Ugo Tognazzi

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugo Tognazzi
Magnifico cornuto - Ugo Tognazzi cropped.png
Születési neve Ottavio Tognazzi
Született 1922. március 23.
Cremona, Olaszország 1861
Elhunyt 1990. október 27. (68 évesen)
Róma, olasz
Házastársa Franca Bettoia (1972-1990)
Foglalkozása színész, rendező és forgatókönyvíró

Ugo Tognazzi az IMDb-n

Ugo Tognazzi (Cremona, 1922. március 23.Róma, 1990. október 27.) olasz színész, rendező és forgatókönyvíró. Eredeti neve: Ottavio Tognazzi. 1950-ben kezdett filmezni. Az egyik legfoglalkoztatottabb színész volt, az olasz filmművészet öt „szent szörnyetegének” egyike (Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni, Alberto Sordi és Nino Manfredi mellett). Legemlékezetesebb szerepeit az 1960-as, 1970-es években játszotta. A legkülönbözőbb műfajú filmekben szerepelt, a komédia különösen testhezálló volt számára. Néhány filmet rendezőként is forgatott, e területen azonban nem tartozott az élvonalba. Magánemberként járt Magyarországon is.

Pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ugo Tognazzi édesapja egy biztosítótársaság ügynöke volt, aki sok különböző városban élt a családjával. Ugo 14 éves volt (1936), amikor a család visszaköltözött Cremonába. Itt egy húsüzemben kezdett dolgozni. Az ottani színjátszókörben is szerepelt, de első színházi bemutatkozása a bergamói Donizetti színházban, már négyéves korában megtörtént. A második világháború kitörése után besorozták a hadseregbe. Csak 1943 szeptemberében, a Badoglio-féle fegyverszünetet követően tért haza. Cremonában levéltárosként dolgozott és rövid ideig tagja volt a Fekete brigádoknak. A színjátszás iránti szenvedélye már katonakorában megmutatkozott, bajtársait gyakran szórakoztatta humoros magánszámaival. Tízéves volt, amikor szülei megpróbálták a zenei pálya felé irányítani, és hegedűórákra járatták. Tognazzi öt lecke után abbahagyta a zenetanulást. Évtizedekkel később azt nyilatkozta, hogy hiányzott belőle a különleges erőfeszítés képessége, a kitartás és a makacsság. A színészethez viszont szerinte „csupán” tehetség kellett, merészség és „némi őrület”. Tognazzi úgy vélte, rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. 1945-ben Milánóba ment, ahol Wanda Osiris színtársulatához csatlakozott. Egy musicalben lépett először színpadra. 1951-ben társult Raimondo Vianello komikussal. Duójuk 1954 és 1960 között igen népszerű volt az újonnan létrejött Rai TV-nek köszönhetően. Szókimondó, nem egyszer vaskos humorú műsorukat azonban esetenként cenzúrázták. Tognazzi 1950-ben debütált a filmvásznon. Filmszínészi pályafutása első évtizedének alkotásai filmtörténeti szempontból nem jelentősek, bár többségük nem volt sikertelen. A színész viszont megtanulta, hogy a minőséghez előbb a mennyiséget kell teljesítenie, vagyis először népszerűséget kell szereznie, amely aztán megadja számára azt a hatalmat, hogy válogathasson a felkérések között.

