Nyugat-Németország

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Német Szövetségi Köztársaság
1949. május 23. – 1990. október 3. (jogilag nem szűnt meg, a keleti tartományok csatlakozásával kibővült)
Flag of Germany.svg Coat of arms of Germany.svg
Germany divided BRD.png
Nyugat-Németország
Nemzeti himnusz: Das Lied der Deutschen
Általános adatok
Fővárosa Bonn
Terület 248 844 km²
Népesség ismeretlen
Hivatalos nyelvek német
Pénznem Német márka (DEM)
Kormányzat
Államforma Szövetségi Köztársaság
Államfő Szövetségi elnök
Theodor Heuss (1949–1959)
Heinrich Lübke (1959–1969)
Gustav Heinemann (1969–1974)
Walter Scheel (1974–1979)
Karl Carstens (1979–1984)
Richard von Weizsäcker (1984–1994)
Kormányfő Szövetségi kancellár
Konrad Adenauer (1949–1963)
Ludwig Erhard (1963–1966)
Kurt Georg Kiesinger (1966-1969)
Willy Brandt (1969-1974)
Helmut Schmidt (1974-1982)
Helmut Kohl (1982-1990)
Törvényhozás Bundestag
Elődállam
Utódállam
 Németország szövetséges megszállása
Németország 

Nyugat-Németországnak nevezték nem hivatalosan a Németországi Szövetségi Köztársaságot (gyakran Német Szövetségi Köztársaság, NSZK) 1949-es megalakulása (május 23.) és 1990-es kibővülése (október 3.) között. A második világháború után Németországot a négy győztes nagyhatalom megszállási övezetekre osztotta, és 18 tartományt hoztak létre. A három nyugati megszállási övezetben lévő 12 tartomány hozta létre 1949-ben az NSZK-t, melynek fővárosa Bonn lett, majd ez után nem sokkal a szovjet megszállás alatt álló öt tartományból és Berlin szovjet zónájából megalakult a Német Demokratikus Köztársaság (NDK, Kelet-Németország), ahol 1952-ben megszüntették a tartományokat. Végül Berlin három nyugati megszállási övezetéből létrejött a különleges nemzetközi jogállással rendelkező Nyugat-Berlin.

1990-ben az NDK megszűnt, területén újra megalakultak az 1952-ben megszűnt tartományok, Berlin pedig újraegyesült, és e hat tartomány csatlakozott a Németországi Szövetségi Köztársasághoz. Az NSZK tehát a folytonosságát nem veszítette el, de az állam köznyelvi elnevezésében a megosztottságot kifejező jelző értelmét veszítette.

Történelmi háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megszállási övezetek Németországban 1947-ben. A Lengyelországhoz és a Szovjetunióhoz csatolt keleti területek világos színnel vannak jelölve. A Saar-vidék francia protektorátus lett. Berlint a szövetségesek szintén négy megszállási övezetre osztották.

Szövetséges döntések a háború végén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1945 tavaszán, a Harmadik Birodalom, azaz a náci Németország kapitulációjával Európában befejeződött a második világháború. A győztes szövetséges hatalmak, Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió már korábban, 1945 februárjában Jaltában tárgyalássorozatot kezdtek a háború lezárását követő világpolitikai rendezésekről és ezen a konferencián született döntés arról is, hogy Németországot a legyőzését követően négyhatalmi megszállás alá kell vonni.

Találkozási vonal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szovjet erők keletről, a többi szövetséges nyugatról egymás felé közelítve tolták előre a frontokat és morzsolták fel a német ellenállást, majd 1945. április 25-én Torgaunál az amerikai és a szovjet egységek találkozásával elkezdődött a frontvonalak összezárulása. A találkozási vonal (angol kifejezéssel "line of contact") jelentette Németországon belül azoknak a területeknek a határát, amelyeket az előrenyomuló szövetséges erők elfoglaltak.

