Michelangelo Antonioni

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Michelangelo Antonioni
Michelangelo Antonioni Cropped.jpg
Született
1912. szeptember 29.
Ferrara
Elhunyt
2007. július 30. (94 évesen)
Róma
Foglalkozása filmrendező
író

Michelangelo Antonioni az IMDb-n
A kiáltás
Az éjszaka

Michelangelo Antonioni (Ferrara, 1912. szeptember 29.Róma, 2007. július 30.) Oscar-díjas olasz filmrendező és forgatókönyvíró. Az olasz és az egyetemes filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, Jean-Luc Godard mellett a filmnyelv egyik legjelentékenyebb megújítója. Művészete többek között Jancsó Miklósra is hatott, aki például a hosszú beállításokat saját bevallása szerint is Antonioni nyomán kezdte alkalmazni. De Makk Károly korai "trilógiáján" (Megszállottak / Elveszett paradicsom / Az utolsó előtti ember) is felismerhető az olasz rendező kéznyoma.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antonioni édesanyja szegény sorból származott, édesapja viszont szállodatulajdonos volt. (Középpolgári származása egyébként nem mellékes motívum művészete szempontjából, hiszen szinte mindegyik olasz filmje polgári miliőben játszódik.) Származása ellenére Antonioni saját bevallása szerint mindig is az alsóbb néposztályok gyerekeivel szeretett játszani, jobban megértette őket, mint saját osztályának gyermekeit. A papa kereskedelmi pályára szánta gyermekét, Michelangelo azonban a képzőművészet és az építészet iránt érdeklődött. Emellett zeneileg is tehetséges volt, sok évig hegedült és teniszben is kiemelkedő teljesítményeket nyújtott, egyetemista korában számos díjat megnyert (ezeket a '40-es években, mikor szegénységben élt Rómában, mind eladta). Egészen 27 éves koráig szülővárosában élt. Néhány évig Ferrara és Bologna között ingázott, mivel az utóbbi város egyetemére járt, itt szerzett közgazdász diplomát. Rövid ideig a bankszakmában dolgozott, s filmkritikákat írt a Corriere Padano nevű helyi lapba.

A filmvilág kapujában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antonioni 1939-ben Rómába ment, ahol részt vett az 1942-es római világkiállítás előkészületi munkálataiban. A feladat azonban nem kötötte le, ezért a Cinema folyóiratnál vállalt munkát: a lap irányítása a Duce fia, Vittorio Mussolini kezében volt. Antonioninak haladó nézetei miatt hamarosan ugyanúgy távoznia kellett a Cinemától, mint korábban a Corriere Padanótól. Három hónapig a Centro Sperimentale di Cinematografia hallgatója lett, ahol megismerkedett későbbi első feleségével, Letizia Balbonival, akivel egészen 1954-ig élt együtt. Erről Antonioni annyit nyilatkozott, hogy itt megtanulta azt a két-három alapfogást, ami a filmezéshez szükséges, ennél többet nem kellett filmiskolában tanulnia. Egy időben szolgált a hadseregben, majd marxista nézetei miatt az ellenállás soraiban bujkált.

Antonioni forgatókönyvíróként került be a szakmába. Munkái közül Roberto Rossellini 1943-ban kettőt is megfilmesített: Egy pilóta visszatér, A kereszt embere. Rossellinin kívül Enrico Fulchignoni számára is dolgozott: A két Foscari című film forgatókönyvét írta. Forgatás közben számos technikai fogást lesett el a kísérletező kedvű Ubaldo Arata operatőrtől. Főleg neki köszönhetően Antonionit Franciaországba küldték, hogy a kiváló rendező, Marcel Carné asszisztense legyen A sátán követei című film forgatásán. Carné ugyan nem volt túl barátságos a fasiszta Olaszországból lényegében ellenőri-társrendezői minőségben érkező Antonionival, ám a tehetséges olasz ifjú újabb hasznos tapasztalatokra tett szert a francia művész mellett.