Az 1960-as évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tognazzi pályáján Luciano Salce filmje, A szövetséges (1961) jelentette a meghatározó fordulatot. Egy meggyőződéses fasisztát formált meg, Primo Arcovazzit, akinek a rendszer egyik ellenségét, egy professzort (Georges Wilson) kell Abruzzóból Rómába szállítania. Az ellentétes világnézeteket képviselő két férfi között már-már barátság bontakozik ki, ám hiába közeleg a végső összeomlás, melynek megannyi jelét tapasztalják útjuk során, Arcovazzi fanatikus hite a fasiszta rezsimben nem rendül meg. Tognazzi ezzel az alakításával bebizonyította, hogy a legnagyobbak között a helye. Egy kisebb szerepben az olasz filmművészet állócsillaga, Stefania Sandrelli is ekkor debütált. A szövetséges sikerét természetesen hasonló alkotások tucatjai próbálták meglovagolni, melyeknek alkotói Tognazzi közreműködésére is igényt tartottak. Sergio Corbucci komédiája, A legrövidebb nap (1962) az akkoriban aktuális hollywoodi filmsiker, A leghosszabb nap (1962) paródiája az olasz filmvilág krémjének felvonultatásával. A parádés szereposztás ellenére az olasz produkció fogadtatása nem volt túl kedvező. Sikernek bizonyult viszont Dino Risis vígjátéka, a Római menetelés (1963), amely a fasizmus „hőskorában” játszódik. Tognazzi partnere: Vittorio Gassman. Ugyanebben az esztendőben került a mozikba a Risi–Tognazzi–Gassman-trió másik közös filmje, a Szörnyetegek (1963) is. A 20 mulatságos epizódból álló szkeccsfilm találó körképet adott a korabeli olasz társadalomról. 1963-ban kezdődött Tognazzi együttműködése Marco Ferrerivel, a modern filmművészet szarkasztikus humorú képviselőjével. A méhkirálynő című szatírában Tognazzi egy negyvenes éveiben járó férjet játszik, aki nőül veszi a fiatal, gyönyörű, jó családból származó és erényes Reginát (Marina Vlady), ám egyre kevésbé tud lépést tartani az asszonyka mohó szexuális étvágyával. A következő évben Tognazzi kétszer is forgatott Ferreri irányítása alatt. A Kontraszex (1964) ismét szkeccsfilm volt (a műfaj az 1960-as években virágkorát élte Olaszországban), A majomasszony (1964) pedig allegória a nők kizsákmányolásáról. A címszerepet Annie Girardot játszotta, akire állítólag minden forgatási napon órákon át ragasztották a szerepéhez szükséges szőrt. A vérbosszú ősi szicíliai szokása áll Luigi Zampa Becsületbeli ügy (1965) című tragikomédiájának középpontjában. Nagy siker volt Magyarországon is Gian Luigi Polidoro vígjátéka, az Amerikai feleség (1965), amelyben Tognazzi ismét Marina Vladyval játszott együtt. Az évtized egyik kevéssé méltányolt, ám nagy hatású drámája volt a tragikus balesetben elhunyt Antonio Pietrangeli Én jól ismerem őt (1965) című alkotása, egy fiatal lány tragédiával végződő karriertörténete. Az akkor még tizenéves Stefania Sandrelli megrázó alakítást nyújtott a hősnő, Adriana szerepében, férfi partnerei között pedig Tognazzi mellett felbukkant Nino Manfredi, Jean-Claude Brialy, Mario Adorf, Franco Fabrizi és Franco Nero is.

Pietro Germi Egy erkölcstelen férfi (1967) című szatírájában Ugo Tognazzi egy bigámista zenészt alakított, aki nem csupán élvezte a három házasság nyújtotta örömöket, hanem lelkiismeretesen gondoskodni is akart mindhárom családjáról, ám erejét és egészségét mindez egyre inkább igénybe vette. Dino Risi szellemes vígjátéka az Ölj meg, csak csókolj! (1968), amelyben Tognazzi Nino Manfredi és Pamela Tiffin partnere volt. Gian Luigi Polidoro Federico Fellinivel egy időben készített filmet Petronius Satyricon című töredékesen fennmaradt ókori regényéből. Amíg Fellini alkotásának hangvétele drámai volt, addig Polidoro a humor felől közelített a történethez. Noha az ő verziója került előbb a mozik műsorára, mégis hamar feledésbe merült, mivel az olasz cenzúra obszcenitás vádjával betiltotta. E filmben Tognazzi Trimalchio szerepét játszotta. A magyar mozikban is sikerrel vetítették Luigi Magni A karbonárók (1969) című, a 19. században játszódó történelmi drámáját, amelynek parádés szereposztásában Tognazzi és Manfredi mellett fontos feladat jutott Claudia Cardinale, Britt Ekland, Robert Hossein, Enrico Mario Salerno, Renaud Verley és Alberto Sordi számára is. Pier Paolo Pasolini egyik legvitatottabb – és legkevésbé méltányolt – alkotása a Disznóól (1969), melynek párhuzamosan futó két története a polgári világ felbomlásának szükségszerűségét szimbolizálja. Tognazzi a polgári miliőben játszódó rész egyik szereplője. Ettore Scola Kisvárosi felügyelő (1969) című tragikomédiájának címszerepében Tognazzi megpróbálja feltárni, hogy micsoda erkölcstelen életvitel jellemez bizonyos tisztes polgárokat, ám ügybuzgalmát a felettesei nem nézik túl jó szemmel.

