Kangarok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kangarok vagy kangok kora középkori sztyeppei nép voltak a Kaukázus északi oldalán. A besenyők törzsszövetségének tagjai voltak, annak három törzsét alkotva, és akiknek többségi köztörök nyelvétől eltérően keletiráni szaka típusú nyelvet beszéltek. Korábbi lakóhelyük a Szir-darja középső folyása mentén, a mai Taskent környékén volt, a 6. században szír források a Kaukázustól északra említik őket.

Szír források kangar népet említenek a bizánci-perzsa háborúkkal kapcsolatban 541-ben. Mar Aba Martyrologiuma szerint I. Huszrau perzsa király ekkor megtámadta a kangarokat és őriztette földjüket, Mar Aba Vitája szerint pedig a király ekkor elindult Örményországba és Grúziába, hogy hadat viseljen a kangarok ellen. Huszrau Anósírván (531–579) perzsa király önéletrajzában írja, hogy a perzsák elismerik a „zabargan fejedelem vezetése alatt álló és ötvenezer főt számláló három kangar törzs önállóságát” és tiszteletben tartják „nesztoriánus keresztyénségüket”. Ekkor Kaukázusban, a Szevan-tó és a Kura folyó közötti területen élnek. Huszrau Anósírván azt is elmondja, hogy később e kangar törzsek észak felé költöznek. Így jutnak a kangarok egyre északabbra, az Urál környékére. 692-es adat szerint a kangar törzsek kipcsak törzsekkel élnek együtt a Fekete Irtis és a Szir-darja között (azaz a mai Kazahsztán területén). Ez az az időszak, amikorra a besenyő törzsszövetség kialakulása datálható.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5 
  • Harmatta János: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre – Honfoglalás és nyelvészet (Balassi Kiadó, Budapest 1997) ISBN