Bulcsú harka

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vérbulcsú 1664-es ábrázolása

Bulcsú (? – Regensburg, 955) harka (a krónikák Vérbulcsúja) a magyar törzsszövetség harmadik legmagasabb tisztségviselője volt a 10. század közepén. A kalandozások kései korszakának legnagyobb formátumú alakja, személyével több törzs hadi erejét összefogta. Termacsuval (Tormás), Árpád fejedelem dédunokájával Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnál járt követségben, az ekkor kapott információkat a császár megőrizte az utókor számára, innen vannak információink Magyarország ekkori viszonyairól. 955-ben, a Lech-mezei csatavesztés után RegensburgbanLehellel együtt – kivégezték.

Leszármazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bulcsú születési idejéről semmit sem tudunk, Bíborbanszületett Konstantin hiteles információja szerint apja Kál volt, aki szintén viselte a harka címet. Termacsu családjával ellentétben a császár nem számol be Bulcsú további felmenőiről, így feltételezhető, hogy az apja volt az első, aki a tisztséget birtokolta a családban. A 13. század elején alkotó Anonymus Bogát fiának mondja Bulcsút. Ez az állítás különösen Konstantin adatával egybevetve tűnik megbízhatatlannak, noha a 921-ben Itáliába hadat vezető Bogát valóban egy generációval korábban élt.

A 13. századi Kézai Simon valóságos mondát kerített a Vérbulcsú név köré: eszerint „nagyapját Krimhild csatájában a németek megölték, és ő erről biztos tudomást szerzett, hogy bosszút álljon, több németet nyárson süttetett meg, s állítólag olyan kegyetlenséggel tombolt ellenük, hogy némelyiküknek úgy itta a vérét, mint a bort”. Anonymus Bulcsút a „vér emberének” nevezte.

Szálláshelye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kézai Simon gestájában arról számol be, hogy „Vérbulcsú a hagyomány szerint Zalában, a Balaton tó környékén szállt meg”. A 14. századi krónikaszerkesztmény, amely Kézai gestájához hasonlóan szintén korábbi történeti műveken alapul, a honfoglaló magyarok „hetedik kapitányának” nevezi Bulcsút, aki „a hír szerint a Balaton környékén verte fel sátrait”. Nem lehet biztosan tudni, hogy ezek az leírások a szóbeli hagyományt őrizték -e meg, avagy csak a Vérbulcsú (Lád)- nemzetség Zala és Veszprém megyei birtokhelyeit vetítették vissza egy korábbi korba. A zalai táj nem esett messze sem Bizánc, sem a nyugati országok határaitól, Bulcsú pedig mindkét irányban aktív politikát folytatott.

Bizánci követjárása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

948-ban Bizáncban járt magyar küldöttség élén. Itt megkeresztelkedett (947-50 körül) és a császár „kedves fiának” nevezte, patríciusi ranggal és aranylánccal jutalmazta.

Nyugati hadjáratai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 955-ös Augsburgi csata. Hektor Mülich 1457-ben készített könyvillusztrációja Sigmund Meisterlins Nürnberg város történetét leíró munkájához.

A német területekre valószínűleg több alkalommal is vezetett hadjáratot és adófizetésre kényszerítette őket.[1]

954-ben I. Ottó német király ellen fellázadt fia, Liudolf és veje, Konrád lotaringiai herceg vezetésével számos német főúr. A lázadók a magyaroktól kértek segítséget akik a már öt éve hiányolt zsákmány, valamint az adóztatás felújítása reményében Bulcsú harka vezetésével küldtek sereget. A lázadó hercegek az utolsó pillanatban meggondolták magukat, s Bulcsút a Rajnán túlra irányították, maguk pedig behódoltak a királynak. 955-ben a bajor urak lázadtak fel, ismét magyar segítséget kértek, akik Bulcsú, Lél és Súr vezetésével érkeztek. A magyar sereg Augsburg mellett döntő vereséget szenvedett, a hazatérő magyar vezéreket elfogták és felakasztották Regensburgban.[2] Ióannész Szkülitzész bizánci történetíró szerint Bulcsút Ottó király karóba húzatta,[1] de ez egy másfél évszázaddal későbbi közlés, Widukind és Augsburgi Gerhard szerint I. Henrik bajor herceg felakasztatta.[1]

A seregből – a mondák szerint – csupán hét megcsonkított „gyászmagyar” vergődött haza. A német haderő is nagy vérveszteséget szenvedett (tőbb főpap, herceg is meghalt a harcokban). A valóságban a csata után évtizedekre patthelyzet alakult ki, sem a magyarok nem indítottak nyugati, sem a németek magyarok elleni hadjáratokat, azaz a megsemmisítő vereség erős krónikaírói túlzás lehet. Ugyanolyan legenda, mint Lehel kürtjéé.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5 
  2. Györffy György. 4 / Kalandozás és életforma-változás., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]