Jean-Luc Godard

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jean-Luc Godard
Jean-Luc Godard at Berkeley, 1968 (1).jpg
Jean-Luc Godard (1968)
Született 1930. december 3. (83 éves)
Párizs, francia
Házastársa Anna Karina (1961 - 1967)
Anne Wiazemsky
(1967 - 1979)
Anne-Marie Miéville
Élettárs Anna Karina
Foglalkozása filmrendező, forgatókönyvíró, producer, színész, operatőr
Iskolái Párizsi Egyetem
Jean Luc Godard Signature.svg
Jean-Luc Godard aláírása

Jean-Luc Godard az IMDb-n

Jean-Luc Godard (Párizs, 1930. december 3. –) francia-svájci filmrendező, a francia új hullám élő legendája. Első felesége Anna Karina, francia származású színésznő, második felesége Anne Wiazemsky, akit Robert Bresson Vétlen Balthazár című filmjéből ismert meg a rendező, jelenlegi, harmadik felesége (és alkotótársa) Anne-Marie Miéville. Godard életművét a három Anne korszakaira bonthatjuk, minden egyes szakaszban ezen nők határozták meg munkásságát, filmjeit.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Godard azon kevés filmrendező közé tartozik, akik képesek újra és újra megújulni. Nem csak a hatvanas évek nagy korszakának volt meghatározó alakja, de a mostanában készült filmjei is a filmművészet élvonalába tartoznak, nem csupán halovány utánérzései a régieknek. Godard késői filmjei legalább olyan izgalmasak, frissek és újszerűek, mint a hatvanas években rendezett munkái.

Egy régi anekdota szerint az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén Henri-Georges Clouzot a következőt kérdezte Jean-Luc Godard-tól:

– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!

– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Charles Chaplin neve is inkább hisztérikus dührohamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja, Eizenstein például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának lesújtó pillantását. Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ő maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól?” – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard…

Új hullám[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: Nouvelle Vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Alain Resnais, François Truffaut, Claude Chabrol, Éric Rohmer, Jacques Rivette, Louis Malle, Jacques Demy, Agnès Varda, s főként persze Jean-Luc Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában, s persze Magyarországon is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomokba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.

Godard művészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Godard a filmnyelv egyik legfelszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat és hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe. Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket mutatott be. Nála másként mozgott a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”… ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part (Külön banda). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-nőnemben adta a legtöbbet önmagából. (Még ennél is jelentősebb Jean-Pierre Léaud művészetéből a Magyarországon kevéssé ismert – és ritkán vetített – Jean Eustache film A mama és a kurva címmel, amely a legmeghatározóbb '68-as életérzést kifejező monumentális alkotás.)

Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna.

68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista–leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával, közösen Godard évekig gyártotta a főleg csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit. Ebben a korszakában (amely tulajdonképpen egészen 1979-ig, a Mentse, aki tudja (az életét) című "új" mozifilmjének a bemutatójáig tartott) alakította ki az új stilus-eszköztárát, amely azóta is teljesen egyedülálló. Ennek lényegi koncepciója, hogy a korábbi filmformanyelvét teljesen lecsupaszította. Ezért mondják ezekre a filmjeire, hogy "primitív"-ek. Ebből épített egy teljesen új filmesszé-formanyelvet. Mik ezek a filmek? … Filmesszék. Önreflexiók. Filmköltemények. … Egyetlen igazi követője sincsen. Teljesen egyedül áll a világ filmművészetének színpadán (talán csak Agnès Varda kísérletezik – közérthetőbben (?) – valami hasonlóval…

Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról.

Késői Godard[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor, a "Gorin-Godard korszaka" végén, mégiscsak bemutatták a párizsi mozik egy filmjét, a korabeli néző nemcsak a film kudarcának lehetett tanúi, hanem a rendező hívei kétségbeesett reakcióinak is. A Kettes számban maga Godard beszélt körülbelül félórát érdekesen, de összefüggéstelenül, aztán szereplői folytatták – a legtöbbjük munkanélkülit játszott, sok üres szóval.

Mindez talán bizonyítja, hogy milyen nehéz megközelíteni Jean-Luc Godard 1968 után készített alkotásait.