Az 1970-es évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1970-es években Tognazzi sikert sikerre halmozott. Alberto Lattuada Jöjjön el egy kávéra hozzánk! (1970) című komédiája Piero Chiara La spartizione című regénye alapján készült. (Egy kisebb szerepet maga a szerző játszik.) Ebben egy középkorú agglegény, Emerenziano Paronzini (Tognazzi) élvezi annak minden előnyét, hogy három hervadozó vénlány próbálja behálózni. Vígjáték volt Franco Giraldi Nászéjszaka a börtönben (1971) című filmje is, amelyben a Tognazzi játszotta férfi börtönbe kerül egy fiatal nő (Monica Vitti) vallomása miatt, de a kissé bolondos teremtésben feltámad a kétely, hogy talán tévedett, és ez számos mulatságos szituációt teremt. Az 1970-es évek első felében Tognazzi 3-3 filmet forgatott Marco Ferrerivel és Mario Monicellivel. Az audiencia (1971) című Ferreri-mű főszereplője (Enzo Jannacci alakítja) reménytelen próbálkozásokat tesz arra, hogy négyszemközt beszélhessen a pápával. A nagy zabálás (1973) négy főszereplője – Tognazzi, Marcello Mastroianni, Michel Piccoli és Philippe Noiret – az öngyilkosság sajátos formáját választja: halálra eszi magát egyikőjük vidéki villájában egy molett tanítónő ˙(Andréa Ferréol) asszisztálásával. A Ne nyúlj a fehér nőhöz! (1974) – ugyancsak Tognazzi, Mastroianni, Piccoli és Noiret főszereplésével – rendhagyó western, melynek szereplői a legendás Little Big Horn-i csatát játsszák el egy párizsi építési területen. (E csata Custer tábornok és az indiánok között kivételesen az utóbbiak győzelmével ért véget, Custer az ütközetben elesett.) A női főszereplő: Catherine Deneuve. A Monicellivel közös filmek sorát Az ezredeseket akarjuk (1973) című politikai szatíra indította, mely egy fiktív jobboldali puccskísérlet története Olaszországban. Az Olcsó regény (1974) tragikomédia egy középkorú olasz gyári munkásról, aki gyönyörű tizenéves keresztlányát (Ornella Muti) vette feleségül, de egy idő után arra gyanakszik, hogy a fiatalasszony megcsalta őt egy jóképű rendőrrel (Michele Placido). A Férfiak póráz nélkül (1975) négy jó barát mulatságos története, akik felkerekednek, hogy meglátogassák ötödik társukat. Útközben nem csupán felidézik régi kalandjaikat, hanem újakban is részt vesznek. A nagy sikerre való tekintettel a filmhez két folytatás is készült az 1980-as években. Luciano Salce Narancsos kacsasült (1975) című komédiájában a temperamentumos Lisa (Monica Vitti) egy másik férfi kedvéért el akarja hagyni a férjét (Tognazzi), aki viszont meghívja magukhoz a gaz csábítót egy hétvégére. Hogy Lisát féltékennyé tegye, meghívja a titkárnőjét is, akit a szeretőjeként mutat be a feleségének.

Könnyed kikapcsolódást jelent a néző számára Dino Risi Fehér telefonok (1976) című vígjátéka, amely a fasizmus idején játszódik, és egy naiv szobalány (Agostina Belli) tündöklő, ám rövid színésznői karrierjének történetét mondja el. Tognazzi kicsiny, de emlékezetes szerepet játszott a filmben: egy púpos ügyeskedőt, aki bármilyen aljasságra képes, amiből hasznot remélhet. Sergio Citti A kabin (1977) című filmje az olasz átlagemberek különböző típusait mutatja be, akik ugyanazon a napon vesznek igénybe egy ostiai fürdőkabint. A rendező fivére, Franco Citti és barátja, Ninetto Davoli mellett olyan ismert színészeket sikerült megnyerni egy-egy kisebb szerepre, mint Tognazzi, Catherine Deneuve, Michele Placido, Mariangela Melato, Paolo Stoppa és az amerikai Jodie Foster. Dino Risi az Első szerelem (1978) című alkotásában újra összehozta az Olcsó regény párosát, Ugo Tognazzit és Ornella Mutit. A történet ismét egy korosabb férfiról szól, aki belehabarodik egy nálánál jóval fiatalabb lányba. A film egyik szereplője az 1930-as évek egykori sztárja, Caterina Boratto. Az 1970-es évek végének egyik legnagyobb európai filmsikere volt Edouard Molinaro Őrült nők ketrece (1978) című komédiája egy öregedő homoszexuális párról, akik mulatságos szituációkba keverednek, miután egyikőjük fiatalkori ballépésének gyümölcse nősülni készül, ráadásul egy bigott képviselő lányát kívánja oltár elé vezetni. A címbéli frivol mulatóhely tulajdonosát Tognazzi játszotta, élettársát, a mulató transzvesztita sztárját a nagyszerű Michel Serrault formálta meg. Természetesen készültek folytatások is, de sem a második, sem a harmadik rész nem tudta megismételni az előzmény színvonalát és sikerét. Az európai filmvilág nagy sztárjait vonultatja fel Luigi Comencini Forgalmi dugó (1979) című alkotása, amely egy 36 órán át tartó, Róma környéki közlekedési dugóban lejátszódott kisebb-nagyobb emberi drámákat meséli el.

