Willy Brandt

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Willy Brandt
Bundesarchiv B 145 Bild-F057884-0009, Willy Brandt.jpg
Willy Brandt 1980-ban
Nyugat-Németország 4. kancellárja
Hivatali idő
1969. október 21.1974. május 7.
Előd Kurt Georg Kiesinger
Utód Helmut Schmidt

Születéskori neve Herbert Ernst Karl Frahm
Született 1913. december 18.
Lübeck, Németország
Elhunyt 1992. október 8. (78 évesen)
Unkel, Németország
Párt SPD

Foglalkozás politikus, újságíró
Halál oka Végbélrák

Willy Brandt signature.svg
Willy Brandt aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Willy Brandt témájú médiaállományokat.

Willy Brandt (eredeti nevén Herbert Ernst Karl Frahm, Lübeck, 1913. december 18.Unkel, 1992. október 8.) Nobel-békedíjas német újságíró, politikus. 1957 és 1966 között Nyugat-Berlin főpolgármestere, 1966 és 1969 között a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere, majd 1974-ig a második világháború utáni első szociáldemokrata kancellárja. Emellett 1964 és 1987 között az SPD, 1976 és 1992 között pedig a Szocialista Internacionálé elnöke.

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapját, John Möllert nem ismerte, édesanyja Martha Frahm eladónő és mostoha nagyapja Ludwig Frahm nevelte fel. 1914-ben keresztelték meg Lübeckben. Fiatalkorában törvénytelen gyermek mivolta miatt sok hátrány érte. Édesanyja 1927-ben újra férjhez ment, Herbert Frahm pedig nagyapjánál maradt. Ludwig Frahm az SPD tagja volt, többször indult a lübecki helyhatósági választásokon, ez is meghatározta az unoka későbbi politikai meggyőződését.

1927-ben egy lübecki reáliskolába járt, majd 1928-ben a neves lübecki Johanneum tanulója volt, ahol 1932-ben érettségizett. Az érettségi engedélyező okiraton a tervezett szakmánál az újságíróit jelölte meg (már gyerekkorában írt a szociáldemokrata párt helyi lapjába). Az érettségi letétele után dolgozni kezdett, egy hajókereskedő alkalmazottja lett. Továbbra is írt cikkeket, amiket ekkortól írt alá Willy Brandt néven.[1] Ez volt Frahm mozgalmi neve, amit a második világháború után hivatalos nevévé vált.

Fiatalon, 1929-ben csatlakozott a Szocialista Ifjúság nevű mozgalomhoz, majd 1930-ban a Szociáldemokarata Pártba (SPD) is belépett, de egy évvel később átlépett a radikálisabban baloldali Német Szocialista Munkáspártba (SAPD).[2] Átlépésének oka pártjának általa bátortalannak vélt hozzáállása volt a társadalmi változások irányába. Az új pártban a lübecki alapszervezet vezetőségébe választották.

1933-ban a nemzetiszocialista uralom kezdetén pártját betiltották. Brandtot pártja az illegalitás megszervezésére Norvégiába küldték és Oslóban létrehozta az SAPD helyi irodáját. Történelmet kezdett el hallgatni, de publicisztikai és pártszervezési tevékenysége miatt azt nem fejezte be. 1936-ban néhány hónapot ismét Németországban (Berlinben) töltött Gunnar Gaasland álnév alatt, ahol Jacob Wachsler megbízásából felvette a kapcsolatot az SAPD illegalitásban lévő tagjaival. Fedőtörténete szerint egy norvég lap tudósítójaként dolgozott és norvég akcentussal beszélte a németet. A valódi Gaasland Brandt fiatalkori barátnőjének férje volt. Bár a házasság csak papíron létezett, a feleség így norvég állampolgársághoz jutott. Gaasland rendelkezésre bocsátotta a nevét. 1937-ben a polgárháborús Spanyolországban dolgozott több norvég lap megbízásából haditudósítóként.

A II. világháború alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német állampolgárságától 1938-ban megfosztották, ezért norvég állampolgárságért folyamodott. A Norvégiát megszálló német csapatok 1940-ben elfogták, de személyazonosságára nem jöttek rá, mivel norvég egyenruhát viselt, így elengedték. Ezután a semleges Svédországba szökött. Norvég állampolgárságát 1940 augusztusában, Svédországban kapta meg. Stockholmban két svéd újságíróval egy norvég-svéd hírügynökséget alapított, amely hetven lapot látott el hírekkel. A háború végéig Stockholmban maradt, ahol az SAP és az SPD közelítésén fáradozott. Emellett számos svéd és később vezető pozíciót betöltő értelmiségivel (pl. Bruno Kreisky, Gunnar Myrdal, Alva Myrdal) kiadta a Demokratikus szocialisták békecéljai című kiáltványt, amelyben lefektették a népek önrendelkezési jogának fontosságát, mindezt egy nemzetközi jogrendbe beépülve.

