Alekszandr Ivanovics Kuprin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Alekszandr Ivanovics Kuprin
Alexander Ivanovich Kuprin 7.jpg
Élete
Született 1870. augusztus 26. (Julián naptár) / szeptember 7. (Gergely-naptár)
Narovcsat
Elhunyt 1938. augusztus 25. (67 évesen)
Leningrád
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) próza
Aleksandr Kuprin signature.svg
Alekszandr Ivanovics Kuprin aláírása
Kuprin névaláírása
Az író sírja Szentpéterváron

Alekszandr Ivanovics Kuprin, cirill betűkkel: Александр Иванович Куприн (Narovcsat, 1870. augusztus 26. (Julián naptár) / szeptember 7. (Gergely-naptár) – Leningrád, 1938. augusztus 25.) orosz realista író, az orosz naturalista próza képviselője[1] Írásainak tematikája változatos, gyakran megjelennek nála a távoli tájak és az egzotikus valamint fantasztikus témák. A századforduló legjellegzetesebb és legellentmondásosabb írójának tartják.[2] Az irodalomtörténészek szerint Kuprin az orosz kritikai realizmus egyik utolsó folytatója, Csehov méltó utódja, azonban kalandos és élvezetes stílusú, a hétköznapi nyelvhasználat fordulatait is megtartó írásaiért Jack Londonhoz is hasonlították. Nabokov őt tartotta "az orosz Kiplingnek".

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja kishivatalnok volt, édesanyja pedig elszegényedett tatár hercegi családból származott. Kuprin születése után nem sokkal kolerában elhunyt apja, ekkor anyja Moszkvába költözött és gyermekét árvaházba adta. Kuprin katonának készült ezért tízéves korától különböző kadétiskolák és katonai tanintézmények növedéke volt.

13 évesen az irodalommal kezdett foglalkozni, kezdetben lírával, később áttért a prózára. 1889-ben jelent meg első elbeszélése, Az utolsó bemutatkozás egy moszkvai újságban, emiatt azonban sötétzárkába került, mivel a kadétiskola növendékeinek a házirend szerint a sajtóban nem szabadott publikálniuk.

Miután befejezte tanulmányait, 1890-től és 1894 nyaráig Oroszország délnyugati részén volt katona, itt megismerkedett a hadsereg működésével. Ezután kalandorként tengette életét egészen 1919-ig, mely során Oroszország több részében is megfordult. Összebarátkozott Tolsztojjal, Csehovval, Gorkijjal és Bunyinnal. Elsősorban riportokat és cikkeket írt főként újság és folyóiratok számára, majd egy ideig intéző, halász, vadász és templomi kórustagként működött Odesszában. Ezután Kijevben fogászatot tanult, és a helyi színház színésze, valamint súgója volt. 1898-ban adta ki A boszorkány című regényét, ezt később több film is feldolgozta. Leghíresebb műve, A párbaj 1905-ben jelent meg.

Közben megnősült, de házassága tönkrement. 1908-ban a Szentpétervár közelében lévő Gatcsinában vásárolt házat, itt telepedett le és újból is megnősült.

1912-ben bejárta Nyugat-Európát, Francia- és Olaszországot, élményeit a Cote d'Azur című könyvében írta le. Amikor kirobbant az első világháború, otthonában katonai kórházat rendezett be. 1914 novemberében került a frontra tartalékosként, hét hónapig szolgált Finnországban, 1915 áprilisáig.

Ezután befejezte a még 1909-ben megkezdett Verem című regényét. 1916-ban előadó-körúton járt a Kaukázusban, út során elkapta a maláriát, emiatt visszatért Gatcsinába. Üdvözölte az 1917-es forradalmat, Leninnel is tárgyalásokat folytatott a Kremlben egy új forradalmi újság megalapításáról. 1919 októberében a fehér csapatok elfoglalták Gatcsinát, ezért Kuprinnak és családjának menekülnie kellett.

Helsinkibe kerültek, itt a Novaja russzkaja zsizny című folyóiratnál nyert alkalmazást. Hamarosan Párizsba mentek tovább, 1920 júliusában telepedtek le, s az író a Otyecsesztvo, majd az Illjusztrirovannaja Rosszija című emigráns hetilapok munkatársa volt. Elbeszéléseket is írt emellett, amelyek többnyire a francia élettel, az orosz emigráció sorsával és a kadétiskolai emlékeivel foglalkoztak. Az idő múltával egyre inkább hanyagolta az irodalmat és kocsmákban valamint bordélyokban töltötte idejét.

A szovjet hatóságoktól 1937 májusában megkapta az engedélyt, hogy hazamehessen Gatcsinába, ahová a következő évben meg is érkezett. Időközben kialakult nyelőcsőrákja súlyosbodott, ez okozta halálát 1938. augusztus 25-én. Két nappal később temették el Leningrádban.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]