Kenyérmezei csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kenyérmezei csata
Kenyérmezői csata.jpg
Ion Osolsobie festményének egyik litográfiája a kenyérmezői csatáról. A képen az látható, amikor Kinizsi kimenti az erdélyi vajdát.

Konfliktus Magyar–török háború (1474–80)
Időpont 1479. október 13.
Helyszín Kenyérmező, Alkenyér (Zsibód) mellett, a Maros partján, a Királyföldön
Eredmény Döntő magyar győzelem
Szemben álló felek
Coa Hungary Country History Mathias Corvinus 1(1458-1490).svg Magyar Királyság  Oszmán Birodalom
Havasalföld címere.PNG Havasalföld
Parancsnokok
Coa Hungary Family Báthory.svg Báthory István erdélyi vajda
Temes coatofarms.jpg Kinizsi Pál temesi ispán
CoatOfArmsOfJovanStefanovicBrankovic.png Vuk Grgurević Branković
Icone Valachie.gif III. Öreg Basarab Laiotă
Flag of the Ottoman Sultanate (1299-1453).svg Ali Kodzsa bég
Icone Valachie.gif IV. Ifjabb Basarab Țepeluș
Szemben álló erők
Kb.12-15 000, vagy 20 000 fő 6000, vagy 15-20 000 akindzsi és aszab
1000-2000 havasalföldi
Veszteségek
3000 halott Több ezer török halott
1000 havasalföldi
Térkép
Kenyérmező (Románia)
Kenyérmező
Kenyérmező
Pozíció Románia térképén
é. sz. 45° 56′ 15″, k. h. 23° 20′ 40″Koordináták: é. sz. 45° 56′ 15″, k. h. 23° 20′ 40″

A kenyérmezei csata (románul Bătălia de la Câmpul Pâinii) az Alkenyér (Zsibód) melletti Kenyérmezőn történt ütközet 1479. október 13-án a magyar sereg és a törökök portyázó serege között, akiket havasalföldiek is támogattak. A helyszín Királyföld nyugati oldalán, Hunyad vármegye határánál van, mely a Maros déli partján helyezkedik el. A helyet pontosan fel lehet mérni, mert az ütközet helyszínén az erdélyi vajda kápolnát építtetett, s ennek maradványai egészen a 20. századig megmaradtak.

A csata az addigi legjelentősebb győzelem volt a Magyarországot támadó portyázó törökök felett, akik vereségük után már nem próbálkoztak az 1479. évihez hasonló betöréssel.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mátyás király 1458-as trónrakerülésétől kezdve néhány évig a törökök ellen hadakozott. 1463-ban elfoglalta az észak-boszniai területeket Jajca várával együtt. Mind a törökök, mind a magyarok kerülték a nyílt összecsapást, ehelyett egymástól igyekeztek várakat elfoglalni a két ország határán.

Mátyás hadai sokszor behatoltak Szerbia és Bosznia földjére, s 1463-ban 15 ezer keresztény foglyot szabadítottak ki, két évvel később pedig Bosznia még török kézen levő részeit is elfoglalták. Hadi tetteivel a király pszichológiai nyomást akart a törökre kifejteni és a védelemre rendezkedett be. Karbantartotta a déli végvári vonalat és tovább erősítette, hogy minél ellenállóbb legyen a nagy támadásoknak.

Mátyásnak más tervei voltak. Ő a német és cseh trónt kívánta megszerezni, hogy ezáltal erős államszövetséget hozzon majd létre, amely megkezdheti a török kiűzését. Mialatt nyugaton háborúzott, a déli védvonalon rendszeresek voltak a portyázások még békeidőben is. A török csapatok a nagy rablótámadások alkalmával elérték olykor a 12-15 ezer főt is. Ezekben a hadakban azonban legfeljebb elvétve voltak janicsárok vagy szpáhik, akik a törökök ütőerejét képezték. Rendszerint portyázásokra kiválóan alkalmas akindzsikből tevődtek össze az ilyen martalóc egységek. Ezek a könnyűlovasok a „megtorló alakulat” szerepét játszották, vidéki területeket égettek fel, foglyokat és zsákmányt ejtettek, s részben ők szerezték be helyből az élelmet és más ellátmányt a nagyobb hadjáratokkor a fősereg számára.

