Harmonika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Diatonikus harmonika

A harmonika az aerofon hangszerek családjába tartozik. A szabad nyelvsípokba a harmonika közepén található lamellás kialakítású légszekrény húzásával és vonásával lehet levegőt juttatni. Hogy mely sípba jusson levegő, az – a harmonika típusától függően – gombokkal vagy billentyűkkel szabályozható.

A modern harmonika három fő részből áll, a sípokat és a mechanikát tartalmazó két oldalsó részből és az általuk közrefogott légszekrényből. A mai harmonikák bal oldala kivétel nélkül a basszus számára szolgál, míg a jobb oldalt a melódia játszására alakították ki. A két szélső elem tartalmazza a gombokat vagy billentyűket, melyekkel a sípok nyitását-zárását végezhetjük. A legtöbb mai harmonikát úgy alakítják ki, hogy képesek legyenek akkordok megszólaltatására egyetlen billentyű lenyomásával is (pl. moll, dúr, dúr-szeptim, szűkített akkordok). Kivételek közé tartozik a concertina, és bizonyos kíséretre szolgáló harmonikák. A billentyűk, illetve gombok általában a légszekrény mozgására merőlegesen mozdulnak el, ha megnyomják őket. Kivétel például a concertina vagy a bandoneón. E hangszereknél a gombok megnyomása a légszekrény mozgásával párhuzamos, ezenkívül nincs lehetőség akkordok megszólaltatására egyetlen gomb megnyomásával. Ezek belső anyagai, gyártása, mechanikája és hangszíne jelentősen eltér a többi harmonikától, de a hang létrehozásának metódusát tekintve a hangszerek ugyanazon családjába tartoznak. A harmonikák elengedhetetlen része még a lefújó gomb, mely egy szelepet nyit a felesleges levegő kiáramlásához, és a regiszterváltók, melyek az összetett sípokba jutó levegő útját szabályozzák.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harmonika európai eredetű hangszer, az első példányok a kora 19. században készültek. A hangszer alapjait a légszekrény és a nyelvsípok jelentették. Az ismert korai hangszerek a következők:

  • Aeolin: a német Bernhard Eschenbach és unokafivére Caspar Schlimbach gyártotta. Alapja egy zongora volt, amihez egy aeoline regisztert adtak. Hasonló hangszerek voltak az ún. aeolin harmonika, és a fizharmonika. Kezdetben légszekrény és billentyűk nélkül készültek.
  • Kézi fizharmonika: Anton Haeckl 1818-ban alkotta meg ezt a hangszert, egy 1821-es újságcikk említi.
  • Flutina: Pichenot Jeune kb. 1831-ben.
  • Concertina: két változatban szabadalmaztatták (valószínűleg függetlenül): az egyiket Carl Friedrich Uhlig 1834-ben, a másik változatot Sir Charles Wheatstone, melyet 1829-ben épített meg, de csak 1844-ben kért rá szabadalmat.

Az első hangszer, melyet harmonika néven szabadalmaztattak, 1829-ben készült Bécsben, Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő munkájaként. Demian hangszere kevéssé hasonlított napjaink harmonikáira; csak a bal kéz számára voltak rajta gombok, a jobb kéz pusztán a légszekrényt kezelte. Demian vezette be az akkordok egyetlen gombbal történő megszólaltatásának lehetőségét. Harmonikája ezen kívül még diatonikus is volt, ugyanaz a gomb más hangot szólaltatott meg annak megfelelően hogy a légszekrény kitágult vagy összehúzódott. Akkoriban Bécsben a szájharmonikák már elterjedtek voltak, akárcsak nagyobb testvéreik, amiket légszekrénnyel mozgattak. Demian szabadalma egy új területet fedett le. Demian harmonikája kevesebb mechanikát tartalmazott, így kisebb súlya miatt a korszak utazó zenészei számára előnyösebb volt.

