Krími háború

Krími háború
Orosz–török háborúk
A brit flotta Bomarsund erődjét bombázza
Dátum	1853. október 4. – 1856. december 13.
Helyszín	Krím-félsziget, Ukrajna déli része távolabbi front a Kaukázusban, Kars környékén volt
Eredmény	az angol–török–francia–szárd-piemonti szövetség legyőzi az oroszokat saját területükön
Casus belli	az Orosz Birodalom meg akarja szerezni a Boszporuszt és a Dardanellákat, ürügye az Oszmán Birodalom területén élő keresztények feletti védnökség megszerzése és a pánszláv eszme megvalósítása
Harcoló felek Orosz Birodalom Szerbia Montenegró Bolgár Légió  Görög önkéntesek Oszmán Birodalom Brit Birodalom II. Francia Császárság Szárd-Piemonti Királyság  Nassaui Hercegség  Svájci önkéntesek  Német önkéntesek  Lengyel önkéntesek Olasz önkéntesek Parancsnokok Mihailj Dimitrijevics Gorcsakov generális Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg Pavel Sztyepanovics Nahimov admirális Eduard Ivanovics Totleben generális Alekszandr Szergejevics Mensikov tengernagy Mihail Szemjonovics Voroncov tábornok Nyikolaj Nyikolajevics Muravjov generális Vaszilij Sztyepanovics Zavojko admirális James Brudenell generális FitzRoy Somerset generális Edmund Lyons admirális Jacques Leroy de Saint Arnaud marsall François Certain Canrobert marsall Çırpanlı Abdülkerim Nadir pasa Serdar-ı Ekrem Ömer Alfonso Ferrero La Marmora generális Haderő 888 ezer katona, 7000 bolgár, 1000 görög, 15 ezer montenegrói, 6000 fős szerb-macedón hadtest Oszmán Birodalom 300 000 fő II. Francia Császárság 400 268 fő Brit Birodalom 250 000 fő Szárd-Piemonti Királyság 21 000 fő Nassau 4250 fő Önkéntesek 9000 német, 3000 svájci, 1500 lengyel, 2000 olasz Veszteségek Mintegy 500 000 halott és sebesült 22 602 halott és 39 818 sebesült francia 21 907 halott és 18 253 sebesült brit 45 300 elesett török 2194 halott és 167 sebesült olasz

A krími háború az Orosz Birodalom és az angol–török–olasz–francia szövetséges erők között zajló háború volt 1853–1856 között.

A háború előzményei

Az Orosz Birodalom az 1848–49-es forradalmak leverése után hatalma csúcsán állt. Ausztriát lekötelezte, Németországban megakadályozta az egység létrejöttét. Az oroszok elérkezettnek látták az időt régi álmuk, a fekete-tengeri tengerszorosok megszerzésére. A keleti kérdés kiéleződése 1853-ban a krími háború kirobbanásához vezetett. A francia Második császárság összefogva a Nagy-Britannia viszont időszerűnek látták az orosz szárazföldi dominancia megtörését. A franciák számára ez egyúttal fontos kitörési kísérlet is volt a Napóleoni háborúk óra Franciaországot többé kevésbé folyamatosan sújtó diplomáciai elszigeteltségből. Nem véletlen, hogy a koflikus egyik fő mozgatója III. Napóleon volt. Brit oldalról pedig megengedhetetlennek tartották a Boszporusz és a Dardanellák orosz befolyás alá kerülését.

A háború menete: 1853–1856

Szevasztopol eleste

A háború ürügyét a katolikus és ortodox egyházi vezetők vitája adta a jeruzsálemi szent helyekről. Az Oszmán Birodalom keresztényeinek védnöki szerepében tetszelgő Oroszország nem akarta átadni helyét a franciáknak. A törökök a franciák mellett döntöttek, és maguk mögött érezve a francia és brit támogatást, visszautasították az oroszok követeléseit.

Válaszul I. Miklós orosz cár (1825–1855) hadai megszállták Moldvát és Havasalföldet. Bécs nehéz helyzetbe került – lekötelezettje volt a cárnak, főképp az oroszok 1849-es magyarországi beavatkozása miatt, de az oroszok előretörése ellenkezett érdekeivel. Az osztrákok hiába próbáltak közvetíteni, I. Abdul-Medzsid szultán hadat üzent Oroszországnak. A törökök mögött felsorakoztak a franciák és az angolok is, hogy megakadályozzák az orosz terjeszkedést. Ausztriát – a magyar emigráció támogatásának kilátásba helyezésével – rászorították arra, hogy követelje Moldva és Havasalföld kiürítését, amit Oroszország visszautasított, mire angol, piemonti és francia csapatok szálltak partra a Krím félszigeten, és a háború megkezdődött.

