Marcello Mastroianni

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Marcello Mastroianni
Marcello Mastroianni 02.jpg
Marcello Mastroianni 1990-ben
Életrajzi adatok
Születési név Marcello Vincenzo Domenico Mastroianni
Született 1924. szeptember 28.
Fontana Liri, olasz
Elhunyt 1996. december 19. (72 évesen)
Párizsfrancia
Házastársa Flora Carabella (1950 - 1996)
Pályafutása
Aktív évek 19471996
Díjai
César-díj 1993 Tiszteletbeli César
További díjak Sant Jordi-díj
Legjobb külföldi színész
Ginger és Fred (1987)

Marcello Mastroianni az IMDb-n

Marcello Mastroianni (Olaszország, Fontana Liri, 1924. szeptember 28.Párizs, 1996. december 19.) olasz színész, az egyetemes filmművészet egyik legismertebb alakja. Eredeti neve: Marcello Vincenzo Domenico Mastrojanni.[1] Sokoldalú jellemábrázoló volt, aki a legkülönbözőbb műfajokban bizonyította kivételes tehetségét, és harmonikusan dolgozott együtt a legeltérőbb stílusú és temperamentumú rendezőkkel. A nők évtizedeken át a sármos szívtiprót látták benne, de ő cáfolni igyekezett ezt a róla kialakult, hamis képet. Öccse Ruggero Mastroianni vágó.

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marcello Mastroiannit édesanyja vasutasnak szánta, de a fiú végül tervezőépítésznek kezdett tanulni a római egyetemen. Szívesen maradt is volna ezen a pályán, de egy színjátszó csoportban megannyi tehetség sasszemű felfedezője, Luchino Visconti felfigyelt rá. (Ebben a színjátszó körben egy bizonyos Giulietta Masina is részt vett.) Marcello a színészi stúdiumok elvégzése után színházban kezdett dolgozni Visconti irányítása alatt. Mind a klasszikusok, mind a modern drámaírók színdarabjaiban otthon érezte magát. Mint később elmondta, a színészet számára egyfajta rejtőzködést jelentett, annak lehetőségét, hogy önnön lényét elrejtve más, érdekesebbnek tűnő emberek bőrébe bújjon. Mindig kerülni igyekezett a szerepekben való előzetes – és főleg túlzott – elmélyedést, hogy játéka a pillanatnyi szituációnak megfelelően spontán, hiteles, eszköztelen legyen. Éppen ezért többnyire a szövegeit sem tanulta meg előre. Hasonló felfogást vallott Ugo Tognazzi is, és talán nem véletlen, hogy mindketten az olasz filmipar sokat foglalkoztatott állócsillagai lettek.

Első lépések a filmvilágban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marcello már az 1930-as években kapott statisztaszerepeket a filmvilágban, de a komolyabb lehetőségek a háború után következtek. Riccardo Freda A nyomorultak (1948) és Luciano Emmer Augusztusi vasárnap (1950) című munkáiban játszott kis szerepei keltették fel a figyelmét a szakma ismertebb alkotóinak, akik eleinte hasonló szerepkörben – bátortalan, de rokonszenves ifjú – kezdték foglalkoztatni. A tapasztalt rendezők – Mario Monicelli, Steno, Alessandro Blasetti, Carlo Lizzani, Giuseppe De Santis – azonban hamar felismerték, hogy Mastroianni tehetsége lényegesen sokoldalúbb annál, hogy csupán ugyanazt a típust játssza filmről filmre. A fordulatot ismét Visconti ajánlata jelentette számára: a Dosztojevszkij-mű nyomán készült Fehér éjszakákban (1957) Marcello egy zárkózott, befelé forduló fiatalembert alakított. Monicelli az Ismerős ismeretlenekben (1958) egy pitiáner tolvaj figuráját játszatta el vele. Szerepei ettől kezdve mind színesebbé és árnyaltabbá váltak, filmjei műfaji skálája pedig kiszélesedett: az 1960-as évek legelején már olyan művekben nyújtott kiemelkedő alakításokat, mint Mauro Bolognini A szép Antonio, Antonio Pietrangeli Adua és társnői, Pietro Germi Válás olasz módra, Elio Petri A gyilkos és Michelangelo Antonioni Az éjszaka című filmtörténeti jelentőségű munkái. Antonioninál Giovannit, az írót alakította, akinek belső, morális válsága egybeesik házasságának kihűlésével: a figura sajátos rokonságot mutat az újságíró Marcellóval, akit szinte ugyanekkor játszott el Federico Fellini az Édes élet (1960) című alkotásában.

