.

Afrika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

429-ben Bonifatius Afrikába hívta őket, hogy támogassák a Római Császárság elleni hadmozdulatait, és ettől az időponttól számítjuk a vandál királyság létezését is. Bonifatius hamarosan kiegyezett a Római Birodalommal, de a vandálokat Afrikában maradtak, és ezt tudomásul véve 435-ben a hippói békekötés alkalmával letelepedési egyezményt is kötöttek velük. A vandál királyság végleges területe 442-ben alakult ki: a királyság központja Karthágó lett, és az új foedus szerződés értelmében hozzá tartozott Proconsularis, Tripolis és Numidia is.

Róma kifosztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Afrika elestével mind a nyugati, mind a keleti birodalom fő gabona ellátási forrása és a Mediterrán kereskedelem létfontosságú központja veszett el a Nyugatrómai Birodalom számára. A Keletrómai Birodalom három alkalommal, 431-ben Hippo felmentésére, majd 440 és 441-ben küldött flottát a területek visszaszerzésére, ám miután mindhárom akció kudarcot vallott, a III. Valentinianus vezette Nyugatrómai Birodalom kénytelen volt békét kötni és elfogadni a Vandál királyságot mint független hatalmat. A kialakult helyzet elismerését az is szentesítette, hogy 445-ben Geiserik fiát, Huneriket Eudoxiával, a császár lányával jegyezte el. Ezzel elsőként alakult önálló, szuverén germán királyság a birodalom területein belül.[1] 455-ben az előző évben meggyilkolt Aëtius volt katonája megölte III. Valentinianust, melyet Geiserik a birodalommal kötött korábbi megállapodása felrúgásaként értelmezett és Róma instabil helyzetét kihasználva 455 június 2-án seregével elfoglalta és kifosztotta Rómát. A vandálok rengeteg zsákmánnyal, rabszolgával, Valentinianus özvegyével és két lányával tértek vissza Karthágóba.[2]

A vandál állam ideiglenes megszilárdulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hanyatlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vég[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európa és a Mediterráneum I. Justinianus uralkodásakor

A vandálok és alánok uralmát végül a bizánci beavatkozás döntötte meg: mintegy száz évvel afrikai királyságuk alapítása után, 533-ban I. Justinianus elérkezettnek látta az időt, hogy nagyszabású hadjáratot indítson nyugat felé, az univerzális birodalom helyreállításának érdekében. (Előzőleg 532-ben békét kötött I. Huszrau perzsa nagykirállyal, hogy biztosítsa a keleti határt.) Érdemeinek elismeréseként I. Justinianus kinevezte Belisariust a vandálok elleni szárazföldi és tengeri expedíció élére 533-ban. Bizáncnak politikai, vallási és stratégiai érdekei voltak a vandálok elleni támadás megindítására: a bizáncbarát Hilderiket Gelimer megfosztotta trónjától, és megölte. Ez jó ürügyet nyújtott Bizáncnak a támadás elindítására. Emellett az ariánus vandálok szisztematikusan üldözték a többi keresztényt, akik közül sokan a Bizánci Birodalomban kerestek menedéket. Továbbá Justinianusnak gazdasági érdeke is fűződött az észak-afrikai vandál területek megszerzéséhez, hogy így biztosítsa a Földközi-tenger vandál flotta ellenőrzése alatt álló nyugati felében a kereskedelmi útvonalak járhatóságát.

533 nyarának végén Belisarius 18 ezer emberével[3] partraszállt Leptis Magna városának közelében, ahonnan a part mentén haladt tovább Karthágó felé. Tíz mérföldre Karthágótól Gelimer és Belisarius erői végül az Ad Detiumi csata során csaptak össze 533. szeptember 13-án. A csata csaknem bizánci vereséggel zárult, Belisarius seregei megfutamodtak, azonban Gelimer az üldözésük helyett a csatában elesett testvére, Amatus eltemetésével foglalkozott. Ez időt adott Belisariusnak, hogy rendezze sorait. Ezután ellentámadásba ment át és legyőzte Gelimert, majd elfoglalta Karthágót. A tricameroni csatában aratott bizánci győzelmet követően 534 elején a Monte Papuán Gelimer megadta magát. Észak-Afrika régi római provinciái visszakerültek a Birodalomhoz. Érdemei elismeréseként Belisarius diadalmenetben térhetett haza Konstantinápolyba. Ez volt a Római Birodalom történetének utolsó diadalmenete, melynek során bemutatták a jeruzsálemi templom vandáloktól visszaszerzett kincseit. A helybéli berberek egészen 548-ig gerilla-hadviselést folytattak a bizánciak ellen, mindhiába: a tartományt sikerült tartósan a Keletrómai Császársághoz csatolni.[4]

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vandálok leszármazottainak gondolták hosszú időn át a Magyarországon élő szlovén kisebbséget. Ennek oka az volt, hogy a németek wendisch névvel illették az itteni szlovénokat (a magyarok ezután a szó után nevezik őket vendeknek) és a vend-vandál név összecsengése miatt is született az elmélet.

A vandálok királyai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vandál nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vandál nyelv a gót nyelv legközelebbi rokonának számító kihalt ókori germán nyelv. Gyakorlatilag semmit sem lehet tudni a nyelvről, mind a mai napig ismeretlen a szókincse, kiejtése és jellege. Ismert néhány vandál eredetűnek tartott személy-, illetve földrajzi elnevezés. Ezek azonban az évszázadok során különféleképpen alakultak, tehát nem árulhatnak el sokat a nyelvről. Az egyetlen jelentős és máig használatos kifejezés, amely a vandálok történelmi jelenlétére utal, Andalúzia, amely az arabból átjött Al-Andalus névből van, jelentése vandálok földje.

Művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az afrikai vandál sírokból is előkerültek ékszerek: színes gyöngyláncok, rekeszzománcos, gránát, kék, zöld, türkiz és ámbra berakásos függők, vállcsatok. Ezek azonban durvább megmunkálásúak, mint gótoké vagy a frankoké, és azt sem lehet tudni, hogy saját készítésűek, vagy rablott holmik. Az ékszerek stílusa a dél-oroszországi ötvösművészet jellegzetességeit mutatja, de ilyen darabok más germán népeknél is készültek.

Thrasamund király alatt az udvar és az arisztokrácia a római kultúra felé fordult. A király fürdőket építtetett és újjáélesztette az iskolarendszert. Felicianus Grammaticus tanítványai között nem csak vandálok voltak, és az ő tanítványa volt Luxorius, a költő is. Az arisztokraták kedvelték a színházat, a lóversenyeket és a táncot, a költők pedig arisztokratákat dicsőítő verseket írtak.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Pósán 1997, 63., 91-92. o.
  2. Pósán 1997, 92-94 o.
  3. Belisarius seregének létszámát 18 ezerre teszi: Orosz István: A Keletrómai Birodalom. In: Európa a korai középkorban. Debrecen, 1997. 193. o.
  4. Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 76. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Thrasamund. Kossuth Könyvkiadó, 1994. ISBN 963-09-3695-X
  • Pósán László: A keleti germánok vándorlása. In: Angi J. et al.: Európa a korai középkorban. Debrecen, 1997.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]