Ingmar Bergman

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ingmar Bergman
Ingmar Bergman Smultronstallet.jpg
Bergman egy forgatáson 1957-ben
Született 1918. július 14.
svéd Uppsala
Elhunyt 2007. július 30. (89 évesen)
svéd Fårö
Nemzetisége svéd
Házastársa Else Fisher (1943 - 1945)
Ellen Lundström (1945 - 1950)
Gun Grut (1951 - 1959)
Käbi Laretei (1959 - 1969)
Ingrid von Rosen
(1971 - 1995)
Gyermekei Jan Bergman
Linn Ullmann
Foglalkozása filmrendező, producer
Iskolái Stockholmi Egyetem
Díjak Oscar-díj (1960, 1961, 1983)

Ingmar Bergman az IMDb-n

Ingmar Bergman (Uppsala, 1918. július 14.Fårö, 2007. július 30.) svéd filmrendező, a modern filmművészet egyik legnagyobb hatású egyénisége volt.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lutheránus lelkész gyermekeként született. 10 évesen bábszínházi előadásokat rendezett. 19 évesen elhagyta a szülői házat, és színházrendezőnek állt. 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség – míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt.”

Maga is írt színdarabokat, és filmjei forgatókönyveit is önállóan jegyezte. Az 1944-es Őrület című forgatókönyvében egy fiatal ember győzedelmeskedik egy szadista tanár felett. A fiatalembereket elnyomó rosszindulatú apafigura végig megjelenik korai munkáiban. A gyakran erőltetett kezdeti próbálkozások erőteljes egyéni képzelőerőről adnak tanúbizonyságot. Tizedik filmjénél Bergman rátalált saját hangjára. 1951-es Nyári közjáték című filmjében egy szerencsétlen sorsú szerelemnek lírai tájszemlélete megható. 1955-ös Egy nyári éj mosolya című filmjével szerzett nemzetközi hírnevet. A következő három filmje meghatározó lett Európa filmművészetére. A hetedik pecsét (1957), A nap vége (1957) és a Szűzforrás (1960) az egész európai filmművészet lényegét sűrítette magába.

Bergman szerette illuzionistának és szemfényvesztőnek nevezni önmagát. Lemondott a történelmi helyszínekről, lecsökkentette a stáb létszámát, a helyszíneket szűkítette. Létrehozta a magány filmtrilógiáját. A Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963) és a Csend (1963) szereplői magukat és egymást kínozzák, miközben olyan szellemi nyugalmat keresnek önmaguknak, amelyből hiányzik Isten.

Az 1966-os Persona új korszak kezdetét jelentette: elmerülést az emberi kapcsolatok világában, a premier plánok középpontba helyezését. Az 1972-es Suttogások és sikolyokban két nő kölcsönös megkínzatásának tanulmányát jelenítette meg.

Az 1970-es években filmes pályája leszállóágba került. Elhagyta otthonát és állandó szereplőit. Az 1982-es Fanny és Alexander szövevényes családi történet. E film után bejelentette visszavonulását a filmezéstől. Woody Allen szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta”.

Leánya, Eva Bergman 1945-ben, fia – aki szintén rendező lett –, Daniel Bergman 1962-ben született. Édesapja Linn Ullmann írónőnek, aki Liv Ullmann színésznővel való kapcsolatából 1966-ban született.

Szakmai tökéletessége mellett filmjeinek problematikája, morális tépelődő attitűdje teszi művészetét egyedülállóan jelentőssé. Kedvelt témaválasztása a lélektani konfliktusok részletes ábrázolása. Munkája szakaszos fejlődésen ment keresztül negyven éven át. Bergman igen termékeny alkotó, filmjeiben vissza-visszatér bizonyos képi elemekhez, melyeket egyre pontosabban kidolgoz. Gyakorló színház- és operarendezőként is maradandót alkotott. Állandó operatőre a kétszeres Oscar-díjas Sven Nykvist volt. Egyik legközelebbi munkatársa a magyar származású Katinka Faragó volt évtizedeken át.

