Máltai lovagrend

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szuverén máltai lovagrend
Flag of the Sovereign Military Order of Malta.svg
LocationVaticanCity.svg
Mottó: Tuitio Fidei et Obsequium Pauperum
Nagymester Matthew Festing
Helyek
Központ Róma, Máltai Palota

A johanniták (vagy Jeruzsálemi, rodoszi és máltai Szent János szuverén ispotályos rend, Szent János rend, máltai lovagrend és máltai lovagok, olaszul Cavalieri dell'Ordine dell'Ospedale di San Giovanni di Gerusalemme or Cavalieri di Malta, franciául Ordre des Hospitaliers, máltaiul L-Ordni tal-Kavallieri ta' San Ġwann ta' Ġerusalem) egy keresztény szervezet, egyházi lovagrend, amely amalfi ispotályként kezdte működését Jeruzsálemben 1080 körül, hogy a szegény, beteg és sebesült keresztes lovagokat ápolja, gyógyítsa. Miután az első keresztes hadjárat megindult, vallási-katonai renddé alakult, saját regulával. Miután az iszlám erők visszafoglalták a Szentföldet, a rend Rodosz szigetére került, majd később Máltára.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rend megalapítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rend egy már működő egyházi intézményből bontakozott ki Jeruzsálemben. A Sancta Maria Latina bencés monostor fenntartott egy ispotályt (azaz kórházat és menhelyet) és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolnát, az alapítványt, amiből az ispotály működött, dél-itáliai kereskedők tették zarándokok befogadására 1070 táján. A provence-i (esetleg amalfi) Gérard az önállóság irányába terelte a betegellátó közösséget, amelynek fontossága az első keresztes hadjárat után megnövekedett. Gérard Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett szabályzatot a közösségnek és ezt 1113-ban II. Paszkál jóváhagyta, az Ispotályos Házat a Szentszék közvetlen oltalma alá helyezte.[1] Gérard 1120-ban bekövetkezett halála után a rend katonai feladatokat is ellátott. Sok keresztes vitéz csatlakozott hozzájuk.[2] Ők védték a zarándokokat. – Egyébként az Ibér-félszigeten álltak csatasorba először a johanniták. Gérard egyszerű fekete köpeny viselését írta elő a rendtagoknak, amit a bal vállon fehér kereszt díszített.[3] A „johannita” elnevezés Keresztelő Szent János tiszteletéből fakad, míg az itáliai johanniták Alamizsnás Szent Jánost tartották névadójuknak,[4] aki alexandriai pátriárka volt. 556 táján született Ciprus szigetén, Amathoszban. Miután családját elveszítette, vagyonát szétosztotta a szegényeknek és szent életet élt. Alexandria pátriárkája lett 608-ban. 7000 szegényt vett névsorba és eredményesen gondozta őket. 619 táján halt meg, emléknapja január 23.)

A lovagrend számára II. Paszkál pápa 1113. február 15-én kelt bullája biztosította a függetlenséget.

A kezdeti tevékenységek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek 1050-ig nyúlnak vissza: a korabeli krónikák szerint az Amalfiból származó kereskedők ekkortájt kaptak engedélyt az egyiptomi kalifától arra, hogy Jeruzsálemben templomot és kórházat építsenek a rászorulók számára, bármilyen hitet valljanak is. A pápai bulla szentszéki védnökséget vállalt a rend felett, ugyanakkor biztosította, hogy a rend mindenféle egyházi és világi befolyástól mentesen választhassa elöljáróit.

A johanniták vagy ispotályosok eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. A század közepére alakult ki a rend kettős betegápoló és katonai jellege, valamint hierarchikus szervezete, amelyet az 1155 táján szerkesztett rendi regula rögzített. Jeruzsálem eleste (1187) után a rend Akkóba költözött.

Költözködések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység térhódítása a Közel-Keleten a keresztes lovagok 1291-es vereségével végleg kudarcot szenvedett, ezért a lovagrend előbb Ciprusra költözött át, majd 1310-ben Rodosz szigetén telepedett le. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték, és tiszteletben tartották azon jogát is, hogy saját fegyveres erőt tartson fenn. A lovagrendet a nagymester vezetésével a Tanács irányította, saját pénzt veretett (scudo), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn.

