São Tomé és Príncipe

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
São Tomé és Príncipe Demokratikus Köztársaság
República Democrática de São Tomé e Príncipe
São Tomé és Príncipe Demokratikus Köztársaság zászlaja
São Tomé és Príncipe Demokratikus Köztársaság zászlaja
São Tomé és Príncipe Demokratikus Köztársaság címere
São Tomé és Príncipe Demokratikus Köztársaság címere
Nemzeti mottó: Unidade, Disciplina, Trabalho
Egység, Fegyelem, Munka
Nemzeti himnusz: Independência total
LocationSaoTomeAndPrincipe.png

Fővárosa São Tomé
é. sz. 0° 19′, k. h. 6° 36′
Államforma köztársaság
Vezetők
Államfő Manuel Pinto da Costa
Miniszterelnök Patrice Trovoada
Hivatalos nyelv portugál
Függetlenség Portugáliától
kikiáltása 1975. július 12.

Tagság ENSZ, Afrikai Unió, Latin Unió, Portugál Nyelvű Országok Közössége (CPLP)
Népesség
Népszámlálás szerint ismeretlen +/-
Becsült 187 356 [1] fő (2012. május)
Népsűrűség 160,6 fő/km²
GDP 2007
Összes 144 000 000 USD
PPP: 256 000 000 USD
Egy főre jutó 766,25 USD/fő
PPP: 1282,70 USD/fő
Földrajzi adatok
Terület 1001 km²
Víz 0%
Időzóna GMT (UTC{{{eltérés UTC-től}}})
Egyéb adatok
Pénznem São Tomé és Príncipe-i dobra (STD)
Nemzetközi gépkocsijel STP
Hívószám 239
Internet TLD .st

São Tomé és Príncipe [sauⁿtəmā- -pr'ĩsipə] Afrika nyugati partjainál, a Guineai-öbölben, az Egyenlítő mentén található São Tomé, illetve Príncipe szigetét magában foglaló független köztársaság.

Területét tekintve Afrika második legkisebb országa (1001 km²), lakossága mintegy 160 ezer fő. A vulkáni eredetű, bazaltkőzet borította szigetek éghajlata trópusi. A nagy területen fennmaradt esőerdők számos endemikus, csak itt honos növény- és állatfajnak adnak otthont. São Tomé 1485-től, Príncipe 1502-től állt a portugál korona gyarmati függésében mint fontos cukornád-, majd kakaótermő terület. Teljes függetlenségét közel fél évezredes fennhatóságot követően, 1975-ben nyerte el Portugáliától. Az 19751991 közötti Pinto da Costa-rezsimet marxista-leninista politikai berendezkedés, egypártrendszer jellemezte, s a szigetország csak 1991-ben indult el a demokratikus átmenet útján.

Az elmaradott gazdaságú ország lakosságának nagy része a szegénységi küszöb alatt él. Noha a trópusi éghajlat és a vulkáni talaj kedvező feltételeket biztosít az ültetvényes gazdálkodásnak, csaknem mindenben behozatalra szorul, a kivitel döntő hányadát a kakaóbab teszi ki. Ipara a hazai termények feldolgozására szorítkozik, napjainkban a szolgáltatóipar, azon belül is különösen az idegenforgalom van fellendülőben.

A lakosság jelentős részét az egykori fekete rabszolgák utódai teszik ki, rajtuk kívül kisszámú európai, félvér, illetve egy sajátos néprajzi csoport tagjai, a ngolák élnek a szigeten. A portugál nyelv helyi változatát beszélő São Tomé-iak jelentős része római katolikus.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Műholdfelvétel a szigetekről

A két vulkanikus sziget, a déli São Tomé-sziget (Ilha do São Tomé, 836 km²) és az északi Príncipe-sziget (Ilha do Príncipe, 128 km²) egymástól 170 km-re fekszenek északkelet–délnyugati irányban az Atlanti-óceánhoz tartozó Guineai-öbölben. Afrika nyugati partjai közelében, az Egyenlítő mentén, attól északra találhatóak (São Tomé: é. sz. 0° 14’ 30”, k. h. 6° 37’ 29”; Príncipe: é. sz. 1° 36’ 33”, k. h. 7° 23’ 48”). A két nagyobb szárazulaton kívül több apróbb, lakatlan sziget is a szigetcsoporthoz tartozik.