A francia–brit–török csapatok hosszú ostrom után elfoglalták Szevasztopolt, a fekete-tengeri orosz flotta erődített támaszpontját. A küzdelmet az utánpótlás biztosítása döntötte el. Bár az angol és francia katonák is sokat szenvedtek, flottájuk jobban megoldotta ezt a feladatot, mint saját birodalmában az elavult cári rendszer – a közel fél millió áldozat nagy részét a járvány, az éhínség és a hideg ragadta el. A francia támogatás megszerzése érdekében a Szárd-Piemonti Királyság is belépett a háborúba, és csapatokat küldött a Krímbe. A Krímen kívül harc dúlt a Kaukázus vidékén Karsz váráért, amit a török szolgálatba lépő Kmety György és Guyon Richárd védett meg az oroszokkal szemben.

A háborúban összesen 15 500 önkéntes (lengyelek, svájciak, olaszok és németek) is harcoltak, főleg Szevasztopol ostrománál. Oroszország támogatására a török elnyomástól szenvedő görög és bolgár önkéntesek érkeztek nem túl nagy számban, viszont erőkkel próbálta kivenni a részét Montenegró és Szerbia (a szerb erők kötelékében macedónok is), de csapataik jobbára a külső balkáni frontokon harcoltak. A háborúban sok, már a modern háborúkat előrejelző mozzanat jelent meg. A küzdő felek hadifottáin először rendszeresítettek robbanólövedékeket a korábbi tömör vasgolyók helyett, és ezzel végleg elavultá tették a fából épült hadiflottákat. A sinopei csatában az oroszok így semmisítették meg könnyedén a törökök teljes fekete-tengeri flottáját. Szerepet kapott a távíró, és a vasút. A balaklavai csata előzményeinek hatására került kidolgozásra a meteorológiai előrejelzés első elmélete, és megjelent a szigorúan katonai célú cenzúra is, mivel Angliában súlyos botrányt okozott, hogy a londoni Times olyan pontos katonai információkat közölt az eseményekről, hogy ezáltal az orosz hadvezetés lényeges előnyökhöz jutott.

A párizsi béke (1856)

Miután Szevasztopol elesett és I. Miklós orosz cár 1855-ben meghalt, utódja, II. Sándor (1855–1881) hajlott a megegyezésre. Az 1856-ban megkötött párizsi béke visszaszorította Oroszország európai befolyását. A cár elvesztette a Duna torkolatvidékét, le kellett mondania a törökországi keresztények védnökségéről, s nem tarthatott hadihajókat a Fekete-tengeren.

A krími háború meghozta a szabadságot a román fejedelemségeknek. A nagyhatalmak, hogy az orosz és török fél között ütközőállamot hozzanak létre, támogatták a fejedelemségek függetlenségét és egyesülését. Így a két fejedelemség lakói saját maguk választhatták meg Cuza ezredest fejedelmüknek (1859), s rövidesen létrejött Románia, amit a nagyhatalmak 1862-ben ismertek el.

Oroszország veresége annyira súlyos volt, hogy az egy időre kivonta a nagyhatalmak sorából. Mivel a háború anyagi megterhelése kis híján az államcsőd szélére juttatta az országot, ezért a cár arra kényszerült, hogy az amerikaiaknak eladja Alaszkát mindössze 7,2 millió dollár értékű aranyért. A szerződést 1867. március 29-én írták alá.

Irodalom

Angol irodalom

• Bridge and Bullen, The Great Powers and the European States System 1814-1914, (Pearson Education: London), 2005
• Bamgart, Winfried The Crimean War, 1853-1856 (2002) Arnold Publishers ISBN 0-340-61465-X
• Ponting, Clive The Crimean War (2004) Chatto and Windus ISBN 0-7011-7390-4
• Pottinger Saab, Anne The Origins of the Crimean Alliance (1977) University of Virginia Press ISBN 0-8139-0699-7
• Rich, Norman Why the Crimean War: A Cautionary Tale (1985) McGraw-Hill ISBN 0-07-052255-3
• Royce, Simon The Crimean War and its place in European Economic History (2001) University of London Press (formailag hibás) ISBN 0-3825-2868-6
• Royle, Trevor Crimea: The Great Crimean War, 1854-1856 (2000) Palgrave Macmillan ISBN 1-4039-6416-5
• Schroeder, Paul W. Austria, Great Britain, and the Crimean War: The Destruction of the European Concert (1972) Cornell University Press ISBN 0-8014-0742-7
• Wetzel, David The Crimean War: A Diplomatic History (1985) Columbia University Press ISBN 0-88033-086-4
• Russell, William Howard, "The Crimean War: As Seen by Those Who Reported It". Baton Rouge LA. :Louisiana State University Press, 2009 ISBN 978-0-8071-3445-0

Külső hivatkozások

• Kislexikon