III. Lothár német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. Lothár
Siegel Lothar III.jpg
Lothár királyi pecsétje

Német király
Uralkodási ideje
1125. augusztus 30.[1] – 1137. december 4.
Koronázása Aacheni dóm
1125. szeptember 13.[1]
Elődje V. Henrik
Utódja III. Konrád
Német-római császár
Uralkodási ideje
1133 – 1137. december 4.
Koronázása Szent Péter-bazilika, Róma
1133. június 4.[1]
Elődje nem öröklődik
Utódja nem öröklődik
Életrajzi adatok
Uralkodóház Supplinburgi-ház
Született
1075. június 1./8.[2]
Unterlüß
Elhunyt
1137. december 4. (62 évesen)
Breitenwang[1], Bajorország
Nyughelye Königslutter
Édesapja Gerhárd supplinburgi gróf
Édesanyja Hedwig von Formbach

III. Lothár vagy Szász Lothár (németül Lothar von Supplinburg), (1075. júniusa[1]1137. december 4.[1]) szász uralkodó herceg 1106-tól, német király 1125-től, német-római császár 1133. június 4-étől haláláig. Mint ilyen, ő az első Supplingburg-házból származó uralkodó. (Szokás még II. Lothárnak is hívni, mert II. Lotaringiai Lothárt nem mindig veszik figyelembe a számozás során.)

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja Süpplingenburg grófja, édesanyja a formbachi gróf, Frigyes leánya, Hedvig. 1100-ban vette feleségül a northeimi gróf, Henrik leányát, Richenzát. A felnőtt kort egy leányuk, Gertrúd (sz. 1115. április 18.) éri meg.

Trónralépte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

V. Henrik halálakor 3 jelölt is akadt a német koronára II. Frigyes sváb herceg, III. Lipót osztrák őrgróf és Lothár szász herceg személyében.[1] I. Adalbert mainzi érsek támogatásának köszönhetően végül is Lothár nyerte el a trónt, ám a helyzet megváltozására jellemző, hogy ő volt az első a német uralkodók közül, akinek megválasztásához a pápa is beleegyezését adta.[1] 1125. augusztus 30-án választották királlyá[1], és szeptember 13-án koronázták meg.[1]

Csehországi hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Trónra léptét követően a trónkövetelő II. Ottó morva-olmützi herceg támogatására 1126-ban hadjáratot vezetett Csehországba.[1] Ez a kulmi vereség és Ottó halála után megegyezéssel végződött: I. Szobeszláv cseh fejedelem elfogadta a német hűbért.[1]

Welf–Stauf ellentét[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután a sváb II. Frigyes öccsét, Konrádot az ellenpárt 1127-ben királlyá választotta, Lothár a Staufok ellen fordult.[1]

Még ugyancsak 1127-ben vejének, a Welf X. (Büszke) Henrik bajor hercegnek adományozta Szászországot, amivel Lothár birodalmi jelentőségűvé emelte a lényegében a Száliaktól örökül hagyott, még jó egy évszázadig elhúzódó Welf-Stauf háborúságot.[1]

Amikor az addig ez utóbbiak iránt hű Speyer és Nürnberg városa 1130-ban megadta magát neki, komoly reménye nyílt a győzelemre.[3]

Első itáliai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ám még ez évben, 1130-ban meghalt II. Honorius pápa: ismét kettős pápaválasztásra került sor, ami további bonyodalmakat idézett elő.[4] Lothár II. Ince és II. Anaklét pápák harcában az előbbi mellé állt, aki 11321133-as első itáliai hadjárata alkalmával Rómában császárrá is koronázta[4]: 1133. június 4-én. Incével a mathildi birtokokról is megegyezés született: ennek értelmében azok éves díj fejében a császár, illetve veje hűbérében maradtak.[4] A pápa 1133-ban bullát adott ki a lengyel püspökségeknek a magdeburgi alá rendeléséről, amivel súlyos csapást mért az ország önállóságára.[4] A bulla visszavonásáért cserébe III. Boleszláv lengyel fejedelem 1135-ben kénytelen volt elismerni a császár fennhatóságát.[4]

Németországi rendezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itáliából visszatérőben Lothár ismét a Staufok ellen fordult.[4] Henrikkel összefogva elfoglalta a Sváb Hercegséget, mire 1135-ben Frigyes, majd fivére, Konrád is meghódolt előtte.[4]

Svéd hűbéresség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közben 1134-ben, I. Magnus svéd király, Niels dán király fia is elfogadta a birodalmi hűbérességet.[4]

Északi kolonizáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lothár nevéhez fűződik – már szász hercegként is – az újra lendületet kapó kolonizáció Holsteinen és az Elbán túli területeken.[4]