Az alteregó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mastroianni és Fellini neve elválaszthatatlan egymástól, noha Marcello más rendezőkkel is forgatott ugyanannyi vagy még több filmet. Ráadásul a színész cáfolta azt az elterjedt vélekedést, hogy kettőjük között valamiféle „lelki rokonság” állt volna fenn. Szerinte egyszerűen arról volt szó, hogy szívesen dolgoztak együtt, mivel a színész teljesen rábízta magát a neves rendezőre, soha nem zaklatta őt a szerepeire vonatkozó kérdésekkel, mert Fellini állítólag egyébként sem szeretett ilyen irányú kérdésekre válaszolni. Filmtörténeti anekdota, hogy amikor Mastroianni az Édes élet forgatókönyve iránt érdeklődött, Fellini válaszul egy rajzot mutatott neki. Ezen a főszereplő volt látható egy csónakban: a férfinak a tenger fenekéig érő pénisze körül szirének úszkáltak. A sztori egyik változata szerint Marcello elpirult, és soha többet nem kért forgatókönyvet Fellinitől, más változat szerint viszont jól megnézte a rajzot, és közölte, hogy érdekesnek találja a szerepet. Ami biztos, hogy barátok lettek, noha a magánéletben szinte alig találkoztak. Az Édes élethez Fellini azért őt választotta, mert egy teljesen hétköznapi, de mégis megnyerő arcra volt szüksége. Mastroianni remekül alakította a három nő között csapongó, tehetséges, de az életét mégis léhaságokkal eltékozló újságíró szerepét. Teljesen nyilvánvaló, hogy Fellini önvallomásában, a 8 és ½-ben játszott rendező szerep adott igazán alapot a színész és rendező közti „lelki rokonság”-gal kapcsolatos feltevésekre. A Mastroianni által megformált Guido bizonyos szempontból az Édes élet-beli Marcello „rokona”, de míg az újságíró csak hitegeti önmagát egy majdan megírandó nagy regénnyel, addig Guido az alkotás folyamatában van, noha ezzel kapcsolatban is válságba kerül. A Fellini-Róma című különleges esszéfilmben Mastroianni önmagát alakítva, csupán villanásnyira tűnik fel, ráadásul ezt a képsort a nem olasz változatokból ki is vágták. Következő közös munkájuk A nők városa (1980) volt. Ebben a színész mintha megint kicsit a rendezőt játszotta volna: egy Snaporaz nevű férfit, aki egész életében a nők titkát kutatta, és minden fantáziáját kivetítette rájuk. Maga Mastroianni – megcáfolva nőimádó, „latin szerető” hírét – egy cseppet sem lelkesedett, amikor nők tömegén kellett keresztülvágnia magát ahhoz, hogy bejusson a forgatásra a Cinecittàba. (A sors iróniája, hogy a kész filmet aztán éppen a nők részéről érte rengeteg támadás.) A Ginger és Fred (1986) esetében Marcello még dús haja megritkítására is hajlandó volt, hogy az általa játszott figura esendőségét még jobban érzékeltesse. Noha tudott szteppelni, Fellini kérésére a valós tudásánál gyengébben táncolt a filmben, melyet már csak azért is szívesen vállalt, hogy végre együtt dolgozhasson Giulietta Masinával, akivel addig sosem játszott filmen. Fellinivel közös utolsó filmjük az Interjú (1987) volt: ennek egyik epizódjában a rendező és a színész fölkeresik a meghízott és megöregedett Anita Ekberget, és együtt újra megnézik az Édes élet híres fürdőzési jelenetét. Az improvizatív ötletből a filmtörténet egyik legszebb képsora lett, méltó lezárása két nagy művész együttműködésének.