Éghajlat • Az Egyenlítő közelségének következményeként a szigetország éghajlata trópusi esőerdei. Az évi középhőmérséklet a parti síkságokon 24–26, a hegyvidéki területeken 19–21 °C-os. A szeptembertől május közepéig tartó esős évszakban bőséges csapadék hull a szigetekre, az éves csapadékmennyiség helyenként eléri a 4000–7000 mm-t is.

Domborzat és vízrajz • A szigetállam a hatalmas kameruni vulkáni vonulat középső területén fekszik, a szigeteket tulajdonképpen kialudt rétegvulkánok kúpjai alkotják (Pico de São Tomé, 2024 m; Pico do Príncipe, 927 m). A jellemző takarókőzet a bazalt, illetve Príncipe déli részén a fonolit és a tefrit. A hegyeket a São Tomén és a Príncipén egyaránt a partvidék homokos síksága övezi. A központi vulkáni kúpokról több kisebb vízfolyás fut a partvidék felé. São Tomé legnagyobb folyója a Rio Ió Grande, Principéé a Rio Papagaio.

Természetvédelem • Növény- és állatföldrajzi szempontból a szigetek ökoszisztémája sajátos, bár növény- és állatállományuk fajszegény, az endemikus fajok számottevőek. A természetes növénytakaró a síkvidéki, illetve a hegyi esőerdő, helyenként a szavannaerdő. A partvidéken mangrovemocsarak fordulnak elő. Az Aethiopis faunabirodalomhoz tartozó São Tomé és Principében több őshonos és endemikus madár- (törpeíbisz, São Tomé-i gébics, São Tomé-i rigó, vastagcsőrű sárgarigó stb.), kétéltű-, rágcsáló- (São Tomé-i cickány stb.) és denevérfaj (São Tomé-i örvös repülőkutya, São Tomé-i szelindekdenevér) található. São Tomé és Príncipe ökoszisztémájára a legnagyobb veszélyt a mezőgazdasági és építőipari célú erdőirtás, illetve a mezőgazdasági környezetszennyezés jelenti. A felhagyott egykori ültetvényeken másodlagos erdők alakultak ki, s 1993 óta az ország területének csaknem egynegyede természetvédelem alatt áll (Ôbo Nemzeti Park).[2]

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lakatlan szigetcsoportot feltehetően 1470/1471 fordulóján fedezték fel portugál tengerészek. 1485-ben a portugál korona birtokba vette São Tomé szigetét, ahová először az anyaországból elűzött zsidókat és fegyenceket deportálták, később az Afrikából Dél-Amerikába irányuló rabszolga-kereskedelem egyik fontos tengeri állomása lett. A 16. század közepétől megindult a cukornád, a 18. századtól a kávé és a kakaóbab intenzív termelése. A fehér ültetvényesek mellett nagyszámú fekete rabszolga került a szigetre, valamint kialakult egy szabad kreol (europid–negrid keverék) réteg. Príncipe szigetét 1735-ben csatolták São Toméhoz. 1875-ben a rabszolgákat felszabadították, s az ültetvényekre munkásokat szerződtettek más afrikai portugál gyarmatokról, főleg Angolából.

1951-ben São Tomé és Príncipe Portugália tengerentúli tartománya lett. A szerződéses munkások és a középréteget alkotó kreolok gyakorta lázadtak fel a gyarmati fennhatóság ellen. A Batepá-mészárlás néven elhíresült 1953. február 3-ai öldöklés során a gyarmati székhelyen, São Toméban a helyi katonaság több mint ezer demonstráló, fegyvertelen kreol életét oltotta ki. A szigetek függetlenségéért harcoló emigráns São Tomé-iak 1960-ban bizottságot alapítottak Comitê de Libertação de São Tomé e Príncipe (CLSTP) néven, de az emigrációból nem tudták hatékonyan érvényesíteni politikai akaratukat. Az 1974. április 25-ei portugáliai szegfűk forradalma kedvező feltételeket teremtett a São Tomé és Príncipe-i függetlenségi törekvéseknek, s az emigránsok – immár São Tomé és Príncipe Felszabadítási Mozgalma (Movimento de Libertação de São Tomé e Príncipe, MLSTP) néven – megszervezték a politikai agitációt és országszerte tiltakozások törtek ki. Mintegy 2000 portugál telepes hagyta el a szigetországot. 1974. november 26-án Portugália és São Tomé és Príncipe képviselői aláírták az algíri egyezményt, amelynek értelmében 1975. július 12-én kikiáltották az ország függetlenségét.

