Otto von Bismarck

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Otto von Bismarck
BismarckArbeitszimmer1886rest.jpg
Bismarck dolgozószobájában, 1886-ban
A Német Császárság 1. kancellárja
Hivatali idő
1871. március 21.1890. március 20.
Előd -
Utód Leo von Caprivi
A Porosz Királyság 9. miniszterelnöke
Hivatali idő
1862. szeptember 23.1873. január 1.
Előd Adolf of Hohenlohe-Ingelfingen
Utód Albrecht von Roon
A Porosz Királyság 11. miniszterelnöke
Hivatali idő
1873. november 9.1890. március 20.
Előd Albrecht von Roon
Utód Leo von Caprivi
A Porosz Királyság 23. külügyminisztere
Hivatali idő
18621890
Előd Albrecht von Bernstorff
Utód Leo von Caprivi

Született 1815. április 1.
Schönhausen
Elhunyt 1898. július 30. (83 évesen)
Friedrichsruh
Foglalkozás politikus
diplomata
Jogász
Iskolái Göttingeni Egyetem
Vallás evangélikus kereszténység

Otto Bismarck Signature.svg
Otto von Bismarck aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Otto von Bismarck témájú médiaállományokat.

Otto Eduard Leopold von Bismarck (Schönhausen, 1815. április 15.Friedrichsruh, 1898. július 30.) porosz családból származó államférfi, 1865-ben gróf (Graf), 1871-ben herceg (Fürst) lett, 1890-es lemondásakor megkapta a Lauenburg hercege (Herzog) nem örökíthető címet. 1862–1871 között Poroszország, majd 1871-től a német császárság miniszterelnöke (Reichskanzler). Sikerre vitte a harminckilenc német királyság, fejedelemség, városállam egyesítését. Ezt egymás közötti politikai-hatalmi ellentéteik helyett gazdasági érdekeik előtérbe helyezésével, közös vámunióval kezdte, és több regionális szövetség létrehozásával folytatta. A magát a németajkú területek vezetőjének tartó Ausztriát diplomáciai manőverekkel izolálta, majd 1866. július 3-án a Königgrätz melletti csatában megverte. A német egységet ellenző Franciaországot 1870–1871-ben háborúban győzték le a poroszok vezette német szövetségesek és Párizs elfoglalása után, 1871. január 18-án a versailles-i kastély tükörtermében kiadták a német császárságot alapító dekrétumot. Ezzel Poroszország királya I. Vilmos néven német birodalmi császár, Bismarck pedig a birodalom (Reich) első kancellárja lett, és maradt 1890-ig. Vezetésével a második német császárság egységes, gazdaságilag és katonailag erős nagyhatalom lett, ma is ható szociális, egészségbiztosítási és oktatási rendszerrel.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ősi, de jellegzetes vidéki junker családban született. A junkerek elsősorban keleten élő kisnemesek voltak, akik többsége földjét, kisebb birtokát maga művelte. Gyakran adománybirtok használói voltak, amit katonai szolgálat fejében kaptak[1]. Apja, Ferdinand von Bismarck családjának ősi birtokát egy Hohenzollern szerezte meg és cserébe Németország északi részén, Schönhausenben adott birtokot. Ez is magyarázza, hogy Ferdinand megvált a porosz hadseregtől, így a napóleoni csatákban sem vett részt. Anyja, Luise Wilhelmine Mencken berlini családjában egyetemi tanár, illetve magas beosztású állami tisztviselő is volt. Apja, Anastasius Ludwig Mencken irányította Nagy Frigyes uralkodása idején a belügyet, a porosz közigazgatás egyik reformálója volt. A fiatal Bismarck egyénisége kettős hatás alatt fejlődött, hatott rá apja ősiségben a Hohenzollern családdal egyező nemesi büszkesége és anyja polgári racionalitása, műveltsége és érzékenysége. Ezért volt ismert fegyelméről, ugyanakkor közismerten szentimentális, gyakran elérzékenyülő ember volt. Egyévesen a pomerániai Kniephofba, hétéves korában Berlinbe költöztek. Anyja hatására nem kadétiskolában, hanem Berlin legjobb gimnáziumában tanult. Az anyai család révén kapcsolatba került az udvarral is, és életében meghatározó szoros kapcsolat alakult ki a Hohenzollern-ház tagjaival. A göttingeni egyetemen joghallgató volt, később átment a berlini egyetemre, itt államvizsgázott 1835-ben. Egyetemi időszakában számos nővel volt viszonya. Későbbi feleségével, Johanna von Putkammerrel 1847-ben házasodott össze. Felesége húga, Maria Bismarck korábbi menyasszonya volt, aki a házasságkötést megelőzően halt meg. Három gyerekük született, felesége 1894-ben halt meg.

