II. Sándor orosz cár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Sándor
Alex2.jpg
II. Sándor cár

Titulusai Lengyelország királya, Finnország nagyhercege
minden oroszok cárja
Uralkodási ideje
1855. március 3.1881. március 13.
Koronázása
1856. szeptember 7.
Elődje I. Miklós
Utódja III. Sándor
Életrajzi adatok
Uralkodóház Romanov-ház
Teljes neve Alekszandr Alekszandrovics Romanov
Született 1818. április 29.
Moszkva
Elhunyt 1881. március 13. (62 évesen)
Szentpétervár
Házastársa Marija Alekszandrovna
Gyermekei Alekszandra Alekszandrovna
Nyikolaj Alekszandrovics
Alekszandr Alekszandrovics
Vlagyimir Alekszandrovics
Alekszej Alekszandrovics
Marija Alekszandrovna
Szergej Alekszandrovics
Pavel Alekszandrovics
Édesapja I. Miklós
Édesanyja Alekszandra Fjodorovna (Sarolta porosz királyi hercegnő)

II. Sándor (oroszul: Александр II; teljes neve Alekszandr Nyikolajevics Romanov Александр Никола́евич Романов; Moszkva, 1818. április 29.Szentpétervár, 1881. március 13.). Orosz cár 1855. március 3-ától egészen 1881-ben történt meggyilkolásáig. Uralkodása alatt reformokat próbált bevezetni, amelyek azonban csak alig javítottak valamit az életszínvonalon, és elidegenítették tőle az arisztokráciát. Halálával a reformok kérdése lekerült a politikai napirendről.

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Sándort édesapja, I. Miklós minden szempontból fel akarta készíteni az uralkodásra. A cárevics nevelőjének Vaszilij Andrejevics Zsukovszkijt, a költőt jelölte ki. Zsukovszkij nagy gonddal, körültekintően, az apa folytonos felügyelete mellett 10 éven át nevelte ifjú tanítványát. Fő nevelési elve a keresztény szemlélet, a haza szeretete és az uralkodó iránti feltétlen hűség és engedelmesség voltak. Zsukovszkij újszerű tanítási módszerei közé tartozott, hogy minden délután sétálni vitte tanítványát a városba, és annak a látottakról: középületekről, gyárakról egyéb nevezetességekről kellett beszélnie, hogy bizonyítsa, ismeri a hazáját. Az ifjú cárevics természetesen katonai nevelésben is részesült, a katonáskodást, a lovaglást és a csillogó fegyverzetet már kisfiúként nagyon megszerette.[1] A források megjegyzik hogy az ifjú cárevics alapjában okos, de szeszélyeskedésre hajlamos, hullámzó kedélyű gyermek volt, aki gyakran fakadt sírva, apja nem kis bosszúságára. Bár alapjában véve kedélyes ember volt, sok zsarnoki tulajdonsággal rendelkezett, ami kihatott egész uralkodására. Nagyon könnyen megharagudott, és híres volt bosszúálló természetéről.

Cárevicsként tagja volt az Államtanácsnak és a Pénzügyi Bizottságnak, meg számos más testületeknek, és mint ilyen, támogatta apja elnyomó, zsarnoki politikáját.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A krími háború vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1855 decemberében Ausztria azzal fenyegetőzött, hogy belép a háborúba az angolok, a franciák, és a szárdok oldalán. Sándor a maga részéről ezt úgy fogta fel, hogy Ausztria elárulta az oroszokat, de kénytelen volt békét kezdeményezni. Az 1856-os, párizsi békeszerződés szerint Oroszországnak át kellett engednie Dél-Besszarábiát a moldávoknak, le kellett mondania a fekete-tengeri flottájáról és arról az igényéről, hogy az Oszmán Birodalom keresztény lakosainak védelmezője legyen. Ezek a feltételek nagy hátrányt jelentettek Oroszország számára; II. Sándor és külügyminisztere, Alekszandr Gorcsakov sokat fáradozott azon, hogy ezeket megszüntesse vagy enyhítse.

Reformjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Sándor koronázása a moszkvai Kremlben

Bár Sándor eleinte egyetértett apja kormányzási módszereivel, trónra lépését követően mégis reformokat léptetett életbe. Menesztette a népszerűtlenebb minisztereit, szabadon engedett sok politikai elítéltet, és enyhítette a cenzúrát. Mindezekkel a reformokkal Sándor a jobbágyfelszabadítás útját akarta egyengetni.

A cár úgy gondolkodott, hogy „jobb felülről elindítani a jobbágyság eltörlését, mint arra várni, hogy alulról maga szabadítsa fel magát”. Ennek ellenére Sándor óvatosan látott neki feladatnak, nem akart semmit sem elkapkodni. Tisztában volt vele, hogy a jobbágyfelszabadítás már régóta nagyon esedékes lenne: a parasztok életszínvonala nagyon alacsony volt, és egyre nőtt elégedetlenkedésük a rendszer ellen.

Az uralkodó abban bízott, hogy az arisztokrácia támogatni fogja őt a felszabadításban, azonban hamar rájött, hogy tévedett, így kénytelen volt felgyorsítani a folyamatot. 1857 végén nyilvánosságra hozták a Nazimovhoz intézett leiratot, melyben a kormány a felszabadítás mellett fogalt állást. A cár engedélyével vitát nyitottak a dokumentumról, Sándor pedig közbelépett annak érdekében, hogy a felszabadított jobbágyok kapjanak földet. 1861. március 3-án (a régi Julián naptár szerint február 19-én) kihirdették a jobbágyok felszabadítását.

A reform rövid távon nem volt sikeresnek mondható. A parasztok tiltakoztak az ellen, hogy fizetniük kellett a nekik jutott földért, a földbirtokosok (bár ők jól jártak, mert a piaci árnál jóval magasabban adhatták el telkeiket) pedig úgy gondolták, hogy az ő érdekeiket senki nem vette figyelembe. Ráadásul az egyszerű parasztok társadalmi szempontból még mindig a többiek alatt álltak, és ugyanúgy faluközösségekhez tartoztak, mint azelőtt.

Az elégedetlenkedések 1861 tavaszán zavargásokba csaptak át. Sándor erre elbocsátott néhány, a felszabadítási rendeletért felelős minisztert, de tisztában volt vele, hogy további reformokra van szükség. Ennek megfelelően nemsokára új helyi közigazgatási egységet hoztak létre a kormányzóságon belül: a volosztyot, vagyis a járást; 1864-ben pedig a létrejöttek a választott regionális tanácsok, a zemsztvók. A cár ragaszkodott hozzá, hogy mindkettő gyűlésein az arisztokraták legyenek többségben, erősen korlátozta a zemsztvók adókivetési jogait, és a kormány felügyelete alá vonta őket. Ettől eltekintve a zemsztvók sikeresek voltak az alapfokú oktatás, a közegészségügy, az úthálózat fejlesztése terén.

1861 végén Alekszandr Golovnyin lett a reformok végrehajtásáért felelős közoktatási miniszter. Golovnyin elemi iskolai rendeletének köszönhetően az általános elemi oktatás egyre jobban elterjedt, viszont tandíjat kellett fizetni, és csak alapismereteket tanítottak. Az 1863-ban kiadott egyetemi rendelet megszüntette a még I. Miklós által bevezetett megszorításokat, 1864-ben pedig a középiskolai törvény értelmében a kormánynak joga lett a tanterv egységesítésére.

Az 1864-es törvényszéki reformcsomag Dmitrij Zamjatyin igazságügyi miniszter ötlete volt. A minden orosz emberre kiterjedő pártatlan bíráskodást az élethosszig kinevezett független bírók garantálták. Mihajl Reutern, aki 1862 és 1878 között volt a pénzügyminiszter, bevezette a központi költségvetést és a területi elszámolások auditálását. Változtatott az adóbehajtás módszerén, és létrehozta az Állami Bankot, ahol hiteleket lehetett felvenni új üzleti és ipari vállalkozásokhoz.

