Willy Brandt

Willy Brandt
Willy Brandt 1980-ban
Születéskori neve	Herbert Ernst Karl Frahm
Nyugat-Németország 4. kancellárja
Hivatali idő 1969. október 21. – 1974. május 7.
Előd	Kurt Georg Kiesinger
Utód	Helmut Schmidt
Született	Lübeck, Németország 1913. december 18.
Elhunyt	Unkel, Németország 1992. október 8. (78 évesen)
Párt	SPD
Foglalkozás	politikus, újságíró

Willy Brandt (eredeti nevén Herbert Ernst Karl Frahm, Lübeck, 1913. december 18. – Unkel, 1992. október 8.) béke-Nobel-díjas német szociáldemokrata politikus, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja.

Ifjúkora

Édesapját, John Möllert nem ismerte, édesanyja Martha Frahm eladónő és mostoha nagyapja Ludwig Frahm nevelte fel. 1914-ben keresztelték meg Lübeckben. Fiatalkorában törvénytelen gyermek mivolta miatt sok hátrány érte. Édesanyja 1927-ben újra férjhez ment, Herbert Frahm pedig nagyapjánál maradt. Ludwig Frahm az SPD tagja volt, többször indult a lübecki helyhatósági választásokon.

1927-ben egy lübecki reáliskolába járt, majd 1928-ben a lübecki Johanneum tanulója volt. 1932-ben érettségizett. Az érettségi engedélyező okiraton a tervezett szakmánál az újságíróit jelölte meg. Már gyerekkorában írt a szociáldemokrata párt helyi lapjába. Az érettségi letétele után dolgozni kezdett, egy hajókereskedő alkalmazottja lett. Továbbra is írt cikkeket, amiket ekkortól írt alá Willy Brandt néven.

Fiatalon, 1929-ben csatlakozott a Szocialista Ifjúság nevű mozgalomhoz, majd 1930-ban a Szociáldemokarata Pártba (SPD) is belépett, ám később átlépett a radikálisabban baloldali Német Szocialista Munkáspártba (SAP).

1933-ban a nemzetiszocialista uralom kezdetén pártját betiltották. Brandt Norvégiába menekült és Oslóban létrehozta az SPD helyi irodáját. Norvégiában történelmet kezdett el hallgatni, de publicisztikai tevékenysége miatt azt nem fejezte be. 1936-ban néhány hónapot töltött Németországban Gunter Gaasland álnév alatt, ahol háborús tudósítóként dolgozott. A valódi Gaasland Brandt fiatalkori barátnőjének férje volt. Bár a házasság csak papíron létezett, a feleség így norvég állampolgársághoz jutott. Gaasland rendelkezésre bocsátotta a nevét. 1937-ben a polgárháborús Spanyolországban dolgozott hadi tudósítóként.

A II. világháború alatt

Német állampolgárságától 1938-ban megfosztották, ezért norvég állampolgárságért folyamodott. A Norvégiát megszálló német csapatok 1940-ben elfogták, de személyazonosságára nem jöttek rá, így elengedték. Ezután a semleges Svédországba szökött. Norvég állampolgárságát 1940 augusztusában, Svédországban kapta meg. Stockholmban két svéd újságíróval egy norvég-svéd hírügynökséget alapított, mely hetven lapot látott el hírekkel. A háború végéig Stockholmban maradt, ahol az SAP és az SPD közelítésén fáradozott.

Főpolgármesterként

1945-ben tért vissza Németországba, és újságíróként tudósított a Nürnbergi-perről, majd 1946-tól a norvég kormány alkalmazottjaként Berlinbe költözött.

1948-ban ismét csatlakozott az SPD-hez, visszaszerezte német állampolgárságát, és hivatalosan is felvette a Willy Brandt nevet. Az 1956-os magyar forradalom szovjet vérbefojtása és Hruscsov Berlin-politikája miatt fokozatosan pártja jobbszárnyához közeledett.

A megosztott Berlin számára igen kényes időszakban 1957-ben Nyugat-Berlin főpolgármesterévé választották. Ezt a posztot 1966-ig töltötte be. Polgármestersége alatt épült a berlini fal, amely ellen élesen tiltakozott.

1964-ben az SPD elnökének választották és a pártot egészen 1987-ig vezette. Pártja színeiben kétszer is alulmaradt a kancellári posztért folytatott küzdelemben a konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) jelöltjeivel szemben: 1961-ben Konrad Adenauer, 1965-ben Ludwig Erhard előzte meg. 1966-ban az NSZK-ban nagykoalíció jött létre a kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger vezetésével, ahol Brandt külügyminiszter, illetve kancellár-helyettes lett.