De Sica, Ferreri, Scola[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Augusto Rusconi szerepében a Tegnap, ma, holnap című filmben

Fellini mellett Mastroianni más kiváló rendezőkkel is szoros munkatársi-baráti kapcsolatokat ápolt. Közülük Vittorio De Sica, Marco Ferreri és Ettore Scola nevét kell kiemelni. De Sica parádés szerepeket biztosított számára Sophia Loren partnereként: elsősorban nekik köszönhetően emlékezetes mind a mai napig a Tegnap, ma, holnap (1963), a Házasság olasz módra (1964) és a Napraforgó (1970), melyek közül főleg az első kettő komoly elismeréseket hozott mindhárom művész számára. Marco Ferreri provokatív alkotásaiban Mastroianni művészete újabb színeit mutathatta meg: közös munkáik közül az álszent felháborodást kiváltott A nagy zabálás (1973), a Ne nyúlj a fehér nőhöz! (1974), az utopisztikus Szia, majom! (1978) és a Piera története (1983) a legjelentősebbek. Érdekes, egymástól merőben eltérő jellemű szereplőket keltett életre Ettore Scola filmjeiben is. Az örök vesztes, Rocco Papaleoban (1971) kicsit a korai filmjeiből ismert naiv, mindenki által kihasznált kisembert alakította, a Mussolini-érában játszódó Egy különleges napban (1977) egy homoszexuálist, aki a deportálását megelőző napon beleszeret a vele egy házban lakó, sokgyermekes anyába (megint a kiváló Sophia Loren). A teraszban (1980) Vittorio Gassman és Ugo Tognazzi mellett brillírozott, A postakocsiban (1982) pedig az idős Casanovát formálta meg. Ezt a szerepet különösen kedvelte, többek között azért, mert alakításával látványosan cáfolhatta a róla mint magánemberről kialakult szívtipró képét is. Casanováját egyfajta mélabú jellemzi, vágyódás a tovatűnt ifjúság után, menekülés egy olyan világ elől, amelybe már nem tud beilleszkedni.

További gyöngyszemek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Curzio Malaparte szerepében A bőr című filmben

Alessandro Blasetti Én, én, én… és a többiek (1965) című filmjében egy újságírót alakított, aki az olasz társadalom különböző személyiségeivel találkozik. Érdekes alkotás volt Elio Petri sci-fije, A tizedik áldozat (1965), amelyben a szépséges Ursula Andress volt a partnere. A film témája később olyan híres alkotásokban köszönt vissza, mint A kockázat ára (Yves Boisset), A menekülő ember (Paul Michael Glaser) és a Tökéletes célpont (John Woo). Örömmel vállalta Mersault szerepét Luchino Visconti Albert Camus-adaptációjában, a Közönyben (1967). A filmváltozattal kapcsolatban Camus özvegye számos előzetes kikötést tett, de Mastroiannit elfogadta a szerepre. A lelkes Marcello anyagilag is támogatta a produkció megszületését. Alakítását azonban sokan fanyalogva fogadták, mondván, hogy az eredetileg kiszemelt Alain Delonhoz jobban illett volna ez a szerep. John Boorman Az utolsó Leó (1970) és Roman Polański Micsoda? (1972) című filmjei inkább az érdekes, semmint a sikeres szerepei közül valók. A Taviani fivérek Allonsanfan (1973) című drámájában egy meghasonlott és árulóvá lett forradalmárt alakított. Fontos szerepet játszott Elio Petri Todo modo (1976) című politikai allegóriájában is, továbbá részese volt Luigi Comencini sztárparádéjának a Forgalmi dugóban (1979). Az 1980-as években sem csökkent a munkatempója: eljátszotta például a híres riporter, a fasiszta érzelműből baloldalivá lett Curzio Malaparte figuráját Liliana Cavani A bőr (1981) című történelmi drámájában. Marco Bellocchio Luigi Pirandello-megfilmesítésében, a IV. Henrikben (1984) a címszerepet alakította. Pirandello egy másik művén alapul Mario Monicelli filmje, a Mattia Pascal két élete. Nem volt idegen Mastroiannitól a görög Theo Angelopoulos világa sem: A méhész (1986) címszerepében éppúgy a múltat kutatta, mint A gólya függő lépése (1991) című dráma egykori politikusaként. Pályáján nem volt jelentős állomás, de egy magyar lexikonban mégis muszáj megemlékezni Sándor Pál Miss Arizona (1987) című munkájáról. Egy magyar kritikus szerint egyébként a film kudarcának egyik oka az volt, hogy Marcello és partnernője, Hanna Schygulla merőben más eszközökkel dolgozó, össze nem illő művészek. Ezt a véleményt azonban cáfolja, hogy ugyanők nagyon is összepasszoltak Ferreri már említett filmjében, a Piera történetében. Mastroianni kitűnő alakítást nyújtott mint kisiklott életű, öreg alkoholista a Fekete szemek című Nyikita Mihalkov-műben. Az 1990-es években a fiatal olasz rendezők (Francesca Archibugi: Estefelé, Giuseppe Tornatore: Mindenki jól van) munkái mellett emlékezetes jelenése volt Bertrand Blier Ipi-apacs, egy, kettő, három (1993) és Maria Luisa Bemberg Erről nem beszélünk (1993) című opuszaiban. Nem hagyható említés nélkül utolsó közös filmje Sophia Lorennel: Robert Altman Divatdiktátorok (1994) című alkotásának egyik epizódjában ironikusan idézik fel három évtizeddel korábbi sikerfilmjük, a Tegnap, ma, holnap sztriptízjelenetét.