Az első filmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy szerelem krónikája

Antonioni 30 évesen forgatta első alkotását, A Pó népe című horrorfilmet, amely egy akkor még nem is létező filmes irányzat, a neorealizmus egyik előfutárának tekinthető. Sajnos a végéhez közeledő háborút ez a film is megsínylette: az anyagot elkobozták és a fasiszták bukása után délre vitték. Itt az anyag egy része tönkrement, egy része elveszett, s csak nehezen sikerült legalább hiányos formában rekonstruálni a háború után. Antonioni elmondása szerint a befejezett film negyede az eredetileg tervezett 2 harmadának. 1945 és 1950 között Antonioni két forgatókönyvet is írt Joel Visconzinval, de egyiket sem sikerült megvalósítaniuk. Részt vett De Sancti Tragikus hajsza (1947) című drámája forgatókönyvének elkészítésében, és sikerült újabb rövidfilmeket is rendeznie. Ezek közül a L’Amorosa Menzogna a legérdekesebb, mivel ez adta az ötletet Federico Fellini első önálló filmjéhez, A fehér sejkhez. Másik információk szerint az 1949-es Kedves Iván (Carlo Ivan) című történetét Carlo Ponti vásárolt meg Antonionitól két líráért, amelyből végül az említett Fellini film megszületett..

1950-ben Antonioni talált egy producert, aki nem nagy lelkesedéssel ugyan, de finanszírozta első filmjét. Az Egy szerelem krónikája című bűnügyi melodráma cselekményében még nem annyira, de egyes formai megoldásaiban már a jellegzetes „antonionis” stílust előlegezi meg. Vagyis a külsődleges cselekményfordulatok helyett a szereplők belső világa került fókuszba. A három epizódból álló A legyőzöttek (1953) témája a háború utáni fiatalság helyzete. A film nem keltett különösebb figyelmet, ahogyan A kamélia nélküli hölgy (1953) sem. Ez utóbbi egy eladólány gyors felemelkedéséről és bukásáról szól a korszak olasz filmvilágában. Még ugyanabban az évben Antonioni Öngyilkossági kísérlet címmel dokumentumfilmet forgatott a Szerelem a városban című összeállítás számára, melyhez Federico Fellini, Carlo Lizzani, Dino Risi, Francesco Maselli és Alberto Lattuada is készített epizódokat.

A klasszikus művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „női filmek”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A barátnők

Antonioni 1955-ben forgatott alkotásával, A barátnőkkel vált igazán ismertté a filmvilágban. A mű Cesare Pavese Három magányos nő című regénye alapján készült, s a forgatókönyv megírásában két elismert írónő is részt vett. A film hatásos lenyomatát adja a városi középpolgárság világának, a szereplők egymás közötti viszonyainak bemutatásán keresztül. A kiáltás (1957) Antonioni pályafutásának legszélsőségesebben értékelt darabja. Különlegessége részben abban rejlik, hogy – a rendezőtől szokatlan módon – nem polgári, hanem munkáskörnyezetben játszódik, ám a főhős tragédiáját elsősorban saját belső kételyei okozzák. Ilyen értelemben tehát szervesen kapcsolódik Antonioni előző filmjéhez, s a későbbiekhez is.

Majd a híres tetralógiája előtt - nyilván pénzszerzés céljából - 1958 és 1959-ben két színes (!), kösztümös nagyjátékfilmhez adott rendezői tanácsot (a stáblistán való feltüntetés nélkül!): az Alberto Lattuada által rendezett Szélviharhoz (La tempesta, 1958) és a Guido Birgnone által rendezett Róma csillagaihoz (Nel segno di Roma, 1959).

Kis színházi kitérő után Antonioni 1959-ben újabb filmbe fogott: A kaland a megszokottnál is nagyobb – főleg anyagi – nehézségek kíséretében született meg, s 1960-as cannes-i díszbemutatója botrányba fulladt. Ennek egyik oka az volt, hogy Antonioni az egyébként is látszólag cselekménytelen film egyik izgalmasnak ígérkező szálát „ejtette” (nem derül ki, mi történt a szigeten eltűnt lánnyal), fittyet hányva ezzel a begyöpösödött nézői beidegződéseknek, hogy minden szálat el kell varrni. Az emberi kapcsolatok reménytelenségét közvetítő filmben az expresszív színészi játéknak épp oly fontos a szerepe, mint a kameramozgásnak, a zenének és zörejeknek. A kaland nagy felfedezése még Monica Vitti, aki ebben a filmben és a következőkben is hihetetlenül árnyalt játékával kelti életre Antonioni neurotikus hősnőit.

