Óceán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az óceán a kontinensek között elterülő és beltengernek nem tekinthető nagy tengerek valamelyike, azaz világtenger, mely nagy kiterjedésű (több tízmillió km²), nagy átlagos mélységű (több ezer méter), óceánközepi hátsággal és önálló áramlási rendszerrel rendelkezik. A Föld felszínéből 361 millió km² -t fed le, ez az összterület 70,8%-a. Területének több mint a fele 3000 méternél mélyebb.

Vízszintes tagozódása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kontinensek a következő 5 óceánt választják el egymástól: Csendes-óceán, Atlanti-óceán, Indiai-óceán, Déli-óceán (bizonyos szervezetek, például a Nemzetközi Hidrográfiai Szervezet (IHO) használja) és Északi-Jeges-tenger (gyakoribb nevén a Jeges-tenger). Természetföldrajzi értelemben azonban csak a Csendes-, az Indiai- és az Atlanti-óceán minősül óceánnak.

Függőleges tagozódása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az óceán függőleges övezetei a hipszografikus görbe negatív szakaszáról olvashatók le.

Self[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A self a kontinentális kéreg üledékkel fedett, vízzel borított része, a mélytenger felé enyhén lejtő felszín. Általában kis kiterjedésű, 200 méternél kisebb vízmélységű terület. Átlagos szélessége 75 km.

Kontinentális lejtő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kontinentális lejtő képezi az átmenetet a szárazföldek és a mélytengerfenék (a kontinentális és az óceáni kéreg) között. Szélessége 20-100 km.

Mélytengeri tábla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a Föld felszínének legterjedelmesebb szintje. Átlagos mélysége 4000-6000 méter.

Mélytengeri árok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az óceánok és egyben a földfelszín legmélyebb pontjai az árkokban találhatók. Több száz km hosszúak és akár 15 000 m-t is megközelíti a szintkülönbség bennük[forrás?]. Jelenleg 26 mélytengeri árok ismert, közülük a legmélyebb a Mariana-árok (mélysége 11034 méter).

Az óceánok genezise[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Geológiai-lemeztektonikai értelemben az óceánok egy szabályos fejlődési pályát járnak be. Kialakulásuk a lemezszegélyek divergenciájával veszi kezdetét. Az ennek során létrejövő óceánközepi hasadékok mentén távolodik egymástól a két kőzetlemez, lassan kialakítva az óceán medencéjét. A későbbiek során a kőzetlemezek mozgása megváltozhat, az óceáni lemez egyéb (óceáni vagy szárazföldi lemez) alá bukhat, megkezdve az óceán medencéjének lassú felemésztődését, végül az óceán teljesen be is zárulhat. Mindezek alapján az óceánok fejlődési sora:

  1. embrionális óceán (rift): pl. Bajkál,
  2. fiatal: Vörös-tenger (Afrika és az Arab-félsziget távolodása)
  3. érett: Atlanti-óceán
  4. hanyatló: Csendes-óceán
  5. elhaló: Földközi-tenger (valamikor Thetys-óceán)
  6. végső (halott): Himalája (Eurázsia és Hindusztánia találkozása révén)

[1]

Az óceánok világnapja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ENSZ által 1992-ben Rio de Janeiróban megtartott globális környezetvédelmi csúcstalálkozón június 8-át az óceánok védelmére az Óceánok Világnapjának jelölték ki.[1]

Az óceán szó eredete és nyelvi vonatkozásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az óceán szó az Ókeánosz szóból származik, mely a világkorongot körülvevő folyam, világtenger jelentéssel bírt. Eredetileg a nagy ősvíz istenének volt a neve a görög mitológiában. A latin Oceanus (világtenger) ennek a szónak az átvétele. A magyar nyelvbe a latin nyelven keresztül került a szó, az –us végződés elhagyásával. Más európai nyelvbe is a latinon át került be, mint a németbe (Ozean), vagy a franciába (océan).

A szó első magyar nyelvű előfordulása egy 1604-es írott szövegben található: „Sziget az Nemet Oceanuson”. Legközelebb 1651-ben Zrínyi Miklósnál fordul elő. Az 1700-as évek vége felé terjedt el, főleg Csokonai Vitéz Mihály verseiben szerepel viszonylag gyakran. A reformkori magyar íróknál már sűrűn szerepel a szó.

Az óceán szó második jelentése: valaminek a mérhetetlenül nagy tömege, özöne. Ezt a jelentésváltozatot leginkább az irodalom kedvelte. Szimbólumként is előszeretettel használták a szót, például Ady Endre Az Értől az Oceánig című versében.

Az óceán szó számos szinonimával bír, főleg a melléknévi változata, az óceánnyi szó, hiszen ez fejezi ki a dolgok tömegét, mennyiségét. Ilyen szinonimák a tengernyi, a rengeteg, a sok, a mérhetetlen, és így tovább. Az óceán szónak vannak szókapcsolatai is természetesen, mint például az óceánjáró, amely főnévi és melléknévi jelentéssel is rendelkezik, vagy ilyen szóösszetétel még az óceánrepülő is, amely a jelentése szerint olyan repülőgép-vezető, aki valamely két hely (repülőtér, város) között a rendszeres légi forgalom megindulása előtt elsőnek vagy olyan feltételekkel repülte át az óceánt, különösen az Atlanti-óceánt, ahogyan előtte még senki. Később az óceán szóból alakult ki a tengerkutatás, tengertan tudományának az elnevezése is, az oceanográfia vagy oceanológia. Itt érdemes megemlíteni még valamit: a görögök gyakran mondták azokra a dolgokra, tájakra, mesékre, amiket nem tudtak elhelyezni a világukban, hogy azok az Ókeánoszon túl vannak.

Az óceán szó megjelenése a kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A norvég szigetvilág (Rogaland) és az Északi-tenger egy szelete.

„A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm? az oceán kis gyöngye.
Talán míg felhozom,
Össze is töröm.”

Petőfi Sándor

„Pályám vége közelít:
Hol a gígászi Örök vár
S chaoszába elmerít,
Mint egy cseppet az oceán.”

Berzsenyi Dániel

„Azt a kis patakot, mely a szívet hajtja,
Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja
Óceánja vérnek.”

Arany János

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Horváth Lajos: Az óceán szó etimológiája Veszprém 2005
  • Borsy Zoltán (szerk.): Általános természetföldrajz, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998