1474-ben a törökök újabb rabló kirándulásokat tettek az országban, s egészen Váradig törtek előre. Feldúlták a Tiszántúl egyes részeit, s a Szávánál, Szabács közelében új várat építettek, amit 1475-ben Mátyás azonnal elfoglalt. Maga az erősség nem bírt akkora jelentőséggel, az akciót a köz nyomására hajtotta végre a király, csak azért, hogy ne kelljen szembekerülnie a szultáni sereggel.

1475-ben a Krími Tatár Kánság török hűbéressé vált. Az ezt követő években az akindzsik támadásai már Oroszországot is érintették.

1479 tavaszán Szerbiában, Szendrő alatt török sereg gyülekezett, amely Erdély ellen készült. Mátyás valószínűleg tudott a török tervről – ezt Antonio Bonfini is leírja –, s július 11-én a gragnicai rendeletben mozgósításra adott parancsot Báthory Istvánnak, az erdélyi vajdának. A parancs kiterjedt a délvidéki kapitányságra is, aminek élén Kinizsi Pál temesi ispán állt.

A törökök ebben az évben egy Velence elleni háborút zártak le és most Magyarország felé fordították figyelmüket. 1475-ben, a háború kitörésekor a moldvai fejedelmet, III. Istvánt a török, havasalföldi és tatár hadak megtámadták, de a fejedelem magyar és lengyel segítséggel Vászló (Vaslui) mellett megverte az ellenséget. Ugyanebben az évben a török martalócok egy oroszországi támadást is végrehajtottak.

Valószínűleg Moldva és Havasalföld ügyén robbant ki az újabb magyar-oszmán konfliktus is, mert a magyarok hadjáratokat indítottak a két román fejedelemség területére. Ráadásul István 1475-ben urának Mátyást ismerte el a török helyett. 1476-ban Iași közelében, a războieni csatában legyőzték a moldvai vajdát, de mihelyst II. Mehmed visszavonult, István csatlakozott az erdélyi vajda havasalföldi hadjáratához.

A törökök végül csak októberben törtek be Dél-Erdélybe, Ali Kodzsa bég vezetésével. A tél már nem volt messze, ezért a törökök nem sokáig harcolhattak volna a havasok vidékén. A Szendrőről Havaselvére vonuló török sereghez csatlakozásra kényszerítették IV. Basarab vajdát is, aki azonban csak 1000-2000 fegyveressel állt Ali mellé.

A szászok Erdélyben sokáig attól tartottak, hogy a törökök a Barcaságra fognak rátörni, de Erdélyben és Moldvában már készen álltak a hadak és várták Ali támadását.

A török és a magyar sereg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes forrásokban a törökök hadát körülbelül 60 ezer főre becsülik. A lengyel Jan Długosz százezer fősnek írja le Ali seregét krónikájában, addig Mátyás király leveleiben is csak 43-45 ezer törökről és havasalföldiről esik szó.

Akkoriban általában a szultáni had létszáma egy-egy nagyobb hadjáratkor 50 ezer fő lehetett, míg a birodalom teljes ereje hetvenezret tehetett ki. Az Erdélybe betörő seregben zömmel irreguláris egységek, főleg akindzsik, valamint ruméliai szpáhik voltak, aránylag kisebb számú gyalogságuk is aszabokból tevődött össze. Olyan nagy számban nem állhattak, mint ahogy az általános felfogás tartja. Ráadásul egy részük nem is igazi török, hanem balkáni szláv volt. A korabeli török krónikák 15, vagy legfeljebb 20 ezer főre teszik Ali seregének számát, s ezt inkább elfogadják a mai magyar történészek is, mivel nem nyílt háborúról, hanem rablóakcióról van szó. A janicsárok jelenléte is teljes mértékben kizárható, de ha voltak is, legfeljebb csak néhányan az aszabok közé beosztva, ugyanis a kevéssé kiképzett katonáknak nagyobb volt a harci kedvük és biztonságérzetük, ha elit katona állt mögöttük.

Több történész azonban valószínűnek tartja, hogy hozhattak magukkal ágyúkat is a törökök, ezek azonban kisebb méretű ágyúk lehettek, amelyeket szekereken szállítottak.

A magyar haderőhöz Vuk Branković (a Mátyás király által uralt szerbiai területek vajdája) vezetésével nagyszámú szerb gyalogsági és lovassági erő csatlakozott, ezekből 900 könnyűlovas közvetlenül Jaksics Demeter és testvére vezérlete alatt állt. A legendás Jaksics a király egyik kedvelt vitéze, aki szilajságáról és könyörtelenségéről is hírhedt volt.