Az új köztársaságot 1975–1991 közötti időszakában, Manuel Pinto da Costa elnöki hivatali ideje alatt egypártrendszeren alapuló, marxista-leninista politika jellemezte. A külkapcsolatok a szocialista blokk országaira korlátozódtak, bevezették a tervgazdaságot, államosították a nagyobb vállalatokat és bankokat, betiltották a társadalmi érdekérvényesítés minden formáját és üldözték a hivatalos politikával szembehelyezkedőket. A fordulat az ország demokratizálódása felé az 1980-as évek második felében következett be, diplomáciai kapcsolatokat kezdeményeztek a nyugati világ nagyhatalmaival, fokozatosan liberalizálták a gazdaságot, s lassan megindult a politikai nyitás. 1990 szeptemberében hatályba lépett az ország demokratikus alkotmánya, s 1991 januárjában került sor az első szabad, többpárti választásokra, amely az ellenzék győzelmét hozta el. A belpolitikai helyzet mindazonáltal törékeny a szigetországban, a fordulatot követően 2008 júniusában sorrendben a tizenötödik kormány alakult meg, két ízben is – 1995 augusztusában, illetve 2003 júliusában – sikertelen katonai puccsot hajtottak végre a fennálló, demokratikus hatalom ellen.[3]

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elnöki palota

Államszervezet • São Tomé és Príncipe hatályban lévő alkotmánya 1990. szeptember 10-én lépett életbe. Ennek értelmében az ország államformája köztársaság, s a végrehajtó hatalom feje az államfő (köztársasági elnök). A köztársasági elnököt ötévente közvetlenül választják meg, s legfeljebb két elnöki ciklust tölthet be. Hivatali ideje alatt az államtanács és a minisztertanács segítségével kormányoz, egyúttal a fegyveres erők főparancsnoki tisztét is betölti. A minisztertanács elnöke a kormányfő (miniszterelnök), akit a nemzetgyűlés jelöl a posztjára, és a köztársasági elnök nevezi ki. A minisztertanács tagjait – a miniszterelnök ajánlására – szintén a köztársasági elnök nevezi ki. A törvényhozó hatalom az 55 tagú, listás szavazáson négy évre választott egykamarás nemzetgyűlés. Az ország igazságszolgáltatásának csúcsán a legfelsőbb bíróság áll. A 2006-os nemzetgyűlési választásokon megszerzett voksok alapján az alábbi São Tomé és Príncipe-i politikai pártok képviseltetik magukat a parlamentben: A Változás Erői Demokratikus Mozgalom – Liberális Párt és a Demokratikus Összetartás Pártja – Gondolkodók Csoportja alkotta koalíció (23 mandátum), a São Tomé és Príncipe Felszabadítási Mozgalma – Szociáldemokrata Párt (20), a Független Demokratikus Akció (11), valamint az Új Út Mozgalom (1).

Közigazgatás • 1995-ben Príncipe szigete politikai és közigazgatási autonómiát kapott. Az ország közigazgatásilag két tartományra (província), azok pedig további kerületekre (distrito) oszlanak: , amely 1995. április 29-én lépett életbe. A sziget ügyeit a nemzetgyűlésnek felelős héttagú regionális gyűlés és az öttagú regionális önkormányzat irányítja. Az ország az alábbi táblázatnak megfelelően 1995 óta két tartományra (província), azok pedig további hét kerületre (distrito) oszlanak: São Tomé (Água Grande, Cantagalo, Caué, Lembá, Lobata, Mé-Zóchi), Príncipe (Pagué).