Főpolgármesterként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1945-ben tért vissza Németországba, és újságíróként tudósított a Nürnbergi-perről, majd 1946-tól a norvég kormány alkalmazottjaként Berlinbe költözött. 1948-ban ismét csatlakozott az SPD-hez, visszaszerezte német állampolgárságát, és hivatalosan is felvette a Willy Brandt nevet. Az 1956-os magyar forradalom szovjet vérbefojtása és Hruscsov Berlin-politikája miatt fokozatosan pártja jobbszárnyához közeledett. A megosztott Berlin számára igen kényes időszakban, 1957-ben Nyugat-Berlin főpolgármesterévé választották. Ezt a posztot 1966-ig töltötte be. Polgármestersége alatt épült a berlini fal, amely ellen élesen tiltakozott.[3]

1964-ben az SPD elnökévé választották és a pártot egészen 1987-ig vezette. Pártja színeiben kétszer is alulmaradt a kancellári posztért folytatott küzdelemben a konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) jelöltjeivel szemben: 1961-ben Konrad Adenauer, 1965-ben Ludwig Erhard előzte meg. 1966-ban az NSZK-ban nagykoalíció jött létre a kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger vezetésével, ahol Brandt külügyminiszter, illetve kancellár-helyettes lett.

Kancellárként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1969-es választások után végül az SPD a német Német Szabaddemokrata Párttal (FDP) közösen alakíthatott kormányt és Brandt lett a kancellár, 1974-ig.

Külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kancellárrá választása után Brandt nagy hangsúlyt helyezett az NSZK-nak az NDK-hoz, Lengyelországhoz a Szovjetunióhoz és keleti blokk egyéb országaihoz, fűződő kapcsolatainak normalizálására, a kelet politikára (Ostpolitik). Célja a kialakult erőviszonyok tudomásul vételén keresztül a kapcsolatok kiépítése volt.

Az új politika egyik jelképévé vált a „varsói térdhajtás”, amikor Brandt 1970-es varsói látogatása során meglátogatta a varsói gettófelkelés áldozatainak emlékművét és ott váratlanul és a protokollt felrúgva letérdelt. (A látogatás során a két állam egyezményt írt alá, ami a második világháború után huszonöt évvel több kényes vitát zárt le.)

Brandt kelet-politikája jelentősen megosztotta a nyugat-német társadalmat: míg egyesek árulásnak minősítették a kommunista diktatúrák felé való nyitást, mások úgy értékelték, hogy ezzel Brandt megtette az első lépést a keleti blokk hidegháborús stratégiájának felőrlésére, illetve politikája nyomán a keleti országokban ráirányította a figyelmet a kommunista berendezkedés feloldhatatlan belső ellentmondásaira, és ezzel hozzájárult a kommunista diktatúrák bukásához.

Tevékenységének elismeréseként a Time magazin 1970-ben Brandtot választotta az Az év emberének, 1971-ben pedig neki ítélték a Nobel-békedíjat.

Belpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brandt egy társadalmilag meglehetősen feszült korszakot követően került a kancellári posztra: az 1960-as évek társadalmi változásai jelentősen megrázták Nyugat-Németországot is, az Egyesült Államokban és Európában egyaránt terjedő diákmozgalmak és lázadások elérték az NSZK-t. A fiatalabb német generáció szembekerült az idősebb, konzervatív társadalommal, amelynek „náci múltja” és számukra elfogadhatatlanul elavult erkölcsei ellen lázadt. Ebben a közegben Brandt náci-ellenes múltja, illetve a kommunistákkal szembeni határozott, de kapcsolatépítő politikája révén jelentős és széles körű népszerűségre tett szert.

A kancellári periódus után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kancellári megbízatása után újra az SPD vezetője lett, 1987-től mint tiszteletbeli elnök, és továbbra is megőrizte Bundestag tagságát. Brandt 1979 és 1983 között tagja volt az Európai Parlamentnek, illetve tizenhat éven át irányította a Szocialista Internacionálét (1976-1992)

1977-ben Brandt megbízást kapott egy bizottság vezetésére, amely a harmadik világ és a fejlett országok viszonyát, a déli országokban működő társadalmi rendszereket vizsgálta. A világ Brandt-jelentésként ismerte meg a munkáját, amely változtatások szükségességére hívta fel a figyelmet a harmadik világ számára nyújtott fejlesztési támogatások terén.

Brandt más neves személyiségekkel egyetemben felszólalt Rudolf Bahro keletnémet politikus és gondolkodó szabadon bocsátásáért, akit azért csuktak le a keletnémet hatóságok, mert a fennálló rendszer szükséges belső reformjáról publikálta Die Alternative című művét. Baro szabadon bocsátása után az NSZK-ba távozott, ahol találkozott Brandttal. 1989-ben Brandt az elsők között állt ki a német újraegyesítés mellett. Gyakran idézett kijelentése az egyesítés kapcsán: „Összenő, ami összetartozik.”

Egyik utolsó közéleti szerepvállalása volt, amikor 1990-ben Irakba repült, hogy kiszabadítsa azokat a nyugati civileket, akiket Szaddám Huszein túszként tartott fogva, miután csapataival megszállta Kuvaitot. Brandt sikeresen tért vissza Németországba a 174 kiszabadított tússzal.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brandt vastagbélrák következtében, 79 évesen hunyt el a németországi Unkelban. Állami temetés keretében, Berlinben helyezték örök nyugalomra. Nevét világszerte több intézmény viseli.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 20 éve halt meg Willy Brandt – Múlt-kor történelmi portál, 2012. október 8.
  2. Willy Brandt joins the SAP – életrajzi részlet a német Willy Brandt Kancellár Alapítvány honlapján (német; hozzáférés: 2012. november 13.)
  3. Wikisource - Willy Brandt nyilatkozata, 1961. augusztus 13.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Willy Brandt című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikidézet
A témához kapcsolódó idézetek a Magyar Wikidézetben:
Idézetek Willy Brandttól.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Willy Brandt témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]