Nemzetség (társadalmi csoport)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Római genius szobra. A latin genius szó a gignere 'nemzeni, szülni' igéből származik, eredeti etimológiai jelentése a férfi szexuális nemzőképességére utal. A latin nyelvben a nemzetség megjelölésére a gens szó használatos, a nemzetségtagokat gentilesnek nevezzük.

A nemzetség vagy más népeknél gyakran klán általában férfiágú leszármazáson alapuló, rokonsági, vagy más összetartozási viszonyt tartalmazó társadalmi csoport. Ezalatt a köznyelvben elsősorban egy ősatyától – ami lehet fiktív, például egy állat is –, a nemzetség alapítójától származó, a történeti múltban szereplő jeles és nagyszámú rokon családok összességét értjük, ami így gyakran fiktív leszármazást jelent, aktuális politikai céllal. Csak konkrétan lehet az egyes társadalmak egyes korairól megmondani, hogy a leszármazás fiktív, vagy valóságos. A nemzetség őse gyakran egy totemállat, mint a honfoglaló magyaroknál és más sztyeppei népeknél is. Az államalapítás utáni magyar (nemesi) nemzetségek viszont az államalapításkori vagy az azt követő jogalapot bitosító birtokosról nevezték magukat. A magyar történelemben a szakirodalom sem tesz sajnos különbséget szóhasználatában az államalapítás előtti sztyeppei nemzetség, illetve az államalapítás utáni földbirtokos nemzetség között. Az államalapítás után az előbbi nyomait a vármegyerendszer viseli, az utóbbiba belépett viszont sok külföldi vendég/jövevény nemzetség egészen a 13. század elejéig.

A római gens[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin nyelvben a nemzetség megjelölésére a gens szó használatos, a nemzetségtagokat gentilesnek nevezzük. A rómaiak a közös nemzetségbe tartozást a közös ős tudatához társították. Az archaikus időben a nemzetség igen fontos szerepet játszott a társadalmi életben. Talán a gens kollektívan bírta a nemzetségi földeket (pagus), és a nemzetségbe tartozó családok csupán ingó vagyonnal rendelkeztek. Ezt a feltevést alátámasztani látszik, hogy a Tizenkét táblás törvények egyik rendelete szerint, ha egy család magva szakad abban az esetben a magvaszakadt család birtoka visszaszáll a nemzetségre. A nemzetség biztosan szakrális közösséget is alkotott, továbbá törvénykezési joga volt a nemzetségtagok felett. A római nemzetség mindazonáltal valószínűleg nem olyan régi, mint a rómaiak gondolták. Eleinte csak a patríciusok tömörültek nemzetségekbe, a plebeiusok később alakították meg a magukéit.

A germán sippe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Sippe a germán nemzetségek megnevezése volt, mely a germán társadalom legfontosabb szervezeti egységét jelölte. A Nyugat-római Birodalmat fenyegető germánok militáns törzsi közösségben éltek, így egyértelmű, hogy a katonai feladatok fontos szerepet játszottak a nemzetség életében, teljes jogú nemzetségtagok a harcképes férfiak voltak. A nemzetségek századokat alkottak, melyek katonai egységként funkcionáltak, akár a római centuriák.

A honfoglaló magyar nemzetségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kultikus közös ős alapján – és részben vérségi alapon – összetartozó nemzetségek nagycsaládokra, azok családokra tagolódtak. A nagycsaládok voltak a legnagyobb biztosan valódi vérségi egységek, amelyek vagyonközösséget alkottak, a föld pedig a nemzetség kezelésében volt. A nemzetség élén a nemzetségfő, a állt, nevének etimológiája a török bég, bej méltóságnévével azonos, ami a török népeknél eredetileg szintén nemzetségfőt jelentett.