A „latin szerető”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Nem tetszem magamnak, sohasem tetszettem. Külsőleg sem. Ez a rövid orr, ez a húsos száj. Nekem a sasorrú, vékony ajkú emberek tetszenek, az erős, határozott vonásúak. Bennem semmi sem erős, határozott. Én aranyos vagyok, és a férfi ne legyen aranyos. De ami a legrosszabb, belülről sem tetszem magamnak.”

– Mastroianni interjú Oriana Fallacinak

Mastroiannit évtizedeken át a „latin szerető” (angolul: latin lover) megtestesítőjeként emlegette a bulvársajtó, a színész pedig hasztalan próbálta cáfolni a róla kialakult Casanova-képet. Az tény, hogy nem volt a hűséges férj mintaképe: 1948-ban nőül vette ugyan Flora Carabella színésznőt, akitől Barbara nevű lánya is született. Noha nem váltak el, feleségén kívül még számos nőhöz fűzte hosszabb-rövidebb életű viszony. Ő maga igazi úriemberként soha nem mesélt nőügyeiről, néhány hírességhez fűződő érzelmi kapcsolata azonban ismertté vált. Kamaszkorának nagy szerelme volt Silvana Mangano, aki később híres színésznő lett. Vittorio De Sica Szeretők (1968) című filmjének forgatásán beleszeretett amerikai partnernőjébe, Faye Dunawaybe. (Ironikus, hogy a kész filmet azzal vágta le a kritika, hogy a vásznon túl hideg és távolságtartó a két színész kapcsolata). Dunaway a közös életet tervezgette gyerekekkel egyetemben, ám amikor Mastroianni végül kibökte, hogy Faye kedvéért sem kíván elválni feleségétől, a temperamentumos színésznő kirakta a férfi szűrét. Másik híres kapcsolata Catherine Deneuve színésznőhöz fűzte (19711974), akitől 1972-ben lánya született, az azóta szintén színésznővé érett Chiara Mastroianni. Marcello mindig visszautasította azokat a pletykákat, hogy nem csak szakmai barátság kötötte Sophia Lorenhez. Azt a híresztelést pedig maga Fellini cáfolta, hogy Mastroianninak testi kapcsolata lett volna híres partnernőjével, Anita Ekberggel: a rendező szerint Marcello a vékony, légies nőket kedvelte, ráadásul megszokta, hogy körülrajongják a nők, miközben Ekberg ugyanehhez szokott a férfiak részéről. Marcello utolsó éveinek társa, Anna Maria Tatò rendezőnő 1997-ben dokumentumfilmet forgatott a színészről. Mastroianni még látta az anyagot, a címet is ő választotta: Marcello Mastroianni: emlékszem, igen, emlékszem. A művész hasnyálmirigyrákban hunyt el. Róma főpolgármestere a Trevi-kutat fekete drapériával vonatta be.

