Alain Delon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Alain Delon
Alain Delon Cannes 2.jpg
Alain Delon a Cannes-i fesztiválon, 2007-ben
Életrajzi adatok
Született 1935november 8. (79 éves)
Sceaux, Franciaország
Házastársa Nathalie Barthélemy
(1964–1968)
Rosalie van Breemen
(1987–2001)
Élettársak:
Romy Schneider (1959–1963)
Mireille Darc (1969–1984)
Élettárs Romy Schneider
Pályafutása
Aktív évek 1957 – napjainkig

Alain Delon weboldala
Alain Delon az IMDb-n

Alain Delon (születési neve Alain Fabien Maurice Marcel Delon,[1][2] Sceaux, 1935. november 8. –) francia színész, filmrendező, producer. Az 1950-es évek végétől filmez. Az 1960-as években készült filmjeivel vált ismertté, és népszerűségét sikerült tartósan megőriznie. Az 1980-as években rendezőként is bemutatkozott. Mítoszához számtalan nőügye, illetve testőreinek rejtélyes halálában játszott, teljes egészében sosem tisztázott szerepe is hozzájárult.

Út a filmvilágba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Delon édesanyja, Edith Arnold, egy gyógyszertárban dolgozott, édesapja, Fabien Delon, egy mozi tulajdonosa volt. Állítólag a család korzikai származású. A szülők házassága 1940-ben felbomlott. Alain nevelőszülőkhöz került a Franciaország északi részén fekvő Fresnes-be. 11 éves koráig itt élt, de kapcsolatban maradt a szüleivel is. Édesanyja új házasságot kötött egy mészárossal. Delon nehezen kezelhető kamasz lett, állítólag tucatnál is több iskolában megfordult rossz magaviselete miatt. Apja végül St. Nicholas d’Ignybe küldte, egy szigorú jezsuita internátusba. Ez sem bizonyult jó megoldásnak, ezért innen a nevelőszülők vették ismét magukhoz. Újabb internátusok következtek: az utolsóból Alain megszökött. Ekkor mostohaapjához került, és a férfi mészárszékén kellett dolgoznia. A munka cseppet sem volt ínyére, ezért jelentkezett a haditengerészethez. Ötéves szerződést írt alá. A szolgálati idő alatt többször áthelyezték, végül a szerződés lejárta előtt leszerelték. Több pletyka keringett arról, hogy különös kegyetlensége miatt váltak meg tőle, más híresztelések szerint a hadseregnél se tűrte a fegyelmet.

Leszerelése után Delon 1956-ban Párizsba ment. Rendkívül előnyös külseje miatt hamar barátokra és pártfogókra lelt, és megismerkedett Jean-Claude Brialy színésszel. Az ő javaslatára elutaztak a cannes-i fesztiválra, ahol Delonra felfigyelt a befolyásos hollywoodi producer, David O. Selznick tehetségkutatója. Alainnek hétéves hollywoodi szerződést ajánlottak. Újabb barátja, Yves Allégret filmrendező azonban lebeszélte a szerződés elfogadásáról, mondván, hogy Delonnak előbb odahaza kell karriert csinálnia. Ha ez sikerül, Hollywood újra jelentkezni fog, ráadásul előnyösebb ajánlattal, mint a mostani. Alain megfogadta a tanácsot.

Az első filmszerepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Allégret az Amikor a nő zavarba jön (1957) című filmjében kínált kicsiny szerepet Delon számára. Ezt követte a Légy szép és tartsd a szád! (1957), amelyben későbbi jó barátja és riválisa, Jean-Paul Belmondo is szerepelt. A nem túl jelentős alkotást Yves fivére, Marc Allégret rendezte. E művekben Delon – előnyös megjelenésén túl – nem nyújtott olyan teljesítményt, amelyből későbbi fényes karrierjére lehetne következtetni. Nem kivétel ez alól harmadik filmje, a Christine (1958) sem. Az opusz Arthur Schnitzler egyik drámája nyomán készült. Delon partnernője az osztrák Romy Schneider volt. A befutott színésznő és a kezdő színész egymásba szerettek, eljegyezték egymást, ám viharos kapcsolatukból sosem lett házasság. 1959-ben Delon két filmet (Gyenge asszonyok, Az iskolások útja) is forgatott Michel Boisrond rendezővel, melyekben már figyelemre méltó alakítást nyújtott.

Sorsdöntő találkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

René Clément[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tom Ripley szerepében a Ragyogó napfény című filmben

Delon munkakapcsolata nem indult túl jól egyik kedvenc mesterével, René Clément rendezővel. Clément a Ragyogó napfény (1960) című filmjéhez szerződtette őt, amely Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényéből készült. Dickie szerepét szánta Alainnek, míg Tom Ripley-t Jacques Charrier-vel kívánta eljátszani. Delon visszaadta a szerepet, de hajlandó volt magyarázatot adni a meghökkent rendezőnek. Clément ennek hatására úgy döntött, hogy változtat elképzelésein, és Ripley szerepét bízza Alainre. Az írónő tökéletesen elégedett volt a rendező választásával, és úgy találta, hogy a francia színész ideális megformálója kedvenc gyilkosának. Clément kora erkölcsi felfogásának engedményt téve megváltoztatta a regény eredeti befejezését, és a film végén a bűnös lelepleződik. Ennek ellenére a pszichologizáló bűnügyi alkotás – melyben a Tom és Dickie közötti latens homoszexuális vonzalomnak is jelentősége van – nagy sikert aratott, nem utolsósorban Delon karizmatikus szerepformálásának köszönhetően. (A történetet 1999-ben Hollywoodban is feldolgozták Anthony Minghella rendezésében, Matt Damon, Jude Law és Gwyneth Paltrow főszereplésével.) A hálás mester további három filmjében (Boldog élet, Macskák, Párizs ég?) foglalkoztatta az ifjú sztárt, aki a szakma számos fogását elleste tőle.

Luchino Visconti[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tancredi Falconeri szerepében (jobbra) Claudia Cardinale és Burt Lancaster partnereként A párduc című filmben

Alain Delon művészi pályafutásában a kulcsfigura egyértelműen Luchino Visconti. Az olasz mester hihetetlen szakmai tudásával, intelligenciájával és eleganciájával lenyűgözte a fiatal színészt, aki atyjaként tisztelte őt, és mindenben rábízta magát. Első közös munkájuk, a Rocco és fivérei (1960) filmtörténeti jelentőségű alkotás. A szakma ebben a filmben végre igazi színészként fogadta el Delont, aki képes egyéniségétől, temperamentumától eltérő szerepet is hitelesen, emlékezetesen megformálni. Következő közös munkájuk, A párduc (1963) fogadtatása már kevésbé volt lelkes. Delont most is zömmel dicsérték, a kritikai megjegyzések inkább Viscontinak szóltak, aki ezzel a filmjével szemmel láthatóan még távolabb került a neorealizmus – egyébként addigra már idejétmúlt – irányzatától. Szó volt arról, hogy később is dolgoznak még együtt: Visconti például A Göncöl nyájas csillagai (1965) és a Közöny (1967) főszerepeit is Delonnak szánta, ám különböző okokból ezek a filmek végül másokkal valósultak meg. (Előbbiben Jean Sorel, utóbbiban Marcello Mastroianni játszotta az eredetileg Delonnak szánt szerepeket.)

Jean-Pierre Melville[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jef Costello szerepében A szamuráj című filmben

A '60-as években Delon a legkülönbözőbb szerepekben próbálta ki magát: lényegében saját arculatát kereste. Ezt végül A szamuráj (1967) címszerepében találta meg, amely Jean-Pierre Melville-lel való első közös munkája, és egyben – a rendező korai halála miatt – rövid barátságuk kezdete volt. Melville már 1963-ban megírta A szamuráj forgatókönyvét, egyenesen Delon számára, de hollywoodi elfoglaltságai miatt a színész akkor nem tudta elvállalni a szerepet. A film óriási szakmai és közönségsikert aratott: Delon rezzenéstelen arcú bérgyilkosának látszólag üres tekintete valójában feneketlen mélységeket takar, és ez a fajta jellemábrázolás a későbbiekben a sztár egyik jellegzetessége lett. Következő két filmjük, A vörös kör (1970) és az Egy zsaru (1972) fogadtatása már nem volt annyira lelkes, noha egyesek véleménye szerint A vörös kör jobb film, mint A szamuráj.