Jean-Luc Godard utolsó korszakában (1979 után) készült filmjeire általánosan jellemző, hogy olyan dolgokat próbál meg filmre vinni, amik filmre vihetetlenek. Ezen korszakában keletkezett művei mind esszéfilmek, de már nem a korai korszakában megalapozott (Éli az életét – tizenkét képben) esszéfilm formanyelvének általa kialakított szabályai szerint, hanem a Gorin-Godard korszak végére kikísérletezett új formanyelven. (E formanyelv különlegessége és egyediségei miatt nem csak a hazai, de a külföldi filmesztéták is tanácstalanul állnak e művek elemzésével, értelmezésével szemben.) Nehezen értelmezhető, külön utakon járó elsősorban önéletrajzi filmeket készít, amelyekben elmondja véleményét a filmről, a filmkészítésről (Passiójáték), a világításról (a Passiójáték c. filmjében például a természetes fény filmkészítés során való alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja), a filmzenéről (Vigyázat jobbról! – egy mennyei hely a földön), vagyis az életéről, vagy a moziról. Készít egy különös-trilógiát is: "megtestesülés" (Üdvözlégy, Mária!), "feltámadás" (egyfajta különleges nosztalgiafilm) (Új hullám) és "reinkarnáció" (újjászületés) (Jaj, nekem!) bűvköréről. Az 1970-es évek közepétől már alkalmazott videotechnikát sem hagyja el, majd mindegyik filmjéhez készít egy vagy több, rövidebb vagy hosszabb videoesszét. (Ilyenek például a Mentse, aki tudja (az életét) c. film forgatókönyve, A Passiójáték c. film forgatókönyve, Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! c. film kapcsán, Levél Jane-nek (ez a Minden rendben c. film főszereplőjéhez Jane Fonda-hoz "szóló" videoesszé) stb. Ennek a korszaknak avatott kutatója és szakértője Pethő Ágnes (ld. a Múzsa tükre - az intermedialitás és önreflexió poétikája a filmen című kötetét) és Nánay Bence (ld. a Metropolis Godard-különszámát).

Legutóbb a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be új filmjét, a Film/Szocializmust. Nem ment oda személyesen, azért, mert véleménye szerint a fesztiválnak a filmekről és nem a rendezőkről kell szólnia. Megkérdezték tőle, hogy tényleg nullának tartja-e Truffaut filmjeit? Azt válaszolta: "Nem tartom nullának. Nem rosszabbak, mint más filmek. Nem rosszabbak, mint például Claude Chabrol filmjei. De nem azok a filmek, amikről álmodtunk." (És ebben az utolsó mondatban benne van az egész francia új hullám summázata.)

Filmjei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzés: A *-gal jelölt filmet vetítették Magyarországon moziban vagy tv-ben vagy megjelent DVD-n és/vagy VHS-en.

  • Godard-kisfilmek: Beton hadművelet – A kacér nő – Árvízi történet* – Charlotte és az ő pasija* – Charlotte és Veronique, avagy minden srácot Patrick*-nak hívnak, 1957;
  • Kifulladásig*, 1960 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1960 – Ezüst Medve;
  • Az asszony az asszony*, 1961 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1961 – Ezüst Medve));
  • A hét főbűn, (A lustaság című epizód) 1961;
  • RoGoPaG – Agymosás – Emberi viszonylatok*, (Az új világ című epizód) 1962;
  • Éli az életét – tizenkét képben*, 1962 (Velencei Filmfesztivál, 1962 – Zsűri különdíja);
  • A megvetés*, 1963;
  • A kis katona*, 1963;
  • A csendőrök*, 1963;
  • A világ legnagyobb szélhámosságai, (epizód) 1963;
  • Egy férjes asszony - töredékek egy 1964-ben forgatott fekete-fehér filmből*, 1964;
  • Külön banda*, 1964;
  • Bolond Pierrot*, 1965;
  • Párizs, ahogyan látja…*, (epizód) 1965;
  • Alphaville – Lemmy Caution különös kalandja*, 1965 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1965 – Arany Medve);
  • Hímnem-nőnem – tizenöt hiteles tény*, 1966 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1966 – Ezüst Medve);
  • A világ legősibb mesterségei, (epizód) 1966;
  • Made in U. S. A.*, 1966;
  • 2 vagy 3 dolgot tudok csak róla…, 1966;
  • Week-end – egy kozmoszban elveszett film*, 1967;
  • A kínai lány*, 1967;
  • Filmszem – Távol Vietnamtól, (epizód) 1967;
  • Szerelem és düh*, (Szerelem című epizód) 1967;
  • Vidám tudomány, 1968;
  • Egy szokványos film, 1968;
  • One plus one – Rokonszenv az ördöggel*, 1968;
  • Brit hangok / Találkozunk Mao-nál, 1969;
  • Pravda, 1969;
  • Keleti szél, 1969;
  • Harcok Itáliában, 1969;
  • Vlagyimir és Rosa, 1971;
  • Minden rendben, 1972;
  • Levél Jane-nek, 1972;
  • Itt és máshol, 1974;
  • Kettes szám, 1975;
  • Mi újság?, 1975;
  • 6*2 – a kommunikáció alatt és felett, 1976;
  • Két gyermek körben Franciaországban, 1977;
  • A Mentse, aki tudja (az életét) című film forgatókönyve, 1979;
  • Mentse, aki tudja (az életét)*, 1979;
  • Passiójáték*, 1981;
  • A Passiójáték című film forgatókönyve, 1982;
  • Levél Freddy Buache-nak, 1982;
  • Keresztneve: Carmen*, 1984 (Velencei Filmfesztivál, 1982 – Arany Oroszlán);
  • Képet váltani – levél a kedvesnek, 1982;
  • Üdvözlégy, Mária!*, 1983;
  • Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! című film kapcsán, 1983;
  • A detektív, 1984;
  • Egy kis stúdió tündöklése és bukása, 1986;
  • Lágy és kemény, 1986;
  • Végül is hatalmában áll, 1986;
  • Találkozás W. A.-nel, 1986;
  • Vigyázz jobbról! – egy mennyei hely a földön*, 1987;
  • Lear király*, 1987;
  • Mind elmentek, 1988;
  • A szavak hatalma, 1988;
  • Az utolsó szó, 1988;
  • A "Darty"-jelentés, 1989;
  • Új hullám*, 1990
  • Németország kilenc (új) nulla*, 1991;
  • A felejtés ellen, 1991 (szkeccsfilm epizódja);
  • Gyerekjáték orosz módra / A gyerekek oroszországosdit játszanak*, 1993 (Jön majd idő... című szkeccsfilm-sorozat epizódja);
  • Jaj, nekem! / Balszerencsémre!*, 1993;
  • JLG/JLG – decemberi önarckép, 1994;
  • For ever Mozart, 1996;
  • A szerelem dicsérete*, 2001;
  • A rendezők – Tíz perc: Cselló*, (epizód) 2002;
  • A mi zenénk, 2004;
  • Film/szocializmus*, 2010;
  • Búcsú a (film)nyelvtől 3D 2013.

