Ennio Morricone

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ennio Morricone
Ennio Morricone Cannes 2007.jpg
Ennio Morricone 2007-ben a Cannes-i fesztiválon
Életrajzi adatok
Születési név Ennio Morricone
Született 1928november 10. (85 éves)
Róma
Pályafutás
Műfajok filmzene
Aktív évek 1946 – napjainkig
Díjak A francia Becsületrend lovagja (2009. március 12.)
Tevékenység zeneszerző, karmester

Ennio Morricone weboldala

Ennio Morricone (Róma, Olaszország, 1928. november 10. –) Oscar-, Grammy- és kétszeres Golden Globe-díjas olasz zeneszerző, akit a nagyközönség elsősorban filmzenéiről ismer. John Williams mellett alighanem ő századaink egyik legnagyobb hatású és legismertebb filmzeneszerzője. Több mint 550 filmhez írt kísérőzenét, ezek közül legismertebbek a különféle westernfilmekhez írt zenéi. A római Santa Cecilia konzervatóriumban végezte zenei tanulmányait és egyebek mellett trombitán tanult játszani. Először 1964-ben Sergio Leone kérte fel Egy maréknyi dollárért című alkotásához, hogy néhány betétdalnak készítse el a hangszerelését. Tehetségére hamar felfigyeltek, mert olyan hagyományostól eltérő hangszereket alkalmazott, mint amilyen a harmonika, a harang vagy az elektromos gitár. Sorra kapta a megbízásokat, bár pályája kezdetén elsősorban westernfilm-zeneszerzőként jegyezték meg nevét (egyik leghíresebb filmzenéjét az 1968-as Leone-rendezéshez, a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmklasszikushoz készítette), számos más műfajban is maradandót alkotott a vígjátéktól a romantikus filmeken át a horrorokig.
Ismertebb filmzenéi: Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf, Volt egyszer egy Vadnyugat, A profi, Volt egyszer egy Amerika, Polip, A misszió, Aki legyőzte Al Caponét, Az óceánjáró zongorista legendája, A lator.

Életrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hat évesen kezdett el zenét komponálni. Édesapjától -aki trombitán játszott- tanult meg kottát írni. Akkoriban ismert zenéket bontott szét és azokat saját szisztémája szerint összekapcsolva kisebb darabok születtek. Egyszerű családból származik. Édesapja tehát szintén foglalkozott a zenével és főként éjszakai bárokban lépett fel hangszerével. Megesett olykor, hogy a kis Morricone fiatal kora ellenére sokat helyettesítette apját éjszakánként. Tanulmányait a Santa Cecilia Konzervatóriumban végezte, ahol valószínűleg apját követve, trombitaművésznek tanult és 1946-ban végez. Konzervatóriumi évei során Morricone kissé kilógott a sorból, mivel trombita szakos hallgatóként zeneszerzőnek készült és ezt a szándékát nem igazán nézték jó szemmel tanárai. A nappali tanulás és az éjszakai zenélés mellett, Morriconét még könnyűzenei hangszereléshez is felkérték, ezt azonban eleinte titkolta szülei előtt. Azonban mikor számos sláger került ki kezei alól kiderült a dolog, és ekkor Morricone egy ideig híresebb hangszerelő volt, mint zeneszerző. 1947-ben alkalmazzák mint színházi zeneszerző. Végük zeneszerzői végzettséget is szerez Goffredo Petrassi írányítása alatt 1954-ben. 1958-ban munkákat kapott Olaszország legnagyobb televíziószolgálatánál, a RAI-nál, de egy nap után kilép a munkából. Filmzenei karrierje 1961 a "Il Federale" filmmel, de az igazi ismertséget Sergio Leone-val való munka hozza meg neki. A filmrendezőnek felhívták a figyelmét arra, hogy készülő westernjéhez, az Egy maréknyi dollárért című film zeneszerzőjének kiválasztása során vegye számításba a tehetséges Morriconét is. Leone meghallgatott pár zenét tőle, majd erősen tiltakozni kezdett ellene. Viszont Morricone nem hagyta annyiban a dolgot és megmutatott egy számot, amit Peter Travis-szel rögzített (az "Un Pugno Di...West" című albumról) és ő hangszerelte, Leone rögvest meggondolta magát és megszületett az Egy maréknyi dollárért fütyülős nyitánya. A többi már történelem.

Pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Morricone vezénylés közben. (2007)

A Santa Cecilia-i konzervatóriumban járt trombita szakra, ezen kívül zeneszerzést, karéneket és kórusvezetést tanult. Eleinte színdarabok zenei rendezőjeként dolgozott; 1955-ben kezdett filmzenéket írni, de komolyzenei pályafutását sem függesztette fel. 1956-ban házasodott, felesége Maria Travia lett. Négy gyermekük van (születési sorrendben Marco, Alessandra, Andrea, Giovanni). 1964-től dolgozott együtt Sergio Leonéval – e párosítás szerencsésnek bizonyult és meghozta számára a világhírnevet, közben Bernardo Bertoluccival is dolgozott. A leonei, kicsit méltatlanul spagettiwesternnek nevezett műfajról ma már bizonyára elképzelni sem tudnánk, milyen lehetett volna Morricone zenéi nélkül; ez utóbbi teljesen a műfaj egyik igen fontos, már-már kötelező jellegzetességévé vált. Leone olyan filmjei számára írt zenéket, mint az Egy maréknyi dollárért (Per un Pugno di Dollari, For a fistful of dollars – ezt 1965-ben), vagy a Volt egyszer egy Vadnyugat (1968).
1964 és 1965 között felkérték, hogy vegyen részt az "Új hangzások" elnevezésű improvizációs csoport munkájában. Itt más oldaláról is megmutathatta tehetségét Morricone. A csoport - amely egyébiránt John Cage hatása alatt állt - célja az volt, hogy kitapasztalják milyen hangokat lehet kelteni a nem hangszernek készült eszközökkel, s ezeket beleillesszék a zenébe.
A következő westernfilm elkészülése során - Pár dollárral többért - (For a Few Dollars More) - Leone ragaszkodott ahhoz, hogy a képet igazítsa filmjéhez, ezért Morriconénak előbb meg kellett írnia a zenét, és csak azután kezdek neki a forgatásnak, ahol a jelenetek felvétele során lemezről játszották a zenét. Ugyanezen technikát alkalmazták később a Volt egyszer egy Amerika (Once Upon a Time in America) című filmnél, hogy a színészekre hasson a drámai zene, így javítva játékukon. Leone több teret engedett filmjei során a zenének, mint más rendező.
Gillo Pontecorvo Az algériai csata (La Battaglia di Algeri) című filmjéhez Morriconét kérte fel, azonban szerződésük tartalmazott egy egyezséget, miszerint a rendező és a zeneszerző közösen készíti el a film hangulatának megfelelő zenét. Eleinte nem értették meg egymást, és sorozatos viták alakultak ki, közelgett a filmfesztivál ideje is, és még sehol sem volt a zene. Egyik este Pontecorro előállt egy négy hangból álló taktussal, mely később a zene alapja lett. Morricone munka közben nem használja a zongorát. Nem a zongorajátékot osztja szét hangszerekre, mint a legtöbb zeneszerző, hanem rögtön partitúrát ír. Módszerei közé tartozik még, hogy zenéinek magvát a film első nézése során, annak hatására még a vetítőteremben felvázolja és e köré írja meg a többi zenei részletet. Így tett például Az óceánjáró zongorista legendája (Legend of 1900) című film zenéjének megírása során. Bár elismert és neves zeneszerző, mégis sokszor bírálják zenéit a kritikusok. A hatvanas és a hetvenes évek során Olaszországban nemigen készült film nélküle. Akik eddig vele dolgoztak, azt állítják, hogy precizitása már szinte matematikai pontosságú, öntudatos, lelkiismeretes művész, és a keverőszobában ugyanúgy otthon van, mint a karmesteri porondon.