Mellettük a források szerint tízezer román is volt, a valóságban azonban csupán ezren lehettek. Ezek közt valószínűleg voltak havasalföldiek, de java részük biztos, hogy erdélyi román volt.[1] Vezérük III. Basarab, Havasalföld elűzött uralkodója volt, akit számos híve is követett Erdélybe. IV. Basarabnak ellenfele lévén, a jelenlegi fejedelem részben az okból csatlakozott a törökhöz, hogy ellenségével leszámolhasson. Rajtuk kívül harcoltak a seregben székelyek és szászok (ezek kizárólag gyalogosok voltak) is, s a csatában részt vett az erdélyi püspök. Feltételezik néhányan – de bizonyítást nem nyert –, hogy voltak lengyelek, moldvaiak, oroszok, litvánok, valamint németek és csehek is. Nem kizárható az sem, hogy rendelkeztek tüzérséggel ők is.

A sereg fővezérei Báthory, Kinizsi és Branković voltak. A teljes had úgy 12-15 ezer fő lehetett, de nem kizárható a húszezer fős létszám sem, vagyis a törökök alig lehettek többen, vagy pedig ugyanannyi magyarral álltak szemben.[2] Még az sem kizárható, hogy az oszmánok mindössze hatezren lehettek, ami azt jelentené, hogy a magyarok voltak jelentős túlerőben és nem pedig Ali bég serege.

Az oszmánok esetleges számbeli hátránya nem jelentette azt, hogy a csatában könnyen legyőzhetőek lennének. Harciasságuk és félelmetes hírnevük pótolta ezen hiányt. Az Oszmán Birodalom katonái a keresztény Európában rettegett harcosok voltak, ezért lehetett Kinizsi és Báthory lényeges túlerőben, a csata végkimenetele nem okvetlenül az ő javukra dőlt volna el.

A múlt századok történeti munkái az oszmán sereg félelmetességét számbeli fölényével is igyekeznek hangsúlyozni, hogy egy-egy nagy győzelmet, mint amilyen a kenyérmezei, minél dicsőbbnek írhassanak le. A tényleges számok megállapítására már nem számíthatunk, viszont a törökök elszántságáról, vadságáról és bátorságáról ma is megfeledkeznek, ehelyett továbbra is a magyar nemzet hőseinek vitézségét hangsúlyozzák. Legfeljebb a janicsárság ütőképességét és vakmerő fanatizmusát ismerik el, viszont a náluk kevésbé képzett harcosok is éppúgy sokszor tanúbizonyságot tettek személyes bátorságukról. Igazán csak a 17. század közepére változik meg a helyzet, mert az európai seregek állandó modernizálódásával ellentétben a hatalmas birodalom az eddigi hatalmas győzelmek és részben vallási, részben anyagi és más okok hatására nem látja célszerűnek egy másfajta hadszervezet kialakítását. Az elavult régi oszmán hadászat nem állja a sarat az egyre fejlettebb európai haditechnikával és szervezettséggel. A sorozatos vereségekkel csökken az irreguláris és a reguláris katonák harci morálja, ami a hatalmas oszmán tömeghadsereg totális széteséséhez vezet majd.

A csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kenyérmezői csata térképe

Török benyomulás Erdélybe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A törökök október 9-én hatoltak be az országba a Lator folyó forrásvidékénél, s a kelneki vár felé vezető úton haladtak, hogy betörhessenek a Királyföldre. A szerte rajzó portyázóik Gyulafehérvárig és azon túlra is eljutottak, rengeteg foglyot ejtettek és több települést (falvakat, mezővárosokat) égettek fel.

Báthory nem ment azonnal a támadók ellen, azt akarta, hogy a törökök a portyázásban kifáradjanak és majd azután állt szándékában megsemmisíteni őket. Mivel nagy zsákmányuk és sok foglyuk volt, ezért mozgásuk idővel lelassult, így nem térhettek egykönnyen vissza Havasalföldre. Ami pedig még lényegesebb, hogy ez a tényező Ali béget ütközetre kellett, hogy kényszerítse.

Az ütközet menete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Október 13-án a Kenyérmezőn táboroztak le a törökök. Itt akarták bevárni a vajda seregét, hogy utána megverhessék. Egész biztos, hogy nem nyílt csatába akartak bocsátkozni, hanem rajtaütést kivitelezni, ugyanis a képzettebb erdélyi gyalogos és lovascsapatokkal szemben nyílt csatában biztos, hogy hamar alulmaradtak volna.