Védelmi rendszer • Az ország 1977-ben megszervezett hadseregének személyi állománya 2008-ban elérte az 1000-et. A kis szigetország légierővel és haditengerészettel nem, csak parti őrséggel rendelkezik. A katonai költségvetés 2008-ban a GDP mindössze 0,8%-át tette ki (700 ezer dollárt), noha az elöregedett hadászati felszerelés és infrastruktúra modernizálásra szorul. A közrendvédelmi és a bűnüldözői feladatokat a rendőrség, illetve a bűnügyi nyomozóhivatal látja el.

Szociális rendszer • São Tomé és Príncipe egészségügyi hálózatának kiépítettsége a környező országokéhoz képest magas. Az alapfokú oktatásban való részvétel kötelező a gyermek hét és tizennégy éves kora között. 2001-ben az országban 73 általános iskola, 13 középiskola, valamint egy felsőfokú oktatási intézmény, a São Tomé-i műszaki főiskola (Instituto Superior Politécnico, 29 tanár, 117 diák) működött.[4]

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Római katolikus katedrális São Tomé-ban

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mindössze 1001 négyzetkilométernyi területen 151 000 lakos él, ennek 90%-a São Tomé szigetén (Príncipe szigetén csupán 4000 lakos él). A főváros, São Tomé lakossága eléri a 45 000 főt. Az átlagos népességszaporulat körülbelül 2,1%-os.

A lakosság 80%-a katolikus, 10%-a protestáns, 10%-a egyéb felekezetekhez kötődik. A lakosság főleg a portugál nyelvet beszéli, kisebbrészt kreolul beszél. A lakosság többsége a bantu népekhez tartozik, főleg fang, kis részben bubi, 8% mulatt, vagyis fekete–fehér félvér, egyéb 2%.[5]

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

São Tomé és Príncipe városai
Rangsor Név Lakosság Körzet
1991-es
népszámlálás
2001-es
népszámlálás
2005-ös
becslés
1. São Tomé 42 331 49 957 56 166 Água Grande
2. Santo Amaro 5 878 n.a. 8 239 Lobata
3. Neves 5 919 6 635 7 392 Lembá
4. Santana 6 190 6 228 6 969 Cantagalo
5. Trindade n.a. 6 049 6 636 Mé-Zochi
6. Santa Cruz n.a. 1862 2 045 Caué
7. Pantufo n.a. 1929 2 169 Água Grande
8. Guadalupe n.a. 1 543 1734 Lobata
9. Santo António 1000 1010 1156 Pagué
10. Santa Catarina n.a. n.a. 971 Lembá
11. Porto Alegre n.a. n.a. 334 Caué

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Piackép a fővárosban

São Tomé és Príncipe a legkevésbé fejlett országok közé tartozik. Gazdasága nagyban függ a helyben termesztett növények (kakaó, kókuszdió stb.) exportjától, ugyanakkor a fogyasztási és termelési javak legtöbbjében a kivitelt többszörösen meghaladó volumenű behozatalra szorul, folyó fizetési mérlege negatív (-55 millió USD, 2007). Viszonylagos földrajzi elszigeteltsége, az ebből fakadó szállítási nehézségek, a kiaknázható ásványi nyersanyagok hiánya, illetve a szűk belső piac folyamatos gazdasági nehézségek elé állítják a kormányzatot. Az ország gazdasági segélyekre szorul, s külső adósságállománya folyamatosan nő (318 millió USD, 2002). Több, a gazdaság felzárkóztatását segítő nemzetközi program részese, s a kormányzat is igyekszik a korrupcióval harcolva feszes pénzügyi politikát folytatni, a főbb makrogazdasági és foglalkoztatottsági mutatók miatt azonban a világ sereghajtói közé számítják São Tomé és Príncipét. Az egy főre jutó bruttó hazai össztermék 766,25 USD (2005; vásárlóerő-paritáson számolva 1282,70 USD), az infláció 18%-os (2007; 2005-ben egy USD középárfolyamon 10 577,97 dobrát tett ki), a munkanélküliség 14,4%-os (2000), s a lakosság 54%-a él a szegénységi küszöb alatt.