Filmjei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferdinando Cefalú szerepében a Házasság olasz módra című filmben (Partnere: Sophia Loren)
Arthur Mersault szerepében a Közöny című filmben
Marcello szerepében A nagy zabálás című filmben
Pippo Botticella szerepében a Ginger és Fred című filmben
  • 1997 Utazás a világ kezdetéhez (Viagem ao Princípio do Mundo)
  • 1996 Három élet, egy halál (Trois vies & une seule mort)
  • 1996 Állítja Pereira (Sostiene Pereira)
  • 1995 Túl a felhőkön (Al di là delle nuvole)
  • 1995 101 éjszaka (Les cent et une nuits de Simon Cinéma)
  • 1995 A che punto è la notte (tévéfilm)
  • 1994 Divatdiktátorok (Prêt-à-Porter)
  • 1993 Ipi-apacs, egy, kettő, három (Un, deux, trois, soleil)
  • 1993 Erről nem beszélünk (De eso no se habla)
  • 1992 Lestrapált emberek (Used People)
  • 1991 A gyerekrabló (Le voleur d'enfants)
  • 1991 A gólya függő lépése / Gólyaállásban (To Meteoro vima tou pelargou)
  • 1991 Estefelé (Verso sera)
  • 1991 Csin-csin (Cin cin)
  • 1990 Mindenki jól van (Stanno tutti bene)
  • 1989 Hány óra? (Che ora è?)
  • 1989 Splendor
  • 1987 Fekete szemek (Oci ciornie)
  • 1987 Interjú (Intervista)
  • 1987 Miss Arizona
  • 1987 I Soliti ignoti vent'anni dopo
  • 1986 Ginger és Fred (Ginger e Fred)
  • 1986 A méhész (O Melissokomos)
  • 1985 Makaróni (Maccheroni)
  • 1985 Mattia Pascal két élete (Le Due vite di Mattia Pascal)
  • 1984 IV. Henrik (Enrico IV)
  • 1984 A holtak seregének tábornoka (Il Generale dell'armata morte)
  • 1983 Piera története (Storia di Piera)
  • 1983 Gabriela, Cravo e Canela
  • 1982 Az ajtó mögött (Oltre la porta)
  • 1982 A postakocsi (La Nuit de Varennes)
  • 1981 A bőr (La Pelle)
  • 1981 Szerelmi lázálom (Fantasma d'amore)
  • 1980 A terasz (La Terrazza)
  • 1980 A nők városa (La Città delle donne)
  • 1980 Appunti su la città delle donne (tévés dokumentumfilm)
  • 1979 Forgalmi dugó (L’Ingorgo – Una storia impossibile)
  • 1978 Véres föld (Fatto di sangue fra due uomini per causa di una vedova – si sospettano moventi politici)
  • 1978 Maradj meg ilyennek (Cosi come sei)
  • 1978 Signore e signori, buonanotte
  • 1978 Doppio delitto
  • 1978 Szia, majom! (Ciao maschio)
  • 1978 Nápolyi krimi (Giallo napoletano)
  • 1978 Le Mani sporche (tévéfilm)
  • 1977 Egy különleges nap (Una giornata particolare)
  • 1977 Mogliamante
  • 1976 Divina creatura
  • 1976 A vasárnapi nő (La Donna della domenica)
  • 1976 Egy velencei nemesember (Culastrisce nobile veneziano)
  • 1976 Todo modo
  • 1975 Per le antiche scale
  • 1975 Hármasfogat (La Pupa del gangster)
  • 1974 Ne nyúlj a fehér nőhöz! (Touche pas à la femme blanche)
  • 1973 Salut l'artiste
  • 1973 Megtorlás (Rappresaglia)
  • 1973 A nagy zabálás (La Grande bouffe)
  • 1973 Mordi e fuggi
  • 1973 Allonsanfan
  • 1973 L’événement le plus important depuis que l'homme a marché sur la lune
  • 1972 Micsoda? (Che?)
  • 1972 Liza
  • 1971 Ça n'arrive qu'aux autres
  • 1971 A pap felesége (La Moglie del prete)
  • 1971 Afrikai Scipio (Scipione detto anche l'africano)
  • 1971 Az örök vesztes, Rocco Papaleo (Permette? Rocco Papaleo)
  • 1971 Correva l'anno di grazia 1870 (tévéfilm)
  • 1970 Az utolsó Leó (Leo the Last)
  • 1970 Napraforgó (I Girasoli)
  • 1970 Féltékenységi dráma (Dramma della gelosia – tutti i particolari in cronaca)
  • 1970 Giochi particolari
  • 1968 Gyémántok reggelire (Diamonds for Breakfast)
  • 1968 Szeretők (Amanti)
  • 1968 Questi fantasmi (nincs feltüntetve a stáblistán)
  • 1967 Közöny (Lo Straniero)
  • 1966 Spara forte, più forte, non capisco