Jacques Deray[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jean-Paul szerepében A medence című filmben

Delon 1969-ben Saint-Tropez-ban forgatta A medence című pszichológiai thrillert. Partnernője ismét Romy Schneider volt, és ez a tény már önmagában szenzációvá tette a készülő produkciót, melyben Maurice Ronet és Jane Birkin kapott még fontos szerepeket. A mű sok mindenben kapcsolódik a Ragyogó napfényhez. Delon gyilkossá váló figurája egyike a színész legemlékezetesebb és – paradox módon – legvonzóbb szerepformálásainak. A film jelentős szakmai és közönségsikert aratott, melynek eredményeként Delon hosszú távra szerződtette Deray-t, és a későbbiekben több filmet is forgatott vele. Mindjárt a következő, a Borsalino (1970) című hangulatos gengsztertörténet kiugró kasszasikert aratott. A film diadalmenetét nem befolyásolta, hogy Delon perbe keveredett miatta a partnerével, Jean-Paul Belmondóval, mivel Alain nem tartotta be a szerződésbe foglalt, apróságnak tűnő kikötéseket. Deray-vel közös munkái közül a megtörtént esetet feldolgozó Zsarutörténetet (1975) fogadta még egyöntetű elismeréssel a kritika és a közönség. Többi közös filmjük – hullámzó színvonaluk miatt – vegyes fogadtatásban részesült.

További gyöngyszemek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1960-as évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gino Strabliggi szerepében a Két férfi a városban című filmben

Főleg a '60-as években Delon számos elismert rendezővel dolgozott együtt. Különösen megtisztelő volt Michelangelo Antonioni felkérése A napfogyatkozás (1962) című drámára, melyben Alain egy tőzsdealkuszt játszik, aki a munkája miatti megszállottságában képtelen valódi érzelmi kapcsolatot kialakítani a Monica Vitti játszotta hősnővel. Henri Verneuil Alvilági melódia (1963) című filmjének forgatásán találkozott Jean Gabinnel, akivel barátságot kötött. Az elkövetkezendő években két további filmet vittek sikerre: A szicíliaiak klánja (1969), Két férfi a városban (1973). Christian-Jaque A fekete tulipán (1964) című filmjének főszerepében Delon kalandhősként mutatkozott be a közönségnek. A sztár a '60-as évek közepén Hollywoodba ment, ám amerikai filmjei nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. 1966-ban, ismét hazájában készítette el pályafutása számára legkedvesebb alkotását, a Kalandorokat, amely Lino Ventura személyében egy újabb barátot hozott Delon életébe. Alain egyébként dalra is fakad a filmben: Laetitia című felvétele egy időben a magyar rádióadók műsorán is gyakran szerepelt. (Másik ismert slágere a Dalida társaságában néhány évvel később készített Paroles, paroles, ám ebben igazából nem énekelt, csak beszélt.) Ebben az évtizedben ismerkedett meg élete két fontos szereplőjével, a később Nathalie Delonként ismertté vált Nathalie Barthélémyvel (eredeti neve: Francine Canovas) és Mireille Darckal. A zavaros múltú Nathalie 1964-ben feleségül ment Delonhoz, és fiút szült neki (Anthony Delon), aki felnőttként szintén a színészi pályát választotta. Házasságuk azonban néhány év múlva felbomlott. Delon a Jeff (1969) forgatásán találkozott Mireille Darckal, aki közel másfél évtizeden át volt az élettársa, és egyben számos üzleti ügyének intézője.

Az 1970-es évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Klein úr címszerepében

Delon régi vágya teljesült, amikor 1971-ben végre Terence Young irányítása alatt dolgozhatott. A Vörös nap című rendhagyó western azonban nem lett igazán sikeres, noha Delon mellett olyan sztárok játszottak benne, mint Charles Bronson, Mifune Tosiró és Ursula Andress. A kritikusok viszont elismeréssel fogadták azt a két filmet, melyeket a francia film nagyasszonyával, Simone Signoret-vel forgatott: az Özvegy Coudercné (1971) társadalombíráló, tragikus szerelmi történet, míg az Égő pajták (1973) bűnügyi cselekménybe ágyazott dráma. Nem lett közönségsiker Alain Jessua különös, bizonyos értelemben a Kóma előfutárának tekinthető bűnügyi filmje, a Sokkos kezelés (1973), melynek híres tengerparti fürdőzési jelenetében Delon szemből, meztelenül is látható. Kamaszfia, Anthony kedvéért vállalta a Zorro (1975) címszerepét. Pályafutása kiemelkedő darabja a Klein úr (1976): Joseph Losey kitűnő alkotása nem fest túl hízelgő képet arról, hogyan viselkedtek a franciák a német megszállás idején. Losey és Delon egyébként már korábban is dolgoztak együtt, ám a Trockij meggyilkolása című filmjük (1972) bukásnak bizonyult.