Politikai pályafutásának kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A napóleoni háborúk után Németországot harminckilenc kisebb államra, városállamra, hercegségre osztották, melyeket a bécsi kongresszuson elsősorban az osztrák kancellár, Metternich sikeres diplomáciai manőverei eredményeként laza szövetség kötött csak össze. A konföderációt az 1815-ben harmincmillió lakosú Habsburg Birodalom vezette. Riválisa, Poroszország harmadannyi lakosával hátrányát a sorozás, és a három éves kötelező katonai szolgálat bevezetésével próbálta kompenzálni. Bismarck diplomájának megszerzése után előbb a berlini városi bíróság fogalmazója volt, majd rövid idő után átment az államigazgatásba (Aachen városába). Innen 1837-ben kellett távoznia, miután több hölgy társaságában több héttel túllépte kéthetes szabadságát. Később próbált visszatérni az államigazgatásba, egy potsdami hivatalban helyezkedett el, de hamarosan innen is távozott. 1838-ban teljesítette katonai szolgálatát. Ezt követően a családi birtokot igazgatta bátyjával. Mivel nem elégítette ki a mezőgazdasági tevékenység, élénk társasági életet élt, utazásokat tett Angliába, Franciaországba és Svájcba. 1845-ben eladta a kniephofi birtokot, majd visszaköltözött Schönhausenbe. 1846-ban a szövetkezeti alapon működő jerichow-i gáttársaság vezetője lett. 1847-ben váratlanul Berlinbe rendelték a liberálisok által alapítani kívánt parlament helyett összehívott rendi alapú egyesült országgyűlésbe (Vereinigter Landtag) egy visszavonult választott helyére. Ide a lovagság képviseletében került be.

Erősen konzervatív nézetei, a Hohenzollern-ház egyes tagjaihoz fűződő gyerekkori kapcsolata, de tehetsége révén is a rövid ülés alatt ismertté vált. Az 1848-as európai forradalmak következtében a monarchiák meggyengültek és Berlinben is kitört a forradalom. Erős hadserege ellenére az ingadozó király – engedve a liberális nyomásnak – beleegyezett az általános választójog alapján a porosz és a német parlament összehívásába, Bismarckot azonban ekkor még nem választották meg képviselőnek. A forradalom idején a konzervatívok lapja, a Neue Preußische Zeitung egyik alapítója és rendszeres cikkírója volt. Támogatta az ellenforradalmat és a junkerek tulajdonát, előjogait védő junkerparlament egyik kezdeményezője volt. 1849-ben a porosz parlament második kamarájának tagjává választották.

Ebben az időben erősen ellenezte a Poroszország vezető szerepét veszélyeztető, királya által is támogatott német uniós törekvéseket. 1850-ben a király elérte az Erfurti Szövetség és a birodalmi parlament megalakulását. Ennek ellenzője, Bismarck is tagja (valamint jegyzője) lett, ekkor adta el birtokát és költözött Berlinbe. Az Erfurti Unió fél évet élt, az osztrák–porosz háborút követő Olmützben kötött békeszerződéssel feloszlatták és visszaállt a belső (magyar, olasz) forradalmakat leverő, megerősödött Habsburg Birodalom vezette német szövetség. Bismarck győztesnek érezte magát, az olmützi békét porosz érdeknek, a liberálisok és a forradalmak vereségének tartotta. Elfogadta azonban IV. Frigyes Vilmos porosz király ajánlatát és ő lett Poroszország küldötte (követe) az új szövetségi parlamentben (Bundestag), Frankfurt am Mainban.

