Allegória
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Allegória görög eredetű szó (αλλος = allos, „más”, αγορευειν = agoreüein, „nyilvánosság számára beszélni”), képletes beszédet, hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Legtöbbször az olyan művészi előadást értjük alatta, amikor az elénk állított ábrázolás, jelenet vagy cselekvő és beszélő személyek mögött valami rejtett jelentést kell gondolnunk.
Az allegóriának tehát mindig kettős jelentése van. Jelenti először magát az ábrázoltat, másodszor pedig ami mögötte rejlik. Ha egy kép azt ábrázolja, hogy Ámor láncon vezet egy oroszlánt, akkor ennek a képnek az első jelentésén kívül, amit az ábrázolás közvetlenül mond, van egy másik jelentése is, hogy a szerelem a legnagyobb erőt is legyőzi.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Allegória az irodalomban
Az allegóriát különösen azokban a korokban kedvelik az alkotóművészek, mikor a politikai hatalom üldözései miatt nem mondhatták el nyíltan a gondolataikat. Az allegória mindig megszemélyesít (még az elvont gondolatot is) és mindig eleven jelenetet ad elő, amelyben történik valami – nem tévesztendő össze tehát a szimbólummal. A költemény allegorikus képekben fejti ki mondandóját. Az allegória az egész művön vagy nagyobb szerkezeti egységén végigviszi a megszemélyesítést.
[szerkesztés] Allegória a képzőművészetben
A képzőművészetekben is gyakran találkozunk az allegóriával, különösen a keresztény középkorban, melynek vallási eszméit hirdették allegorikus formában a festő- és szobrászművészek.
[szerkesztés] Allegória a filozófiában
allegória: Friedrich Schlegel szerint „a végtelen utáni vágyódásban rejlik a filozófia lényege.” Ez kettős értelemmel bír, egyfelől kifejezi, hogy a végtelen nem birtokolható, másfelől a vágyódás nem szabadulhat meg a végtelenre való irányultságtól. Ezt az irányultságot a műalkotás teljesíti be, amely ha ismeretszerűen nem is foglalja magába, ám sejtetve mégis kifejezésre juttatja azt a végtelenséget, mely csak az abszolútumé. A műalkotás az allegória, az elmeél és az irónia segítségével fejezi ki azt, ami kifejezhetetlen, az abszolútumot. De miként ábrázolható a végtelen a végesben, ha adekvát módon a gondolkodás és a fogalmak által nem ragadható meg? A poétikai beszéd több(l)et-mondását Schlegel allegóriának nevezi. Egyesül benne a véges értelem és a végtelen érzékiség, kifejezve azt, ami kifejezhetetlen. Arra való célzás ez, ami kimondhatatlan; a végtelen sejtetése, függetlenül az egységre való törekvéstől.
[szerkesztés] Bibliográfia:
Behler, Ernst: Friedrich Schlegel megértéselmélete; Gond, 1998, 17., 159–179. o.
Frank, Manfred: A koraromantika filozófiai alapjai; Gond, 1998, 17., 40–117. o.
Schlegel, Friedrich: A filozófiáról Dorotheának; Gond, 1998, 17., 141–158. o.
Weiss János: Mi a romantika; Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000