Az 1980-as évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tognazzi munkatempója az 1980-as években valamelyest csökkent, nem csupán az öregedés, hanem az európai filmművészet kezdődő válsága miatt is. Ennek ellenére ebben az évtizedben is jutott néhány hálás szerep a színésznek. Ettore Scola A terasz (1980) című alkotása gunyoros körképet ad arról, mivé lettek az 1950-es, 1960-as évek lázadó fiataljai. A film külföldön nagyobb siker volt, mint Olaszországban, a színészeket – Tognazzi, Jean-Louis Trintignant, Vittorio Gassman, Serge Reggiani, Stefania Sandrelli, Marcello Mastroianni, Carla Gravina és mások – azonban általában mindegyik kritikus dicsérte. Bernardo Bertolucci Egy nevetséges ember tragédiája (1981) című drámája megbukott Itáliában, Ugo Tognazzit azonban a főszerepben nyújtott alakításáért díjazták Cannes-ban, sőt az olasz kritikusok Ezüst Szalag-díját is átvehette. A történet főszereplője egy paraszti sorból kiemelkedett sajtgyáros, akinek a szeme láttára rabolják el a fiát, ám az akkori zavaros olasz belpolitikai helyzetben az apa még abban sem biztos, hogy a fia nem játszott-e össze az elrablóival. Tognazzi Joseph Pujolt, az akaratlagosan szabályozott szellentéseivel (!) híressé vált francia férfit játszotta Pasquale Festa Campanile Il Petomane (1983) című filmjében. Dino Risi A pajzán Dagobert király (1984) című történelmi vígjátéka a forgatókönyv többszörös átírásával született meg. Tognazzi szerepe – I. Honorius pápa – például az eredeti szkriptben kevésbé volt kidolgozott. Miután kiderült, hogy a figurát az olasz színész fogja játszani, a szerepet ki kellett bővíteni. Ez nem csupán annyit jelentett, hogy több szöveget kellett neki írni, hanem át kellett értelmezni az egész alaptörténetet. Ekkor került be a cselekménybe az álpápa alakja, szintén Tognazzi megformálásában. A címszerepet az ismert francia komikus, Colouche játszotta, de szerepet kapott Michel Serrault is. Tognazzi ezt követő filmjei részben nem igazán jelentősek, részben a magyar közönség számára ismeretlenek. A művész 1990-ben hunyt el agyvérzés következtében.

A rendező[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tognazzi öt mozifilmet rendezett, melyek mindegyike igényes és figyelemre méltó alkotás, ám egyiket sem illeti meg kiemelt hely a filmtörténetben. A magyar közönség utolsó rendezését, az Éjszakai utazókat (1979) ismerheti a legjobban, mivel a hazai filmszínházak csupán ezt mutatták be. A film cselekménye az új évezred fordulóján játszódik. Arról szól, hogy az 50 év felettieknek távozniuk kell a társadalomból, és egy luxus menhelyre költözniük. Ez azonban csak átmeneti állomás, a végső cél a társadalom számára fölösleges teherré vált középkorúak és idősek megsemmisítése. A bemutató óta eltelt évtizedek alatt a téma különösen aktuálissá vált. Az új évezredben ugyanis a fejlett társadalmak égető problémájává vált az elöregedés: egyre kevesebb gyermek születik, miközben az életkor felső határai kitolódnak. Ezzel a változással temérdek feszültség és probléma fog együtt járni, melyekre minél előbb megoldást kell találni – Magyarországon is.

