Államosítás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az államosítás (nemzetközi szóval nacionalizálás vagy kollektivizálás) szűkebb értelemben magántulajdonban álló javak, illetve a rájuk vonatkozó vagyoni értékű jogok állami tulajdonba vétele az állam egyoldalú jogi aktusával. A privatizációval ellentétes irányú gazdasági jogi folyamat.

Tágabb értelemben gyakran államosításnak nevezik az olyan állami lépéseket is, melyek nem vagyoni, hanem más (politikai, jogi, társadalmi és gazdasági) viszonyokba avatkoznak be egyoldalúan. Ebben az értelemben lehet szó például a közigazgatás államosításáról (önkormányzati feladatok állami szervekhez csoportosítása) vagy az anyakönyvezés államosításáról (az egyházi anyakönyvezés közhitelességének megszüntetése és az állami anyakönyvezés kötelezővé tétele).

Az állami tulajdon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állam tulajdonosi joga elsősorban a közszolgáltatásokkal összefüggő vagyontárgyakra, iparágakra terjed ki. Az ezen a körön túlterjedő, esetleg teljességre törő államosítást a társadalmi egyenlőséget hirdető ideológiák legitimálják, mint például a társadalmi tulajdon vagy az államkapitalizmus marxista eszmeköre. Diktatórikus politikai rendszerekben általában megelőzi az állami tulajdonba vételnek alapot szolgáltató jogi rendezés és a magántulajdon kárpótlás nélkül kerül állami kezelésbe, míg demokráciákban a kárpótlással járó államosítás csak a már lefektetett jogszabályi úton történhet. A túlzott államosítással együtt járó igazságtalanságokat kívánta megelőzni a kártalanítás kötelezővé tételével az ENSZ 1974-es chartája Az államok gazdasági jogairól és kötelezettségeiről (Charter of Economic Rights and Duties of States) címmel.

A világ nagy részében állami tulajdont képeznek a vasutak, az energiaipar és a közszolgálati média. A történelem során szélsőségesen nagyarányú államosítás zajlott le a volt kommunista blokk országaiban.

Államosítás Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon elsőként a postai szolgáltatást államosították az 1720-as években, majd megjelenésétől kezdve, az 1870-es évektől a telefonhálózatot. A 20. századot megelőző legjelentősebb államosítási folyamat az 1860-as évektől kezdődően a vasúthálózat állami kivásárlása volt a korábbi birtokosoktól, az osztrák államvasutaktól és más magánvállalkozásoktól.

1945 után indult meg a közszolgáltatási körön kívül eső magántárgyak nagyarányú, kárpótlás nélküli kollektivizálása. 1946. január 1-jével állami tulajdonba kerültek a bányák, az év végén pedig a négy legjelentősebb nehézipari vállalat (Rimamurányi Vasmű, Weiss Manfréd Művek, Ganz Vállalatok, Magyar Vagon- és Gépgyár) került sorra. 1948-ig külön törvények rendelkeztek a villamosművek, távvezetékek, bankok, egyházi iskolák, bérházak, a száz munkásnál többet foglalkoztató ipari vállalatok államosítására. 1949-ben minden tíz dolgozónál többnek munkát adó cég és a külföldi tulajdonú vállalatok is állami tulajdonba kerültek.

Az államosítások légköre 1949-ben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Heimer Jenő államosító igazgató, 1970-ig az államosított irodagép-vállalatok vezérigazgatója visszaemlékezik 1983-ban[1]: „Úgy hajtottuk végre, hogy másnap kora reggel percre azonos időpontban léptek be a kijelölt vállalatokhoz, nehogy azok egymást értesíthessék.” „a szakma első számú ellenségének tartottak, úgy gondolták, hogy én találtam ki az államosítást, sőt az intézkedésemre telepítettek ki néhány irodagépes kollégát. A kitelepítéseket ma is igazságtalannak tartom.” „… még vakon bíztam Rákosiban. Csak akkor döbbentem rá a valóságra, amikor a letartóztatottak között jó barátom, aki szegény a börtönben megzavarodott és meghalt.”

Privatizáció a rendszerváltás után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendszerváltozást követő években a közszolgáltatási körön kívül eső vagyontárgyak nagy része ismét magántulajdonba került, s az 1990 utáni kormányzatok az államosítás korábbi kárvallottjait igyekeztek részlegesen kárpótolni. 1992-ben a tartósan állami tulajdonban maradt vagyon kezelésére megalakították az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságot.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Cserhalmi Imre; Strassenreiter Erzsébet: Történelmi kulcsátvétel (Interjú államosító igazgatókkal) Kossuth Könyvkiadó 1983 ISBN 963-09-2160-X

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Cserhalmi Imre; Strassenreiter Erzsébet: Történelmi kulcsátvétel (Interjú államosító igazgatókkal) Kossuth Könyvkiadó 1983 ISBN 963-09-2160-X
  • Botos János: Az államosítás és a szakszervezetek. Budapest: Népszava. 1988. ISBN 963-322-716-X
  • Magyar nagylexikon I. (A–Anc). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1993. 537–538. o. ISBN 9630566125  
  • Az államosítás. Pécs: G&G. 2000. ISBN 963-00-7397-8

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]