Harminchat évesen, minden gyakorlat nélkül lett a legfontosabb porosz diplomáciai poszt birtokosa. A diétának tizenhét tagja volt, tizenkét nagyobb állam mindegyike egy, a huszonkét kisebb összesen öt megbízottat delegált. Ausztria vezető szerepe ellensúlyozására a kisállamok többségével létrehozta a vámuniót (Zollverein) és évekig megakadályozta az osztrákok csatlakozását. Ezért is vezetett 1852 nyarán első diplomáciai útja Ferenc Józsefhez, aki éppen akkor látogatott először Magyarországra. Így Budán találkoztak, ahol a Szép Juhászné vendéglőben közösen ebédeltek, majd Szolnokot és Kecskemétet is meglátogatta. Végül az osztrákok nélkül létrejött gazdasági szövetség nem csak a Német Birodalom, a második császárság alapja lett. Mivel az Északi-tenger felé terelte a kereskedelmi forgalmat, amit erősített a Ruhr-vidéki szénre épülő ipar, Ausztria és más Duna menti országok gazdasága gyengébben fejlődött. Ausztriát politikailag gyengítette a krími háború is, a Bismarck által kierőszakolt semlegesség miatt nem támogathatta az Oszmán Birodalom oldalán küzdő nyugati hatalmakat. De Oroszország is haragudott, mert Ausztriától végül ultimátumot kapott. Bismarck egyensúly-politikája győzött.

1858-ban a konzervatív Frigyes Vilmos súlyosbodó elmebaja miatt öccse, Vilmos (a későbbi I. Vilmos német császár) lett a régens, aki liberális elveket vallott. Az akkor konzervatív Bismarckot 1859-ben nagykövetnek Szentpétervárra küldte. Bensőséges viszonyba került a cári udvarral, miközben otthon alkotmányos válság alakult ki. A több éves belpolitikai krízis oka a porosz magatartás az észak-olasz osztrák területekért Ausztria és Franciaország (meg Szardínia) közötti vitában és ennek okán a haderő- és pénzügyi reform. A régens Bismarcknak többször felajánlotta a miniszterelnöki posztot, ő azonban az elfogadást külpolitikai teljhatalomhoz kötötte. Feltételét nem teljesítik, félve erős osztrák-ellenességétől, inkább Párizsba küldik nagykövetnek 1862-ben. Csak annyi időt töltött Franciaországban, hogy bizalmas viszonyba kerüljön Katharina Orlow-val. Ezt a viszonyt (amely az utolsó volt) Bismarck felesége tűrte. Szeptember 22-én porosz miniszterelnöknek, két hét múlva a külügyminiszternek is kinevezte Vilmos.

Poroszország miniszterelnökeként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első parlamenti beszéde kezdetén egy olajágat mutatott fel a béke szimbólumaként, amivel egyben Orlow hercegnőre emlékezett. Tőle kapta búcsúzóul a szentimentális vasember. Azt akarta elérni, hogy Németországot ne Ausztria, hanem Poroszország vezesse. De ehhez rendezni kellett a belpolitikát.

Az alkotmányos válságot a parlamentarista liberálisok és a királyi hatalom elsőbbségéért küzdő konzervatívok folyamatos csatája tartotta fenn. „Nem a porosz liberalizmuson, hanem az erején nyugszik Németország sorsa”- mondta. Másutt: „A kor nagy kérdéseit nem szónoklatokkal és szótöbbséggel, hanem vassal és vérrel lehet eldönteni.” Harciasan beszélt, de egyensúly-politikát folytatott, hol a liberálisokkal, máskor a konzervatívokkal összefogva oldotta meg a sokszor forradalom széléig feszülő pénzügyi, katonapolitikai vitákat. A konzervatív parasztokat kijátszotta a radikális városiakat, a szociáldemokrata Ferdinand Lassalle-al az általános választójog fegyverét tervezte a nép körében népszerűtlen vagyonosok, liberálisok ellen, ugyanakkor a parasztok segítségével kívánta ellensúlyozni a szerveződő munkásságot. Ekkor mindez nem valósult meg, de a fenyegetettség elég volt ahhoz, hogy osztrákellenes külpolitikája támogatását elérje. Ezzel az egyensúly- politikával 1863-1871 között semlegesítette a francia-orosz szövetséget is.