Máltán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rodosz szigetét 1522-ben Szulejmán török szultán nyomására el kellett hagyniuk, így saját terület nélkül maradtak. V. Károly császár Málta szigeteit ajánlotta nekik, ám a lovagok követei a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre. Végül hat évi siracusai tartózkodás után 1530-ban mégis birtokba vették Máltát az észak-afrikai Tripolival együtt. Már az első években összecsaptak a törökökkel. A sziget erődítéseinek megerősítése után 1565-ben visszaverték a török ostromot és ezt követően újabb erődítményeket építettek, különösen Valletta körül. Ezen kívül hatalmas modern kórházat építettek a fővárosban (Sacra Infermeria).

A rend hajóflottája az 1500-as években először négy, 1596-tól öt, 1628-tól hat, 1651-től hét, 1685-től pedig nyolc gályából állt. E tengeri haderő részben rendészeti feladatokat látott el: rendszeresen járőrözött a Máltai-szorosban, a Tirrén-tengeren, Szicília körül és az Adria bejáratánál. Ha az európai hatalmak keresztes hadiflottát állítottak fel, akkor ahhoz általában a máltaiak is csatlakoztak.

Az 1600-as években az ispotályosok döntően a kalózkodást tartották a muszlimok elleni hadviselés fő formájának. A rendi őrjáratok mellett egy kb. 50 fős lovagi csoport szervezett portyákat, a zsákmányt pontos szabályok alapján osztották fel, az akciókba befektetőket is bevontak. Egy portya csak az ún. Tribunale degli Armamente engedélyével, a nagymester pátenslevelével és csak máltai (rendi vagy nagymesteri) zászló alatt indulhatott el. 16601662 között évi átlagban mintegy 200 új rabszolgát hurcoltak a szigetre, akiknek zöme muszlim és oszmán alattvaló volt. Egy részük váltságdíj fejében kiszabadult, de sokukat gályarabként vagy szolgaként eladták. A rend hat hajóján 1632-ben 1284 gályarab húzta az evezőket. XIV. Lajos király 1679-ben kiadott rendelete a franciákat a máltai zászlók alatti kalózkodás abbahagyására kötelezte, ami e tevékenység hanyatlásához vezetett. Málta szigete, az oszmánokkal szembeni kalózkodás központja, az 1700-as években fokozatosan kereskedelmi és szolgáltató központtá vált. A 18. században a nagymesterek színházat, könyvtárt alapítottak a szigeten, a megszüntetett jezsuita iskolából pedig létrehozták Málta egyetemét.

Málta elhagyása után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mintegy kétszázötven éves függetlenség után 1798-ban előbb Napoléon, majd a franciák elleni küzdelembe beszállva a britek foglalták el a szigeteket. Mivel a lovagrend tagjai számára tiltott volt más keresztény állam ellen háborút vívni, ezért el kellett hagyniuk Málta szigetét, a rend Triesztbe tette át székhelyét. A lovagok egy csoportja ekkor a nagymesteri címet I. Pál orosz cárnak ajánlotta fel. I. Sándor cár viszont erre már nem tartott igényt. Az 1802-es amiens-i szerződés ugyan elismerte a Máltai Lovagrend fennhatóságát a sziget felett, ennek ellenére sohasem térhettek vissza oda. Giovanni Battista Tommasi nagymester a lovagokat először Messinába, majd Catániába telepítette át és 1834-ben a Máltai Lovagrend végleg Rómában telepedett le, a Via Condotti 68. szám alatti ún. Máltai Palotában, amely azóta is területenkívüliséget élvez. IV. Frigyes Vilmos porosz király 1852-ben felállította a rend protestáns ágát is. 1991-ben a rend lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen Máltára.

A rend ma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jeruzsálemi Szent János Szuverén Máltai Lovagrend független nemzetközi jogalany, független államnak tekinti magát, a világ 92 országával tart fenn diplomáciai kapcsolatot (1990 óta Magyarországgal is), saját útlevelet bocsát ki. Hivatalos küldöttségekkel képviselteti magát az UNESCO-nál, az ENSZ Genfben székelő szervezeteinél és az Európa Tanácsnál.

A rendnek világszerte mintegy 12 500 férfi és női tagja van, változatos társadalmi háttérrel. Öt kontinensen öt nagyperjelség, három alperjelség, csaknem negyven nemzeti szövetség működik. A rend a betegség, a szegénység, a társadalmi elszigeteltség, a türelmetlenség elleni harcot, a hit védelmét és előremozdítását tekinti fő feladatának.

