OPEC

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az OPEC központja Bécsben

A Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC, angolul Organization of the Petroleum Exporting Countries) elsődleges célja a tagországok kőolaj-kitermeléssel kapcsolatos politikájának koordinálása.

Jelenlegi tagjai: Algéria, Angola, Indonézia, Irán, Irak, Kuvait, Líbia, Nigéria, Katar, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Venezuela és Ecuador.

A szervezetet 1960-ban alapították, 1965 óta Bécsben van a székhelye. Döntéshozó szerve a tagországok kormányainak képviselőiből álló, évente kétszer ülésező Konferencia.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az OPEC 12 tagállama között főként arab világbeli és fejlődő országok találhatóak. Létrehozásának célja az volt, hogy tagjai, akik a világtermelés mintegy 40%-át adják, hatékonyabban állhassanak ellen az olajpiacokat akkoriban uraló, az árak csökkentésére törekvő (főleg amerikai, brit és holland) világcégek nyomásának. Kezdetben a harmadik világ olajkészletének értékesítésével megbízott, informális lobbi-csoportként működött és tevékenysége arra irányult, hogy a nyugati világcégek hatalmas bevételeiből nagyobb szeletet próbáljon meg kihasítani azáltal hogy tagjai árkartellbe tömörülnek, illetve igyekezett ellenőrzést gyakorolni a kitermelt mennyiségek felett. Az 1970-es években viszont már kezdte megmutatni erejét.

Az 1973-as olajembargó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az arab-izraeli konfliktus állandósulása erősítette fel azt a folyamatot aminek eredményeként az OPEC egyszerű kartellből komoly politikai tényezővé lépett elő. A hatnapos háború után, 1967-ben a szervezet arab tagállamai külön – átfedésekkel – megalapították Olajexportáló Arab Országok Szövetségét (OAPEC), hogy egységes nyomást tudjanak gyakorolni az Izraelt támogató nyugati országokra. Bár nem jelentős olajexportőrök, az OPEC-hez Egyiptom és Szíria is csatlakozott. Az 1973-as jom kippuri háború felélénkítette a szervezet tevékenységét. Véleményük szerint azért tudott Izrael ellenállni Szíria és Egyiptom támadásának, mert a nyugat segélyeket nyújtott neki. Az OAPEC országai ezért 1973-ban olajembargót vezettek be az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán ellen. A féléves embargó alatt a nyugati világ először szembesült az olaj (illetve annak hiányának) stratégiai jelentőségével. A krízis csúcsán egy ideig például Amerikában a páros napokon csak a páros számra végződő rendszámú autók tankolhattak, míg a páratlan dátumokon a páratlan rendszámúak.

A háború azonban csak meggyorsította az amúgy is erősödő folyamatokat. Tarthatatlan volt, hogy a nyugat olajfelhasználása évente 5%-kal növekedjen, míg ők közben továbbra is alacsony árat fizessenek a nyersolajért és közben az inflációval vagy azt meghaladó mértékben emelkedő árakon adjak el termékeket a harmadik világnak. Még az iráni Sah, aki Amerika legfőbb szövetségesének számított a térségben, is kirohant a szerintük igazságtalan állapotok miatt: 1973-ban a New York Timesnak nyilatkozva azt mondta: „Persze, hogy emelkedni fog az olaj ára, de még hogy! Önök [a nyugatiak] felemelték a búza árát, amit eladnak nekünk 300%-kal drágábban, ugyanezt tették a cukorral és a cementtel is… A tőlünk olcsón vásárolt nyersolajból készült termékeket százszor annyiért adják el nekünk… Akkor az úgy igazságos, ha mostantól mi is megemeljük a nyersolaj árát. Mondjuk a tízszeresére.” Az apadó készletek miatt egy részük kénytelen visszafogni a kitermelést, egy részük, mint például Nigéria, a fokozódó szegénységre hivatkozva a kitermelés növelésével próbál meg nagyobb profithoz jutni. Míg a 70-es években az OPEC ármeghatározó szerepet töltött be a világpiacon, és a világ kőolajexportjának 80-90%-át adták a tagországok, addigra, például Norvégia, Nagy-Britannia és az USA felismerve és megpróbálva függetlenedni az OPEC-től megkezdte saját kitermelését[vitatott], s idővel a világpiacon is megjelent termékeivel, ezzel is gyengítve az OPEC ármeghatározó szerepét. Az OPEC részesedése azóta kb. 58%-ra csökkent 1995-ben és azóta folyamatosan csökkenő tendenciát mutat.

Az OPEC zászlaja

Működése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az OPEC tagállamai birtokolják a Föld olajtartalékainak mintegy kétharmadát és ők adják a világtermelés 40%-át és az export felét.

Az OPEC működésének köszönhetően a tagországok kétségkívül jelentősen több bevételre tesznek szert az olajból, mint korábban. Az amerikai szövetségi Energia Információs Hivatal szerint az OPEC-országok 2004-ben 338 milliárd dollárért adtak el olajat, ami 42%-os emelkedés 2003-hoz képest. Még szembetűnőbb a emelkedés az olajválság előtti, 1972-es 23 milliárd és az 1974-es, az embargó utáni 140 milliárdos éves bevétel között. (Danile Yergin: The Prize, 1991)

Tagországok és kvóták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

OPEC kvóták és termelés (ezer hordó / nap)[1]
Ország (csatlakozás éve) Kvóta (2005. június 1.) Termelés (2007. január) Kapacitás
Algéria (1969) 894 1,360 1,430
Angola (2007) 1,900 1,700 1,700
Ecuador (1973-92, 2007) 520 500 500
Irán (1960) 4,110 3,700 3,750
Irak (1960) 1,481
Katar (1961) 726 810 850
Kuvait (1960) 2,247 2,500 2,600
Líbia (1962) 1,500 1,650 1,700
Nigéria (1971) 2,306 2,250 2,250
Szaúd-Arábia (1960) 10,099 8,800 10,500
Egyesült Arab Emírségek (1967) 2,444 2,500 2,600
Venezuela (1960) 3,223 2,340 2,450
Összesen 31,420 30,451 32,230

Korábban tag volt Gabon 1975-1995 közt, valamint Indonézia

Olajtermelő országok a Szervezeten kívül[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Quotas az Egyesült Államok Energiaminisztériumának jelentése alapján

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz OPEC témájú médiaállományokat.

Magyarul:

Angol nyelven: