Aral-tó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Aral-tó
Aral Sea 1989-2008.jpg
Az Aral-tó 1989-ben és 2008-ban
Hely Közép-Ázsia
Kazahsztán, Üzbegisztán
Elsődleges források Amu-darja, Szir-darja
Elsődleges lefolyások
Felszíni terület 68 900 km² (1960)
17 160 km² (2004, három tó) km2
Átlagos mélység 16 m (1960) m
Víztérfogat 1083 km³ (1960)
113 km³ (2003) km3
Part hossza 3000 km (1960) km
Tszf. magasság 53,4 m (1960)
31 m (2003) m
Szigetek Újjászületés-sziget
Települések
Elhelyezkedése
Aral-tó  (Kazahsztán)
Aral-tó
Aral-tó
Pozíció Kazahsztán térképén
é. sz. 44° 48′, k. h. 59° 36′Koordináták: é. sz. 44° 48′, k. h. 59° 36′
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Aral-tó témájú médiaállományokat.
Megfeneklett halászhajó, Kazahsztán

Az Aral-tó (kazakul Арал Теңізі / Aral Tengizi, üzbégül Orol dengizi, oroszul: Ара́льское море [Aralszkoje more]) Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Kaszpi-tengertől keletre, a Turáni-alföldön elhelyezkedő lefolyástalan sóstó. 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobb tava, ma már három kisebb tóra osztódott, először egy északi és déli részre, majd a déli rész 2003-ban még tovább hasadt két kisebb tóra. A tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizének öntözésre való felhasználása, valamint mikroklimatikus változások következtében az 1960-as évektől a tó vízszintje jelentősen csökkent. Napjainkra egyik folyó sem éri el a három részre szakadt, folyamatosan pusztuló Aral-tavat. Az ökológiai katasztrófa sújtotta egykori tó egyes igazolatlan értelmezések szerint a globális klímaváltozás hatásainak és következményeinek elrettentő példája.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Turáni-alföldön fekszik. Nyugatról a sivatagos Usztyurt-fennsík (Uszt-jurt) 200 méteres magasságba törő szirtjei, keletről a Kizil-kum sivatagos vidéke (és ennek északnyugati része, a Golodnaja-sztyepp) határolja. Északon, a Szir-darja deltájánál a tótól elkülönült, de azzal összeköttetésben állt a Kis-Aral-tó. Az 1960-as évekig délről az Amu-darja, északkeletről a Szir-darja táplálta (56 km³/év), ami a csapadékmennyiséggel (9 km³/év) kiegészülve pótolta a tó hatalmas párolgási veszteségét (65 km³/év). A régió éghajlata kontinentális, a júliusi középhőmérséklet 25-26 °C, a februári –2-2 °C, az évi csapadékmennyiség 110-150 milliméter. Az 1960-ban 68 900 km² kiterjedésű, északkelet–délnyugati tengelyű tó hossza 492, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt, délen és keleten öblökkel tagolt partvonalának hossza pedig elérte a 3000 kilométert. Átlagos mélysége 16 méter volt, de legmélyebb pontján elérte a 63 métert. A tavon több mint 1100 kisebb-nagyobb, összterületüket tekintve 2200 km²-nyi sziget volt. Az Aral-tó vizének sókoncentrációja az 1960-as 9,6-10,3‰-ről 27-30‰-re emelkedett.[1]

Geológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Földtörténetileg az Aral-tó medencéje a Tethys-óceán, illetve az abból lefűződött, a pliocén végéig létező Paratethys-tenger maradványa a Fekete-tengerrel és a Kaszpi-tengerrel együtt.

A késő neogénben tektonikus törésvonal alakult ki az Aral-tó helyén, de az ennek mentén keletkezett mélyedés még a pleisztocén végén is száraz medence volt. A későbbi földtörténeti korokban a Szir-darja töltötte fel a süllyedéket, s az alapvetően száraz időszakban kialakult egy a maival nagyjából megegyező területű tó. A holocénben drasztikusan megváltozott a korábban a Kaszpi-tengert tápláló Amu-darja folyása, s vizét immár a leendő Aral-tóba vezette. A klimatikus változások is melegebb, csapadékosabb éghajlatot eredményeztek, s az Aral-tó elérte a 20. században ismert kiterjedése kétszeresét, területe meghaladta a 150 ezer km²-t, a vízfelszín tengerszint feletti magassága elérte a 75-80 métert. Az i. e. 4. évezredben az éghajlati viszonyok ismét szárazabbra fordultak, s a tó mintegy 30 méternyit apadt, majd az i. e. 1. évezredre lassan a 31-35 méteres tengerszint feletti magasságig, azaz nagyjából napjainkbeli kiterjedésére apadt, de a vízfelszín csökkenése ezt követően sem állt meg. Az i. sz. 16. századra az Amu-darjának a Szarakamis-tavat tápláló ága elapadt, így teljes vízmennyisége az Aral-tóba folyt, amely ezzel elérte a 20. században ismert kiterjedését.[2]

Emberföldrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Aral-tó első említését i. e. 2. századbeli kínai forrásokból ismerjük Északi-tenger néven, de a rómaiak is ismerték Oxusi-mocsár (Palus Oxiana) néven (az Amu-darja latin neve Oxus volt). A 10–12. század arab geográfusai már jól ismerték a tavat (Horezmi-tó) és vidékét, a későbbi évszázadokban azonban már a tó eltűnéséről maradtak fenn írásos említések. Az Aral-tó újbóli gyarapodását követően, a 17. században Khíva kánja, Abu al-Gházi (16031664) használta először a türk aral (’sziget’) szót az Amu-darja torkolati vidékének leírására, s a 18. századi európai térképeken már mint Aral-tó jelent meg. A 17. században a Khívai Kánság területéhez tartozott a vidék, később a Kokandi Kánság és a Buharai Emirátus uralta a vidéket, mígnem 1847-ben Oroszország katonai helyőrséget létesített a tó partján, s 1873-ban igazgatásuk alá vonták a vidéket.

Megfeneklett hajó az Aral-tó kazahsztáni oldalán

Már az 1870-es évektől sokat fáradoztak a sivatagos környék öntözésének megoldásán, gátakat építettek a Szir-darjára és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek. A mezőgazdasági termelés javát szolgáló csatornázás veszélyeire már a 19. század végén felhívták a figyelmet orosz tudósok (például A. I. Vojejkov klimatológus). Ennek ellenére a szovjethatalom éveiben további csatornákat építettek, s a második világháborút követően megszületett a terv a Golodnaja-sztyepp és Türkmenisztán rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer kiépítésére. Az Amu-darját a Kara-kum sivatagon keresztül a Kaszpi-tengerrel összekötő 1300 kilométeres Türkmén-főcsatorna (vízfelvétele 8–14 km³/év), valamint az Amu–buharai-csatorna (10 km³/év) az 1950-es évek végére készült el. Noha az Aral-tó vízutánpótlását ezzel jelentősen veszélyeztették, és az első jelek 1961-től megmutatkoztak, a későbbi időszakban további csatornák épültek: Déli-Golodnaja-csatorna (11 km³/év), Karsi-csatorna (5 km³/év). Az öntözött területek nagysága 1970-re elérte a 74 ezer km²-t, de az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlannak látszott.[3]

Az Újjászületés-szigeten (Osztrov Vozrozsgyenyija) a Szovjetunió jelentős katonai lőteret működtetett, mely a biológiai fegyverek kísérleti terepeként vált hírhedtté.

Az Aral-tó kiszáradása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az északi Aral-tó méretének összehasonlítása a Kokaral gát építése előtt (alul) és után (felül).
Aral város (Kazahsztán) korábbi kikötője
Aral Sea.gif
Kiszáradt tómeder
1973-ban, 1984-ben, 2000-ben

2004-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át, a korábbi partvonal mentén fekvő települések több tucat kilométerre kerültek a víztől (így például a korábbi Aralszk [ma Aral, Kazahsztán], Mujnak [ma Mo’ynoq, Üzbegisztán]). 1961-től évenként mintegy 50 centiméterrel apadt a tó (egyedül a csapadékosabb 1969-es, 1970-es és 2003-as években állt meg a vízszint csökkenése).[4] Az 1980-as évektől a kikötői infrastruktúra használhatatlanná válásával a személy- és teherhajózás, valamint az egykor jelentős, évi 50 ezer tonna halat jövedelmező halászat is megszűnt a tavon. Az 1950-es években leírt gazdag ökoszisztéma (benne endemikus fajokkal) java része kipusztult.[5]

Az Aral-tó vízcsökkenéséért javarészt az emberi tevékenység felelős. A tavat tápláló folyók befogása a rizs- és gyapotföldek öntözésére nagymértékben hozzájárult a tó gyors kiszáradásához. Részben a két faj nagy vízigénye, részben pedig az öntözőcsatornák rossz minősége miatt (pl. Közép-Ázsia legnagyobb csatornájából, a Karakum-csatornából a víz 30-75%-a elszivárog a földbe), a két folyó éves átlagos vízhozama több mint 55 km³-ről alig 9 km³-re csökkent.[6].