Adolph Müller, a zenész számos típust említett meg 1833-as Harmonikaiskola (Schule für Akkordeon) c. kiadványában. Akkoriban London és Bécs szoros zenei kapcsolatot ápolt, számos zenésznek nyílt lehetősége koncertet adni a két városban, ezért okkal feltételezhetjük, hogy Wheatstone ismerte kortársa hasonló hangszerét, mikor saját hangszerének gombelrendezési-elveit gyakorlatba ültette.

Jeune flutinája hasonlít Wheatstone concertinájára hangszínét és belső felépítését tekintve, egyben mint kiegészítő is megjelenik Demian harmonikájával összevetve. A flutina akkordbillentyűk nélküli hangszer volt, melynek gombjait a jobb kéz kezelte, miközben a bal kéz mozgatta a légszekrényt. A két hangszer kombinációja kevéssé tér el napjaink diatonikus harmonikáitól.

A concertina piciny diatonikus harmonika a Wheatstone által lefektetett alapokon. Számos változata alakult ki az elmúlt két évszázadban, ezek elnevezése az angol kifejezéseket megtartva például English-concertina, Anglo-concertina, Maccanann-duet concertina, Crane, Jeffreis, stb. Az egyes harmonikák általában a billentyűzetkiosztásban térnek el.

Az elmúlt két évszázadban persze további fejlődés következett be. Számtalan gombkiosztást fejlesztettek ki, eltérő regisztereket (több síp kombinációja összetett hangszínek elérése érdekében), precízebb mechanikát, hangszínt megváltoztató mechanikát (pl. casotto) stb. Érdemes megjegyezni, hogy szinte minden nép elkészítette saját változatát erre a hangszerre, ez egyben meg is nehezíti a hangszer típusainak kategorizálását.

Billentyűs harmonika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Párizsi harmonikás

Magyarországon tévesen tangóharmonikaként hivatkoznak rá, ennek oka feltehetőleg a hangszer elterjedésének korai időszakára – 40-es, 50-es évek – vezethető vissza, amikor is a hazai zenészek előszeretettel játszottak rajta tangót. Az angol irodalomban piano-accordionnak azaz „zongora-harmonikának” nevezik, mivel jobb kézben a zongorához hasonló billentyűk vannak. A billentyűk kisebbek mint a zongorán, és billentésük is eltérő rugós mechanizmus miatt. Ezért bár zongoristáknak a kezelése nem ismeretlen, a harmonikán való játék általában problémát jelent számukra. (vice-versa)

Felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos méretben gyártják, az eltérő méreteket a basszusgombok száma alapján nevezik el. Így létezik 185-ös, 120-as, 96-os, 80-as, 72-es 60-as, 48-as, 32-es, 18-as és 9-es harmonika. A kisebb méretű hangszereket kezdőknek és gyerekeknek ajánlják, mivel egy 120-as harmonika általában 10 kg-nál nehezebb, gyerekek számára emiatt lehetetlen vagy legalábbis megerőltető lenne a gyakorlás. A 120-as harmonika a basszus oldalon 6 sorban 20 gombot, és a melódia oldalon a jobb kéznél 41 billentyűt tartalmaz. A basszus gombok rendszerét Stradella basszusnak hívják. A basszus 6 sorra van felosztva, az egyes sorok a következőek: terc sor, alapsor, dúr, moll, dúr-kis szeptim, szűkített. Az alapsor ahogy a neve is mondja, jelenti a kiindulópontot. Ezen a soron a hangszeren „felfelé” (kezünkkel a basszusgombokon felfelé) elmozdulva a kvintkör szerint kapjuk meg az újabb és újabb hangokat. Tehát a C gomb mellett a G van mivel a C-nek a tiszta kvintje a G. G mellett felfelé haladva a D helyezkedik el, utána következik az A stb. A C hangtól lefelé haladva a kvartkör szerint következnek a gombok. C-től lefelé haladva következik az F, F után a Bé, utána Esz stb. A játékos számára viszonyítási pontokat jelentenek a C, E és Ász gombok, ezek felülete eltér a többi gombétól – általában domború, homorú vagy recés kialakítású így a játékos tudja hogy melyik billentyűt tapintja. Ennek nagy jelentősége van a gyakorlás időszakában, mivel a játékos nem látja a bal kezét. Ha lenyomunk egy gombot az alapsoron, rézsútosan helyezkednek el a hozzá tartozó akkordok illetve a terc hang. Az alapsor felett van a hozzá tartozó nagy terc, az alapsor alatt pedig sorra dúr, moll, dúr kis szeptim, és szűkített akkordok. Az elrendezés több szempontból is előnyös. A legfontosabb hogy ha le tudunk játszani egy dallamot a basszusban, akkor egy sorral elmozdítva a kezünket, ugyanúgy le tudjuk játszani a dallamot, csak most már transzponálva. Az elrendezés ezen kívül lehetőséget ad ad gyors inga- basszus játékra. Az akkordoknak azonban korlátozó hatásuk is van, jazzben, és komolyzenében is hátrányt és vagy, nehézséget jelenthet ez a kiosztás. (elsősorban a kromatikus lépéseknél, ill. az alterált akkordoknál) Létezik a 120-asnál nagyobb harmonika is melyen további 3 sort találunk a basszusban, ez bizonyos fokú szólózásra ad lehetőséget a basszusban. Szólóhangszerként használják, drága, nehéz, és csak kevesek által kihasználható a további 3 sor. Szimfonikus zenekar számára is gyártanak harmonikát, ezen basszus gomb nem található, a szólóoldalon általában 37 billentyűvel rendelkezik.

Képek a harmonika részeiről és belső felépítéséről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sípok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai harmonikák szólósípjai (jobb kéz) 4 sípból állnak. A regiszterváltó segítségével állíthatjuk, hogy melyik síp kapjon levegőt. Amikor egy billentyűt ún. „tutti” (minden síp szól) állásban nyomunk le olyankor 4 síp szólal meg egy hanghoz (névleges hang). A sípok a következők:[1]

  • basszus síp: a „legalsó” síp, a legmélyebb hangot ez adja. Ez egy oktávval mélyebben szól mint a névleges hangmagasság
  • klarinét síp: ez a „középső” síp, ez pont a névleges hangot adja
  • pikkoló síp: ez a „felső” síp, egy oktávval magasabban szól mint a névleges hang
  • ez a síp eltérő a többitől. Névlegesen a klarinét síppal adna egy hangot de kicsit el van hangolva. Emiatt a klarinét síppal együtt egyfajta vibráló, pulzáló, hangot ad. Az orgona voix celeste (égi/mennyei hang) regiszteréhez szokták hasonlítani, és violin hangzásként írják le az angol irodalomban.

Ha a három sípot úgy hangolják be hogy a középsőhöz képesti másik kettő hangmagassága csak minimálisan tér el lefelé és felfelé, akkor megkapjuk az igazi musette hangzást. Állandóan interferáló, zúgó, stabil hangot nem adó hangzás, mely népszerű a francia és ír zenészek körében. Sokan ezzel a hangzással azonosítják a harmonikát.

Az egyes regisztereket körökbe rajzolt pontokkal jelölik.

Harmonika regiszter szimbólumok.png


A sípok gyártása[2][szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harmonika nyelvsípjait alapvetően egy lemez, két nyelv, és két szegecs alkotja. A következő lépések a kézi gyártású sípokra vonatkoznak.

