Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Dostoevsky 1872.jpg
Vaszilij Perov: Dosztojevszkij portréja (1872)
Élete
Született 1821. november 11.
Moszkva, Orosz Birodalom
Elhunyt 1881. február 9. (59 évesen)
Szentpétervár, Orosz Birodalom
Nemzetiség orosz
Szülei Mihail Andrejevics Dosztojevszkij
Marija Nyecsajeva
Felesége Marja Dmitrijevna Iszajeva (1857–1864)
Anna Grigorjevna Sznyitkina (1866–1881)
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) eszme-regény, lélektani regény
Első műve Szegény emberek (1845)
Fontosabb művei Feljegyzések az egérlyukból (1864)
Bűn és bűnhődés (1866)
A félkegyelmű (1868)
A Karamazov testvérek (1880)
Fyodor Dostoyevsky Signature.svg
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij aláírása

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Фёдор Михайлович Достоевский, Loudspeaker.svg kiejtése) (Moszkva, 1821. november 11.Szentpétervár, 1881. február 9.) orosz író. A világirodalom és az orosz irodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény vagy eszme-regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermek- és ifjúkora (1821–1844)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja a 16. századi délnyugat-oroszországi nemesség sorából való, Dosztojevo falu birtokosai voltak, kik később elszegényedtek. Apja, Mihail Andrejevics Dosztojevszkij fösvény és goromba katonaorvos volt, anyja Marija Nyecsajeva romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. Szigorú családi légkör uralkodott a házban az apa miatt. Fjodor Mihajlovics második gyermekként született, hét testvére volt. 1837-ben vesztette el anyját, és ekkor a család is széthullott.

1837 májusában az apa úgy döntött, hogy két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra. A szigorú katonai intézményben komor, zárkózott emberré vált, elhagyta régi jókedve. Közben apját, ki akkor már erősen rászokott az italra, parasztjai egy konfliktus miatt agyonverték. Ezután a gyám Dosztojevszkij sógora lett. Az írót 1841. augusztus 5-én tisztté avatták. 1843-ban végre elvégezve az Intézetet mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte.

1844 június-júliusában megjelent Balzac Eugénie Grandet regénye Dosztojevszkij fordításában.

Irodalmi fellépése és fogadtatása (1844–1849)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első munkája megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett. Állás és támogatás nélkül, szinte nyomorban tengődött első munkája, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott, és ennek kezdeti mámora magával ragadta az írót. Írói tervei szerint azonban már a pszichikum mélyébe kívánt hatolni…

Hamarosan elkészült újabb regényével, A hasonmás-sal (1846), melyet azonban már csalódottan, hűvösen fogadott a kritika. Akárcsak következő művét, A háziasszony című elbeszélést. A kritikus kezdeti elragadtatása támadásba torkollott, mivel eltért gondolkodásuk Istenről, az ész mindenhatóságáról, az irodalom szerepéről. Turgenyev, Nyekraszov és mások is heves támadásokat intéztek az író ellen.

Egyetlen ifjúkori szerelme a gyönyörű J.J.Panajeva volt, de emiatt is gúnyolódások érték. Mindemellett beteges állapotban élt és érzékenység gyötörte. Azonban nem kisebb kortársakkal kellett pályára lépnie, mint Goncsarov, Herzen vagy Turgenyev. Csalódott az irodalomban, mint mesterségben, melyből meg kellett volna élnie, de valójában csak nyomor jutott neki osztályrészül. Ekkoriban jelentéktelenebb írásai születtek, mint az Idegen feleség, a Féltékeny férj című novellák, a Regény kilenc levélben című humoreszk, a Polzunkov (anekdota), A gyenge szív, illetve a Karácsonyfa és esküvő (szatíra).

1849-ben önvizsgálatot kezdett, s belefogott első nagyobb regényébe, a töredékben maradt Nyetocska Nyezvanová-ba.

Dosztojevszkijt anyagi és morális sorsa arra késztette, hogy alaposabban körülnézzen és politika-filozófiai gondolatait megfogalmazza. I. Miklós idején a vezető értelmiségre a rezsim nyílt ellenszenvvel tekintett, a cenzúra keményen lecsapott a gondolkodókra. „A filozófia hasznát még senki sem bizonyította be, kárt viszont okozott” – tartotta Uvarov népművelési miniszter. Az író a Petrasevszkij-kört látogatta, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosodott, s melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A terv nem valósult meg, mivel 1849 tavaszán a rendőrség – miután huzamosabb ideig figyelte a társaság tevékenységét – lecsapott a csoportra. Dosztojevszkijt is letartóztatták.