A kaland

A következő mű, Az éjszaka (1961) Marcello Mastroianni és Jeanne Moreau főszereplésével készült. A film egy házasság, benne a házastársak súlyos válságát ábrázolja, esetenként Antonionitól is szokatlanul lassú tempóban, de egyáltalán nem unalmasan és érdektelenül. A Napfogyatkozásban (1962) Antonioni eltökélten halad előre az érzelmi problémák ábrázolásában. Bizonyos értelemben a három film trilógiát alkot: A kaland esetében azt látjuk, miként tesznek tönkre egy kialakuló kapcsolatot az érzelmi nehézségek, Az éjszakában mindezt egy házasság keretén belül figyelhetjük meg, míg A napfogyatkozás ismét Monica Vitti játszotta hősnője már túl van az elromlott kapcsolaton, s egy újabb kapcsolat kialakításának problémáival küzd. A Vörös sivatag (1964) neurotikus hősnője (megint Vitti) láthatóan számos válságot megélt már, s a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, melyet a rideg iparváros, Ravenna nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Érdekes kísérleteit már akkor sokan vitatták, s ma már zömmel – bár kissé igazságtalanul – erőltetettnek tartják. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.

A valóság szökevényei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagyítás

Antonioni munkásságának újabb szakaszában filmjei középpontjába férfi szereplők kerültek. Változást jelentett az is, hogy bár nem mondott le szereplői egymáshoz való viszonyának bemutatásáról, nagyobb hangsúlyt helyezett a főhős és a környezet kapcsolatának ábrázolására, melyet már a Vörös sivatagban is kiemelten kezelt. A megújulást a világszerte nagy feltűnést keltett, díjakkal méltán elhalmozott, de ugyanakkor sokféleképpen magyarázott és vitatott mű, az Angliában forgatott Nagyítás (1966) jelentette. Alapötlete Julio Cortázar Las babas del diablo című novellájából származik. A kiinduló helyzet krimit sejtet: Thomas, a felkapott divatfotós (David Hemmings) egy parkban látszólag ártalmatlan felvételeket készít, ám otthon, előhívás közben rádöbben arra, hogy egy gyilkosságot örökített meg. Antonionit természetesen nem az esetleges bűnügyi bonyodalmak érdeklik: ezek mellőzése A kaland hasonló rendezői szemléletét juttatja eszünkbe. A Mester számára az igazán érdekes kérdés az, hogy mihez kezd a fotós a felfedezésével? Ki tud-e törni vonzónak látszó, de mégis felszínes, hamis világából, meg tud-e ragadni valamit az igazi valóságból, képes-e valódi művésszé válni? A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenet azt sugallja, hogy Thomas beletörődik abba, hogy a látszatvalóság foglya marad. Nem érdektelen megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy egyesek magát Antonionit is azzal vádolták e film miatt, hogy nem képes az igazi valóság bemutatására, ugyanolyan szemkápráztató illúziót produkál a Nagyítással, mint filmje pantomimesei. Még hevesebb vitákat váltott ki amerikai filmje, a Zabriskie Point (1970). Ennek diák főhőse abban a hiszemben, hogy megölt egy rendőrt, elmenekül a felelősségre vonás elől egy sportrepülőn. A címbéli helyen, egy kísérteties sivatagban találkozik egy lánnyal. Egymásra találnak, ám a fiút végül lelövik a rendőrök. Sok mindent felróttak e film kapcsán Antonioninak: hogy nem hiteles a bemutatott Amerika-kép, hogy nem mutat elegendő érdeklődést és rokonszenvet a diákmozgalom iránt stb. Antonionit azonban alighanem ezúttal is jobban érdekelte az érzelmek ábrázolása: míg korábbi hősei esetében a környezet mindig nyomasztó ballasztként nehezedett az emberi kapcsolatokra, a Zabriskie Point a sivatagi helyszínnel arra adott módot, hogy mintegy „sterilen”, csak az érzelmekre koncentrálva foglalkozhasson hőseivel. Mark, a diák számára azonban a sivatag éppúgy a valóságtól menekülés szimbóluma, ahogyan a Nagyítás fényképésze számára a pantomim volt az. David Locke, a riporter zárja a valóság szökevényeinek „antonionis” sorát, ám mielőtt róla készült volna film, Antonioni más tervekkel foglalkozott.