1989-ben Brian DePalma rendező csaknem sokkot kapott, mikor meghallotta A háború áldozatai (Casualties of War) zenéjét. Az ok az volt, hogy hallani sem akart a pánsípok használatáról, nem hogy arról, hogy az egész téma azon alapuljon. Viszont a film alatt mindez rendkívül hatásos volt, ezért a rendező csakhamar megbékélt a gondolattal. Mindvégig dolgozott hangversenytermek számára is, ám ezek homályba merültek és kevés felvétel készült ezen előadásokról sikeres filmzenéi miatt. Legsikeresebb, Az út című műve, melyet trombitára, vonósokra és ütőshangszerekre írt. Ez tartja a legtöbbször előadott hangversenymű rekordját zenéi közül, mivel közel ötvenszer adták elő. Ezen művei is magas művészi és esztétikai szintet képviselnek.
1980 után számos filmes felkérést elutasított. Egyik oka az volt, hogy filmzenéi miatt a többi oldala elhomályosult. Az amerikai felkéréseket viszont nem ezért utasította el, hanem mert általában annyit kapott volna, mint a leggyengébb ottani zeneszerző, és ezt méltóságon alulinak tartotta. 1986-ban A misszió (Mission) zenéjének megírása után gázsija azonban az egekbe ugrott, és ő is visszatérhetett a külföldi piacra. Ennek a filmnek a zenéjét először elutasította, aminek oka az volt, hogy túl erősnek találta a képsorokat ahhoz, hogy vele egyenrangú zene születhessen. Végül azonban annyira magával ragadta a film, hogy elvállalta, és hatalmas sikert aratott vele. Oscar-díjra is jelölték, de sajnálatos módon nem ítélték neki.

A western műfaján kívül filmdrámákhoz is írt zenét – például ilyen a Mindenki jól van (Stanno tutti bene, 1990) – vagy történelmi filmekhez (Sacco és Vanzetti, Galileo Galilei (1968), vagy kalandfilmekhez, -sorozatokhoz (Maktub, a sivatag törvénye, 1989; A Szahara titka, az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Vörös Szonja, 1985).

A magyar Koltai Lajos operatőrrel eddig háromszor dolgozott együtt: a Maléna, Az óceánjáró zongorista legendája és a Sorstalanság c. filmek felvételekor, utóbbi zenéjét a Magyar Rádió 22-es stúdiójában vették fel.

Több lemezét is kiadták, köztük olyanokat is, melyek filmzenéket tartalmaznak (ezeket más előadók előadásában, ilyenek például Hugo Montenegro, John Zorn).

Karmesteri karrier[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A meghatározó filmes karrierje mellett számtalan országban vezényel és irányít időnként zenekarokat nagy siker mellett. Így dolgozott már spanyol, brazil, német, angol, bolgár és magyar zenekarokkal is. Magyar vonatkozásban jelentős, hogy több kontinenst érintő turnéjára a Győri Filharmonikus Zenekart kérte fel kísérőnek.

Magánélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Morricone családcentrikus és egyszerű ember, aki mind a mainapig szülőhazájában, Olaszországban él. Annak ellenére, hogy a tengerentúlon felajánlottak neki egy minden igényt kielégítő Beverly Hills-i otthont. Feleségét minden fellépésre magával viszi. Fia, Andrea Morricone apját követve szintén zeneszerző lett, melyet eleinte Morricone ellenzett, mert nem szerette volna, ha fia nem tudna kitörni apja árnyékából.

Dicsőséglista[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első Nastro d'Argento díját 1970-ben kapta a Metti, una Sera a Cena, a másodikat pedig mindössze egy évvel később a Sacco and Vanzetti zenéjéért. Az első Oscar-díj jelölését 1979-ben érte el a Days of Heaven, a többit 1986-ban a A misszió, 1987-ben a The Untouchables és 2001-ben a Malèna című filmekért. 2007-ben Oscar-életműdíjat kapott.

A Metallica nevű heavy metal együttes Morricone A Jó, a Rossz, és a Csúf című filmhez írt „Ecstasy of Gold” című kompozícióját használja bevezetőként koncertjein 1984 óta. A San Francisco Symphony Orchestra ugyancsak ezt játszotta a Metallica szimfonikus albumán (S&M). 2003-ban ő szerezte a japán Taiga Drama-t, mely Miyamoto Musashi-ról szólt, Japán legendás harcosáról.

Díjak és jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(zárójelben a jelölések száma)

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap