Patrice de Mac-Mahon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Patrice de Mac-Mahon
Mac-Mahon mint köztársasági elnök

Marie Edme Patrice Maurice de Mac-Mahon [ejtsd: mak-maón] (Sully-kastély (Autun), 1808. december 13.La Forest vára, 1893. október 17.) gróf, magentai herceg, francia marsall, köztársasági elnök.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ír családnak volt a sarja, mely a Stuartok bukása után Franciaországba költözött. Saint-Cyrben nyerte katonai kiképeztetését és 1830-ban lépett mint huszárhadnagy a seregbe. Az Algériában folyó guerilla-harcokban tüntette ki magát először és Constantine ostromlásakor (1841) is magára vonta előljáróinak figyelmét. 1845-ben a 41. gyalogezred ezredesévé tették, 1848-ban pedig dandárnokká és egyúttal Oran és Constantine tartományok élére állították. 1852-ben hadosztályparancsnok lett. 1855-ben III. Napóleon visszahívta Franciaországba és a II. hadtest egyik hadosztályát bízta rá, amellyel azután Mac-Mahon keletre indult, hol a krími háborúban, nevezetesen a Malakov-bástya bevételekor újra kitűnt. Jutalmul a császár szenátorrá tette.

1857-ben ismét Afrikában volt, ahol az Algériában elhelyezett összes katonaság és tengeri hajók parancsnokává nevezték ki. 1859 elején a császár újból hazahívta, és az osztrák háború kitörésekor a II. hadtest parancsnokává nevezte ki, ennek élén Mac-Mahon június 4-én Magentánál az osztrákok jobb szárnya ellen irányzott támadással a csatának döntő fordulatot adott. Napóleon még a csatatéren kinevezte Magenta hercegévé és Franciaország marsalljává. Solferinónál is hozzájárult a diadal kivívásához. A békekötés után a Lille és környékén telepített II. hadtest parancsnokaként működött, 1861-ben mint rendkívüli követ Königsbergbe ment I. Vilmos porosz király koronáztatására, 1864-ben pedig mint Pellisier utóda Algériába távozott főkormányzó minőségében.

Az 1870-es porosz–francia háború kitörésekor az I. hadtest parancsnokává nevezték ki, ennek élén Strassbourg környékén foglalt állást. Mihelyt azonban a császár a támadás tervét elejtette, Mac-Mahon Zabernbe húzódott vissza, majd Félix Douay egyik hadosztályát magához vonva, Weissenburgnál várta be a bajorok támadását, amely elől azonban augusztus 4-én hátrálni kényszerült. Rendezett visszavonulást követően Wörthnél ütötte fel táborát, de augusztus 6-án a bajorok ismét vereséget mértek rá, és a hősiesen küzdő marsallt menekülésre kényszerítették. Ez a visszavonulás már teljesen rendetlenül ment végbe, amennyiben Mac-Mahon csata közben a tartalékcsapatokat is feláldozta. Mac-Mahon azonban nem esett kétségbe. Mihelyt seregének romjait a Vogézek mögött valamelyest rendezte, Châlons-sur-Marne-ba vezette azokat, ahol a császár a sebtében újjászervezett I., V., VII. és az újonnan alakított XII. hadtest vezényletét bízta rá. Néhány nappal később a párizsi ideiglenes kormánytól Mac-Mahon azt a megbízatást kapta, hogy a Metzben körülzárt és ostrom alá fogott Bazaine-t és seregeit szabadítsa fel. Mac-Mahon eleinte habozott (és ezzel időt vesztett), amikor pedig végre augusztus 23-án megindította hadműveletét, a német lovascsapatok néhány nap múlva már nyomát lelték, folyton sarkában járván, minduntalan háborgatták és menetét késleltették. Amikor pedig Mac-Mahon elejtette Metz felmentésének tervét, és Mézieres felé iparkodott visszaindulni, már késő volt. A németek egész hadseregét a sedáni völgykatlanba szorították, és másnap, szeptember 1-jén mindenfelől megtámadták. Csataközben Mac-Mahon egy ágyúgolyó által súlyosan megsebesült és kénytelen volt a fővezényletet Ducrot tábornoknak átengedni. A kapituláció értelmében a császárral együtt Mac-Mahon is a németek fogságába került. Mac-Mahon egyike volt azon kevés tábornokoknak, akiket a háború után nem vádoltak sem árulással, sem gyávasággal. Jellemét, igazságszeretetét és bátorságát még ellenfelei is elismerték. A béke megkötése után, 1871. április 11-én a versailles-i kormány hadseregének élére állították azzal a megbízatással, hogy vessen véget a kommünnek. Ezt a feladatot Mac-Mahon erélyesen – nem kevés vérengzés árán – meg is oldotta. A lázongás leverése után Adolphe Thiers kinevezte őt Párizs főparancsnokává.

Makulátlan hírneve, katonai erélyessége és amellett politikai jelentéktelensége arra bírta a monarchista párt híveit, hogy Thiers bukása (1873. május 24.) után Mac-Mahon-t a köztársaság elnökévé válasszák. Tették ezt azzal a feltételezésben, hogy Mac-Mahon elnöksége alatt megkísérelhetik majd a monarchia restaurálását. Az elnöki méltóságban a híres hadvezér egészben véve szánalmas szerepet játszott, a monarchisták eszközévé és bábjává vált.

1879. január 30-án lemondott elnöki megbízatásáról. Hátralevő éveit teljes visszavonultságában töltötte. Több hadtörténeti munkát írt; ezek között a legkiválóbb a „L’armée de Versailles depuis sa formation jusqu’à la complète pacification de Paris, 1871” (A versailles-i hadsereg megalakulásától Párizs teljes pacifikálásáig, 1871). 1895 júniusában a magentai csatatéren emlékszobrát leplezték le.

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Patrice de Mac-Mahon témájú médiaállományokat.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Elődje:
Adolphe Thiers
A Francia Köztársaság elnöke
1873 – 1879
A Francia Köztársaság elnökének címere
Utódja:
Jules Grévy