Mezőgazdaság • A kedvező adottságú, termékeny vulkáni talajnak, valamint a csapadékban bő trópusi éghajlatnak köszönhetően hagyományosan ültetvényes gazdálkodáson alapuló agrárország. 2007-ben a GDP 14,9%-át a mezőgazdaság, 14%-át az ipar, 71%-át a szolgáltatások adták. 2003-ban az ország területének 48,96%-a állt folyamatos mezőgazdasági művelés alatt (2003), ennek 39,63%-a ültetvény, 8,33%-a szántó és kert, 1,0%-a legelő. A kis és közepes méretű családi gazdálkodásokban folyó földművelés legfontosabb terménye a kakaóbab (4000 t, 2002), ez adja az ország kivitelének 90%-át. További jelentős mezőgazdasági termények a kávé, a pálmaolaj, a kókuszdió, a kókuszzsír, a kopra, a tárógyökér és a banán, valamint a trópusi virág. Az állattenyésztés kevésbé jelentős, a belső piac ellátására sem elegendő az állatállomány (baromfi, sertés, kecske, szarvasmarha, juh). Egyre jelentősebb a halászat, emellett a kormány nagy összegekért külföldi országoknak adja ki a környező felségvizek halászati jogát. Az ország területének 29%-át védelem alatt álló esőerdők foglalják el, további 300 km²-nyi másodlagos erdők, illetve 320 km²-nyi szavannaerdők, ligetek gazdasági haszonvétele a helyi építőipart szolgálja ki, illetve a tüzelőanyag-ellátást biztosítja.

Ipar • A két sziget ásványkincsekben szegény, mindössze néhány külszíni agyag- és kőbánya üzemel. Emellett – bár az eddigi próbafúrások eredménytelenek voltak, amennyiben nem jártak kereskedelmi minőségű nyersanyag felszínre hozatalával – az ország gazdasági helyzetén jelentősen javíthatna a Guineai-öbölben a közelmúltban felfedezett kőolajlelőhelyek kiaknázása. Az ország csekély villamosenergia-szükségletének 60%-át vízenergia hasznosításával, 40%-át hőerőművekben állítják elő. Az ipart jobbára a mezőgazdasági termények feldolgozására szakosodott könnyűipar képviseli (konzervgyártás, hús- és halfeldolgozás, faipar, textilipar stb.).

Szolgáltatások • A szolgáltatóipar, azon belül pedig az idegenforgalom jelentősége egyre nagyobb, amit az infastrukturális beruházások ösztönzésével is jelez a kormányzat. Az elmúlt évtizedekben több luxusszálloda nyílt a szigeteken, de a beutazó turisták száma – noha évről évre növekszik – egyelőre a rendelkezésre álló kapacitásokat sem meríti ki. 2001-ben 7569 külföldi érkezett az országba, legtöbbjük Európából (főként Portugáliából) és a környező nyugat-afrikai országokból.

Közlekedés • Az ország 320 km-es közúthálózatának 68%-a pormentesített, a regisztrált személygépkocsik száma nem haladja meg a pár ezret. São Tomé és Príncipe vasútvonalakkal nem rendelkezik. Kereskedelmi hajóflottája 49 tengerjáró hajóból áll (86 116 BRT), a tengeri kereskedelmet két kikötő szolgálja ki (Neves, Santo António). A miniállam két repülőtérrel rendelkezik: a nemzetközi és belföldi személy- és teherforgalmat lebonyolító São Tomé-i nemzetközi repülőtérrel, illetve a két sziget közötti járatokat kiszolgáló Príncipei repülőtérrel.