Várfogsága, halálos ítélete és száműzetése (1849–1860)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az írót letartóztatása után a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába vitték. Kihallgatásban írta meg a Kis hős című elbeszélését. December 22-én a főhadbíróság halálra ítélte, a kivégzésen oszlophoz kötötték, de négy év kényszermunkára változtatták büntetését. Feleségének később így emlékezett: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”.

1850. január 23-án már Omszkban volt. A büntetés indoka: „Mivel részt vett bűnös tervekben, terjesztette Belinszkij író levelét, mely tele van arcátlan kifejezésekkel, melyek az ortodox egyház és a legfelsőbb hatalom ellen irányulnak, és mert másokkal együtt kísérletet tett, hogy házi nyomda segítségével kormányellenes műveket terjesszen.”. A legnehezebb munkákat kapta (alabástromégetés, téglahordás), közben újraértékelte életét, hinni kezdett saját bűnösségében is. Miljukov kritikus szerint az író „hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s ezenközben jobban megismerhette önmagát.”. Új írói élményanyaggal gyarapodott.

Az író a csodavárás izgalmával tekintett II. Sándor cár uralkodásának elébe. 1854. március 2-án besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe. Ám vissza akart térni az irodalmi életbe, így nehezen viselte a katonaéletet. Epilepsziája is egyre súlyosbodott, 35 évesen egyre többször rohamok gyötörték, viselkedése végletessé vált. Közben beleszeretett Marja Dmitrijevna Iszajevába, akit 3 évi udvarlás után, 1857-ben vett el Kuznyeckben. A nő 1864-ben tüdővészben elhunyt.

Az 1850-es évek első írói termésével még nem sikerült visszakapaszkodnia az irodalmi életbe. A nagybácsi álma és a Sztyepanicskovo falu és lakói kisregények nem hoztak sikert számára. 1858-ban azonban visszakapta rangját és nemesi jogait, s kérte elbocsátását a seregből, majd 1859-ben végre visszatért Pétervárra.

Újra az irodalomban – a Vremja és az Epoha (1860–1866)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dosztojevszkij a száműzetésből hazatérése után

Az író a nagyvárosban újra bekerült az irodalmi- és közéletbe. Bátyja, Mihail tehetős üzletemberként engedélyt kapott a Vremja (Idő) nevű, sokoldalú folyóirat kiadására, így az író lehetőséget kapott a kiadóktól való függetlenedésre. Az első évben már óriási sikert aratott a vállalkozás, melyben teret kaptak az új elképzelések, s Dosztojevszkij hangot adhatott Oroszország lehetőségéről az ún. „talaj-elméletben”:

„Továbbra is meg vagyunk győződve arról, hogy társadalmunkban nem kerülhet sor semmiféle haladásra mindaddig, amíg magunk nem válunk teljesen orosszá. … Lehetséges, hogy az orosz eszme lesz a szintézise mindazon eszméknek, amelyeket Európa oly szívósan, olyan hősiesen fejleszt egy-egy népben… Az osztályok kölcsönös ellenségeskedése nálunk szintén nem következhet be, nálunk az osztályok éppen ellenkezőleg, összeolvadnak.”

1862-ben két és fél hónapos utat tett Nyugat-Európában, bejárta Németországot, Svájcot, Ausztriát, Franciaországot, Olaszországot. Utazásai során a társadalmat, az embereket figyelte meg. Hazatérve megjelentette különös művét, a Téli jegyzetek nyári élményekről útirajzot, melyben csalódásait örökíti meg. Elmélete nem aratott osztatlan sikert, éles vitába került a Szovremennyik (Kortárs) lappal és Katkov kormánypárti lapjával, a Russzkij Vesztnyikkel (orosz hír). A sajtóvita hamarosan személyeskedő csatározásokká vált. 1861-ben megjelent Dosztojevszkij esztétikai cikke, melyben elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől és az irodalomból közvetlen hasznot húzni kívánóktól: „Hiszünk abban, hogy a művészetnek megvan a maga sajátos, egyedi, organikus élete, és következtetésképpen megvannak a maga alapvető és megváltoztathatatlan törvényei is. A művészet ugyanolyan szükséglet az ember számára, mint az evés, ivás. A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi mire használható, és mit lehet rajta vásárolni.” (-bov úr és a művészet kérdései, részlet). Ennek alapján elítélte Zola és Gleb Uszpenszkij naturalizmusát is.