A hagyomány szerint a honfoglalás idején a magyar nemzetségek száma 108 volt. Bár a szám elképzelhető, de nem bizonyítható, egyes vélemények szerint a száz mint sok és még nyolc a jelentése. Utóbbi a hét magyar és az egyesített kabar törzset jelenti. Elképzelhető ugyanakkor, hogy a nemzetségek számához közelebb jár a későbbi vármegyék száma, miután a későbbi ispánok a korábbi nemzetségfők váraiba ültek bele és vették át igazgatási funkcióikat. Ugyanakkor a honfoglalás utáni bel- és külháborúkban számolni lehet nemzetségek megszűnésével, akik elvéreztek a harcokban. Így a 108 akár reális szám is lehet, ha annak fele megszűnt a kalandozások (pl. augsburgi csata) vagy a belháborúk (Koppány, Ajtony, stb.) során.

Ekkor a teljes szabad népesség beletartozott a nemzetségi szervezetbe, bár a vagyon igazi haszonélvezői ekkor is a nagycsaládfők és a nemzetségfők voltak

I. István államszervezetében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az István király korabeli birtokrendezés vált a későbbi birtokviszonyok alapjává. Kálmán 1100 körüli törvényei megkülönböztetik Szent István adományát – nyilván beleértve a még régebbi saját birtokot – a későbbi királyok adományától. Az utóbbit – ezt nevezték később „adománybirtoknak” – csak a fiak és testvérek, valamint a testvérek fiai örökölhették, egyébként visszaszálltak a királyra, míg az előbbieket – ezt nevezték később „nemzetségi birtoknak” – a szélesebb rokonság, a nemzetség is. Ezen jogi viszonyok miatt nevezték magukat az úri nemzetségek az István korabeli – vagy későbbi bevándorló esetén a későbbi – birtokosról, s nem az eredeti nemzetségfőről vagy törzsfőről, akitől a nemzetség valójában eredt. [1]

  • vezéri eredetű nemzetségek (például Tétény, Szabolcs)
  • régi nemzetségfői nemzetségek (például Farkas-Agmánd, amelyik a totemisztikus ős Farkas-Apára vezette vissza magát)
  • egyéb magyar nemzetségek
  • vendég nemzetségek (például Hont-Pázmány)

Ebből a szervezetből már kimaradtak azok, akiknek az őse nem részesült birtokadományban. A nemzetség az Árpád-korban a köz- és magánjogi rendelkezés alapja volt. Azonos nemzetségi szervezet figyelhető meg a nemességnél, a várjobbágyoknál és az udvarnokispánoknál.

A leszármazás feltüntetésére szolgálnak az úgynevezett leszármazó-táblák, nemzedékrendek és családfák.

Ismert magyar nemzetségek honfoglalástól a XV. századig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Horvát nemzetségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tamás spalatói főesperes a Historia Salonitana című művének függelékében ír arról, hogy 1102-ben 12 horvát nemzetség kötött egyezséget Kálmán királlyal, az úgynevezett Pacta conventát. Idővel kiderült, hogy az egyezmény szövege később keletkezett, sőt a benne szereplő nemzetségek egy része sem létezett még 1102-ben, a többi viszont hiteles információnak tűnik. Bár nem tudjuk, hogyan keletkeztek pontosan ezek a nemzetségek, a 12. század elején a magyarhoz hasonlóan a horvátok is még nemzetségi kötelékekben éltek, a nemzetségeket pedig vérrokonság fűzte össze. A horvát nemzetségek ezután a magyar nemzetségekkel párhuzamosan bomlottak családokra a 13–14. században. Az említett 12 nemzetség a következő:[2]

A leghatalmasabb nemzetségek a 13. század végére a magyarországihoz hasonló tartományúri hatalomra tettek szert, a többiek az ő befolyásuk alá kerültek.[2]

Nemzetségi bosszú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azon társadalmakban, ahol a nemzetségi szervezet erős volt és a központi végrehajtó hatalom nem volt képes az igazságszolgáltatás teljes felügyeletére, ott szükségszerűen megjelent az önszervező jogérvényesítés, melynek egyik formája a nemzetségi bosszú volt. Ebben az esetben a nemzetség bármely tagját ért sérelemért az egész nemzetség kollektíven vehetett elégtételt a sérelmet okozó nemzetség bármely tagjától.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Györffy György. 18 / Uralkodó osztály és világi birtok., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 
  2. ^ a b szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest. ISBN 963-05-6722-9 (1994) 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]