Hírközlés • A hírközlési-telekommunikációs piacon 1990-től egy évtizedig a Companhia Santomense de Telecomunicações (CST) volt monopolhelyzetben. Ehhez a céghez fűződik az internetszolgáltatás (9000 internetfelhasználó, 2002), a digitális hírközlési hálózat, valamint a mobiltelefon-hálózat kiépítése (1200 mobiltelefon, 2002). Az országban több csatornán zajlik televíziós és rádiós műsorszórás.[6]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Társadalom • A korábban lakatlan szigetek népességének ma ismert etnikai-társadalmi képe a 15. század végétől folyamatosan alakult. A kisszámú fehér ültetvényes és befektető mellett a populáció 85–90%-át, legtudatosabb, önszervező rétegét a felszabadított feketék utódai, a forrók (forros) teszik ki. A fehérek és a helyiek közötti keveredés eredményeként kialakult mulatt (mulattos), mesztic (mestiços) réteg mellett számottevő társadalomalkotó elemet képviselnek a 20. században érkezett szerződéses munkások (serviçais) leszármazottai, a tongák (tongas). Sajátos identitású a São Tomé szigetén élő ngoláké (angolares), akik a 16. században az ültetvényekről elszökött rabszolgák utódai.[7]

Vallás • A lakosság 70,3%-a római katolikus, rajtuk kívül növekvő számú, 3,4%-nyi evangélikus felekezetű él az országban (2001). A mindennapi népi vallásosságra jellemzőek a keresztény és pogány elemek keveredéséből kialakult rituális elemek. A főbb keresztény felekezeteken kívül számottevő hívet tudhatnak magukénak az új apostoli reformisták (2%), a hetednapi adventisták (1,8%), a jehovisták (0,5%), valamint a bahá’í egyház.[8]

Nyelv • Az ország hivatalos nyelve a portugál, de széles körben ennek helyi változatát, a kreol (kriolu vagy kriulu) nyelvet beszélik. Ennek három fő dialektusa a São Tomé-i sãotomense vagy forro, a ngolák angolar nyelvjárása, valamint a príncipei lun’gwiye.[9]

Népköltészet • A népköltészeti hagyományok nagy szerepet játszanak a szigetek életében. A prózai folklóralkotások köréből népszerűek a gyakran szexuális célzásokban és groteszk elemekben bővelkedő népmesék, valamint a valós eseményeket megörökítő mondaszerű narratívák (contági). Széles körben népszerűek ma is a dramatikus népi játékok, amelyek egy-egy korábbi szépirodalmi mű folklorizálódott előadásai (Tchilôli, Danço Congo, Auto da Floripes stb.)

Szépirodalom • A kis nemzet szépirodalma csak a 20. században bontakozott ki, elsősorban európai (portugál) hatásra. A kedvelt témák közé tartozik az ültetvények élete, az alávetett gyarmati népek sorsa, a két sziget természeti szépségei. A lírai költészet hagyományai jóval erőteljesebbek (Francisco Stockler, Caetano da Costa Alegre, Francisco José Tenreiro, Alda do Espírito Santo, Carlos Espírito Santo és mások), mint a 20. század utolsó negyedében kibontakozó prózairodalomé (Sum Marky, Albertino Bragança és mások).[10]

Zene és tánc • A tradicionális São Tomé-i zenére a legnagyobb hatást az angolai és zöld-foki-szigeteki zenei kultúra gyakorolta és gyakorolja ma is (mint például a kizomba vagy a kadençe). Hagyományos hangszereikkel (különféle dobok és csörgők, furulyák) kísért népszerű zenei formák a socopé, az ússua, a dêxa stb. A kortárs világzene jelentős São Tomé-i képviselői Felício Mendes, Açoreano vagy Camilo Domingos.[11]

Építészet • Az ültetvények hatalmas tégla- vagy betonbarakkjai mellett a meszelt falú, fatornácos lakóépületek képviselik a helyi építészeti hagyományokat. A gyarmati korszakból fennmaradt, az európai hagyományokat követő épületek közé tartozik a São Tomé-i Santa Sé-székesegyház (1576–1958), valamint a Szent Sebestyén-erőd (1575).[12]

Képzőművészet • A klasszikus értelemben vett képzőművészet csak napjainkban van kibontakozóban. A festőművészet legerőteljesebb vonulata a népéletből merítő naiv festészet (Pascoal Viegas Vilhete, Protásio Pina és mások), valamint napjaink absztrakt expresszionista kísérletei (Eduardo Malé, René Tavares stb.). A kortárs szobrászat jelentősebb képviselői Geane Castro és Aurélio Silva.[13]