Megszállási övezetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A négyhatalmi megszállás a négy hatalom megszállási övezeteinek (zónáinak) kialakítását jelentette, amelyek viszont nem a frontvonalak találkozási vonala mentén, hanem az egyes német tartományok eredeti határait követve történt. Így a zónák kialakítása 1945 nyarán jelentős csapatmozgásokkal járt, mert a nyugati és a szovjet csapatoknak is kölcsönösen át kellett adniuk egyes területeket. A felosztás eredménye végül a négy zóna lett, az alábbiak szerint:

  brit zóna amerikai zóna francia zóna szovjet zóna
megszállt területek Schleswig-Holstein, Hamburg, Alsó-Szászország, Észak-Rajna-Vesztfália Bajorország, Hessen, Württemberg-Baden, Bréma Baden, Rajna-vidék–Pfalz, Württemberg-Hohenzollern, Saar-vidék Türingia, Szászország, Szász-Anhalt, Brandenburg, Mecklenburg-Elő-Pomeránia
parancsnokság helye Bad Oeynhausen Frankfurt am Main Baden-Baden Berlin-Karlhorst

Berlin felosztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Noha Berlin mélyen a szovjet megszállási övezetben helyezkedett el, a szövetségesek döntése értelmében a várost külön négyhatalmi megszállási területre, ún. szektorokra osztották fel, az egyes kerületek határai mentén, az alábbiak szerint:

  brit szektor amerikai szektor francia szektor szovjet szektor
városrész nyugati-középső déli-középső északi keleti
megszállt kerületek Tiergarten, Charlottenburg, Wilmersdorf, Spandau Kreuzberg, Neukölln, Tempelhof, Schöneberg, Steglitz, Zehlendorf Reinickendorf, Wedding Mitte, Prenzlauer Berg, Friedrichshain, Pankow, Weissensee, Lichtenberg, Treptow, Köpenick, Marzahn (1979-től), Hohenschönhausen (1985-től), Hellersdorf (1986-tól)
szektor érdekességek ebbe a szektorba került a Reichstag és a híres spandaui börtön ebben a szektorban volt a Nyugat-Berlint sújtó szovjet blokád idején kialakított légihíd bázisa (a tempelhofi katonai repülőtér), a keletnémetek számára torzítatlan híreket szolgáltató RIAS rádióállomás és a híres Checkpoint Charlie ellenőrzőpont. - - ide került a város híres főútja, az Unter den Linden, a végén álló, a város jelképét jelentő Brandenburgi kapuval, valamint a tőle nem messze fekvő náci kormányzati épületekkel és a Hitler utolsó menedékét jelentő bunkerrel együtt

A zónahatárok megszilárdulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevezetesek voltak a NATO fonetikus ábécéből ismert kódokkal jelölt brit és amerikai ellenőrzőpontok, mint például a Helmstedt-Marienborn melletti Checkpoint Alpha, a szovjet zóna és Berlin amerikai szektora határán, Dreilindennél létesített Checkpoint Bravo vagy a legismertebb, a berlini amerikai és szovjet szektorok határán fekvő Checkpoint Charlie.

A zónákban a háború utáni kaotikus állapotok rendezése, a rendfenntartás, a nácitlanítási eljárások, az ellátás és az újjáépítés megszervezése az adott zónák katonai erőinek feladata volt. A rendfenntartás érdekében a hatóságok a zónák találkozásainál zónahatárokat alakítottak ki, amelyek a terepen kezdetleges drótkerítések, a közlekedési útvonalak metszésében pedig ellenőrzőpontok (checkpointok) felállítását jelentette. Az ellenőrzőpontok kezdetben a civil és a katonai forgalmat egyaránt ellenőrizték, a későbbiekben feladatuk a katonai forgalom ellenőrzésére korlátozódott.

A megszálló szovjet erők atrocitásai és a szovjet zónában mutatkozó ellátási zavarok miatt a német lakosságból sokan igyekeztek átköltözni a nyugati zónákba. A nyugati zónák parancsnokságai ennek a tendenciának nem örültek túlságosan, mert a saját lakosságuk ellátása is nagy erőfeszítéseket igényelt. A szovjet hatóságok viszont kezdetben nem csak eltűrték, de egyenesen támogatták a lakosság nyugati migrációját, abból az egyszerű meggondolásból kiindulva, hogy a távozók csökkentik a szovjet irányításra nehezedő ellátási terheket (ez a hozzáállás a későbbiekben természetesen az ellenkezőjére fordult).

A szovjet és a nyugati zónák közti zónahatárokon eközben fokozódott a feszültség: a nem kívánatos polgári migráció mellett gyakoriak voltak a szovjet erők oldaláról történő fegyveres, járműves határsértések és az ezeket követő, a zónahatárok mentén fekvő, nyugati övezetekbe tartozó települések elleni rablótámadások. Mindezek következtében és az időközben megváltozott szovjet nézőpont és igény miatt, 1946-ban a szövetségesek a szovjet és a nyugati zónák határát lezárták, és az átmenő forgalmat zónaközi közlekedési engedélyekhez kötötték.