A folyók vízhozamának csökkenésében szerepe van a mikroklimatikus változásoknak is: a tó vízfelszínének csökkenésével a párolgás, és így a csapadék mennyisége is csökken. Egyes vélemények szerint a tó kiszáradásáért a globális felmelegedés a felelős. Ezzel szemben, az igazság az, hogy bár az éghajlatváltozás hatással van a vízszint csökkenésére, ez csak töredéke az öntözés következményeinek: a tó vízszintcsökkenéséért 86%-ban ez utóbbi felelős, a klímaváltozás hatását a kutatók csak 14%-ra teszik.[7] Emellett a geológusok arra hívják fel a figyelmet, hogy ehhez hasonló ökológiai katasztrófák a múltban is előfordultak, amelyek nyomán tavak, beltengerek tűntek el a föld színéről, s nem hagyhatóak figyelmen kívül a Turáni-alföld sajátos geológiai viszonyai, ún. paleovariabilitása sem (lásd fent).[8]

Az 1990-es években indultak meg a kutatások, a helyzet kialakulásáért felelős okok feltárása és esetleges vészforgatókönyvek kidolgozása érdekében végzett munkát az International Coordination Water Commission in Central Asia (ICWC) és az International Aral Salvation Foundation fogja össze.

Az 1990-es években a tó két részre, majd 2005-re három részre szakadt (egy Északi- és egy Déli-Nyugati- és Déli-Keleti-Aral-tóra). 2010-re azonban a tó keleti része nagyrészt teljesen kiszáradt. 2005 augusztusában már megépült egy gát Kazahsztánban az északi és a déli tó közé, és így az északi medencében a vízszint 8 méterrel emelkedett a negatív rekordszint fölé. A szegényebb Üzbegisztán költségvetéséből nem futja a déli medence vízszintjének megemelésére, de ha az északi medence visszanyeri régi vízszintjét, a tervek szerint átengednek vizet a délibe is.

Északon a helyzet jelentősen javult a Kokaral-gát megépítése óta, az elmúlt években jelentősen növekedett a kihalászott hal mennyisége, és Aralszk városa is 75 kilométerrel közelebb került a tóhoz. A város határában tábla is hirdeti: „Jó hír, a tó visszatér!”[forrás?]

További lehetséges megoldások:

  • a csatornák vízszigetelése (ma is csak a 12%-uk szigetelt);
  • sótalanítótelepek létrehozása;
  • kisebb vízigényű gyapot termesztése;
  • a Pamír gleccsereinek leolvadása miatt keletkezett víz Aral-tóba vezetése;
  • a Volga vagy Ob folyók vizének idevezetése.[9]
Év 1960 1971 1976 1987 1989 1992 2003
Víztükör tszfm 53,41 51,05 48,28 40,50 38,60 36,70 31,0
Vízmennyiség (km³) 1090 925 763 404 330 n.a. 112,8
Felszín (km²) 68 000 60 200 55 700 41 000 36 900 33 600 18 240
Sótartalom (g/L) 10 11,2 14 26,8 30,1 34,4 n.a.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Aral-tó 1850-ben (fekete vonal) és 2004-ben (zöld terület)
  1. Magyar nagylexikon II. (And–Bag). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 274. o. ISBN 9630568004  ; Zavialov 2005. 15–16.
  2. Az Aral-tó geológiájához: Zavialov 2005. 5–8.
  3. http://www.cotton.org/econ/cropinfo/cropdata/rankings.cfm. A régió humánföldrajzához: Zavialov 2005. 8–10.
  4. Zavialov 2005. 50.
  5. Zavialov 2005. 1.
  6. [1]
  7. [2]
  8. Zavialov 2005. 1–2.
  9. Aral Sea Info (angolul).

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyéb információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Aral-tó témájú médiaállományokat.