Sándor ellen 1866 áprilisában egy fiatal nemes, Dmitrij Karakozov merényletet kísérelt meg. Hiába tett ezután szinte mindenki hűségesküt a cárnak, és hiába tartottak rengeteg hálaadó imát Sándor megmenekülése miatt, a cárt ez, valamint a lengyel felkelés nagyobb óvatosságra intette. Egyre több konzervatív minisztert nevezett ki (például Dmitrij Tolsztoj grófot a közoktatási, és K. I. Pahlent az igazságügyi miniszteri posztra), és egy 186667-es törvényben korlátozta a zemsztvók hatalmát. A reformok azonban más területeken tovább folytatódtak.

Külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Sándor látogatása Bukarestben, 1877-ben

A cárt nagyon aggasztották az 1860-61-es lengyel tüntetések, ráadásul Szentpéterváron „rebellis gyújtogatók” (ahogy a sajtó nevezte a sorozatos tűzesetek okozóit) ténykedtek. A lengyelek 1862-ben bizonyos fokú autonómiát kaptak, azonban ezzel számos, teljes függetlenséget követelő lengyel nem volt megelégedve. A függetlenséget követelők vezetőit besorozással próbálták ártalmatlanná tenni, azonban ez 1863 januárjában felkelést eredményezett. A zavargások hamar átterjedtek Litvánia, Fehéroroszország, és Ukrajna egyes részeire, és az elfojtásuk 15 hónapot vett igénybe.

A lengyel autonómiát visszavonták, minden lengyel iskolában kötelezővé tették az orosz nyelv oktatását. A lengyel hivatalnokokat oroszok váltották fel, és a katolikus egyház nem érintkezhetett közvetlenül a Vatikánnal. Ukrajnában pedig betiltották az ukrán nyelvű könyvkiadást. Az erős oroszosítás nagy elégedetlenséget váltott ki a nem orosz területeken.

Sándor és az 1861-ben kinevezett Gorcsakov külügyminiszter egészen 1863-ig azon fáradoztak, hogy Oroszország ne legyen olyan elszigetelt. Az Egyesült Királyság továbbra sem óhajtott kapcsolatot kiépíteni Oroszországgal, Poroszországot pedig (alaposan tévedve) nem látták elég erősnek. Franciaország viszont nagyon is jó partnernek számított Ausztria-ellenes érzései miatt. Sándor 1857-ben találkozott III. Napóleonnal, és ennek a találkozásnak eredményeként 1859-ben megegyeztek abban, hogy ha Franciaország lépéseket tenne az osztrákok itáliai kiszorítására, akkor Oroszország semleges marad, cserébe pedig a franciák segítenek az 1856-os párizsi békeszerződés revíziójában.

A szövetség azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: az 1859-es rövid francia-osztrák háború nem hozta meg a franciáknak a hőn áhított sikert, ráadásul Franciaország megneheztelt Oroszországra, amiért nem vállalt el tevékenyebb szerepet Ausztria ellen. Sándor látta, hogy az 1863-as lengyel felkelést követően III. Napóleon csatlakozik az ő politikáját bíráló angolokhoz és osztrákokhoz. A cárral csak a poroszok értettek egyet, így Sándor ettől kezdve úgy tekintett a poroszokra, mint lehetséges szövetségesekre.

1863 és 1870 között az orosz külpolitika az ázsiai terjeszkedésre összpontosított. Az 1858-ban megkötött ajguni és tiencsni szerződéssel, valamint az 1860-as pekingivel Oroszország már a magáénak tudhatta az Amur bal partját, és az Amur-Usszuli térség és a Japán-tenger közötti területet.

Mind Sándor, mind Gorcsakov tudta, hogy Anglia és Franciaország is gyanakodva nézi az oroszok csendes-óceáni terjeszkedését, és igyekeznek jó kapcsolatokat kialakítani az amerikaiakkal. Oroszország 1867-ben, akkori pénzben nézve 7,2 millió dollárért eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak. 1875-ben Japán a szentpétervári egyezményben lemondott Szahalinról a Kuril-szigetekért cserébe.