Ars poetica[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tognazzit a filmlexikonok általában az olasz kispolgár ideális megszemélyesítőjeként méltatják, ugyanakkor úgy vélik, játékstílusa nemzetközi volt. Ő maga erről úgy nyilatkozott, hogy szerepei eljátszásakor mindig a figurák mentalitását igyekezett megragadni, de kerülte a külsőségek – például a dialektus – túlzott hangsúlyozását. A spontaneitás híve volt, a szerepeit soha nem tanulta meg előre, mert az volt a véleménye, hogy azáltal mesterkéltté válna az alakítása. A szöveghez hasonlóan a gesztusokat sem gyakorolta be előre, hanem a szituációra bízta magát. Álláspontja szerint ilyenkor jobban előjöttek a forgatókönyv esetleges hibái, lehetett csiszolgatni, javítani az előre megírt mondatokon. Játékstílusát azonban inkább ösztönösnek tartotta, nem pedig improvizációnak: hagyta, hogy az eljátszandó figura hasson rá, átvegye a temperamentumát és az érzéseit, és ezek határozzák meg a gesztusokat és a szövegmondást. E munkamódszernek köszönhetően senkit nem tartott a példaképének. Azt nyilatkozta, hogy tulajdonképpen mestere volt mindenki, akivel az életében találkozott, hiszen semmilyen színiiskolát nem végzett. Szerinte az ő szakmájában a legfontosabb tennivaló: látni és megfigyelni más embereket.

Magánélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tognazzi nagy nőfaló hírében állt, magánéletével éppen ezért sokat foglalkozott a bulvársajtó. A történetek között persze számos túlzás is megjelent, ám elég sok históriának valós alapjai voltak. A művész kétszer nősült. 1963-ban vette feleségül Margarete Robsahm norvég színésznőt. A frigy csupán néhány hónapig tartott, ám az olasz törvények miatt csupán 1972-ben tudtak elválni. E házasságból született Thomas Robsahm producer, rendező és színész. Tognazzi 1972-ben újra megnősült. Második felesége Franca Bettoia színésznő volt. A párnak már 1967-ben megszületett a közös gyermeke, Gianmarco Tognazzi színész. Született egy lányuk is, Maria Sole Tognazzi, aki később szintén apja hivatását választotta. Az 1950-es évek közepén Ugo Tognazzit szoros érzelmi szálak fűzték Pat O’Hara színésznőhöz. E kapcsolatból született első fia, Ricky Tognazzi, aki szintén színész lett – már gyerekkorában játszott az apjával, sőt felnőttként is voltak közös munkáik –, de nemzetközi hírnevét mégis inkább filmrendezői munkásságának köszönheti. Ugo Tognazzinak összesen öt gyermeke született. Kolléganői közül viszonyt folytatott Hélène Chanel és Caprice Chantal francia színésznőkkel is.

Tognazzi a nőügyei mellett híres volt főzőtudományáról is. Ő maga erről úgy nyilatkozott, hogy számára a főzésben is az alkotás élménye a legizgalmasabb, és az a lehetőség, hogy főztjével örömet szerezhet barátainak, a számára kedves embereknek. Nemcsak az olasz konyha specialitásait ismerte, hanem tanulmányozta a külföldi konyhák különlegességeit is. Több filmjében játszott olyan szerepeket, melyek esetében főzési tudományára is szükség volt, mint például A nagy zabálásban és az Őrült nők ketrecében.

Filmjei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(A vastagbetűs filmeket ő maga rendezte.)