Nagymesterek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Boldog Gerard Thom (1099-1120)
  2. Boldog Raymond du Puy de Provence (1120-1160)
  3. Auger de Balben (1160-1162)
  4. Arnaud de Comps (1162-1163)
  5. Gilbert d’Aissailly (1163-1170)
  6. Gastone de Murols (1170-1172)
  7. Jobert of Syria (1172-1177)
  8. Roger de Moulins (1177-1187)
  9. Armengol de Aspa (1187-1190)
  10. Garnier of Nablus (1190-1192)
  11. Geoffroy de Donjon (1193-1202)
  12. Afonso de Portugal (1203-1206)
  13. Geoffrey le Rat (1206-1207)
  14. Garin de Montaigu (1207-1228)
  15. Bertrand de Thercy (1228-1231)
  16. Guerin de Montacute (1231-1236)
  17. Bertrand de Comps (1236-1240)
  18. Pierre de Vielle-Bride (1240-1242)
  19. Guillaume de Chateauneuf (1242-1258)
  20. Hugues de Revel (1258-1277)
  21. Nicolas Lorgne (1277-1284)
  22. Jean de Villiers (1284-1294)
  23. Odon de Pins (1294-1296)
  24. Guillaume de Villaret (1296-1305)
  25. Foulques de Villaret (1305-1319)
  26. Hélion de Villeneuve (1319-1346)
  27. Dieudonné de Gozon (1346-1353)
  28. Pierre de Corneillan (1353-1355)
  29. Roger de Pins (1355-1365)
  30. Raymond Berenger (1365-1374)
  31. Robert de Juliac (1374-1376)
  32. Juan Fernandez de Heredia (1376-1396)
    Riccardo Caracciolo (1383-1395) Rivális Nagymester
  33. Philibert de Naillac (1396-1421)
  34. Antonio Fluvian de Riviere (1421-1437)
  35. Jean de Lastic (1437-1454)
  36. Jacques de Milly (1454-1461)
  37. Piero Raimondo Zacosta (1461-1467)
  38. Giovanni Battista Orsini (1467-1476)
  39. Pierre d'Aubusson (1476-1503)
  40. Emery d'Amboise (1503-1512)
  41. Guy de Blanchefort (1512-1513)
  42. Fabrizio del Carretto (1513-1521)
  43. Philippe de Villiers de L’Isle-Adam (1521-1534)
  44. Piero de Ponte (1534-1535)
  45. Didier de Saint-Jaille (1535-1536)
  46. Juan de Homedes y Coscon (1536-1553)
  47. Claude de la Sengle (1553-1557)
  48. Jean Parisot de La Valette (1557-1568)
  49. Pietro del Monte (1568-1572)
  50. Jean de la Cassière (1572-1581)
  51. Mathurin Romegas (1581)
  52. Hugues Loubenx de Verdalle (1581-1595)
  53. Martin Garzez (1595-1601)
  54. Alof de Wignacourt (1601-1622)
  55. Luís Mendes de Vasconcellos (1622-1623)
  56. Antoine de Paule (1623-1636)
  57. Jean Paul Lascaris-Castellar (1636-1657)
  58. Martín de Redín y Cruzat (1657-1660)
  59. Annet de Clermont-Gessant (1660)
  60. Raphael Cotoner (1660-1663)
  61. Nicolas Cotoner (1663-1680)
  62. Gregorio Carafa (1680-1690)
  63. Adrien de Wignacourt (1690-1697)
  64. Ramon Perellos y Roccaful (1697-1720)
  65. Marc'Antonio Zondadari (1720-1722)
  66. António Manuel de Vilhena (1722-1736)
  67. Raymond Despuig (1736-1741)
  68. Manuel Pinto de Fonseca (1741-1773)
  69. Francisco Ximenes de Texada (1773-1775)
  70. Emmanuel de Rohan-Polduc (1775-1797)
  71. Ferdinand von Hompesch zu Bolheim (1797-1799)
  72. I. Pál orosz cár (1798-1801)
  73. Nyikolaj Szaltyikov gróf (1801-1803)
  74. Giovanni Battista Tommasi (1803-1805)
  75. Innico Maria Guevara-Suardo (1805-1814)
  76. André Di Giovanni (1814-1821)
  77. Antoine Busca (1821-1834)
  78. Carlo Candida (1834-1845)
  79. Philippe di Colloredo-Mels (1845-1864)
  80. Alessandro Borgia (1865-1871)
  81. Giovanni Battista Ceschi a Santa Croce (1871-1879)
  82. Giovanni Battista Ceschi a Santa Croce (1879-1905)
  83. Galeazzo von Thun und Hohenstein (1905-1931)
  84. Ludovico Chigi Albani della Rovere (1931-1951)
  85. Antonio Hercolani-Fava-Simonetti (1951-1955)
  86. Ernesto Paternó-Castello di Caraci (1955-1962)
  87. Angelo de Mojana di Cologna (1962-1988)
  88. Andrew Bertie (1988-2008)
  89. Matthew Festing (2008 óta)

Szervezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Raymond du Puy (1127-1160) irányításával a lovagrend új szabályzatot dolgozott ki és címerükben megjelent a most is használatos nyolcágú kereszt, jelezve, hogy a lovagok kezdetben nyolc különböző közösségből érkeztek. (Akkor Provence, Auvergne, Franciaország, Itália, Aragónia-Navarra, Kasztília-León-Portugália, Anglia és Németország fiaiból verbuválódott a rend.) Katonai tevékenységük a Szentföldön bizonyíthatóan 1137-től kezdődött. Az egyházi vezetők és uralkodók rájöttek, hogy a Szentföld védelméhez helyben állomásozó haderő szükséges és ez lett többek között a johannita lovagrend. A rendtagok három csoportba tagozódtak:

címer
  • lovagok, vagy harcosok
  • papok, akik nem foghattak fegyvert,
  • fegyverhordozók, betegápolók és mesteremberek.

A nagymester mellett állt a rendi tanács, rendes tanács (consilium ordinarium), amely nyolc tagból állt, ők nyolcféle ügyet képviseltek, például kórházügy, hadügy, hajózás, várépítés stb.,- másrészt ők képviselték a nyolc legfontosabb nemzetet. Ruházatuk annyiban változott, hogy IV. Sándor pápa (1256-1261) engedélye alapján hadviselés közben a lovagok páncélzatuk felett kereszttel ellátott vörös köpenyt viselhettek. (A jellegzetes „máltai keresztet” csak a 14. század közepétől kezdték viselni.) A rendnek női ága is volt, az apácák az ispotályokban női betegek ápolásával foglalkoztak.

Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Johanniták pecsétje az Árpád-korban
A Johanniták nagymestere kettős kereszt előtt imádkozik
II. Endre érme johannita szimbólumokkal és a johannita kommenda pecsétje
IV. Béla érme johannita szimbólumokkal

Magyarországon a lovagrend diplomáciai képviselettel és helyi szervezettel is rendelkezik, illetve a rendhez tartozik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ).

A 12. században a máltai lovagok építették fel a sziráki kastély elődjét. A lovagok ma is rendszeres vendégei a kastélyban berendezett szállónak. A kastélydomb gyomrában máig feltáratlan a máltai lovagok kiépítette barlangrendszer.

Magyarország a 12. század elején kapcsolódott a Szent János Ispotályos Lovagrend történelmébe, néhány évtizeddel a Rend alapítása után, követve a középkori Magyar Királyság elkötelezettségét és részvételét a szentföldi zarándoklatban és keresztes hadjáratokban. A magyar zarándokok szentföldi megjelenésével csaknem egyidőben létesültek hazánkban jánosrendi ispotályok, rendházak és templomok.

A 17. század közepétől a rend tevékenysége Magyarországon szünetelt. A trianoni békeszerződés után, 1928-ban megalakult a Magyarországi Máltai Lovagok Szövetsége. A magyar lovagok ebben az időben vásárolták székházukat a Budai Várban. 1945 után a szovjet-orosz megszállás alá került Magyarországon a rend működése lehetetlenné vált, így a magyar máltai lovagok emigrációba kényszerültek. A szabad világban kellett a lovagrend magyar tagozatát fenntartani. 1996. január 27-e Magyar Máltai Lovagok Szövetsége történetében az a jelentős dátum, amikor az újonnan választott, és a Nagymester által kinevezett Elnökség Székhelyét Rómából ismét Budára helyezte át. Ennek az eseménynek fontos előzménye volt az a tény, hogy a rend két intézménye már évekkel azelőtt kitűzte hazai földön a nyolcágú máltai kereszt lobogóját.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat az ország egyik legnagyobb hatékonyságú karitatív és szociális segélyszolgálatává lett, kivívva ezzel a nemzeti és nemzetközi társadalom elismerését. 1990-ben alakult meg az akkor még római központú Magyar Máltai Lovagok Szövetségének egy másik hazai intézménye, a Magyarországi Delegáció. Így, amikor a szövetségi székhely Rómából a Budai Várba költözött, már szilárd alapokra helyezett máltai tevékenység és szervezet várta. Diplomáciai kapcsolatot is létesített a Szuverén Máltai Lovagrend a Magyar Köztársasággal, amikor 1991-ben megnyitotta a rend budapesti nagykövetségét, amely a Budai Várban visszakapott és felújított rendi székházba az óta beköltözött. Az újrakezdés széles körű lelki, szellemi, szabály- és intézményszerű felépítést jelentett. A feladatok között a hitélet ápolása, valamint a karitatív és szociális munka áll az első helyen. Ezen túlmenően, a magyar lovagok szoros együttműködést létesítettek a Magyar Katolikus Püspöki Karral. Kooperatív viszony alakult ki a magyar állam kormányával és illetékes hatóságaival. A testvéri protestáns Johannita Lovagrend Magyarországi tagozatával és a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend Magyarországi Helytartóságával együttműködési szerződések keretében folyik a közös munka.