Tudomány • A kis szigetország tudományos élete és tudománypolitikája gyerekcipőben jár. Nincs tudományos akadémiája, tudományegyeteme, a főváros közgazdasági dokumentációs központja képviseli a São Tomé-i tudományos élet csúcsintézményét.[14]

Kulturális intézmények • A szigetország fővárosa ad otthont a Nemzeti Múzeumnak, a Teia d’Arte kortárs képzőművészeti galériának, a Történeti Levéltárnak és egy központi könyvtárnak.[15]

Gasztronómia • A helyi ételek alapanyagai a szigetek tipikus terményei: banán, főzőbanán, kasszava, kukorica, valamint a legkülönfélébb tengeri halak. Európai, főként portugál konyhával jobbára csak az éttermekben lehet találkozni. Tipikus helyi ételek a tucatnyi zöldség felhasználásával készült raguk, valamint a főzőbanánnal tálalt sült hal, a con-con. A frissen fejt pálmabor a helyiek egyik kedvenc itala.[16]

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rolas-sziget egy partképe

Az elmúlt években a szigetország egyre népszerűbb a külföldi turisták körében, elsősorban természeti értékeinek köszönhetően. A festői környezet (krátertavak, bazaltoszlopok, áthatolhatatlan esőerdők stb.), az egyedülálló növény- és madárvilág, a halban bő parti vizek és a néptelen, fövenyes tengerpartok egyaránt vonzzák a természet, a horgászat és a nap szerelmeseit. Az ültetvények és települések cseréptetős, meszelt falú, fatornáccal ellátott lakóházai a portugál gyarmati korszakot idézik. Ugyanakkor egyeseket a repülőjegyárak és a köztisztasági állapotok elriaszthatnak, az erős tengeráramlatok miatt a parti fürdőzés veszélyessé is válhat, továbbá a kellemetlen esős évszak is behatárolja a turistaszezont.[17]

A két sziget legfőbb látnivalói, turisták által kedvelt helyszínei a következők:[18]

  • São Tomé, Santa Sé-székesegyház • A főváros katedrálisa a legrégebbi a szubszaharai Afrika székesegyházai közül. Építését 1567-ben kezdték meg, de előbb 1580-ban a szigetre törő spanyolok, majd 1599-ben a hollandok rombolták le. A tornyok végül csak a 20. században kerültek rá, s teljesen 1958-ban készült el az épület. Figyelemre méltó az eredeti formáját őrző sekrestye, valamint az azulejóból készült Szent Háromság-falkép.
  • São Tomé, Nemzeti Múzeum • Az egykori Szent Sebestyén-erődben berendezett múzeumban történeti és néprajzi kiállítások láthatóak.
  • São Tomé, Mercado Municipal • A városi vásárcsarnok egyike az ország legelevenebb, legnyüzsgőbb részeinek.
  • São Tomé ültetvényei • A sziget kávéültetvényeinek némelyikét (São João dos Angolares, Agostinho Neto) érdemes felkeresni, hogy képet kapjunk az ültetvényeken folyó egykori és mai életről.
  • Rolas-sziget • A São Tométól délre fekvő kicsiny, fövenyes tengerpartú szigeten keresztülfut az Egyenlítő.
  • Príncipe, Santo António • Príncipe legnagyobb települése, 1758–1852 között a gyarmat székhelye volt. Az 1947-ben emelt római katolikus templomban két szent helyben faragott, több száz éves szobrát őrzik.
  • Príncipe, Banana Beach • A szigetország legszebb tengerpartja, festői környezetben.

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ünnepnapok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • január 1.: újév
  • február 3.: a mártírok napja
  • május 1.: a munka ünnepe
  • július 12.: a függetlenség napja
  • szeptember 6. a hadsereg napja
  • szeptember 30.: az agrárreform napja
  • december 21.: Szent Tamás (São Tomé) napja
  • december 25.: karácsony