VII. Frigyes dán király halála következtében 1864. januárjában háború tört ki Schleswig és Holstein hercegségek birtoklásáért, amit az európai nagyhatalmak az 1852-es szerződéssel Dániához csatoltak. A magát a németek vezetőjének tartó Ausztria kénytelen volt a háborúban a poroszok oldalán, azok megerősödéséért harcolni. 1864. október 30-án a legyőzött Dánia aláírta a bécsi békeszerződést, ekkor vált Jütland is a német szövetség részévé. És a porosz háborúk történetében először nem a király, hanem a miniszterelnök Bismarck, a tartalékos főhadnagy irányította a hadsereget, az ezt kétségbe vonó Friedrich von Wrangel tábornokot azonnal elcsapta.

A területszerzéses katonai siker megerősítette Bismarckot. Elutasította az osztrákok újabb csatlakozási kérését a német vámunióhoz, és nem engedett a kizárólagos porosz uralomból a megszerzett hercegségek felett. Ennek ellenére a király Bismarck szabadsága alatt megkötötte a Gastsein-i szerződést (1865. augusztus 14), melyben Ausztriának engedte át Holsteint, megtartotta Schleswig tartományt és a Lauenburg hercegséget Az ekkor grófi címet kapott Bismarck azonban titokban megegyezett III. Napóleonnal, hogy nem áll Ausztria mellé, ha az olaszok harcba szállnak az osztrákok ellen Velence visszaszerzéséért. Az olaszok kötelezték magukat, hogy ők is megtámadják Ausztriát, ha a poroszok három hónapon belül háborút kezdenek. A háború két hétig tartott, 1866. július 3-án az osztrákok Königgrätz (Sadova) mellett megsemmisítő vereséget szenvedtek a poroszoktól. E csata tette híressé Bernhard von Moltke vezérkari főnököt. A csatatéren jelen volt I. Vilmos is, és az erre az alkalomra tartalékos főhadnagyból ideiglenesen vezérőrnaggyá előléptetett Bismarck. A német történelembe a csata a „königgrätzi mészárlás", ez a háború mint „belnémet- vagy testvérháború” néven került be.

A csata napján voltak a parlamenti választások, ahol Bismarck politikai ellenfelei is jelentős vereséget szenvedtek. Bismarck porosz nacionalista volt, küzdött a német egység ellen, míg azt Ausztria vezette. Königgrätz után már nem a porosz nagyság érdekelte, a német egység vezére lett. Azonnal nekilátott az új államszövetség alapszerződése, alkotmánya kidolgozásához. A frankfurti szövetség okmányai mellett a másik nagy szövetségi állam, az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát tanulmányozta. Hosszú vita, sok kompromisszum után 1867 elején jóváhagyták a német államok képviselői a Bismarck-i alapokmányt. A korszerű európai alkotmányos rend megteremtője lett Bismarck, bár a történelemben később gyakran vádolták demagóg zsarnoksággal, tartották még Hitler prototípusának is. Alkotmánya egy erős, működőképes államot, központi kormányt, modern hivatali rendszert, fejlődőképes gazdasági teret hozott létre a kis államok laza szövetsége helyett. Ennek egyetlen akadálya maradt, az erős Németország létrejöttében ellenérdekelt Franciaország.

Az első konfliktust Luxemburg hovatartozása okozta. A holland király fennhatósága alatt álló nagyhercegség fővárosában porosz helyőrség állomásozott, de a területet a franciák meg akarták szerezni. Bismarckot mindez nem érdekelte, és azt remélte, hogy a francia uralkodó és a holland király megegyezik. De I. Vilmos, a többségi liberálisok és a közvélemény a jelentéktelen kérdést nemzeti ügynek tekintette. Bismarck kénytelen volt a konfliktust semlegesíteni. 1867. májusában nemzetközi szerződést hozott össze, mely szerint Luxemburg független lett, a porosz katonákat pedig kivonták. 1867 nyarán Moltke kíséretében meglátogatta a párizsi világkiállítást is. Ugyanakkor utazott oda II. Sándor cár és miniszterelnöke, Gorcsakov, akik a meggyengült orosz-francia szövetséget kívánták megerősíteni. Ezt a békére törekvő, katonailag gyenge III. Napóleon nem erősítette meg. Ezzel szemben Ausztriával és Olaszországgal kívánta megújítani a Szent Szövetséget 1869-ben, sikertelenül. Senki nem akart háborút, Bismarck is joggal remélte, hogy a békeszerető Napóleon, az akkor gyenge franciák és osztrákok ellenében harc nélkül is létrejöhet az egységes német birodalom.