Ezután született meg, szinte párhuzamosan a Megalázottak és megszomorítottak regénye (1862), és a Feljegyzések a holtak házából (1860–1864). Utóbbi alkotása elismerést szerzett, a baloldali lapok és az amúgy az íróért nem lelkesedő Tolsztoj is méltatták. „Nem ismerek jobb könyvet az egész orosz irodalomban…” – írta Lev Tolsztoj.

1863-ban a Vremjára lecsapott a cári kormányzat, mert egy cikk nem kedvező hangon foglalt állást a lengyel hadjárat kapcsán. A cikkíró Sztrahov és a Dosztojevszkij testvérek végül a betiltás után új lapot indíthattak Epoha ( = korszak)címen. A lap hanyag szerkesztése, az állandó késés elriasztotta az előfizetőket, Mihail halála után az Epoha összeomlott és Fjodor Mihajlovics 15 000 rubel tartozással súlyos anyagi válságba került.

Pétervárra való visszatérése után máshol keresett vigasztalást, először Alekszandra Schubertbe szeretett bele, de a nő elutasította, majd Marfa Braun került útjába, aztán az író átélte leggyötrelmesebb szerelmi kapcsolatát Apollinarija Prokofjevna Szuszlova oldalán. Polina egy eszményi hősbe szeretett bele, a híres íróba, aki 20 évvel idősebb volt nála, ám csalódott benne. 1863 augusztusában Párizsba utaztak, ahol a nő megcsalta, majd egymás mellett unatkozva Torinóba utaztak tovább. Polina alakja fennmaradt A játékos, az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek női hősnőiben, boldogtalanságot okozó asszonyaiban. 1864-ben az író felesége betegágyánál megírta egyik furcsa alkotását, ez volt a Feljegyzések az egérlyukból. Csak értetlen kritika fogadta, egyébként visszhangtalanul maradt a mű.

1866-ban jelent meg másfél évtizedig érlelődött regénye, a Bűn és bűnhődés. A maga korában nem volt osztatlan sikere: bár az olvasók között hamar népszerű lett, a hivatalos kritika kedvetlenül fogadta, vagy éppen elutasította. A már negyvenöt éves író ezzel a művével új fejezetet nyitott a világirodalomban, a regény fejlődésében.

1864-ben Marja Dmitrijevna halála után Dosztojevszkij megkérte egy arisztokrata nő, Anna Korvin–Krakovszkaja kezét, aki kikosarazta. Több katasztrófa után a következő negatív, tönkretevő élménye a rulettasztal mellett eltöltött időszak, mely élményanyagot biztosított A játékos megteremtéséhez, az író legolvasottabb regényének megírásához.

Házassága, külföldi tartózkodása (1866–1880)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1866 elején Dosztojevszkij már kilátástalanul tengődött, s magára vállalta bátyja váltóit is. A játékos című művét egy Sztellovszkij nevű uzsorás kiadó megbízásából huszonöt nap alatt kellett megírnia, így küldtek hozzá egy gyorsírónőt, Anna Grigorjevna Sznyitkinát, kinek 1866 novemberében szerelmet vallott. A nő hozzáment a nála huszonöt esztendővel idősebb íróhoz, s már mint Dosztojevszkaja elkezdte rendbe hozni férje magánéletét. Anna Grigorjevna összegyűjtötte Dosztojevszkij vázlatait, feljegyzéseit, kéziratait, leveleit. Feláldozta teljes hozományát a hitelezők kifizetésére, s rábeszélte az írót, hogy menjenek külföldre, ahol négy évet töltöttek el (Drezda, Bázel, Genf, Vevey, Bologna, Prága).

1867-ben az író összeveszett Turgenyevvel, mert az író egy művében (Füst) Európát Oroszország elé állította eszményképnek. Dosztojevszkij hamarosan Ördögök című regényében örökítette meg Turgenyevet, mint tehetségtelen és kozmopolita írót.

Mivel azonban külföldön honvágya volt s unatkozott, ezért sokszor a ruletthez menekült, ahol ismét óriási pénzösszegeket veszített el. Bár többször megfogadta, hogy végleg felhagy a játékkal, végül csak 1871-ben győzte le szenvedélyét. Közben elvesztette első, három hónapos leányát, Szonját (1868, Genf), majd megszületett második leánya, Ljubov (1868) és fia Fjodor (1871, Oroszország). 1871. július 8-án a család visszatért Pétervárra.