Foglalkozása: riporter

A Kína című dokumentumfilm az Olasz Televízió és a római kínai követség felkérésére született, ám a kész film ellen Kína nemzetközi ellenpropagandát fejtett ki, amely Antonionit mélységesen bántotta. Ezután Tecnicamente dolce címmel írt egy forgatókönyvet (jóval később magyar nyelven is megjelent), de Carlo Ponti producer végül kockázatosnak ítélte a projektet, s más témát javasolt. Így született meg Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása: riporter (1975). A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek: szinte krimibe illő a szituáció, amiből azonban Antonioni ismét egy ember belső válságának történetét bontja ki. Hőse, David Locke (Jack Nicholson) egy kietlen afrikai szállodában egy hirtelen ötlettől vezérelve személyazonosságot cserél halott szomszédjával. Saját levetett élete helyett egy ideig izgalmasnak tűnik új énje, a fegyverkereskedő, de aztán ezt is tehernek érzi. Valószínűleg rádöbben arra, hogy önmaga elől nem menekülhet egy szimpla névcserével, a személyiség nem levethető ruha. Locke bizonyos értelemben a fotós Thomas kiégettebb változata: hivatásához nem fűzi semmilyen személyes érdekeltség, s ez riporteri munkájára éppúgy igaz, mint fegyverkereskedői működésére. A mellé szegődő lány (Maria Schneider) nem egy új lehetőséget jelent számára, hanem saját belső csődjének felismeréséhez segíti hozzá.

Idős újító vagy megfáradt öregember?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eros

1980-ban Antonioni a videotechnika lázában égett, ennek lehetőségeit kutatta. Lelkesedésében ekkor hangzott el híres mondása: „Meghalt a mozi, éljen a videó!” Az új technika kipróbálására Jean Cocteau A kétfejű sas című, korábban a szerző által már megfilmesített művét választotta: Az oberwaldi titok (1981) női főszerepére 16 év után ismét Monica Vittit kérte fel. A kissé hosszadalmas kamaradráma jelentősége ismét a színekkel való kísérletezés volt, akárcsak a Vörös sivatag esetében. Az Egy nő azonosítása (1982) című alkotása egyfajta önvallomás: rendező főhőse a valóság megragadhatatlanságának problémájával szembesül. 1984-ben a videó bűvöletében Fotoromanza címmel videoklipet rendezett a karakteresen egyéni hangú olasz énekesnő, Gianna Nannini számára. 1985-ben Antonionit szélütés érte, amelynek következményeként részlegesen lebénult, s elveszítette a beszédkészségét. Ezután felesége, Enrica segítségével kommunikált környezetével. Betegsége ellenére sem hagyott fel a filmezéssel. Néhány rövidebb dokumentumfilm mellett játékfilmeket is forgatott. Wim Wenders segítségével készült alkotását, a Túl a felhőkönt (1995) az idős mesternek kijáró tisztelettel fogadták mindenhol, de éppúgy nem sorolják jelentős alkotásai közé, ahogyan az Eros című 2004-es összeállítás általa rendezett epizódját sem (társrendezők: Steven Soderbergh, Wong Kar Wai).

2007. július 30-án, hétfőn hunyt el Rómában, egy napon Ingmar Bergman svéd filmrendezővel.

Filmjei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egész estés játékfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A napfogyatkozás
Vörös sivatag

Szkeccsfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1965 A három arc (I Tre volti: az Előszó [Il provino] című epizód)
  • 2004 Eros (az Il filo pericoloso delle cose című epizód)

Dokumentumfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 19431947 A Pó népe (Gente del Po)
  • 1948 N. U. – Köztisztasági Hivatal (Nettezza urbana)
  • 1948 Oltre l'oblio
  • 1948 Roma-Montevideo
  • 1949 Babona (Superstizione)
  • 1949 Bomarzo
  • 1949 Hét sétapálca, egy ruha (Sette canne, un vestito)
  • 1949 Kegyes hazugság (L’Amorosa menzogna)
  • 1949 Ragazze in bianco
  • 1950 Drótkötélpálya a Faloriára (La Funivia del faloria)
  • 1950 Szörnyek villája (La Villa dei mostri)
  • 1950 Uomini in piú
  • 1953 Szerelem a városban (L’Amore in città: az Öngyilkossági kísérlet [Tentato suicido] című epizód)
  • 1972 Chung Kuo – Kína (Chung Kuo – Cina)
  • 1983 Ritorno a Lisca Bianca
  • 1989 Kumbha Mela
  • 1989 12 olasz város – 12 olasz filmrendező (12 registi per 12 città: a Róma című epizód)
  • 1993 Noto, Mandorli, Vulcano, Stromboli, Carnevale
  • 2004 Lo Sguardo di Michelangelo