Második itáliai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lothár Itáliából való elvonulását követően Incének távoznia kellett Rómából Anaklét, illetve szövetségese, II. Roger szicíliai király elől – aki épp az utóbbitól kapta támogatását cserébe a királyi címet 1130-ban.[4] A császár a normannok ellen 1135-ben azok kibékíthetetlen ellenfelével, Bizánccal lépett szövetségre.[4] Ám amikor 1136-ban Lothár újabb hadjáratot indított az Alpokon túlra, II. Jóannész bizánci császár nem küldhetett segítséget: lefoglalták a szeldzsukok, illetve a szentföldi keresztes államok elleni harcok.[4] A hadjárat ennek ellenére sikeresen alakult.[4] Lothár egészen Bariig eljutott, de innen serege elégedetlenkedése miatt – nem voltak hajlandók átkelni Szicíliába – vissza kellett fordulnia.[4]

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itáliából hazafelé jövet a császár megbetegedett, és egy kis tiroli faluban érte a halál.[4] Utódjául vejét, Henriket jelölte ki, de mivel ő már szász és bajor hercegként, valamint toscanai őrgrófként így is épp elég nagy hatalom birtokosa volt, a fejedelmek nem voltak hajlandóak megválasztani.[4]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Libri feudoroum elnevezésű joggyűjtemény, ami a XIXII. században keletkezett, tartalmazta III. Lothár 1136-ban kiadott törvényét is, így azt a hűbérjog részeként a római joggal és a kánonjoggal együtt glosszálták és tanították a középkori egyetemeken, és subsidiarius jelleggel a XIX. századig alkalmazták is.[5]

A XVII. századig élt az ún. Lothár-legenda, miszerint Amalfi észak-itáliai város lakói 1135-ben Justinianus törvénykönyveinek egy náluk őrzött példányát III. Lothárnak ajándékozták, aki az átvétellel mintegy a Német-római Birodalomban érvényesnek ismerte el az ókori római jogot.

Ezt a legendát Hermann Conring cáfolta meg De origine iuris Germanici című művében 1643-ban.[6]

Gyermeke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lothár 1100 körül vette feleségül Northeimi Richezát (1087/10891141. június 10.), akitől egy leánya született:

Német nyelvű irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gerd Althoff: Lothar III. (1125–1137). In: Bernd Schneidmüller/ Stefan Weinfurter (Hrsg.), Die deutschen Herrscher des Mittelalters. Historische Portraits von Heinrich I. bis Maximilian I. (919–1519), München 2003, S. 201–216, ISBN 3-406-50958-4.
  • Wilhelm Bernhardi: Lothar von Supplinburg. (Jahrbücher der deutschen Geschichte), Duncker & Humblot, 2. unveränderte Auflage Berlin 1975, Neudruck von 1879, ISBN 3-428-03384-1.
  • Alfred Haverkamp: Zwölftes Jahrhundert. 1125–1198, = Gebhardt Handbuch der deutschen Geschichte, Bd. 5, 10. Auflage Stuttgart 2003.
  • Oliver Hermann: Lothar III. und sein Wirkungsbereich. Räumliche Bezüge königlichen Handelns im hochmittelalterlichen Reich (1125–1137) Bochum 2000, ISBN 3-930083-57-4.
  • Wolfgang Petke: Lothar von Süpplingenburg (1125–1137), in: Helmut Beumann (Hrsg.), Kaisergestalten des Mittelalters, 3. durchges. Aufl. München 1991, ISBN 3-406-30279-3.
  • Karl R. Schnith (Hrsg.): Mittelalterliche Herrscher in Lebensbildern. Von den Karolingern zu den Staufern, Graz 1990, ISBN 3-222-11973-2.
  • Thomas Gädeke u. Martin Gosebruch: Königslutter – Die Abtei Kaiser Lothars, 3. durchges. Aufl. Königstein i. Ts. 1998, ISBN 3-7845-4822-9
  • Wolfgang Petke: Kaiser Lothar von Süpplingenburg (1125–1137) in neuer Sicht, in: Konrad von Wettin und seine Zeit. Protokoll der Wissenschaftlichen Konferenz anlässlich des 900. Geburtstags Konrads von Wettin im Burggymnasium Wettin am 18./ 19. Juli 1998. Herausgegeben vom Landesheimatbund Sachsen- Anhalt e. V. Halle, Halle an der Saale 1999, S. 113–128.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   61. oldal
  2. http://fmg.ac/Projects/MedLands/GERMANY, Kings.htm#_Toc144380764
  3. Weiszhár, 61–62. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Weiszhár, 62. oldal
  5. Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2011, 34. és 120. oldal
  6. Ruszoly, 58. oldal

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Magnus
Szászország hercege
11061137
Armoiries Saxe.svg
Következő uralkodó:
II. Henrik
Előző uralkodó:
V. Henrik
Német király
11251137
Német-római császár
11331137
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
III. Konrád