Az 1860-as évek és az 1870-es évek jórészt Oroszország közép-ázsiai terjeszkedéséről szóltak, valamint az egyesített német államokról. Az 1870-71 között zajló francia-porosz háború lehetőséget adott az oroszoknak arra, hogy érvénytelenítsék a párizsi szerződésnek azon részét, amely megtiltotta Oroszországnak a fekete-tengeri flotta tartását. Az 1871-es londoni konferencián az európai nagyhatalmak engedélyezték a fekete-tengeri orosz hadiflotta felállítását.

Az új, egységes Németország fenyegetést jelentett, azonban Sándor sokkal jobban bízott az 1873-ban létrehozott „három császár szövetségében” (Orosz Birodalom, Német Császárság, Osztrák–Magyar Monarchia), mint a Francia Köztársaságban.

Az orosz-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Sándor uralkodása alatt terjedt el széles körökben a pánszláv mozgalom, mely szerint minden szláv nép védelmezése Oroszország feladata. 1875-ben a szerbek és a bosnyákok felkelést robbantottak ki a török elnyomás ellen. Gorcsakov külügyminiszter , aki ellenezte Bismarck német kancellár politikáját a franciák ellen, meg akarta erősíteni a szövetséget az Osztrák–Magyar Monarchiával, ámde a közvélemény egyre erősebben követelte a felkelők támogatását, főleg miután 1866-ban a törökök brutális módon verték le a bolgárok lázadását.

1877 áprilisában Oroszország háborút indított az Oszmán Birodalom ellen, sokkal inkább a balkáni területekért, semmint Bulgária védelmében. A kaukázusi fronton egészen 1877 decemberéig nem értek el nagyobb sikereket az orosz hadak, a Balkánon pedig a törökök nagyon kemény ellenállást tanúsítottak egészen december 10-ig. 1878 januárjában mindkét fél aláírta a fegyverszünetet, március 3-án pedig megkötötték a San-Stefanó-i szerződést. Törökország megtarthatta európai hídfőállását, de autonóm Bulgáriát kellett kialakítania. A nagyhatalmaknak nem tetszett, hogy Oroszország ekkora befolyásra tett szert, ezért rákényszerítették az oroszokra a berlini kongresszus döntésének elfogadását: Oroszországnak el kellett fogadnia a San Stefanó-i szerződés revízióját, ezáltal Bulgária területe jelentősen csökkent.

Bár továbbra is orosz kézen maradt Dél-Besszarábia és a korábbi kaukázusi szerzemények, a pánszlávisták felfogása szerint Bismarck kancellár, aki pedig megígérte, hogy „becsületes közvetítő” lesz, átállt az osztrákokhoz.

Újabb reformjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1870-ben a helyhatósági rendelet korlátozott önigazgatást vezetett be a városokban. A konzervatív közoktatási miniszter, Dimitirij Tolsztoj rendszeresített egy olyan közoktatási tervet, amelyben a klasszikus tantárgyak kaptak nagyobb hangsúlyt. Tolsztoj ezzel azt remélte, hogy így elkerülhető a középiskolákban oly jellemző szabadgondolkodás. Ezenkívül Tolsztoj érdeme az is, hogy a kormány 250%-kal több pénzt fordított az oktatásra, 1871-től nők is taníthattak, és a kormányhivatalokba is beengedték őket.

Dimitrij Miljutyin, az 1861-ben kinevezett hadügyminiszter új katonai szabályzatot és büntetőkódexet vezetett be, enyhítette a katonai fegyelmet. Az 1874-ben érvénybe lépett sorozási törvény kimondta, hogy a szolgálati idő az iskolázottságtól függ, de legfeljebb hat év lehet, valamint hogy minden orosz férfinak kötelező az alapkiképzésben résztvennie. Ily módon Oroszország jelentős tartalékhoz jutott, de a hadsereg felszereltsége még mindig elmaradt a nyugat-európai szinttől.

Magánélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sándor 1841-ben szerelmi házasságot kötött II. Lajos hesseni nagyherceg kisebbik lányával, aki az ortodox keresztségben a Marija Alekszandrovna nevet kapta. Sándor Marija Alekszandrovna iránt érzett szerelme gyorsan elmúlt, és ezután több arisztokrata hölggyel is folytatott viszonyt.