Császári proklamáció Versailles-ban. Bismarck középen, fehérben. Anton von Werner festménye

A spanyol trónválság váratlan kitörése Franciaországot szövetségesek nélkül érte. II. Izabella spanyol királynőt a Cortes, a spanyol nemzetgyűlés 1868-ban megfosztotta trónjától. A spanyol trónhoz az európai uralkodóházak többségét rokoni kapcsolat kötötte. A Bourbon-házi rokonság okán a trónra a franciák igényt tartottak, de Bismarck nyomására a poroszok Lipót porosz trónörökös igényét is bejelentették. Lipót ugyan vonakodott, beleegyezését többször visszavonta, de Bismarck, ahogy az új, Franciaország nagyságát visszaszerezni kívánó Gramont külügyminiszter nem engedett. Az augusztusban kitört porosz–francia háború szeptember 2-án véget ért, amikor a sedani csatában a poroszok III. Napóleont és csapatait megadásra kényszerítették, majd bevonultak Párizsba. 1871. január 18-án a versailles-i királyi kastélyban a porosz képviselők kiadták a német császárság alapító kiáltványát, de csak 1871. május 10-én kötött a két hadviselő békeszerződést. Az új császárság visszaszerezte az 1806-ban elvesztett Elzászt, sőt Strassburg mellett Metz területét is. A győzelemért Bismarck I. Vilmostól hercegi (Fürst) címet, és mellé a Friedrichsruh-i óriási birtokot kapta jutalmul[2].

A német császárság kancellárja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az új német birodalom (Reich) első kancellárjaként az idős politikus gyakran emlegette, hogy unatkozik, hiszen a nagy feladatot befejezte, létrejött a Reich. Állandó betegségek is gyötörték, ezekre hivatkozva is többször lemondott. Azonban a számtalan önálló államból, királyokból, fejedelmekből modern, egységes államot formálni még nehéz és hosszú munka volt. Ehhez elsősorban külső biztonság kellett, megbékélés a szomszédokkal. Ezért már 1873-ban létrehozta a német, osztrák és orosz uralkodó egyezségét Schönbrunn-ban. A belső politikai stabilitás érdekében kancellári tevékenysége első éveiben a parlamentben a liberálisokkal szövetkezett. A felsőház konzervatív tagjai mellé ellensúlyként a császárral 27 új főrendet neveztetett ki.

Bár a liberálisok ellenezték a katonai finanszírozás tervezett rendszerét, támogatásuk nélkülözhetetlen volt a politikai katolicizmust képviselő Centrumpárt elleni parlamenti csatákban. Az istenhívő Bismarck nem ideológiai alapon állt ellen a klerikális törekvéseknek, hanem gyakorlati okokból. Féltette az alakuló német egységet a protestáns, lutheránus és katolikus, az egyházi és világi belpolitikai bonyodalmaktól, elsősorban a katolikusok törekvéseitől. Mindez már IX. Piusz alatt elkezdődött, amikor a pápa a königgrätzi, majd a sedani vereség után a vesztesek oldalára állt. A német katolikusok ultramontanizmusát[3] a német császárság ellenezte, ez vezetett a Kulturkampf politikai csatáihoz. Ennek során törvénybe iktatták, hogy egyházi intézményekben, egyházi személyek az államot, az államhatalmat sértő, veszélyeztető vagy becsmérlő kijelentéseikért börtönbüntetés jár. Néhány népszerű katolikus papot, püspököt e törvény alapján le is csuktak. A Brotkorbgesetz kimondta, hogy azon püspökök és papok, akik az egyház feletti állami, császári hatalmat írásban nem ismerik el, nem részesülhetnek állami juttatásban (Brotkorb). 1871. július 13-án egy fanatikus katolikus merényletet is megkísérelt a kancellár ellen. A politikai küzdelem 1878-ban enyhült, az engedékenyebb új pápa, XIII. Leó alatt közvetlen tárgyalások kezdődtek a Szentszékkel. A Kulturkampfot lezáró megállapodás csak 1887-ben jött létre, melyben a Vatikán elismerte Németországban a civil házasságot, és az állami oktatást.