Az 1980-as évektől napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Casanova szerepében a Casanova visszatér című filmben

Delon a '80-as években rendezőként is bemutatkozott: az Egy zsaru bőréért (1981) és A kíméletlen (1983) nézhető mozidarabok voltak, ám a kritika kevésbé lelkesedett értük. A korosodó sztár kezdett ismét nagyobb érdeklődést mutatni az igényesebb filmszerepek iránt. Elsőként Volker Schlöndorff Proust-adaptációjában (Swann szerelme, 1983) játszotta el a homoszexuális Charlus báró szerepét. Érdekesség, hogy a regényt egykoron Visconti is meg akarta filmesíteni, és Delonnak ő még Swann szerepét szánta. A francia filmművészet fenegyereke, Bertrand Blier A mi történetünk (1984) című filmje komoly szakmai elismeréseket hozott a színésznek, aki Jean-Luc Godard Új hullám (1990) című kései alkotásában is szerepet vállalt. Edouard Niermans Casanova visszatér (1992) című míves alkotásában az idős Casanovaként kissé önmaga paródiáját is eljátszotta. Bő negyedszázad után, 1998-ban újabb közös filmet forgatott Belmondóval: a Két apának mennyi a fele? nagy kasszasikernek bizonyult Franciaországban, ám egyik sztár életművében sem mondható jelentős darabnak. Az utóbbi években Delon inkább a televízió számára dolgozott, 2002-ben a Fabio Montale, 2003-2004-ben pedig a Frank Riva című krimisorozatokban játszotta a címszereplő rendőrnyomozókat. 2006-ban visszautasította Sofia Coppola felkérését a Marie-Antoinette című film egyik szerepére, mert mint mondotta, „eddig még semmi jó nem sült ki abból, amikor az amerikaiak a francia történelemhez nyúltak”. 2008-ban a mérsékelten sikeres Asterix az olimpián-ban tűnt fel Cézárként. Ugyanebben az évben bejelentették, hogy Johnny To remake-et készít A vörös körből. A főszerepeket a tervek szerint Liam Neeson, Orlando Bloom és Chow Yun-fat játsszák, bár ez a szereposztás még nem végleges. Delon állítólag vállalt egy kisebb szerepet a filmben.

2012 áprilisában szívproblémák miatt kórházba szállították Párizsban, majd szívritmuszavar miatt szívműtéten esett át, ami sikeres volt.

Magánélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rosalie Van Breemen holland modelltől – akit 1987-ben ismert meg – két gyermeke született: Anouchka (* 1990) és Alain Fabien (* 1994), ám 2002-ben az asszony – férje zsarnoki természetére hivatkozva – válókeresetet adott be. A legendás énekesnőtől, Nicótól is született egy fia, Christian Aaron Boulogne, akit azonban Delon sohasem ismert el sajátjának annak ellenére, hogy a fiú állítólag összetéveszthetetlenül hasonlít rá. A gyerek Delon szüleinél nevelkedett. A sztár üzletemberként is sikeres: férfiak számára hozott forgalomba illatszereket különböző fantázianevekkel. Termékei Magyarországon sem ismeretlenek.

Botrányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Delon szerelmi élete gyakran adott témát a botránysajtónak. Különösen Romy Schneiderrel való hosszú jegyességét (19591964) taglalták igen részletesen. Romy édesanyja, a szintén színésznő Magda Schneider akkoriban (és később is!) heves kirohanásokat intézett Delon ellen. Azzal vádolta a sztárt (akkor még lehetséges vejét!), hogy miközben lányát teljesen a befolyása alatt tartja, férfiakkal is tart fenn szerelmi kapcsolatokat. Delon állítólagos homoszexualitása szintén kedvelt pletykatéma volt, hiszen rajongott példaképei közül Clément, Visconti és Melville is melegek voltak. Alain ráadásul csak olajat öntött a tűzre olyan nyilatkozatokkal, miszerint „ha kedvem is támadna arra, hogy férfiakkal folytassak viszonyt, ugyan kinek tartoznék elszámolással? A szerelemben minden megengedett.” Amikor szakított Romyval Nathalie kedvéért, akit viharos gyorsasággal vett feleségül, a nő múltja lett pletykatéma. Nathalie ugyanis állítólag a marseilles-i alvilágon keresztül ismerkedett meg Delonnal, és kapcsolatuk előtt prostituáltként is dolgozott. Rebesgették, hogy házasságuk ideje alatt is megcsalta híres férjét. Bár a vonzó, szőke Mireille Darc meglepően sokáig kitartott Delon mellett, a férfit ez nem akadályozta meg abban, hogy számos nővel kerüljön futó viszonyba. Anne Parillaud kedvéért végül szakított Mireille-jel, ám aztán új kedvesét se vette feleségül. Egy időben a híres énekesnő, Nico volt a barátnője, ám Delon soha nem volt hajlandó a sajátjának elismerni Nico fiát, noha a gyerek állítólag félreismerhetetlenül rá hasonlít. A '80-as években a bulvársajtó arról cikkezett, hogy Alain és fia, Anthony egymás vetélytársai lettek Valerie Kaprisky színésznő kegyeiért folytatott vetélkedésben.