Külföldi útján szellemi fejlődésében jelentős élmények érték, s átértékelte, továbbfejlesztette filozófiai, politikai, és művészetről alkotott nézeteit: Európa lezüllik s majd Oroszországnak kell példát mutatnia, megadnia a hitet, felmutatni egy tiszta Krisztus-képet. Messianizmusa mellett azonban hisz abban, hogy a népet fel kell világosítani és anyagi jólétet teremteni neki, és hogy az orosz nép a cári renddel az élén képes az emberiség megújítására. A cárnak is igyekezve elmondani ezeket az elveit, a trónörökös nevelője lett. 1869-ben befejezte egyik érdekes alkotását, A félkegyelmű-t „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről, melyben ugyancsak e messianizmusba vetett hite fogalmazódik meg. Az egykori kritika teljes értetlenségével találkozott az új alkotás, jóval később Mihail Mihajlovics Bahtyin fedezte fel a mű többszólamúságának újdonságát. Nemcsak a kritikusok, de olvasói sem nőttek fel hozzá. A 60-as évek végén az író nekilátott egy monumentális regényciklus kidolgozásához, melyből azonban végül három különálló mű született, s a nagy terv nem valósult meg. Helyette létrejött az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek. S közben született meg Az örök férj (1870–71), három hónapig írt kisregénye is.

Utolsó évei – megnyugvás, munka, próféciák (1872–1881)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hazatérő írót hitelezők zaklatták, fenyegették, de Anna Grigorjevna nem tűrte sokáig ezt az állapotot s elkezdett tárgyalni velük. Kezébe vette férje műveinek kiadását is, így a 70-es évekre felszámolta a család adósságát, megszüntette a válsághelyzetet Dosztojevszkij életében. Az írónak így több ideje jutott alkotásra, gyakran vállalt fellépéseket, előadásokat. A kiadók általában rosszul fizették, mivel ismerték szorult helyzetét.

Dosztojevszkij síremléke a kolostor temetőjében

Az 1870-es években új világkép formálódott meg benne, s egy monumentális világkatasztrófa sejtelmei rajzolódtak ki előtte, mely köszönhető a hazatérte utáni oroszországi változásoknak is. Ezt Az író naplója című munkájában fejtette ki részletesen, melyet egy félhivatalos lapban, a Grazsdanyinban ( = polgártárs) tett közzé. Az újságban ezért más munkákat is vállalt, melyek nagy felelősséget jelentettek számára, s az alkotás idejéből vettek el. Így 1874-ben befejezte az újságszerkesztési feladatokat, s elhagyta a lapot. A Napló azonban váratlan népszerűséghez juttatta, az emberek, az olvasók állandóan leveleikkel ostromolták.

1873-ban Dosztojevszkij ismét regényen dolgozott, egy baloldali folyóirat, az Otyecsesztvennije Zapiszki ( = hazafias jegyzetek) jelentette meg A kamasz című alkotását.

Életének utolsó éveit kemény munkával töltötte, s közben külföldön is kezelték. Még több írásmű terve fogalmazódott meg benne s népszerűsége is ekkor nőtt meg igazán. Sokan keresték fel személyesen, s ő is sok fellépést, olvasóestet vállalt el. Élete utolsó meghatározó élménye a moszkvai Puskin-szobor avatási beszédének megtartása volt, melyben felszólította kortársait, hogy az európai minták követése helyett Oroszország sorsának javításán gondolkodjanak, s összefogásra buzdított. Utolsó programja volt ez.

Az író 1881. január 28-án este súlyos tüdőtágulásban hunyt el, s Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Temetése eseményszámba ment, rengetegen jelentek meg, hogy utolsó útjára elkísérjék. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett sorok olvashatók: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” – (Eredetileg a Bibliából vett idézet, János evangéliuma 12,24).

Alkotói magatartása, újításai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „ Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig…. Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”.

Az író a ritka pillanatok, a valószínűtlen jelenségek mindennapos voltára is felhívja a figyelmet. „Ars poeticája: Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…”

Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre.

Szakít a hagyományos realista ábrázolással, elmarad a nyugodt bevezetés, vagy a szereplők fejlődésrajza, helyette új lélekábrázoló módszereket vezet be. A hangsúlyt a hősök belső vívódásaira helyezi át, megteremti a filozofikus-ideológiai regény új típusát.

Vázlatai árulkodnak hősei sok gondolkodást igénylő megalkotásáról, s arról, hogy először egy vezérmotívumot kitalálva köré építette fel magát a művet. A jó tervet tartotta hozzá a legfontosabbnak.

Félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt elégedett.