  1. A nyelvprofilok kialakítása. A nyelvet alkotó vékony fémlap profilját precíziós eljárással köszörülik. A nyelvvel egy konkrét zenei hangot kívánnak elérni, ehhez a fémből mindenképpen anyagot kell eltávolítani. Hogy a kívánt profilt elérjék a köszörűkövet egy előre beállított pályán mozgatják.
  2. Finom reszelés. Minden hanghoz más profil tartozik, hozzávetőlegesen 400 különböző hangot fednek le a harmonikák sípjai (különböző méret, típus, eltérő skálák). Minden egyes hanghoz meghatározható egy ideális nyelvprofil alak és keménység. Hogy a kívánt alakot elérjék, az első köszörülés után kézi reszelés következik, míg a kívánt profilt el nem érik. A profil kialakítása után a nyelv vágással megkapja végső formáját.
  3. A nyelvsíp lapjának kialakítása. A nyelvsípok "testét" adó lemezt speciális alumínium öntvényekből vágják. Ebben a fázisban alakítják ki a szegecsek és a nyelvek számára szolgáló furatokat ill. foglalatokat. A legjobb minőségű sípok esetében a furatokat és foglalatokat a gépi kialakítás után, kézzel tovább reszelik.
  4. A nyelvek, lemezek végleges méretre vágása összeszerelésük előtt. A köszörült-reszelt lemezeket, nyelveket speciális rendkívül kemény acéllal vágják. A nyelv és a lemez ebben a fázisban kapja meg végleges formáját. (korábban a nyelvprofil és a lemez furatai, foglalatai kerültek kialakításra) A vágás során század mm-es tűrést engednek meg, a legjobb minőség elérése végett.
  5. A síp összeszerelése. Miután a megfelelő alkatrészeket kiválasztották, összeszerelik a sípot. A lemezen található foglalatokba behelyezik a nyelveket, és apró szegecsekkel rögzítik azokat. A nyelvek rögzítése precíziós munka, csak a foglalatnak pontosan a közepére helyezett nyelv fog megfelelően szólni.
  6. A síp kipróbálása. A sípot egy speciális "hangolópadra" helyezik (olaszul provino). A sípot az asztal alatt található pedállal működtethető légszekrénnyel fújják meg, ellenőrizendő a síp hangját, és működését.
  7. A síp hangjának ellenőrzése. A hangolópad és egy referencia síp segítségével az adott személy fül alapján ellenőrzi az adott sípot. Ha eltérést érzékelnek a referencia és a kérdéses síp hangja között, finom reszelővel próbálják meg kijavítani a hibát. A reszelés során, hogy mozdulatlanul tartsák a sípot, egy apró vékony lemezt helyeznek a nyelv alá. (olaszul sdtizzicatora)
  8. Első hangolás. A hangmagasság emeléséhez a hangolónak anyagot kell eltávolítani a nyelvhegyről (reszelővel). A hangmagasság mélyítéséhez a nyelvtestet kell reszelni. Ha a sípot kézzel hangolják egy apró reszelőt (stecca) használnak, de lehetőség van finom villamos köszörű használatára is. Ennél a fázisnál fokozottan kell figyelni a nyelv túlmelegedésének elkerülésére. Ha a nyelv felmelegszik, képlékeny alakváltozást szenvedhet el, ami megváltoztathatja a síp hangját. Hangolás során a nyelvprofil sérülése is kerülendő, mert ez a síp végleges hangját nagy mértékben megváltoztatná, akár tönkre is teheti.
  9. Végleges hangolás. Az első hangolás után még legalább egy hangolásra kerül sor a sípokból álló blokk kialakítása után. A sípok további részeinek (bőr vagy műanyag szigetelés) hanyag beszerelése, ill. a sípok nem megfelelő beszerelése, sérülése a korábban kialakított hangot elronthatja. A végső hangolás végezhető kézzel is, ma már azonban a gépi hangolás sokkal elterjedtebb.