Gyilkosság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1960–1970-es években a sztár 3 testőre is rejtélyes módon halt meg, és ezek a kellően sosem tisztázott halálesetek Delont is gyanúba keverték. Mindez azonban inkább használt, semmint ártott Alain hírnevének. Delon egy befejezetlenül maradt film forgatása közben ismerkedett meg a jugoszláv Milos Miloseviccsel, akit magával vitt Párizsba, és testőreként alkalmazott. A férfi később Hollywoodba távozott, ahol 1966. január 31-én holtan találták Mickey Rooney feleségével, Barbarával együtt a Rooney-villa fürdőkádjában. A hivatalos változat szerint a féltékeny Milosevic lelőtte a nőt, majd magával is végzett, ám annak idején más verziók is felmerültek. Milosevic utódja Delon életében Stefan Markovic lett: az ő holttestét 1968. október 1-jén egy szemeteszsákban találták meg Yvelines-ben, egy meddőhányóban. Delon komoly gyanúba keveredett, mikor kiderült, hogy alibije hamis. A gyilkosság hátteréről a legkülönbözőbb teóriák keringtek: az egyik szerint Markovic kábítószerügybe keveredett, és azok végeztek vele, akiket be akart csapni. A másik elmélet szerint Delon állt bosszút rajta, aki tudomást szerzett Markovic és Nathalie viszonyáról. A bulvársajtó egy időben arról írt, hogy Anthony Delon valódi édesapja tulajdonképpen a Delonra meglehetősen hasonlító Markovic volt! A harmadik változat szerint Markovic titokban kompromittáló fotókat készített azokról a zártkörű összejövetelekről, melyeket Delonnál tartottak a legmagasabb körök részvételével. A képekkel zsarolni próbált, és ez lett a veszte. Akármi is az igazság, az tény, hogy néhány évi sikertelen nyomozás után a rendőrség ejtette az ügyet. A harmadik férfi, Uros Milisevic Delon baráti körére tett terhelő vallomást, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy 1976. augusztus 11-én holtan találták egy brüsszeli szállodában, egy nálánál kétszer idősebb jugoszláv expolitikussal együtt.

Politika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1984-es Európa Parlamenti választásokon Delon határozottan és látványosan elkötelezte magát a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen mellett, amivel heves támadások célpontja lett, és a közönség egy része válaszként bojkottálta a filmjeit.

Filmjei (színészként)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontosabb díjak és jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

César-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

David di Donatello-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1972 Különdíj (Special David)

Golden Globe-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1964 jelölés A párduc, legígéretesebb új férfi színész

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Rein A. Zondergeld: Alain Delon (Szabad Tér Kiadó - Gondolat Kiadó, Bp., 1990.)
  • Michael Jürgs: Romy Schneider viharos élete (Magyar Könyvklub, Bp., 1993.)
  • Emmanuel Haymann: Alain Delon - egy szupersztár tündöklése és titkai (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.)
  • Bernard Violet: Alain Delon titkai - a betiltott könyv (Jokerex Kiadó, Bp., 2001.)
  • Pentelényi László - Zentay Nóra Fanni (szerk.): JLG/JLG - Jean-Luc Godard dicsérete, avagy a filmművészet önfelszámolása (Szerzőifilmes Könyvtár 3. kötet; Francia Új Hullám Kiadó, Bp., 2012.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Alain Delon témájú médiaállományokat.