Élete utolsó két évtizedére Bergman visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza egy tv-film erejéig a Sarabande-dal. A nyolcvankilenc éves svéd rendező békében hunyt el otthonában a balti-tengeri Farö szigeten 2007. július 30-án, egy napon Michelangelo Antonioni olasz filmrendezővel. A halál közvetlen okát még nem állapították meg, tudatta a TT hírügynökséggel a rendező lánya, Eva Bergman.[1]

Színészei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Filmjei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ingmar Bergman: A csend (forgatókönyv) (in: Csányi Miklós - Homorody József (szerk.): Rendezői műhely - cikkgyűjtemény; Filmművészeti Könyvtár 24. kötet; Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Bp., 1965.)
  • E. Riffe: Bergman és A csend (in: Csányi Miklós - Homorody József (szerk.): Rendezői műhely - cikkgyűjtemény; Filmművészeti Könyvtár 24. kötet; Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Bp., 1965.)
  • Ingmar Bergman: Filmtrilógia (Modern Könyvtár; Európa, Bp., 1965.; második kiadás: 1967.; harmadik kiadás: 1998.)
  • Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból (Modern Könyvtár; Európa, Bp., 1977.; második kiadás: 1987.; harmadik kiadás: 1996.)
  • Ingmar Bergman: Színről színre – forgatókönyvek: A hetedik pecsét / A nap vége / Trilógia / Pesona / Rítus / Szenvedély / Suttogások, sikolyok / Jelenetek egy házasságból / Színről színre / Kígyótojás (Európa, Bp., 1979.)
  • Ingmar Bergman: Fanny és Alexander (Árkádia, Bp., 1985.)
  • Ingmar Bergman: Laterna magica (Európa, Bp., 1988.; második kiadás: 2008.; harmadik kiadás: 2011.)
  • Ingmar Bergman: Képek (Európa, Bp., 1992.)
  • Ingmar Bergman: Legjobb szándékok (Európa, Bp., 1993.; második kiadás: 2012.)
  • Ingmar Bergman: Vasárnapi gyerekek (Európa, Bp., 1994.; második kiadás: 2012.)
  • Ingmar Bergman: Öt vallomás (Európa, Bp., 1995.)
  • Ingmar Bergman: Az ötödik felvonás (Európa, Bp., 1995.)
  • Ingmar Bergman: Farkasok órája - három filmnovella: Farkasok órája / Őszi szonáta / A bábok életéből (Európa, Bp., 1999.)
  • Ingmar Bergman: Hűtlenek - partitúra képmédiumra / Három filmnovella: Hűtlenek / Lelki ügy / Szerelem szeretők nélkül (Európa, Bp., 2002.)
  • Ingmar Bergman: Sarabande (Európa, Bp., 2003.)
  • Guido Aristarco: Dreyer és Bergman ontológikus magánya (in: uő.: Filmművészet vagy álomgyár - a mai nyugati filmművészet, Gondolat, Bp., 1970.)
  • Nemeskürty István: Ingmar Bergman trilógiája: Tükör által homályosan / Úrvacsora / Csend (Magyar Filmtudományi Intézet, Bp., 1971.)
  • Györffy Miklós: Ingmar Bergman – szemtől szemben (Gondolat, Bp., 1976.)
  • Sören Kierkegaard: Vagy-vagy (Gondolat, Bp., 1979.; második kiadás: Osiris - Századvég, Bp., 1994.; Osiris, Bp., 2001.)
  • Csataszimfónia. Külföldi hangjátékok (Európa, Bp., 1979.)
  • Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés (Helikon, Bp., 1986.; második kiadás: Göncöl, Bp., 2004.)
  • Sükösd Mihály: Hódolat Ingmar Bergmannak (Editorg, Bp., 1988.)
  • Lépések. Egyfelvonásosok (Múzsák, Bp., 1991.)
  • Sören Kierkegaard: Halálos betegség (Göncöl, Bp., 1993.)
  • Sören Kierkegaard: A szorongás fogalma (Göncöl, Bp., 1993.)
  • Per Olov Enquist: Őszi álom - mai skandináv drámák (Európa, Bp., 2002.)
  • Nicolaus Schröder: Ingmar Bergman - Az önelemzés művészete (in: uő.: 50 híres filmrendező - a filmművészet legnagyobb mesterei, Alexandra, Pécs, 2004.)
  • Ingmar Bergman - Maria von Rosen: Három napló (Európa, Bp., 2005.)
  • Alexander Ahndoril: A rendező (Európa, Bp., 2008.)
  • Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben: Ozu/Bresson/Dreyer (Szerzőifilmes Könyvtár 2. kötet; Francia Új Hullám, Bp., 2011.)
  • Käbi Laratei: Hová tűnt az a nagy szerelem? (Európa, Bp., 2012.)
  • Györffy Miklós: Mágia és mesterség - Ingmar Bergman művészete (Európa, Bp., 2014.)

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ingmar Bergman témájú médiaállományokat.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]