Bakfark Bálint

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bakfark Bálint ábrázolása a Lyonban megjelent első lantoskönyvének címlapján, kétoldalt a lyoni érsek és a Bakfark-család címerével

Bakfark Bálint (Bacfort v. Graevius Bálint v. Valentin Greff Bakfark, de előfordul még a Bachfarrt, Backvart, Bekwark, Bakfart névváltozat is) – (Brassó, 1506. vagy 1507. augusztus 15.? más forrás szerint 1526 – Padova, 1576. augusztus 22., más forrás szerint: augusztus 15. vagy 13.) erdélyi szász zeneszerző és lantművész, a reneszánsz hangszeres muzsika jeles képviselője. Élete vége felé a kettős Greff-Bakfark nevet használta. Európa-szerte ismert művész volt. Leginkább külföldön, kiváltképp Lengyelországban élt, beutazta Poroszországot, Franciaországot, Itáliát. A magyarországi zenetörténetben ő az első jelentős zeneszerző és hangszeres művész, és évszázadokig az egyetlen, aki az európai zenekultúrára is döntő hatást gyakorolt.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(Bakfark Bálint születési és halálozási időpontja a rendelkezésre álló másodlagos források alapján nem egyértelmű, ezért több fellelhető adatot is közreadunk.)

Valószínűleg 1507-ben, rangos szász család gyermekeként született, vélhetően Brassóban.

Már apja, Tamás is lantművész volt, de Bálint tanáráról semmi biztosat nem tudunk. Feltehetőleg mestere volt többek között az 1538 és 1544 között Nagyváradon működő itáliai Matthias Marigliano is, aki korábban X. Leó pápa zenészei közé tartozott. Ekkortájt Váradon pezsgő művészeti élet volt, ahol több lantművész is megfordult.

Bakfark ifjúkoráról nagyon keveset tudunk. Szapolyai János erdélyi vajda (1526-tól magyar király) nagyváradi udvarában nevelkedett, majd lantművészként szolgálta a királyt és zenekedvelő feleségét, Izabellát. Szolgálataiért nemesi rangot kapott. Bakfark valószínűleg fiatalkorában Budán találkozott a polifon kórusmuzsika hangzásvilágával.

Az 1540-es években Franciaországban Tournon grófnak, I. Ferenc francia király főemberének muzsikusa volt.

Szapolyai halála után a török megszállás miatt Erdélybe szorult özvegy Izabella mellől annak bátyja, II. Zsigmond Ágost lengyel király szolgálatába lépett 1549-ben. Bakfark 1550-ben Krakkóban nősült meg, a litván származású özvegyet, Katarina Narbutovnát vette feleségül, aki két gyermekkel ajándékozta meg.

Kisebb megszakításokkal Vilniuszban élt. Lengyelországban eltöltött éveinek fő pártfogója I. Albert porosz herceg volt.

1552–53 között hosszabb európai körutat tett, megfordult Danzigban, Frankfurt an der Oderban, Wittenbergben, Augsburgban, Lyonban, Párizsban, Velencében, Königsbergben. 1553-ban jelent meg első önálló műve, szólólantra komponált műveinek gyűjteménye, az ún. Lyoni lantkönyv, Tournon érsek támogatásával.

A következő évtizedben ismét Vilniuszban muzsikált, ahol az udvar egyik legmegbecsültebb alattvalója lett. 1565-ben Krakkóban saját költségén adatta ki lanttabulatúráinak második kötetét, Zsigmond Ágostnak ajánlva.

1566-ban I. Miksa császár és magyar király meghívására Bécsbe utazott és a császári udvarban tartózkodott, azonban leghosszabb ideig a lengyel király udvarában élt, akivel – mint műve előszavában említi – közelebbi viszonyban volt, de aki Bakfark nemesi címét nem ismerte el.

1569-ben koholt vádak alapján Pozsonyban letartóztatták és rövid ideig fogvatartották. Hazamenekült Erdélybe, ahol Szapolyai fia volt a fejedelem. Bakfark a lanton és orgonán is jól játszó János Zsigmond udvarában szolgált, s 1570-ben gyulafehérvári birtokadománnyal gazdagodott. A következő esztendőben azonban patrónusa meghalt, Bakfark pedig Itáliába költözött.