Ajánlott szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe I-VI. kötet ford. Ádám Péter. (Szerzőifilmes Könyvtár, Francia Új Hullám Kiadó, Bp., várható: 2016-tól minden év december 3-án)
  • Pentelényi László - Zentay Nóra Fanni (szerk.): JLG/JLG - Jean-Luc Godard dicsérete, avagy a filmművészet önfelszámolása (Szerzőifilmes Könyvtár 3. kötet, Francia Új Hullám Kiadó, Bp., 2012.)
  • Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben: Ozu / Bresson / Dreyer (Szerzőifilmes Könyvtár 2. kötet; Francia Új Hullám Kiadó, Bp., 2011.)
  • Nemes Károly: Jean-Luc Godard – kortársaink a filmművészetben (Filmbarátok kiskönyvtára-sorozat)
  • Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy – a francia film ötven éve (Héttorony Könyvkiadó – Budapest Film, Bp., 1992. pp. 194-218., 368-380.)
  • Kovács András Bálint: Metropolis, Párizs (Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1992.)
  • Boné Ferenc: Foucault és a Coca-Cola gyermekei. Szerepváltó dialógusok és ezek reprezentációja Jean-Luc Godard: 'Hímnem-nőnem' című filmjében (in: Pethő Ágnes (szerk.): Köztes képek – a filmelbeszélés színterei (Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2003. pp. 233-248.)
  • Pethő Ágnes: Múzsák tükre – az intermedialitás és az önreflexió poétikája a filmben (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003. pp. 225-252.)
  • Pethő Ágnes: A "Fehér lap"-tól a "Fehér part"-ig. Szavak és képek közé íródó alakzatok Godard mozijában (in: Pethő Ágnes (szerk.): Köztes képek – a filmelbeszélés színterei (Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2003. pp. 183-232.)
  • Pethő Ágnes: "A kinematográfia Passiója. A mozi narratív médiumának dekonstrukciója Jean-Luc Godard: 'A film története(i)' című művében" (in: Kalligram folyóirat 2009/március pp. 76-83.)
  • Pálos Máté: Tükröt tartani a kamerának - Önreflexió Jean-Luc Godard filmjeiben (in: Metropolis 2007/2 - Önreflexió a filmművészetben)
  • Jean-Luc Godard-különszám (Metropolis 1999/tél)
  • Filmkultúra, Metropolis és Filmvilág filmművészeti szakfolyóiratok kapcsolódó cikkei

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Jean-Luc Godard témában.