Gombos harmonikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gombos harmonikák esetében a jobb kéz dallamát gombokkal lehet megszólaltatni, szemben a zongora-harmonikákkal (billentyűk). A gombok kiosztására számtalan változatot alkottak meg, melyek hangolásukban, mechanikájukban, és gyártásukban egyaránt eltérnek. A diatonikus harmonikák melódia oldala általában kevés gombot tartalmaz, legtöbbször csak néhány hangnemben teszi lehetővé a diatonikus skálák eljátszását. A basszus oldal rendszerint az alapvető akkordokat, és az alapsort tartalmazza. Majdnem minden diatonikus gombos harmonika (pl. bandoneón) biszonáns, ami azt jelenti hogy minden gomb két hangot képes létrehozni. Egyet amikor a légszekrényt kitágul, egy pedig mikor a légszekrény összehúzódik. Néhány harmonika (pl. az orosz Garmon) uniszónó, mivel minden egyes billentyű ugyanazt a hangot szólaltatja meg a légszekrény mozgásától függetlenül. ezen kívül léteznek hibrid változatok is melyek a két rendszer egyfajta kombinációját jelentik. A kromatikus gombos harmonika olyan gombos harmonika, ahol a melódia oldal azonos alakú gombokból álló sorokból épül fel. A kialakítás során a hangmagasság kromatikusan emelkedik az átlók mentén. A basszus általában Stradella rendszerű, szabad basszus rendszerű, vagy kombinált, a kettő közötti váltást lehetővé tevő mechanikájú. Általában 3-5 sort alakítanak ki a jobb kéz számára. Az 5 soros változat esetében az első két sort ismétlik meg hogy megkönnyítsék a játékos dolgát. Létezik 6 soros változat is, elsősorban Szerbiában és a volt Jugoszlávia területén terjedt el. Az ilyen harmonikák az ún. B rendszert használják, és a „dugmetara”-nak hívják.

Bajan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bajan (orosz баян) egy kromatikus gombos harmonika, amit a kora 20. században fejlesztettek ki. A nyugati kromatikus harmonikáktól néhány ponton eltér. Kromatikusnak azért hívják, mert a szólam gombjain a hangmagasság kromatikusan emelkedik átlós irányban. A nyugati típusú kromatikus harmonikától a következőkben tér el:

  • A sípok szélesebbek és téglalap alakúak szemben a nyugati változat trapéz alakjával.
  • A sípok általában együtt kerülnek elhelyezésre egy lemezre, nem pedig párban állnak.
  • A lemezt ragasztás helyett csavarral rögzítik a sípokból álló blokkhoz.
  • A sípok hangolásánál általában nem alakítanak ki tremolo hangzást.
  • Néhány nagyobb méretű bajanon a regiszterváltó a harmonika tetején található.
  • Egyes rendszerint nagyobb típusokon váltani lehet a basszust. Az előre beállított basszusakkordok helyett szabad basszusjátékra nyílik lehetőség.
  • A szűkített hetes akkord sor eltérő a Stradella rendszerű basszushoz képest. Ahol az ember a G-szűkített akkordot keresi a Stradella rendszeren ott C-szűkítettet fog találni.

A belső kialakítás eltérése miatt a bajannak a nyugati rendszerű kromatikus harmonikától eltérő hangszíne van. Ez különösen igaz a basszusra, melynek sokkal teltebb hangzása van. A gombos harmonikák virtuóz játékot tesznek lehetővé, ezért figyelembe véve gazdag hangszínét is, kedvelt harmonika a klasszikus zenészek körében. A mai modern orosz szlengben a „bajan” kifejezés elcsépelt viccre, régi hírre, esetenként plágiumra is utal. Ennek eredete egy rövid vicc: „tegnap temettük anyósomat… két bajant is szétvertünk.” A bajan kifejezés azután vált az elcsépelt dolgok szinonimájává miután egy felhasználó többször is elsütötte ugyanezt a viccet egy fórumban. Mindenki megkapja a bajanista jelzőt ha régi hírt tölt fel, néha egy bajan.jpg képpel is „kitüntetik” az illetőt.