  • 1991 Una famiglia in giallo (tévéfilm)
  • 1990 La batalla de los Tres Reyes
  • 1989 Tolérance
  • 1988 Arrivederci e grazie
  • 1988 I giorni del commissario Ambrosio
  • 1987 Qui c'est ce garçon? (tévésorozat)
  • 1987 Az utolsó perc (Ultimo minuto)
  • 1986 Yiddish Connection
  • 1985 Őrült nők ketrece 3: Az esküvő (La cage aux folles 3 - 'Elles' se marient)
  • 1985 Sogni e bisogni (tévésorozat)
  • 1985 Amici miei (III.)
  • 1984 A pajzán Dagobert király (Le Bon roi Dagobert)
  • 1984 Bertoldo, Bertoldino e... Cacasenno
  • 1984 Fatto su misura
  • 1983 Il petomane
  • 1983 Scherzo del destino in agguato dietro l'angolo come un brigante da strada
  • 1982 Bocsánat, ha kevés (Scusa se è poco)
  • 1982 Amici miei (II.)
  • 1981 Egy nevetséges ember tragédiája (La tragedia di un uomo ridicolo)
  • 1980 Őrült nők ketrece 2: Kémek a lokálban (La cage aux folles II)
  • 1980 Sunday Lovers (az Armando's notebook című epizódban)
  • 1980 A terasz (La terrazza)
  • 1980 Arrivano i bersaglieri
  • 1979 Éjszakai utazók (I viaggiatori della sera)
  • 1979 Forgalmi dugó (L’Ingorgo - Una storia impossibile)
  • 1978 Őrült nők ketrece (La cage aux folles)
  • 1978 Signore e signori, buonanotte
  • 1978 A macska rejtélyes halála (Il gatto)
  • 1978 Hová mész nyaralni? (Dove vai in vacanza?) (a Sarò tutta per te című epizódban)
  • 1978 Zugügyvéd zavarban (La mazzetta)
  • 1978 Első szerelem (Primo amore)
  • 1977 Új szörnyetegek (I nuovi mostri) (a L'uccellino della Val Padana, a Hostaria és a Mammina mammona című epizódokban)
  • 1977 A kabin / A bódé (Casotto)
  • 1977 La stanza del vescovo
  • 1977 Nenè (nem szerepel a stáblistán)
  • 1976 Rossz gondolatok (Cattivi pensieri)
  • 1976 Al piacere di rivederla
  • 1976 Fehér telefonok (Telefoni bianchi)
  • 1975 Férfiak póráz nélkül (Amici miei)
  • 1975 La faille
  • 1975 La mazurka del barone, della santa e del fico fiorone
  • 1975 Narancsos kacsasült (L’anatra all'arancia)
  • 1974 Permettete, signora, che ami vostra figlia
  • 1974 Ne nyúlj a fehér nőhöz! (Touche pas à la femme blanche)
  • 1974 Olcsó regény (Romanzo popolare)
  • 1973 A tulajdon már nem lopás (La proprietà non è più un furto)
  • 1973 A nagy zabálás (La grande bouffe)
  • 1973 Az ezredeseket akarjuk (Vogliamo i colonnelli)
  • 1972 A Mester és Margarita (Il Maestro e Margherita)
  • 1972 A tábornok állva alszik (Il generale dorme in piedi)
  • 1972 Egy különös szerelem (Questa specie d'amore)
  • 1971 Az olasz nép nevében (In nome del popolo italiano)
  • 1971 Adós, fizess! (Stanza 17-17 palazzo delle tasse, ufficio imposte)
  • 1971 Nászéjszaka a börtönben (La supertestimone)
  • 1971 Az audiencia (L’udienza)
  • 1970 Jöjjön el egy kávéra hozzánk! (Venga a prendere il caffè da noi)
  • 1970 FBI - Francesco Bertolazzi investigatore (tévésorozat)
  • 1970 Cuori solitari
  • 1970 A Kalifa (La califfa)
  • 1970 Splendori e miserie di Madame Royale
  • 1969 Kisvárosi felügyelő (Il commissario Pepe)
  • 1969 Disznóól (Porcile)
  • 1969 A családapa (Il padre di famiglia)
  • 1969 A karbonárók / Az Úr esztendejében (Nell'anno del Signore)
  • 1968 La bambolona
  • 1968 Igen, uram! (Sissignore)
  • 1968 Barbarella
  • 1968 Satyricon (nem azonos Federico Fellini filmjével)
  • 1968 Ölj meg, csak csókolj! (Straziami, ma di baci saziami)
  • 1967 Egy erkölcstelen férfi (L’Immorale)
  • 1967 Az orrfütty / A sípoló orr (Il fischio al naso)
  • 1967 Én, én, én… és a többiek (Gli Altri, gli altri e noi)
  • 1966 I nostri mariti (az Il marito di Attilia ovvero nei secoli fedeli című epizódban)
  • 1966 Le piacevoli notti
  • 1965 Én jól ismerem őt (Io la conoscevo bene)
  • 1965 Amerikai feleség (Una Moglie americana)
  • 1965 Komplexusok (I Complessi) (az Il complesso della schiava nubiana című epizódban)
  • 1965 Nászinduló (Marcia nuziale)
  • 1965 Házasság olasz módra (Menage all'italiana)
  • 1965 Ma, holnap, holnapután (Oggi, domani, dopodomani) (a L'uomo dei 5 palloni című epizódban) (nem szerepel a stáblistán)
  • 1965 Becsületbeli ügy (Una questione d'onore)
  • 1965 L’uomo dei cinque palloni
  • 1964 Il magnifico cornuto
  • 1964 A majomasszony (La donna scimmia)
  • 1964 La vita agra
  • 1964 I motorizzati
  • 1964 Liolà
  • 1964 Alta infedeltà (a Gente moderna című epizódban)
  • 1964 Kontraszex (Controsesso) (az Il Professore című epizódban)
  • 1963 Follie d'estate
  • 1963 Szörnyetegek (I Mostri)
  • 1963 A méhkirálynő (L’ape regina)
  • 1963 A szerelem órái (Le ore dell'amore)
  • 1963 Ro.Go.Pa.G. (az Il pollo ruspante című epizódban)
  • 1963 I fuorilegge del matrimonio
  • 1963 Római menetelés (La Marcia su Roma)
  • 1962 I tromboni di Fra Diavolo
  • 1962 5 marines per 100 ragazze
  • 1962 La cuccagna
  • 1962 Una domenica d'estate
  • 1962 A legolcsőbb nap (Il Giorno più corto)
  • 1962 La Voglia matta
  • 1961 A kitartott (Il mantenuto)
  • 1961 Boldog élet (Che gioia vivere)
  • 1961 A szövetséges (Il federale)
  • 1961 Gli incensurati
  • 1961 I magnifici tre
  • 1961 Psycosissimo
  • 1961 Pugni, pupe e marinai
  • 1961 La ragazza di mille mesi
  • 1961 Sua Eccellenza si fermò a mangiare
  • 1960 Femmine di lusso
  • 1960 Noi siamo due evasi
  • 1960 Il principe fusto
  • 1960 I genitori in blue-jeans
  • 1960 Van, aki hidegen szereti (A noi piace freddo...! )
  • 1960 I baccanali di Tiberio
  • 1960 Un dollaro di fifa
  • 1960 Il mio amico Jekyll
  • 1960 Le olimpiadi dei mariti
  • 1960 Tu che ne dici?
  • 1959 La duchessa di Santa Lucia
  • 1959 Le confident de ces dames
  • 1959 Az írnok és az írógép (Policarpo, ufficiale di scrittura)
  • 1959 Fantasmi e ladri
  • 1959 La cambiale
  • 1959 Le cameriere
  • 1959 Guardatele ma non toccatele
  • 1959 Non perdiamo la testa
  • 1959 La pica sul Pacifico
  • 1959 La sceriffa
  • 1959 Tipi da spiaggia
  • 1958 Totò nella luna
  • 1958 Marinai, donne e guai
  • 1958 Domenica è sempre domenica
  • 1958 Mia nonna poliziotto
  • 1958 Il Terribile Teodoro
  • 1955 La moglie è uguale per tutti
  • 1954 Milanesi a Napoli
  • 1954 Ridere! Ridere! Ridere!
  • 1953 Szerelem a városban (L’amore in città) (a Gli Italiani si voltano című epizódban)
  • 1953 L’incantevole nemica
  • 1953 Café chantant
  • 1953 Se vincessi cento milioni (az Il principale című epizódban)
  • 1953 Siamo tutti milanesi
  • 1953 Sua Altezza ha detto no!
  • 1951 La paura fa 90
  • 1951 Auguri e figli maschi!
  • 1951 Una bruna indiavolata
  • 1950 I cadetti di Guascogna

Díjak és jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Berlini filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cannes-i filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mar Del Plata-i filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

David di Donatello-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezüst Szalag-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Golden Globe-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1968 jelölés Egy erkölcstelen férfi (legjobb férfi színész, musical/vígjáték kategóriában)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Filmlexikon. Budapest, 1994, Totem Kiadó
  • Máté Judit: A Cinecittà szalonja. Budapest, 1985, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat
  • az IMDB, valamint a művész filmjei

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]