Privatizáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A privatizáció vagy magánosítás az állam tulajdonát képező vagyontárgy magánkézbe adása. Tágabb értelemben valamely kormányzati feladat (pl. az adók behajtása vagy büntetés-végrehajtás) a magánszféra szereplője számára történő kiadását is privatizációnak nevezik[1].

Az ellentétes irányú gazdasági jogi folyamat neve államosítás. Az államosított tulajdon visszaadását eredeti tulajdonosának reprivatizációnak nevezzük.

Egy állami vállalat privatizációja történhet az egész vállalat értékesítésével egy stratégiai befektető számára, a vállalat részvényeinek tőzsdén való értékesítésével, vagy a kuponos privatizáció révén a lakosság tagjai között egyenlő mértékű, résztulajdonná konvertálható értékpapír szétosztásával. A cég dolgozói és a menedzsment is megvásárolhatják a vállalat egészét vagy egy részét, Magyarországon a Munkavállalói részvénytulajdonlási program (MRP) tette ezt lehetővé, állami hiteltámogatással.

Privatizációt támogató nézetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A privatizáció támogatói úgy hiszik, a saját tőkéjét kockáztató befektető a szabadpiaci verseny révén eredményesebben képes gazdálkodni vagyonával (nem csak a vállalatok, pénzintézetek, de közüzemek és közszolgáltató intézmények esetében is), mint az állam. Nézetük szerint a magánosítás idővel alacsonyabb árakhoz, magasabb minőséghez, több választási lehetőséghez, gyorsabb szállításhoz, kisebb korrupcióhoz és bürokráciához vezet. A privatizáció legtöbb támogatója nem ért egyet azzal, hogy mindent el kellene adni. Ahol a piac kudarcot vall (market failure) és a természetes monopóliumok általában kivételek. Az ausztriai iskola közgazdászai és az anarchokapitalisták mindent privatizálnának, beleértve magát az államot is.

A privatizáció alkalmas arra is, hogy az állami költségvetés mérlegét javítsa, egyrészt az eladott vállalatok ellenértéke révén, másrészt pedig megszabadulva a veszteségeket termelő vállalatoktól.

Privatizációt ellenző nézetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A privatizáció ellenzői vitatják, hogy a kormányzatot nem ösztönzi semmi arra, hogy jól üzemeltesse az állami vállalatokat. Szerintük a kormányzat a nép által megbízott, meghatalmazott tulajdonos; ha az általa irányított állami vállalatok rosszul gazdálkoznak, elveszíti az emberek támogatását és szavazatait, ellenkező esetben megnyeri azokat. Így a demokratikus kormányzatokat a jövőbeli választások ösztönzik arra, hogy hatékonyan üzemeltesse az állami tulajdont.

Vannak, akik csak egyes területek magánosítását ellenzik, pl. a szociális szférát (börtönök, alapvető egészségbiztosítás, oktatás) óvnák meg a szabad piac megjósolhatatlan vagy könyörtelen viselkedésétől. Azokat a javakat sem ajánlják privatizálni, ahol az állami szerepvállalás a társadalom számára előnyös, mivel nehéz profitábilisan működtetni; ilyen például a nemzetbiztonság. A természetes monopóliumok definíció szerint nem alkalmas terepei a piaci versengés kialakulásának, ezért az állam jobban menedzselheti ezeket.

A magyarországi privatizáció során gyakran emeltek szót az állam javainak „elkótyavetyélése”, „külföldiek kezére játszása” ellen is.

Privatizáció Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon a rendszerváltás előtt, és annak első időszakában a joghézagokat kihasználó spontán privatizáció volt jelentős. A központilag vezérelt privatizációt az Állami Vagyonügynökség és utódszervezetei bonyolították le. Ennek során az 1939–1990 között a magyar állam által igazságtalanul elvett magántulajdon kárpótlásául kiadott kárpótlási jegyekkel is lehetett fizetni.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Chowdhury, F. L. ‘’Corrupt Bureaucracy and Privatisation of Tax Enforcement’’, 2006: Pathak Samabesh, Dhaka.