Sramli harmonika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sramli harmonika

A sramli harmonkia (német: Schrammelharmonika) a gombos harmonikák egyik típusa. Jobb kézben kromatikus B-Griff rendszerű gombsort találunk, míg a basszust 12 gombos diatonikus rendszer szolgáltatja. A klasszikus sramlikvartett (Schrammelquartett) egyik hangszere, két hegedű és egy kontrabasszus mellett. E műfaj virágkorát Bécsben élte, a sramli kifejezést ma pejoratív jelzőként is használják. Ennél a harmonikánál általában két vagy három sípsort uniszónóra hangolnak. Kis mérete és súlya, valamint kézzel gyártott sípjai együttesen jelentősen eltérő hangzást eredményeznek napjaink kromatikus harmonikáival összehasonlítva.

Bandoneón[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon kevéssé ismert harmonika. Ezt tekinthetjük az autentikus „tangóharmonikának”.

A harmonika gyártása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harmonika gyártása nem teljesen automatizált. A gyártási folyamat az egyes alkatrészek legyártásából, az alrészek összeszereléséből, a végső összeszerelésből, díszítésből és csomagolásból áll.

  1. Az elemek legyártása
    1. A gyártótól függően az egyes elemeket vagy helyben gyártják, vagy beszállítótól szerzik be. A faelemeket általában apró fűrészekkel a kívánt méretre vágják vagy formaként nagy nyomással és pengék segítéségével kipréselik, kivágják. Ez automatizált folyamat, annak minden előnyével. (sebesség, precizitás, minőségbiztosítás)
    2. A harmonika műanyag alkatrészeit – például billentyűk, gombok – általában fröccsöntéssel készítik.
    3. A harmonika fémalkatrészeinek gyártására sokféle technika terjedt el. Általában öntvényeket készítenek. A sípok esetében a fémet megedzik, mellyel csökkenthetővé válik a fém keménysége, és ridegsége, az anyag rugalmasabbá, könnyebben formázhatóvá válik.
  2. A sípok, a billentyűk, és a burkolat összeszerelése
    1. Miután az egyes elemeket legyártották, a részleges összeszerelés következik. A sípokat az alumínium lemezre szegecselik esetleg csavarozzák. Ennek a lemeznek két foglalata van minden síp számára, minden sípot a másikhoz képesti ellenkező oldalon rögzítenek. A nyílt véget bőr vagy műanyag szelepekkel biztosítják.
    2. A sípokat tartalmazó lemez (blokk) sípjait speciálisan rendezik el, majd egy faelemhez rögzítik. Modelltől függően 3 vagy 4 ilyen blokkot építenek be a basszus és a melódia oldalra. A sípokat végül összekötik a billentyűkkel, illetve gombokkal az egyes oldalakon.
  3. Végső összeszerelés
    1. A légszekrény általában beszállítóktól szerzik be. A végső összeszerelésnél a két oldalt a légszekrénnyel összekötik, majd az illesztési pontokat viasszal szigetelik.
  4. Utolsó simítások
    1. Miután a főelemeket összeszerelték, a díszítés következik, a harmonikák híresek gazdag díszítésükről. A gyártási fázis utolsó elemeként a harmonika megkapja tokját.

Híres gyárak, manufaktúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német osztrák és svájci manufaktúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angolszász manufaktúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általában concertinokat találunk a manufaktúrák kínálatában. Tekintettel a concertinák változatosságára, és a gazdag hagyományokra felbecsülni sem lehet a gyártók számát. A teljesség igénye nélkül néhány név:

Olasz manufaktúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olasz harmonikagyártásra inkább a kis manufaktúrák jellemzőek, szemben a német riválisokkal. Ez alól kivételt képez például a Scandalli-Paolo Soprani alkotta SEM cég, vagy a Victoria. A manufaktúrák nagy része Castelfidardo városában és annak környékén működik. Az olasz harmonikagyártásra fokozottan érvényes az angolszász manufaktúráknál említett gazdag harmonika hagyományok, a manufaktúrák számát lehetetlen felmérni.

Francia manufaktúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orosz manufaktúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Manufaktúrák más országokból[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harmonikások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lábjegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]