Kancellárként

Az 1969-es választások után végül az SPD a német Német Szabaddemokrata Párttal (FDP) közösen alakíthatott kormányt és Brandt lett a kancellár, 1974-ig.

Külpolitikája

Kancellárrá választása után Brandt nagy hangsúlyt helyezett az NSZK-nak az NDK-hoz, Lengyelországhoz a Szovjetunióhoz és szocialista blokk egyéb országaihoz, fűződő kapcsolatainak normalizálására, a kelet politikára (Ostpolitik). Célja a kialakult erőviszonyok tudomásul vételén keresztül a kapcsolatok kiépítése volt.

Az új politika egyik jelképévé vált a „varsói térdhajtás”, amikor Brandt 1970-es varsói látogatása során meglátogatta a varsói gettólázadás áldozatainak emlékművét és ott váratlanul és a protokollt felrúgva letérdelt. (A látogatás során a két állam egyezményt írt alá, ami a II. világháború után huszonöt évvel több kényes vitát zárt le.)

Brandt kelet-politikája jelentősen megosztotta a nyugat-német társadalmat: míg egyesek árulásnak minősítették a kommunista diktatúrák felé való nyitást, mások úgy értékelték, hogy ezzel Brandt megtette az első lépést a keleti blokk hidegháborús stratégiájának felőrlésére, illetve politikája nyomán a keleti országokban ráirányította a figyelmet a kommunista berendezkedés feloldhatatlan belső ellentmondásaira, és ezzel hozzájárult a kommunista diktatúrák bukásához.

Tevékenységének elismeréseként a Time magazin 1970-ben Brandtot választotta az Az év emberének, 1971-ben pedig neki ítélték a Nobel-békedíjat.

Belpolitikája

Brandt egy társadalmilag meglehetősen feszült korszakot követően került a kancellári posztra: az 1960-as évek társadalmi változásai jelentősen megrázták Nyugat-Németországot is, az Egyesült Államokban és Európában egyaránt terjedő diákmozgalmak és lázadások elérték az NSZK-t. A fiatalabb német generáció szembekerült az idősebb, konzervatív társadalommal, amelynek „náci múltja” és számukra elfogadhatatlanul elavult erkölcsei ellen lázadt. Ebben a közegben Brandt náci-ellenes múltja, illetve a kommunistákkal szembeni határozott, de kapcsolatépítő politikája révén jelentős és széles körű népszerűségre tett szert.

A kancellári periódus után

Kancellári megbízatása után újra az SPD vezetője lett, 1987-től mint tiszteletbeli elnök, illetve továbbra is megőrizte Bundestag tagságát. Brandt 1979 és 1983 között tagja volt az Európai Parlamentnek, illetve 16 éven át irányította a Szocialista Internacionálét (1976-1992)

1977-ben Brandt megbízást kapott egy bizottság vezetésére, amely a harmadik világ és a fejlett országok viszonyát, a déli országokban működő társadalmi rendszereket vizsgálta. A jelentések, amelyeket Brandt-jelentésként ismert meg a világ, változtatások szükségességére hívták fel a figyelmet a harmadik világ számára nyújtott fejlesztési támogatások terén.

Brandt más neves személyiségekkel egyetemben felszólalt Rudolf Bahro keletnémet politikus és gondolkodó szabadon bocsátásáért, akit azért csuktak le a keletnémet hatóságok, mert a fennálló rendszer szükséges belső reformjáról publikálta Die Alternative című művét. Baro szabadon bocsátása után az NSZK-ba távozott ahol találkozott Brandttal. 1989-ben Brandt az elsők között állt ki a német újraegyesítés mellett. Gyakran idézett mondattá vált kijelentése az egyesítés kapcsán: "Összenő, ami összetartozik."

Egyik utolsó közéleti szerepvállalása volt, amikor 1990-ben Irakba repült, hogy kiszabadítsa azokat a nyugati civileket, akiket Szaddám Huszein túszként tartott fogva, miután csapataival megszállta Kuvaitot. Brandt sikeresen tért vissza Németországba a 174 kiszabadított tússzal.

Halála

Brandt vastagbélrák következtében, 79 évesen hunyt el a németországi Unkelban. Állami temetés keretében, Berlinben helyezték örök nyugalomra. Nevét világszerte több intézmény viseli.

Források

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Willy Brandt című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források

• Életrajza a Nobel-díj hivatalos oldalán (angolul)
• Életrajza a BBC oldalán (angolul)
• Origo - 85 éve született Willy Brandt