A „Máltai Hírek” – a Szövetség hivatalos lapja – tájékoztatja az ország közvéleményét a máltai fontosabb eseményeirol. A Szövetségnek jelenleg csaknem 200 tagja van, melynek egynegyede Magyarországon él. A külföldön élő rendtagokat a Szövetség elnökségének és tanácsának irányítása alatt álló Delegációk fogják össze. A vezetés Magyarországra történt áthelyezésével, de a tagság szerkezeti felépítésén keresztül is a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének tevékenysége egyre inkább meghatározó jelentőségűvé válik. A máltai lovagrendnek – szeretetszolgálatával karöltve – nagy terve, hogy szolgálatával és magatartásával segítse a Magyarország társadalmának keresztény életerkölcs szellemében történő alakítását.

Egy Petronilla nevű nemes hölgy 1135-ben Jeruzsálemben magyar ispotályt rendezett be.[5] Az adásvételi szerződést a magyar remetéken kívül Raymond de La Puy, a johannita rend második nagymestere is aláírta. II. Géza és főemberei 1150 körül Jeruzsálemben egy zarándokházat szereztek és ennek gondozását néhány „kánonok” szerint élő papra bízták. Ez a jeruzsálemi közösség kapta tulajdonul az Esztergom melletti Szentkirályfalvát, hogy felépítse a Szent István királyról stefanitáknak nevezett ispotályos rend hazai központját. A háromhajós templom és a hozzá tartozó ispotály hamarosan elkészült. Eredetileg ezt tartották az első johannita, vagy keresztes konventnek magyar földön, de ma úgy látják, hogy önálló magyar ispotályos rend alapításáról van szó, bár a szerényebb közösség jelző alkalmasabb lenne. (II. Géza szentföldi alapítványának - 1147 körül – a tényét alapos érvek felsorakoztatásával Bozsóky Pál Gerő OFM kétségbe vonja [6].) A johanniták 1138-ban Székesfehérvárott telepedtek le és Martyrius esztergomi érsek 1156-ban rendházat épített számukra.[7] II. Géza özvegye, Eufrozina pedig több mint ötven birtokot adományozott nekik.

Rendházak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rendházaik voltak az egykori királyi Magyarország területén:

Dráván túliak:

Erdélyben:

  • Torda (13. század vége)

(A 13. század végén 30 helyen volt rendházuk, hiteles helyként működtek és az Aranybulla hét példánya közül egyet ők őriztek.) Kiválóan helyt álltak az ország védelmében (például a tatárjárás idején), kivéve egy esetet. 1247-ben IV. Bélától hűbérbe kapták meg a szörényi bánságot, az Oltig terjedő területeket és Kunország egy részét. A király azt várta, hogy kiváló tapasztalataikat hasznosítva vesznek részt a védelmi rendszer kiépítésében, de ők ezt nem tejesítették, – nem tudni, hogy miért. A rend az Anjou-kat (például Károly Róbertet 1312-ben a rozgonyi csatában) támogatta, Luxemburgi Zsigmondot már kevésbé. Ő sem szimpatizált velük. A johanniták hazai működésének a török pusztítás vetett véget.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Knights of Malta - unofficial website
  2. Malta History 1000 AD–present. Carnaval.com. (Hozzáférés: 2008. október 12.)
  3. Cartulaire general de l'ordre des hospitaliers de St Jean de Jerusalem (1100-1310), ed. Joseph Delaville le Roulx (Paris, 1894-1906), no. 78, no. 2479.
  4. http://www.newadvent.org/cathen/07477a.htm
  5. A Szent István Lovagrend előzményei
  6. Keresztes hadjáratok, Agapé Kiadó, Szeged, 1995, 189. old.
  7. Egyháztörténelem. A korai középkor

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]