Bismarck 1871-ben, katonai egyenruhában

Célját elérte, és a liberális kancellár politikai fordulatot hajtott végre. Kiegyezett a centrumpárti konzervatívokkal, hogy az erősödő munkásmozgalom ellen szövetségest találjon. Már 1871-ben a párizsi kommün alkalmából August Bebel szocialista vezető harcias parlamenti beszéde után Bismarck a forradalmi veszély megjelenését látta. A szocialisták, a munkások mozgalmát a gazdasági fejlődés érdekében állami rendszabályokkal kívánta kordában tartani. Minderre ürügyet adott 1878. június 2-én egy anarchista merénylete a császár ellen. Rendkívüli törvényeket hozott, melyek korlátozták a gyülekezési- és sajtószabadságot, lehetőséget adtak az izgatás elleni kemény fellépésre, kiutasításra, internálásra. A gazdasági alapokat a szabadkereskedelem helyett a védővám-rendszer fenntartásával, adó- és pénzügyi reformmal biztosította. Elvetette a gyárak állami felügyeletét, a munkaidő korlátozását.

Ugyanakkor népjóléti programba kezdett, az volt az elve, hogy az államnak mindazt meg kell adni a munkásságnak, ami indokolt és lehetséges. 1881–1889 között kidolgozta a szociális biztonság törvényrendszerét, amely minden munkást biztosított baleset-, betegség- vagy időskori hátrány esetén. Ezzel megteremtette a mai jóléti rendszer és az egészségbiztosítás alapelveit. Gyakran emlegette ennek kapcsán az „államszocializmus” szót, Karl Marx szocializmus-értelmezése ellentéteként. Szerette volna elérni, hogy I. Vilmos deklarálja, hogy „istenáldotta kormányunk legnagyszerűbb cselekedete volt ez”, amit I. Vilmos azzal utasított el, hogy a birodalom megteremtése fontosabb lépés volt. A birodalmi egység erősítésére a feltámadó francia revánsvágy ellen nacionalista sajtóhadjáratot folytatott, és kelet-Poroszország területéről kiűzte a lengyeleket.

1888 a német történírásban a „három császár éve” (Dreikaiserzeit). Március 9-én meghalt I. Vilmos, a gégerákban szenvedő III. Frigyes lett császár 99 napra, majd halála után II. Vilmos került a császári trónra. A kancellár a császárt fiatalnak, a császár Bismarckot idejemúlt aggastyánnak tartotta. A parlamenttel még elfogadtatta a haditörvényt, 1889-ben pedig a jóléti rendszerét befejező nyugdíjtörvényt. Azonban az 1890-es választásokat Bismarck korábbi partnerei, a liberálisok és a konzervatívok elvesztették, a szociáldemokraták fölényesen nyernek.

Március 15-én összeveszett az őt váratlanul meglátogató császárral, majd három napig írta – inkább a történelemnek, mint uralkodójának – a lemondó levelét. Lauenburg hercege (Herzog zu Lauenburg) címét kapta búcsúként. 1898. július 30-án hunyt el.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikidézet
A témához kapcsolódó idézetek a Magyar Wikidézetben:
Idézetek Bismarcktól.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Otto von Bismarck témájú médiaállományokat.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A katonai szolgálatért kapott nemességet "armális nemességnek is nevezik (arma: fegyver, latin).
  2. A spanyol trónra egyébként a Savoya-i házból Amadé került, akit 1873-ban elűztek, majd egy év köztársaság után a trónra az elűzött Izabella fia került, XII. Alfonz néven.
  3. "ultramontanizmus", (latin: ultra montes - a hegyeken túl), a protestáns németek a katolikusok túlzott (az Alpokon túli) Vatikántól való függőségét nevezték így.