Marija Alekszandrovnától nyolc gyermeke született a cárnak:

II. Sándor, Alekszandr cárevics (a későbbi III. Sándor) és Marija Alekszandrovna

1865-ben meghalt Sándor és Marija legidősebb fia, Nyikolaj cárevics, amitől a cár súlyos depresszióba esett. A trónörökös Sándor második fia, Alekszandr Alekszandrovics lett, akiből utóbb III. Sándor néven cár lett.

Sándort depressziójából egy Jekatyerina Mihajlovna Dolgorukova nevű, elszegényedett nemesi lány húzta ki. Jekatyerina (vagy Kátya) 1866-ban lett a cár szeretője, aki egy, a Téli Palotához közel eső villában helyezte el. Kátya négy gyermeket szült Sándornak:

Sándor még felesége életében el akarta venni Kátyát, de Marijától született gyermekei természetesen kiálltak édesanyjuk mellett, és ez feszült viszonyt eredményezett a családban. Marija Alekszandrovna 1880-as halála után Sándor elvette Kátyát, az orosz ortodox egyház azonban nem ismerte el ezt a házasságot, így Kátyából nem lehetett cárné. Kárpótlásul Sándor a „Jurjevszkaja hercegnő” címet adományozta az asszonynak.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Sándor meggyilkolása, 1881. (korabeli rajz)

1879 és 1880 között három merényletet is elkövettek Sándor ellen: először egy orvos lőtt rá, majd fel akarták robbantani a cári különvonatot, végül 1880. február 5-én Sztyepan Halturin narodnyik terrorista bombát rejtett el a Téli Palota dísztermében. A robbanás 11 személyt megölt, a késve érkező cár sértetlen maradt. Sándor ezekből az eseményekből arra a következtetésre jutott, hogy új politikai megközelítésre van szükség. 1880 februárjában Mihail Lorisz-Melikov grófot nevezte ki a Legfelsőbb Rendelkező Bizottság élére, és diktátori hatalmat adott a kezébe.

Lorisz-Melikov enyhítette a cenzúrát, eltörölte a sóadót, és nagyobb hatalmat adott a zemsztvóknak. Mindezekkel az intézkedésekkel sikerült enyhítenie a politikai feszültséget. Menesztette a népszerűtlen minisztereket (köztük Tolsztoj grófot), és ajánlotta a cárnak, hogy létesítsen törvény-előkészítő bizottságokat. Sándor elfogadta a tanácsot, és mivel már egy éve telt el úgy, hogy senki sem követett el ellene merényletet, a cár úgy vélte, hogy Lorisz-Melikov megfelelően kezeli a helyzetet.

1881. március 13-án (a régi naptár szerint március 1-jén) – alig 2 héttel a jobbágy-felszabadítási rendelet kihirdetésének 20. évfordulója után – a cár végighajtatott Szentpétervár utcáin, a szokásos vasárnapi katonai szemlére készült. A Katalin-csatorna (ma: Gribojedov-csatorna) mentén haladva egy narodnyik terrorista bombát dobott hintója alá, amely felrobbant ugyan, de az uralkodó sértetlenül szállt ki. Ekkor azonban egy másik terrorista, a lengyel Ignacy Hryniewiecki (oroszul Ignatyij Grinyevckij) a cár lába elé dobott egy újabb bombát, amelynek felrobbanása összeroncsolta a cár altestét. Sándort a Téli Palotába szállították, de már nem tudták megmenteni. 1881. március 13-án (a régi naptár szerint március 1-jén) belehalt sérüléseibe.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Edward Radzinszkij: II. Sándor. Az utolsó nagy cár. Európa Kiadó, Bp. 2006

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Warnes, David: Az orosz cárok krónikája
  • Radzinszkij, Edvard: II. Sándor – Az utolsó nagy cár
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Sándor orosz cár témájú médiaállományokat.
Előző uralkodó:
I. Miklós
Orosz uralkodó
1855 – 1881
Az Orosz Birodalom kiscímere
Következő uralkodó:
III. Sándor