Bonfini krónikájában az áll, hogy Báthory elölről akarta megtámadni Ali béget, addig Kinizsi hátba kapta volna. Valójában a keresztény sereg három oszlopban állt fel a kenyérmezői erdőben. A jobbszárnyat Kinizsi foglalta el, a balszárnyon Brankovi helyezkedett el, mellette Jaksics vezette a szerb könnyűlovasságot, amellett rendezkedtek el a szászok, míg középen sorakozott fel Báthory csapata.

Bonfini az ütközetet úgy írja le, hogy mialatt Báthory megtámadta a törököket, azok a hátába kerültek, de aztán megérkezett Kinizsi serege és támadásával sikerült Ali béget leverni.

A török források szerint Kinizsi kezdettől fogva részt vett a csatában és az Ali vezette hadtestekkel bocsátkozott harcba, addig Báthory Isza béggel volt elfoglalva, míg Branković Oglu Malkocs lovasaival került szembe.

A csata délután egy órakor kezdődött, s először a törökök tanúsítottak fölényt. Bonfini úgy írja le az eseményeket, hogy a magyarok az elején pánikba estek, mert Báthory lova megbotlott és ezt rossz előjelnek vélték. A harcban a vajda tényleg felbukott a lovával, a török krónikák szerint Isza bég emberei döntötték fel, amely pánikot okozott a magyarokban. Egy Nagy Antal nevű közvitéz kimentette végül a vajdát.

Kinizsi Pál állítólag két kardot ragadt a kezébe és azzal harcolt a csatában

A törökök a jobbszárnyon is visszaszorították Kinizsit, de – ugyancsak a török források szerint – Ali megrémült, amikor meglátta, hogy Kinizsi nehézpáncélosai rohamra sorakoznak fel, amit a könnyűlovas akindzsik nem álltak volna meg. A törökök eddigre már kimerülőben voltak, s állítólag Kinizsi mindkét kezében kardot tartva vívott közelharcot az ellenséggel, akiket ennek látványa megfélemlített. A rohamra lendült páncélosokkal szemben a rémült Ali eleinte kapkodva felvette a harcot, majd hirtelen elvonult a csatatérről, magára hagyva embereit. Ezt kihasználva Kinizsinek sikerült oldalba támadnia a Báthoryt szorongató törököket. A harc még órákig tartott, mert a török sereg többi része keményen tartotta állásait, de amikor Isza bég halálosan megsebesült, el kellett hagynia a csatateret. Erre a vezér nélkül maradt török centrum is megfutamodott, s vele együtt az akindzsik is. A magyarok üldözőbe vették őket és java részüket módszeresen lekaszabolták.

A veszteségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bonfini krónikájában a törökök veszteségét harmincezer főben nevezi meg. Mivel a török sereg létszáma feltehetőleg nem volt akkora, ezért ez a szám jóval kisebb lehet, azonban a portyázó had nagy részét tette ki. Ha viszont az erdélyi hadjáratra indult oszmán sereg hatezer emberből állt, akkor feltehetően néhányan élhették túl mindössze a csatát, s a portyázókat Kinizsi és Báthory teljesen kiirtotta. Elesett Oglu Malkocson és Isza bégen kívül még két bég és egy oglu is. Odaveszett ugyanakkor a havasalföldi vajda embereinek a fele.

A magyarok veszteségét nyolcezerre teszik, ezt azonban ma inkább 3000 főben állapítják meg a történészek.

A csatatéren tetemes zsákmány maradt és a foglyok mind megszabadultak rabláncaiktól, akik ezután a tábor kifosztásában szintén részt vettek.

További események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1479. évi török betörésre válaszul Kinizsi behatolt Szerbiába, s több csatában leverte Ali béget. Innen visszatérve több ezer szerb telepest hozott Magyarországra a kipusztított Délvidék benépesítésére.

1481-ben egy magyar sereg az itáliai Otrantoba vonult, ahonnét kiűzték a várost megszállva tartó törököket. A kenyérmezei győzelem után 1482-ben Becsénél Kinizsi újabban diadalmaskodott a törökökön, s ettől kezdve a törökök tényleg már csak kisebb portyákat vezettek a déli területekre.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Magyar Kódex szerint a moldvai hadak harcoltak, de valójában III. István seregei nem vették részt a kenyérmezei csatában. Lásd: Magyar Kódex. Lovagkor és reneszánsz, 65. old.
  2. A Weiszhár testvérek szerint alig 10-15 ezer katona állt szemben 40 ezer törökkel.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kenyérmezei csata témájú médiaállományokat.