  • 1966 A mák virága is virág (Poppies Are Also Flowers)
  • 1965 A tizedik áldozat (La Decima vittima)
  • 1965 Casanova '70
  • 1965 Én, én, én… és a többiek (Io, io, io… e gli altri)
  • 1965 L’uomo dei cinque palloni
  • 1965 Ma, holnap, holnapután (Oggi, domani, dopodomani: a L'uomo dei 5 palloni, a L'ora di punta és a La moglie bionda című epizódokban)
  • 1964 Házasság olasz módra (Matrimonio all'italiana)
  • 1963 Tegnap, ma, holnap (Ieri, oggi, domani)
  • 1963 Elvtársak (I compagni)
  • 1963 8 és ½ (8½)
  • 1962 Cronaca familiare
  • 1962 Magánélet (Vie privée)
  • 1961 Válás olasz módra (Divorzio all'italiana)
  • 1961 A gyilkos (L’Assassino)
  • 1961 Az éjszaka (La notte)
  • 1961 Fantasmi a Roma
  • 1961 A szép Antonio (Il Bell'Antonio)
  • 1960 Az édes élet (La dolce vita)
  • 1960 Adua és társnői (Adua e le compagne)
  • 1959 Ferdinando I. re di Napoli
  • 1959 Mindenki ártatlan (Tutti innamorati)
  • 1959 La Legge
  • 1959 Un Ettaro di cielo
  • 1959 A csinos férj (Il Nemico di mia moglie)
  • 1959 Ismerős ismeretlenek (I Soliti ignoti)
  • 1958 Amore e guai
  • 1958 Nyári történetek (Racconti d'estate)
  • 1957 Fehér éjszakák (Le notti bianche)
  • 1957 La Ragazza della salina
  • 1957 Il Momento più bello
  • 1957 Apák és fiúk (Padri e figli)
  • 1957 Il Medico e lo stregone
  • 1957 A bigámista (Il bigamo)
  • 1956 La Fortuna di essere donna
  • 1955 La bella mugnaia
  • 1955 Tam tam mayumbe
  • 1954 Peccato che sia una canaglia
  • 1954 Casa Ricordi
  • 1954 A szerelem napjai (Giorni d'amore)
  • 1954 Tempi nostri
  • 1954 Szegény szerelmesek krónikája (Cronache di poveri amanti)
  • 1954 Schiava del peccato
  • 1954 La Principessa delle Canarie
  • 1953 Non è mai troppo tardi
  • 1953 A vasárnap hősei (Gli Eroi della domenica)
  • 1953 Febbre di vivere
  • 1953 Lulù
  • 1953 La Valigia dei sogni
  • 1953 Il Viale della speranza
  • 1952 La Muta di Portici
  • 1952 Tragico ritorno
  • 1952 A római lányok (Le Ragazze di piazza di Spagna)
  • 1952 Sensualità
  • 1952 L’Eterna catena
  • 1952 Penne nere
  • 1951 Parigi è sempre Parigi
  • 1951 Öt város meséje (A Tale of Five Cities)
  • 1951 Atto d'accusa
  • 1950 Cuori sul mare
  • 1950 Kutyaélet (Vita da cani) (Marcello Mastrojanni néven)
  • 1950. augusztusi vasárnap (Domenica d'agosto)
  • 1950 Contro la legge
  • 1949 Vent'anni
  • 1948 A nyomorultak (I miserabili)
  • 1948 Vertigine d'amore
  • 1944 A gyerekek figyelnek bennünket (I Bambini ci guardano) (nincs feltüntetve a stáblistán)
  • 1942 Una storia d'amore
  • 1939 Marionette

Fontosabb díjak és jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oscar-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Golden Globe-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

BAFTA-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cannes-i filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

César-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

David di Donatello-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1983 Különdíj az életműért (Special David)
  • 1986 díj Ginger és Fred (legjobb színész)
  • 1988 díj Fekete szemek (legjobb színész)
  • 1995 díj Állítja Pereira (legjobb színész)
  • 1997 Különdíj (Special David)

Európai Filmdíj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezüst Szalag-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

San Sebastián Nemzetközi Filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1965 díj Casanova '70 (legjobb férfi alakítás)

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Marcello Mastroianni témájú médiaállományokat.