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 2012-es népszámlálási adat
  2. A földrajzi fejezet forrásai: MNL 15:792–793.; Shahin 2002:570–571.; Thieme 2005:271–272.; Schlüter 2006:208–209.; Becker 2008:3.
  3. A történelmi fejezet forrásai: MNL 15:793–794.; Chabal & Birmingham 2002:291–296, 302–304.; Worldstatesmen.org
  4. Az államszervezeti és közigazgatási fejezet forrásai: ASS 2004:918–920.; MNL 15:793, 794.; African regional health report 2006:144–147.; Chabal & Birmingham 2002:296.; Lawson 1996:1316–1317.; www.electionguide.org; www.world-gazetteer.com; www.nationmaster.com
  5. Navigátor Világ Atlasz Afrika Kossuth kiadó 2011.
  6. A gazdasági fejezet forrásai: ASS 2004:910–919.; Encyclopaedia Britannica Almanac 2008:472–473.; MNL 15:793.; Chabal & Birmingham 2002:291.; www.fao.org; www.nationmaster.com
  7. Peoples of Africa 2001:427–428.; Holm 1988:280.; Becker 2008:12–13, 154.
  8. ASS 2004:921.; Becker 2008:19.; www.nationmaster.com
  9. Peoples of Africa 2001:428–429.; Holm 1988:279–282.
  10. Banham 1995:880–881.; Chabal et al. 1996:234–247.; Peek & Yankah 2004:340–342.; Becker 2008:23–27.
  11. Broughton et al. 1999:616.; Peek & Yankah 2004:343.; Becker 2008:19–22.
  12. Peoples of Africa 2001:428.; Becker 2008:116–117.
  13. Becker 2008:22–23.
  14. World of Learning 2004:1464.; Senghor 2000:144.
  15. World of Learning 2004:1464.; Becker 2008:116–117.
  16. Peoples of Africa 2001:427.
  17. ASS 2004:917.; Peoples of Africa 2001:428.
  18. Becker 2008.

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Africa South of the Sahara 33 (2004) 904–924.
  • Encyclopaedia Britannica Almanac 7 (2008) 472–473.
  • The health of the people: The African regional health report, Brazzaville, World Health Organization, 2006 ISBN 92-9023-103-3
  • Magyar nagylexikon XV. (Pon–Sek). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2002 792–794. o. ISBN 9639257141  
  • Peoples of Africa, New York, Marshall Cavendish, 2001 ISBN 0-7614-7158-8
  • The World of Learning 2004:1464.
  • Martin Banham ed., The Cambridge guide to theatre, Cambridge, Cambridge University Press, 1995 ISBN 0-521-43437-8
  • Kathleen Becker, São Tomé and Príncipe, Bradt Publications, 2008 ISBN 978-1-84162-216-3
  • Simon Broughton et al. ed., World music: The rough guide, London, Rough Guides, 1999 ISBN 1-85828-635-2
  • Patrick Chabal et al., The post-colonial literature of Lusophone Africa, Evanston, Northwestern University Press, 1996 ISBN 0-8101-1422-4
  • Patrick Chabal & David Birmingham, A history of postcolonial Lusophone Africa, London, Hurst, 2002 ISBN 1-85065-594-4
  • John A. Holm, Pidgins and creoles, Cambridge, Cambridge University Press, 1988 ISBN 0-521-24980-5
  • Edward Lawson ed., Encyclopedia of human rights, Washington, Taylor & Francis, 1996 ISBN 1-56032-362-0
  • Philip M. Peek & Kwesi Yankah ed., African folklore: An encyclopedia, New York, Routledge, 2004, ISBN 0-415-93933-X
  • Thomas Schlüter, Geological atlas of Africa, with notes on stratigraphy, tectonics, economic geology, geohazards and geosites of each country, Berlin, New York, Springer, 2006 ISBN 3-540-29144-X
  • Jeggan C. Senghor ed., Science and technology policy in Africa, Trenton, Africa World Press, 2000 ISBN 0-86543-912-5
  • Mamdouh Shahin, Hydrology and water resources of Africa, Dordrecht, Boston, Kluwer Academic, 2002 ISBN 1-4020-0866-X
  • Michele L. Thieme et al., Freshwater ecoregions of Africa and Madagascar: A conservative assessment, Washington, Island Press, 2005 ISBN 1-55963-365-4

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz São Tomé és Príncipe témájú médiaállományokat.