Tolsztoj és Dosztojevszkij[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az orosz irodalom két óriása sohasem találkozott egymással. Kölcsönösen távolról figyelték egymás munkásságát, de gondolatilag és művészileg különbözőek voltak elképzeléseik. Tolsztoj szerint az író alakjai és a párbeszédek mesterkéltek. Elítélte művészi „rendetlenségét” és orosz messianizmusát. Dosztojevszkij épp a túlzott rendet, a lassan hömpölygő, hosszú műveket nem kedvelte Tolsztojtól, illetve az általa megrajzolt, többnyire arisztokrata világot. Kortársát „történelmi írónak” tartotta.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szegény emberek (1845) – levélregény, az első kísérlet a társadalmi regény megteremtésére, addig ismeretlen lélekábrázolással jelentkezik az orosz irodalomban.
  • A hasonmás (1846) – kisregény, a hős önmegismerésére fekteti a hangsúlyt, sajátos szerkesztésmódja újdonság jellegű.
  • A gazdasszony vagy A háziasszony (1847) – hőse a tudományban keres menekülést az emberektől való elkülönülés lehetőségére. De egy szerelem lázálma összefüggéstelenné teszi a történetet.
  • Nyetocska Nyezvanova (1849) – regénytöredék, extrém hősének, egy művészkislánynak néhány vonása már megelőlegezi a későbbi eszmehősök figuráját.
  • Téli jegyzetek nyári élményekről (1862) – útirajz az író nyugat-európai útjáról és felhívás arra, hogy Oroszországnak saját útját kell járnia a fejlődésben, a Nyugatot nem szabad utánoznia. Hisz benne, hogy eljön a pillanat, mikor Európa jár majd Oroszország nyomdokában.
  • Megalázottak és megszomorítottak (1861) – regény schilleri történettel, az Ármány és szerelem tragédiája tér vissza a műben. Megteremti saját képmására nagy gonosz hőseinek elődjét, Valkovszkij herceget. Előkerül az egyetemes probléma felvetése.
  • Feljegyzések a holtak házából (1860–64) – önéletrajzi mű, fegyházi napló az író szibériai élményeiről, a börtönélet nyomasztó világának szenvtelen ábrázolása, a börtönpszichológia rajza.
  • Feljegyzések az egérlyukból (1864) – kishivatalnok hőse megfigyeli a világot, ez az ember magára vállalja a bíráskodást a világról, de maga is része, csak lemaradt a tolakodásban. Hatása nagy, követőkre akad Kafka, Camus és Sartre művészetében.
  • Bűn és bűnhődés (1866) – lélektani elemekkel átszőtt bűnügyi- és fejlődésregény, az író egész addigi munkásságának gondolati és művészeti szintézisét teremti meg e műben.
  • A játékos (1866) – regény, filozófiailag nem túl mély, de népszerű írás, szórakoztató jellegű történet a szerencsejáték világáról. Megrajzolja a külföldön tartózkodó oroszok költekező, gyökértelen életmódját.
  • A félkegyelmű (1868) – regény Miskin hercegről, egy „nem e világból származó” emberről, a messianisztikus szemlélet szépirodalmi kifejtése, a polifonikus látásmód megjelenése a regényirodalomban.
  • Ördögök (1871–72) – regény, melynek egy Európa szerte szenzációt keltő politikai per adja a cselekményét. Detektívsztoriból azonban „az orosz értelmiség tragédiájává növekedik.” (Bakcsi, 138.old.)
  • Az író naplója (1873–1881) – szépirodalmi műveket, műfaji kísérleteket is tartalmaz, benne: Egy nevetséges ember álma, A szelíd teremtés (1876). Legnépszerűbb része önéletrajzi emlékezése szibériai viszontagságaira.
  • A kamasz (1875) – regény, egy ifjú önvallomása, aki nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen között. Rendkívül sokat foglalkozik a kor időszerű politikai eseményeivel. Hőse saját eszméjének kívánja szentelni magát, milliomos akar lenni, hogy megszerezze és élvezze a hatalmat. De kudarcai után letesz szándékáról, s pénzét inkább elveri.
  • A Karamazov testvérek (1879–80) – az író utolsó nagy regénye, melynek története egy apagyilkosság körül forog. Az ember fizikai, szellemi, értelmi és erkölcsi arcát ábrázolja a négy testvérben.

Magyar fordítói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij témájú médiaállományokat.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • dr. Mohácsy Károly: Irodalom a középiskola III. osztálya számára 143-152.old., (Korona Kiadó, Budapest, 1992.)
  • Bakcsi György: Dosztojevszkij világa (Európa Kiadó, Budapest, 1971.)
  • Bakcsi György: Dosztojevszkij (Gondolat Kiadó, 1970.)
  • Lukács György: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (A világirodalom c. gyűjt. II. kötet, Gondolat Kiadó, 1969.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

magyarul

oroszul

németül

filmek, színdarabok