1576. augusztus 22-én (más forrás szerint 1571-ben) halt meg Padovában, áldozatul esve a pestisjárványnak. Halálához közeledve kéziratait állítólag elégette.

Művészete és másokra gyakorolt hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bakfark kizárólag saját hangszerére, lantra komponált. Köteteiben tíz fantáziát, azonkívül madrigálokat, chansonokat, lengyel dalokat, motettákat jelentetett meg. Műveit szigorú polifónikus szerkesztés jellemzi. A korban elfogadott szokás szerint átiratokat készített más szerzők vokális zenéiből.

A Lyoni lantkönyv átdolgozott kiadása. Francia típusú, szedett lanttabulatúra, technikai jelzésekkel ellátva.

Műveit tabulatúrákban, azaz fogás-táblázatokban jegyezte le. Szerzeményei alapos szakmai felkészültségről, széleskörű tájékozottságról és nem utolsósorban tehetségről árulkodnak. Jól ismerte a déli országokban divatos lant játékmódját, lehetőségeit, a kor divatját, és hasonlóképpen jártas volt az egyházi vokálpolifónia hangzásvilágában, kompozíciós technikájában. A Krakkói lantkönyvben egy saját újításával, a kettős fogással is találkozunk.

Korának ünnepelt lantvirtuóza volt, fényesen improvizált. Fejedelmek kitüntető figyelmét és kegyeit élvezte, költők versben dicsőítették. Lengyelországban legendák övezték alakját. A nagy lengyel reneszánsz költő, Jan Kochanowski két verssel tisztelgett Bakfark előtt. A második tabulatúráskönyvben Andreas Tricesius három ódája szerepel, melyekben Pannónia Orpheusának nevezi a szerzőt, illetve Ariónhoz hasonlítja művészetét.

A Bakfark-művek széles körben ismertté váltak a francia, német és németalföldi kiadóknak köszönhetően. Művészete döntő állomás volt a hangszeres zene fellendülésében az addig vokális-zene központú európai zeneszerzésben.

A lengyeleknél máig a "Bakfark után nyúl a lanthoz" mondással illetik azt az embert, aki tehetség és szakértelem nélkül fog hozzá valamihez.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Műveinek nagy része elveszett, ma ismert alkotásai kivétel nélkül a lengyel évekből származnak. Két önálló munkája jelent meg, ezen kívül itáliai gyűjteményekben is felbukkan egy-egy darabja.

  • Intavolatura Valentini Bacfarc Transilvani Coronensis, 1553. (Lyon). Címoldalán a zeneszerző portréja látható a mecénás lyoni érsek és a Bakfark-család címerével.
  • Bakfarci Valentini Greffi Pannonii Harmoniarum musicarum in usum testudinis factarum. Tomus primus. Cracoviae 1565–69. (Krakkó) Ivrét két részben (A kötet Zsigmond Ágost lengyel királynak van ajánlva, ki neki, mint a fejedelmi zenekar igazgatójának, nemesi jószágot adományozott. E könyv két példánya bécsi s krakkói könyvtárakban található.)
  • Krakkói lantkönyvben Andreas Tricesius három ódája szerepel, melyekben Pannónia Orpheusának nevezi a szerzőt, illetve Ariónhoz hasonlítja művészetét. Lengyelországban legendák övezték Bakfark alakját.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Wallaszky, Conspectus 171. l. (Siriratát közli.)
  • Graesse, Trésor de Livres rares et précieux. Dresde, 1869. Suppl. Tome VII. 57.
  • Budapesti Közlöny 1870. 211. sz.
  • M. Könyv-Szemle I. 294. l. (Bartalus István, ki a fönt nevezett munkának krakkói példányát fölfedezte.)
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I. (Aachs–Bzenszki). Budapest: Hornyánszky. 1891.  Online hozzáférés
  • Ságh, Zenészeti lexikon 33.
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon I. (A–F). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983. ISBN 963-330-474-1
  • Fajth Tibor: Fejedelmek lantosa. Bakfark Bálint életének regénye. Budapest 1976, Zeneműkiadó, 532 p.
  • Homolya István Dr. : Bakfark. Budapest 1982, Zeneműkiadó, 231 p.,

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bakfark Bálint témájú médiaállományokat.