Bizónia és Trizónia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1946-ban, a hidegháború hajnalán fokozódó ütemben kezdett megromlani a háborús szövetségesek közti politikai viszony. Ennek a folyamatnak az egyik elemeként ebben az évben a Szovjetunió leállította a szovjet zónából a nyugati zónákba irányuló mezőgazdasági terményszállítást, amit amerikai oldalról a Ruhr-vidékről a szovjet zónába irányuló korábbi termékszállítások és ipari üzemáttelepítések leállításának válaszlépése követett. A Szovjetunió ezután felerősítette Amerika-ellenes propagandáját és igyekezett akadályokat gördíteni a négyhatalmi megszállás közös adminisztrációs munkájának útjába.

A nyugati megszálló hatalmak ezt követően igyekeztek szorosabbra fonni az egymás közti együttműködést. 1946. július 23-án eltöröltek minden forgalmi korlátozást a brit és az amerikai zóna között és a két övezetet az év végén gazdaságilag is egybevonták. Az így létrejött új adminisztratív egység a "két zóna" kifejezés alapján a Bizónia (Bizone) nevet kapta, amely a francia fél csatlakozását (1948) követően Trizónia névre változott.

A két német állam megszületése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

De Gaulle francia elnök és Adenauer német kancellár találkozója 1961-ben Kölnben. A két ország második világháború utáni megbékélése teremtette meg az Európai Unió alapját

Az egyre erősebb nyugati-szovjet ellentéteket a gazdasági nehézségek és az ezek kivédésére tett intézkedések is kiélezték. Trizóniában a hiperinflációval fenyegető gazdasági mélyrepülést 1948. június 21-én a német márka bevezetésével állították meg. Ezt a lépést a Szovjetunió gazdasági támadásnak fogta fel és a német márka nyugat-berlini bevezetését követően azonnal elzárta a Trizóniát Nyugat-Berlinnel összekötő vasúti, közúti és vízi útvonalakat (Berlini Blokád), hogy ezzel kikényszerítse a nyugat-berlini szektorok élelmiszerrel és üzemanyaggal a szovjet zónából történő ellátását, amely a szovjet befolyás és ellenőrzés kiterjesztését jelentette volna ezekre a szektorokra. A válságot a nyugati erők sikeres légihíddal védték ki, amelynek eredményeként a szovjet blokád később kifulladt, viszont az új nyugatnémet valuta beáramlása elleni védekezésül a szovjet zónában bevezették a keletnémet márkát.

A két, párhuzamosan bevezetett valutareform felgyorsította Németország kettészakadását. 1949. május 23-án Trizóniából hivatalosan is megalakult a nyugati többpárti demokráciát követő Német Szövetségi Köztársaság, 1949. október 7-én pedig a szovjet zónából Német Demokratikus Köztársaság néven szocialista ország alakult. Ez utóbbiból a fokozódó politikai és gazdasági problémák miatt egyre többen vándoroltak az NSZK-ba, ami ellen az NDK az 1950-es években a belnémet határ keleti oldalán a Vasfüggöny ottani szakaszának egyre áthatolhatatlanabbá tételével, 1961-ben pedig a nyugatra távozás utolsó lehetőségeként számon tartott, még nyitott berlini szektorhatárok lezárásával (a berlini fal felhúzásával) védekezett.

Gazdasági fejlődés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyaralás, táskarádió, személygépkocsi: a „gazdasági csoda” eredményei

Az évek során Nyugat-Németországban gazdasági és társadalmi fejlődés vette kezdetét. 1951-ben Franciaországgal, Olaszországgal, és a Benelux államokkal közösen az NSZK megalapítja az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK), az Európai Unió elődjét, majd később az Európai Uniót, amihez később számos ország csatlakozott.

A Marshall-terv segítségével talpra állított gazdaság, a piacgazdasági viszonyok és a kereskedelem megélénkülése révén az NSZK hamarosan a gazdag, jóléti nyugat-európai államok sorába emelkedett.

Belpolitika, pártok, problémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(az NSZK történelmének jelentős politikaformáló erői: társadalmi feszültségek, terrorizmus)

Kancellárok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bevándorlások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Keletnémet áttelepülők, vendégmunkások, etnikumok, a határon (Berlini fal, Vasfüggöny) illegálisan átszökők.

Külpolitika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(viszony a nyugat- és kelet-európai államokkal, német-német kérdések)

Katonai politika, újrafelfegyverzés, NATO[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(az USA szerepe, katonai erők és stratégiai fegyverrendszerek, hidegháború)

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]