Fontosabb díjak és jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oscar-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európai Film-díj (Félix-díj)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1993 az egész életműért

BAFTA-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezüst Szalag-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Luchino Visconti-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megkapta: 1976

Cannes-i filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugat-berlini filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Locarnói filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velencei filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nemeskürty István: Michelangelo Antonioni (in: uő.: A filmművészet nagykorúsága; Budapest, 1966, Gondolat, pp. 140–180.)
  • Lukács Antal: >>Blow-up<< (Antonioni új filmje) (in: uő. (szerk.): Filmélet 1968/1. szám; Budapest, 1968, Magvető)
  • Veress József: Michelangelo Antonioni: A kiáltás / Az éjszaka (in: uő.: Kétszáz film; Budapest, 1969, Magvető, pp. 512-516-518.)
  • Balázs József: Michelangelo Antonioni (doktori értekezés, Budapest, 1969, ELTE-BTK)
  • Michelangelo Antonioni: Az éjszaka – forgatókönyv (in: Nemeskürty István (szerk.): Édes élet – forgatókönyvek; Budapest, 1970, Gondolat)
  • Nemes Károly: Michelangelo Antonioni (in: uő.: A nyugati filmművészet konfliktusa; Budapest, 1971, Kossuth, pp. 152-160.)
  • Karcsai Kulcsár István: Michelangelo Antonioni – Kortársaink a filmművészetben (Filmbarátok Kiskönyvtára-sorozat; Budapest, 1976, Népművelési Propaganda Iroda)
  • Julio Cortázar: Nagyítás (Európa Zsebkönyvek 163. kötet; Budapest, 1977 és 1981, Európa)
  • Erdélyi Z. Ágnes: Jeanne Moreau - kortársaink a filmművészetben (Filmbarátok Kiskönyvtára-sorozat; Budapest, 1977, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum - Népművelési Propaganda Iroda)
  • Györffy Miklós: Michelangelo Antonioni – szemtől szemben (Szemtől szemben-sorozat; Budapest, 1980, Gondolat)
  • Cesare Pavese: Barátnők (ford. Király Erzsébet; Rakéta Regénytár-sorozat; Budapest, 1980, Magvető) p. 255
  • Michelangelo Antonioni: A színészről (in: Karcsai Kulcsár István (szerk.): A jupiterlámpák előtt - interjúk, beszélgetések, vallomások a korszerű filmszínészi játékról; Budapest, 1981, Népművelési Propaganda Iroda, pp. 17-19.)
  • Máté Judit: Michelangelo Antonioni: >>Az ideális néző én magam vagyok<< (in: uő.: A Cinecittá szalonja - római találkozások; Budapest, 1985, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, pp. 93-97.)
  • Máté Judit: Monica Vitti - szemtől szemben (Szemtől szemben-sorozat; Budapest, 1985, Gondolat)
  • Deák Tamás: Antonioni és a megismerés esélyei (in: Filmvilág 1985/3. pp. 31-32.)
  • Nemeskürty István: A kiábrándult Antonioni (Blow Up, Zabriskie Point) (in: uő.: A filmművészetúj útjai; Budapest, 1986, Magvető, pp. 283-300.)
  • Gyürey Vera: Michelangelo Antonioni: Nagyítás (in: Gyürey Vera - Honffy Pál: Chaplintől Mihalkovig - filmelemzések; Budapest, 1988, Tankönyvkiadó, pp. 282-314.)
  • Michelangelo Antonioni: Egy sohasemvolt szerelem krónikája (Modern Könyvtár-sorozat; Budapest, 1990, Európa)
  • Mészöly Miklós: Antonioni, Nagyítás (in: uő.: A tágasság iskolája; Budapest, 1993, Szépirodalmi, p. 266.)
  • Zalán Vince (szerk.): Michelangelo Antonioni – Írások, beszélgetések (Osiris Könyvtár; Budapest, 1999, Osiris) p. 503
  • Zalán Vince (szerk.): Wim Wenders - Írások, beszélgetések (Osiris Könyvtár; Budapest, 1999, Osiris)
  • Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben: Ozu/Bresson/Dreyer (Szerzőifilmes Könyvtár 2. kötet; Budapest, 2011, Francia Új Hullám)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idegen nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]